BOLDOG COMPIČGNE-I KÁRMELITA APÁCÁK vértanúk

+Párizs, 1794. július 17.

A compičgne-i (Oise megye) Kármelt 1641-ben alapították. A királyi vár közvetlen szomszédsága, ahol az udvar minden évben eltöltött néhány hetet, különféle előkelő pártfogókat jelentett számukra; közéjük tartozott Ausztriai Anna és Mária Terézia királynő. E befolyásos barátságok ellenére a ház szegény maradt, a szerzetes közösség élete a regulának megfelelően folyt, és a közösség távol maradt a janzenista viszálykodásoktól.

1789-ben a compičgne-i Kármelben tizenhat kórusnővér, három laikus nővér és egy novícia élt. A priornő, Thérčse de Sainte-Augustin Lidoine 1752. szeptember 22-én született Párizsban egy gazdagnak nem mondható családból, és Mária-Antoinette adta a rendi hozományát. Colbert unokahúgának, de Croissy nővérnek a kivételével valamennyien egyszerű származásúak voltak. Erős egységet alkottak, s a házban kölcsönös megértés uralkodott; a priornő, aki önmagával szemben rendkívül szigorú volt, nővérei iránt nagy szelídséget és sok megértést tanúsított; ők pedig nagyon ragaszkodtak hozzá.

Már 1789. október 26-án megtiltották a szerzetesi fogadalmak letételét. Így a ház egyetlen novíciája, Constance Meunier nővér nem tehette le fogadalmát, de megtagadta, hogy visszatérjen a világba. 1790 elejétől kezdve különféle rendelkezések sújtották a szerzeteseket, s helyzetüket napról napra nehezebbé és tarthatatlanabbá tették. 1790. augusztus 4-én a compičgne-i kerület direktóriumának tagjai hozzáfogtak a kolostor ,,nép tulajdonába került'' vagyonának leltározásához. Másnap reggel egyenként kihallgatták a nővéreket, és megkérdezték tőlük, vissza kívánják-e nyerni szabadságukat. Válaszuk jegyzőkönyvi rögzítése azt mutatja, hogy egyhangúan azt közölték: folytatni akarják szerzetesi életüket; ez volt a helyzet egyébként Franciaország csaknem valamennyi kármelita nővérével. 1791. január 11-én megjelent a városi közigazgatás két hivatalnoka, és azt kívánták, hogy a jelenlétükben válasszanak priornőt, és hogy a laikus nővérek is szavazhassanak. Amint várható volt, a tizenhétből (egy idősebb nővér már meghalt, egy másik pedig súlyosan megbetegedett) tizenhat szavazat Teréz anyára esett, aki abban az időben is priornőként maradt hivatalban. A püspöki szék bitorlója, Massieu gyakorlatilag alig törődött az egyházmegyével, csupán birtokokat ragadott ki belőle. Úgy tűnik, hogy nem zavarta a kármelita nővéreket, és feltehetően azt sem kísérelte meg, hogy elismertesse magát velük. A város elég barátságosan viseltetett irántuk, és közös életük utolsó hónapjait viszonylag békésen tölthették el. 1791. augusztus 10-én a kerület direktóriuma biztos kegydíjat ígért nekik. 1792 májusában a priornő még párizsi utazásra is vállalkozott, hogy a kármeliták általános elöljárójától, Rigaud abbétől utasításokat kérjen. A helyzet azonban észrevehetően rosszabbra fordult, különösen amikor számos pap megtagadta, hogy letegye az esküt az alkotmányra. 1792. augusztus 17-én kibocsátották a szerzetesházak kiürítéséről és eladásáról szóló törvényt. A priornő gondoskodott a városban alkalmas lakhelyekről, a nővérek pedig világi ruhát öltöttek, mert a szerzetes öltözet viselése már több hónap óta tiltott volt. Szeptember 12-én parancsot kaptak, hogy a házat ürítsék ki, s a kiürítést 14-ig be is kellett fejezni. Négy csoportra oszlottak, s egymástól nem messze laktak azokon a helyeken, amelyeket a priornő bérbe vett; két kapusnő, aki nem tartozott a rendhez, gondoskodott a kapcsolatukról. Saint- Antoine plébánosa, aki letette az alkotmányos esküt, megengedte a káplánjának, Courouble abbénak, hogy templomának egy kápolnájában misét mutasson be nekik. Mind a négy csoportban a megszokott szabályszerűséggel végezték a közösség lelki gyakorlatait.

1792. szeptember 19-én Compičgne polgármestere aláírás végett eléjük terjesztette a szabadság és egyenlőség esküformáját, amely különbözött az alkotmányos eskütől, és amelynek törvényességét az akkori idők számára számos mértékadó egyházi férfiú elismerte. Ennek a formulának az aláírása néhány hónapig még viszonylagos nyugalmat jelentett számukra. November vége felé azonban Courouble abbénak a mind erősebbé váló fenyegetések elől ki kellett térnie, és száműzetésbe kellett mennie; ettől kezdve a nővérek nagyon nélkülözték a lelki segítséget. Az 1792. szeptember elejétől tartó tömeggyilkosságok nem tápláltak már bennük illúziót, felismerték az őket fenyegető veszélyt, és a piornő vezetésével fogadalmat tettek, hogy -- ha kell -- feláldozzák magukat Franciaországért. 1793 és az 1794-es év első hónapjai, amelyek a rémuralom tetőpontját jelentették, nem sokat változtattak a helyzetükön. A letartóztatások gyakoribbak lettek a vidéken. Nyomatékos családi okok arra késztették az egyik nővért, hogy egy ideig a fivérénél lakjon, egy másik kármelita nővér pedig társául szegődött; 1794 márciusában utaztak el. Májusban egy másik nővérnek, Marie de l'Incarnation Philippnek különféle ügyei miatt Párizsba kellett mennie: ez mentette meg az életét; ő írta meg később rendtársai történetét.

Június 13-án a priornő is a fővárosba utazott, 21-én azonban már visszatért; ezen a napon megérkezett a forradalmi bizottság, és a kármelita nővérek által lakott lakásokban házkutatást tartott. Abban a meggyőződésben, hogy a nővérek fanatikusak és hűek a királyhoz, a következő reggel letartóztatták és a vizitációs nővérek egykori kolostorába zárták be őket. Három nappal később a házkutatás alkalmával talált és a nővérek ellen felhasználható bizonyítékokat, mindenekelőtt forradalomellenes leveleket a Nemzeti Konventhez továbbították. Compičgne-i fogságuk alatt a nővérek visszavonták az új alkotmányra tett esküjüket, mert annak érvényessége iránt erős kételyeik támadtak. Július 12-én a konvent rendelkezésére összekötözött kezekkel több kordén Párizsba szállították, majd a Conciergerie-be internálták őket. Július 17-én meg kellett jelenniök a forradalmi törvényszék előtt. A vádiratból teljes bizonyossággal kiderül, hogy kármelita hivatásukhoz való hűségük volt az ellenük támasztott vád valódi oka. A sommás ítélet halálbüntetésre szólt. Összesen tizenhatan voltak most a novíciával és a két világi kapusnővel együtt. Kordékon a Barričre du Trőne-hoz vitték őket, ott volt felállítva a guillotine.

A vérpad lábánál megújították korábbi fogadalmukat, és elkezdték énekelni a Veni Creator Spiritus himnuszt. Utána letérdeltek, hogy fogadják a priornő áldását. A novíciát elsőként, a priornőt pedig utolsónak végezték ki. Földi maradványaikat tömegsírba vetették, ez ma a Picpus-temető. A kármelita nővéreket 1906. május 13-án boldoggá avatták.

SZENT BORISZ és GLEB vértanúk

és szeptember 5. Ünnepük: május 2. Borisz: +az Alta pataknál, Kijevtől délkeletre, 1015. július 24. Gleb: +Szmolenszk közelében, 1015. szeptember 5.

Kijevi Szent Vladimir (lásd: 378. o.) birodalmának egy-egy erődítményét még életében fiai vezetésére bízta. Mivel az utódlás rendszere hiányzott, a nagyfejedelem halála (1015) számos utódjelöltben ébresztett politikai becsvágyat. Több vetélytárs jelentette be igényét Kijev trónjára. A krónika szerint turovi Szvjatopolk így nyilatkozott: ,,Meg akarom ölni minden testvéremet, és Oroszország egyeduralkodója akarok lenni.'' Ennek az irgalmatlan testvérharcnak esett áldozatul Borisz herceg (keresztneve Román) és muromi Gleb is (keresztneve Dávid). Ők voltak Vladimir legkisebb fiai, a fejedelemnek Anna bizánci hercegnővel kötött házassága előtti időből; anyjuk egy volgai bolgár nő volt.

Borisz apja halálakor a kijevi oroszföld déli részén tartózkodott, és visszatérőben volt a besenyők elleni hadjáratáról. Mivel tekintélyes hadsereg kísérte, különösen veszélyesnek tűnt féltestvére számára. Borisz határozottan visszautasította kíséretének ajánlatát, hogy hatalommal szerezze meg apja trónját, sőt még el is bocsátotta seregét. Nem hiányzott belőle a bátorság és a személyes vitézség, ám hogy bátyja ellen vonuljon, azt méltatlannak tartotta keresztény nevéhez.

Az ifjú herceg sejtette ugyan, hogy milyen sors vár rá, mégis vonakodott attól, hogy harcba bocsátkozzék, mert nem akarta megsérteni a testvéri szeretet törvényét. Tudta, hogy ,,Krisztus minden tanítványa azért jött a világra, hogy szenvedjen, hogy minden önkéntes vagy ártatlanul vállalt szenvedés Krisztus nevéért elviselt szenvedés''. Kevéssel halála előtt az Üdvözítő ikonja előtt térdelve így imádkozott: ,,Te a mi bűneinkért vetted magadra szenvedéseidet; erősíts meg, hogy én is vállalhassam az enyémet.'' Nemcsak Urunk szenvedéseire gondolt, hanem ,,Szent Nyikita és Szent Vjacseszláv (Szent Vencel, lásd: A szentek élete, 549. o.) szenvedéseire is. Az utóbbihoz akart hasonló lenni. Arra is gondolt, hogy Szent Borbálát saját apja ölte meg''.

Ha Borisz maga nem is, de életrajzírója bizonyára a herceg szenvedéseit Krisztus és a szent vértanúk szenvedése megújításának és folytatásának tekintette. A krónikás szerint Borisz Krisztus példájára imádkozott ellenségeiért is.

Gleb néhány évvel fiatalabb volt Borisznál, s ,,vértanúságát'' Szmolenszk közelében szenvedte el a Dnyeperen levő hajóján. Az uralomért vívott küzdelemben a győzelem nem Szvjatopolké, hanem Borisz és Gleb egy másik féltestvéréé, Jaroszláv fejedelemé lett. Mindkét herceg holttestét a Kijevtől nem messze levő Vizsgorod Baziliosz templomában temettette el, és szentté avatásuk érdekében is fáradozott. Haláluk napja különbözik, közös ünnepük, május 2-a az 1072-ben történt ereklyeátvitel emlékezete. Az orosz keresztények körében Borisz és Gleb olyan pár lett, mint számunkra Kozma és Damján, János és Pál. Idővel még a két név össze is olvadt: Boriszoglebszk lett a nép ajkán. Több falu és kolostor viselte ezt a nevet.

Szolánó Szent Ferenc     hitvalló, † 1613       


ÁRPÁDHÁZI SZENT KINGA szűz, klarissza (1224-1292)

*Magyarország, 1224. +Stary Sacz (Ószandec), Lengyelország, 1292. július 24.

Kinga is láncszeme annak a több évszázadra terjedő kapcsolatnak, amely a Krisztus hitére tért lengyel és magyar nép között szövődött. Pedig élete folyása eleinte egyáltalán nem irányult Lengyelország felé.

IV. Béla magyar király és Laszkarisz Mária bizánci császári hercegnő elsőszülött gyermekeként látta meg a napvilágot. Testvére volt Árpádházi Szent Margitnak. Szülei és atyai nagynénje, a Türingiába szakadt Erzsébet, valamint nagybátyja, Kálmán herceg és felesége, Szalóme példás hitéletének hatására maga is mélyen vallásos volt gyermekkorától fogva. Főleg Szalóme hatása félreismerhetetlen életének későbbi alakulásában. De megérinthette fogékony lelkét a 13. század nagy egyházi mozgalma, a kolduló rendek alakulása is. IV. Béla udvarában mind a domonkosok, mind a ferencesek szívesen látott lelkivezetők és tanácsadók voltak. Így juthatott Kinga egész fiatalon arra az elhatározásra, hogy szüzességi fogadalommal életét teljesen Istennek szenteli.

Nem is sejtette, hogy életéről mások már tárgyaltak -- nélküle. A lengyel származású Szalóme vetette föl a Boleszláv krakkói és szandomiri herceggel való házasság gondolatát az öt éves Kinga szüleinek. Ők azonban akkor még hallani sem akartak róla: előkelőbb, nagyobb tekintélyű férfit szántak leányuknak. Midőn azonban a tatár hordák vészfelhői tornyosultak az ország egére, többé nem a dinasztikus tervek, hanem a gyorsan és közvetlenül kapható katonai segítség lett a döntő szempont. Így azután 1239-ben igent mondtak a szomszédos lengyel fejedelem leánykérő küldöttségének, és leányuk pár napos vívódás után beleegyezett akaratukba. Talán éppen Kálmán herceg és Szalóme józsefházassága lebegett a szeme előtt, s bízott benne, hogy ha Isten sugallta neki szüzessége fogadalmát, lehetővé teszi majd annak teljesítését az új életformában is. Krakkóba vezető útja az akkori Észak-Magyarországon és Szandecen keresztül valóságos diadalmenet volt, mert életszentségének és szépségének híre ezrek kíváncsiságát ébresztette föl.

Az országra szóló esküvő és lakodalom után nem egykönnyen sikerült királyi férjét rávennie, hogy tartsa tiszteletben szüzességi fogadalmát, sőt, maga is tegyen ilyen fogadalmat. Mindkettejük buzgósága segítette elő 1253-ban Szent Szaniszló, Krakkó hajdani vértanú-püspöke (+ 1079) szentté avatását. A tatárok a muhi csata évében Lengyelországon is végigszántottak. A királyi pár előbb a szepességi Podolinba menekült, majd a Dunajec bal partján épült Csorsztin sziklavárában húzta meg magát. Kinga a tatárok elvonulása után hazalátogatott Magyarországra, s az apjától kapott bányászok segítségével 1251-ben megnyittatta a híres bochniai sóbányákat (Wieliczka).

Férje hosszabb betegeskedés után, 1279-ben meghalt. Temetésén Kinga már a ferences apácák (klarisszák) ruhájában vett részt, így is jelezve élete özvegyi szakaszának irányát és tartalmát. Jolán húga társaságában -- aki fél évvel előbb szintén megözvegyült -- abba az ószandeci klarissza zárdába lépett, amelyet annak idején a férjével együtt építtetett és látott el javadalmakkal. Jótékonykodással és önmegtagadó imaéletben teltek napjai. A nővérek 1284-ben főnöknőjükké választották. 1287-ben egy tatár betörés elől ismét Csorsztin sziklavárába menekült, nővértársaivai együtt. Az ostromlókat Baksa Simonfia György vitéz és maroknyi magyar csapata futamította meg egy éjjeli rajtaütés alkalmával. A szandeci kolostort a tatárok földúlták, és Kingának 63 évesen az újjáépítés munkáját kellett irányítania...

E sok viszontagság bizonyára szintén hozzájárult életereje felőrlődéséhez. 1291 őszén betegeskedni kezdett, és 10 hónapi betegség után 1292 júliusában állapota válságosra fordult. Maga kért papot, hogy szentségekkel megerősítse, majd július 24-én, Szent Jakab apostol vigíliáján befejezte áldásos földi pályáját. Még holtában is ellenséges betörés zavarta a kolostor életét: cseh csapatok garázdálkodtak a környéken. Tőlük való félelmükben a nővérek 3 napig titkolták főnöknőjük halálának hírét... 1690-ben VIII. Sándor pápa avatta Kingát boldoggá. Öt évvel utóbb pedig XII. Ince Lengyelország egyik védőszentjévé tette.

--------------------------------------------------------------------------------

,,Ne félj, Mária, könyörgésed meghallgatásra talált az Úr előtt. Íme, olyan gyermeket szülsz, aki néked és a népnek mondhatatlanul sok örömet fog szerezni. Mert az Úr ezen gyermek életével, példájával és érdemével szándékozik megvilágosítani és megsegíteni egy veletek szomszédos nemzetet.'' (Kinga édesanyja látomásban hallotta e szavakat, kevéssel a szülés előtt.)

Amikor a tatárjárás után hazalátogatott, édesapja kíséretében eljutott a máramarosi sóbányákba is. A kíváncsiság levitte őket az egyik aknaszlatinai tárnába is, amelyet később róla neveztek el Kunigunda-tárnának. Kinga gyönyörködve nézte a csillogó, hófehér sótömböket. De mindjárt eszébe jutottak lengyel alattvalói, akik csak sós forrásokból párologtatott, ún. főtt sóval kénytelenek beérni. Felhasználva az alkalmat így szólt atyjához: ,,Atyám, add nekem ezt a sóaknát, és engedd meg, hogy innen egyenesen Lengyelországba vihessék a sótömböket.'' A király tüstént teljesítette leánya kérését. Kinga pedig lehúzta ujjáról a jegygyűrűjét, és az akna birtokbavételének jeléül a mély aknába dobta. Amikor később megnyitották a wieliczkai sóbányát, az első kitermelt sótömbben megtalálták a királyné gyűrűjét.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Boldog Kingát elhalmoztad édességed áldásával, és szüzességét a házasságban is megőrizted, kérünk, közbenjárására add meg, hogy tiszta életünkkel mindig a tieid lehessünk!

Imádság:

Istenünk, te megismertetted Szent Kingával a kegyelmi élet édességit és arra indítottad, hogy szüzességét a házasságban is megőrizze. Add kérünk, hogy közbenjárására mindenkor tiszta élettel szolgáljunk neked, és őt követve mi is örvendező lélekkel jussunk el hozzád. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Példája:

    Királynőként, vagy özvegyként, de akár egyszerű tanulóként imádkozz, segíts másokon...!

SZENT KRISTÓF

+250 táján

Kristóf azon szentek sorába tartozik, akiknek a létezését történetileg nem lehet egyértelműen igazolni, mégis oly nagy tiszteletnek örvend, hogy e téren igen sok történetileg bizonyíthatóan létezett szentnek fölötte áll.

A hagyomány szerint Kristóf a 3. század derekán Szamóban (Lükia) adta életét Krisztusért. Az útonjárók patrónusáról, akinek képét ma is sok autós és motoros magával hordja, a Legenda Aurea szerzője rajzolta a legszínesebb képet:

Az óriás Kristófot az a vágy fűtötte, hogy szolgálatait a leghatalmasabb úrnak ajánlja fel. Először egy király szolgálatába állt, de mert ez félt az ördögtől, ott hagyta, és az ördög szolgálatába szegődött. Csakhogy az ördög is félt a kereszt jelétől -- így jutott el Kristóf végül Krisztushoz.

Amikor Krisztust kereste, egy remete azt a tanácsot adta neki, hogy ha Krisztussal akar találkozni, keresztelkedjék meg és legyen a felebarátai szolgálatára. Kristóf megfogadta a tanácsot.

Volt ott egy hatalmas folyó, melyen a zarándokok mindig csak nagy félelemmel tudtak átkelni. A remete azt ajánlotta Kristófnak, hogy hatalmas erejét itt állítsa az emberek szolgálatába, azaz ha a folyóhoz érkezik valaki és fél a víz sodrától, segítsen az átkelésben. Kristóf megfogadta a tanácsot. Készített magának egy kunyhót a folyó partján, abban élt, s egy nagy botra támaszkodva sorra átvitte a folyón az utasokat.

Egy éjjel úgy hallotta, mintha a nevén szólították volna. Egy szegényes külsejű gyermek állt kunyhója előtt, és a segítségét kérte. Kristóf szívesen teljesítette kérését, már csak azért is, mert a kicsi könnyű tehernek ígérkezett hatalmas vállai számára. Amint azonban a folyó közepe felé tartott, a teher mind nehezebb lett, mintha ólmot cipelt volna. Csaknem a víz alá merült a súlya alatt, s minden erejét össze kellett szednie, hogy átérjen a túlsó partra.

Ott azután a kisfiú elmagyarázta Kristófnak a keresztség misztériumát, és azt mondta: ,,Ami a válladat nyomta, több volt, mint az egész világ. A Teremtőd volt az, akit áthoztál, én ugyanis az a Krisztus vagyok, aki a leghatalmasabb és akinek szolgálni akartál.''

És az isteni Gyermek jutalmul megajándékozta őt a vértanúság koszorújával.

Mert Kristóf ezután fáradhatatlanul térítette az embereket Szamóban. Jó szolgálatot tett neki a botja, amely a földbe szúrva menten kizöldült. Nemcsak azok a katonák tértek meg szavára és csodáira, akiket az elfogatására küldtek, hanem az a két szolgálólány is bátran vállalta a vértanúhalált, akiknek a börtönben el kellett volna őt csábítani.

Miután Kristófnak sem a máglya tüze, sem az izzó sisak nem ártott, kirendeltek négyszáz katonát, hogy nyilakkal célba vegyék, de a nyilak egy kivételével megálltak a levegőben. Az az egy a bíró szemébe repült. Végül lefejezték Kristófot, de még a vérében is erő volt: meggyógyult tőle a bíró szeme.

Szent Krisztina vértanúnő

Krisztina Tirusból származott. Szülei nemes emberek, de pogányok voltak. Leánygyermeküknek a Krisztina nevet adták nem pogány okoskodásuk alapján, hanem Isten elrendeléséből. Amikor 11 éves lett, rendkívüli szépséggel rendelkezett. Atyja meg akarta óvni minden káros befolyástól és azért külön lakrészben tartotta, a legjobb szolgálókat rendelve mellé. Körülvette leányát arany és ezüst bálványszobrokkal és megparancsolta, hogy mindennap mutasson be előttük áldozatot. Szépsége miatt sok kérője akadt, de az atya senkinek sem adta őt, hanem a pogány bálványok szolgálatára akarta rendelni. A leány, ablakán kinézve sokat gondolkozott az igaz Isten felől. Egy angyal, megjelenvén neki, kioktatta az igaz hitről, de a vértanúságról is. Krisztina buzgóságában összetörte az összes bálványszobrot. Pogány atyja Urbán ezért megkorbácsoltatta és börtönbe vetette. Állhatatosságát sem ő sem hivatali utóda nem tudta megingatni a keresztény hitben. Végül, 12 éves korában karddal és lándzsákkal átszúrva nyerte el a vértanúságot 300 körül.

       

Szent Vladimir     hitvalló, † 1015   

   

Szent Apollinárisz püspök

Szentünk szent Péter főapostol tanítványa volt. Ő tette Ravenna első püspökévé. Krisztus evangéliumát hirdetve, és beszedet sok csodával is megerősítve, a szent főpap sok pogányt vezetett el Krisztus hitére. 28 évi főpapság után a feldühödött pogányok karddal szúrták át, így nyerte el a vértanúságot 75 körül.

   

SZENT BRIGITTA özvegy, III. r., rendalapító (1303-1373)

*Finstad 1302/03. +Róma, 1373. július 23.

Brigitta oly szorosan hozzátartozik a svéd történelemhez, mint Jeanne d'Arc Franciaország vagy Assisi Szent Klára Itália történetéhez. Ő azonban magányosabb, mint más országok női szentjei. Délen alig találkozunk az egyháztörténelemben olyan női szenttel, akit ne támogatott volna egy kortárs férfi szent: Benedek és Skolasztika, Ferenc és Klára... Brigitta környezetében voltak ugyan szent életű férfiak és tudós papok, de közülük egyik sem lett kanonizált szent.

Brigitta édesapja legman, azaz 'törvénykezési joggal fölruházott földesúr', ill. 'törvényszéki bíró' volt, s mint ilyen az egyik tartományban a ting, azaz 'legfőbb bíróság' élén állt. Anyja rokonságban állt Svédország egymást váltó királyi családjaival. Brigitta gyermekkorára sötét árnyként borult édesanyja halála: 11 esztendős volt, amikor édesanyját elvesztette. Míg férjhez nem ment, az egyik nagynénjénél élt, elszakítva édesapjától és testvéreitől. Ebben a nehéz időben talált rá először Krisztusra, aki ,,tudta, mi a szenvedés''. Brigitta hamar fölfogta az összefüggést az emberi bűn és a megalázódás, valamint a Krisztusban elnyert kiengesztelődés és a kegyelem között.

Tizenhárom éves korában férjhez adták, jóllehet kolostori életre vágyott. Házassága első két évében önként vállalt megtartóztatásban élt -- ami részben fiatal korával, részben korai istenélményeivel magyarázható -- majd nyolc gyermeket adott férjének, Ulf Gudmarssonnak, aki szintén legmannak volt a fia, és később maga is legman lett. A háztartást és a gazdaságot (meglehetősen nagy birtokuk volt) maga Brigitta vezette, s közben nemcsak azt tanulta meg, mit jelent a ház asszonyának és családanyának lenni, hanem azt is, hogyan kell mindeközben a maga akaratáról egészen lemondani. Katalin (Karin) nevű leányuk Brigitta nyomdokaiba lépett, és azt a kolostori életmódot választotta, amelyet Brigitta megálmodott.

Férje halála után Brigitta leköltözött Rómába. Háza a Piazza Farnesén éveken át nyitva állt az északról érkező zarándokok előtt, kiknek lehetőséget teremtett arra is, hogy anyanyelvükön gyónhassanak és kapjanak feloldozást. Mindamellett szívében a kolostori élet eszménye, a Krisztussal és Máriával való közösség foglalta el a legfőbb helyet. Sokat fáradozott, hogy Európa uralkodóit kibékítse egymással, a pápát pedig rábírja, hogy térjen vissza Avignonból Rómába. De annak érdekében is sokat tett, hogy a püspökök és papok változtassanak életmódjukon. Miután 1372-ben elzarándokolt Jeruzsálembe, a kinyilatkoztatások -- amelyeket a Revelation c. könyv 7 kötetében írt le -- elérték tetőpontjukat.

Jézus szenvedéseinek leírásakor Brigitta azonosult Máriával. Nem irte be azzal, hogy honfitársait elvezesse Isten Anyjához, hanem maga is mintegy anyja lett Svédországban a kereszténységnek. E téren egy olyan belső valóságról volt szó, amely a lelki életnek már-már megfoghatatlan misztikus rétegét érintette.

Gyóntatója és a lánya, Katalin mellette volt, amikor meghalt. Holttestét oly nagy kegyelettel szállították haza Svédországba, hogy az már a szentet megillető tisztelet jelének volt tekinthető.

S mivel egy rendalapító munkája nem fejeződik be a halálával, hanem továbbfolytatódik az általa alapított renden belül, amikor Brigitta holttestét Vadstenában örök nyugalomra helyezték, ez megadta az utolsó indítást ahhoz, hogy itt kolostor létesüljön. Katalin elhozta az 1370- ben kelt bullát, amelyben V. Orbán pápa meghagyta Liszköping püspökének, hogy Vadstenában építsen két kolostort, egyet a nővéreknek, egyet pedig a paptestvéreknek. Az építkezést 1371-ben kezdték meg, azon a területen, amelyet még Brigitta ajándékozott birtokaiból a kettős kolostor számára. 1375-ben Katalin visszament Rómába, hogy hazája kívánságának megfelelően kérje édesanyja szentté avatását és a szabályzat jóváhagyását.

A szabályzatot az alvastrai ciszterci kolostorban dolgozták ki, azután Rómába került, ahol V. Orbán pápa hagyta jóvá meglehetősen sok módosítással. Az átdolgozott szabályzat teljesen megfelelt az egyházi hagyományoknak, de eltért attól az iránytól, amelyet az alvastrai ciszterek Brigitta látomásainak feldolgozása során rögzítettek. V. Orbán például ki akarta iktatni belőle Brigittának a szegénységre vonatkozó alapelvét, s ezt egy pontosan kidolgozott szervezeti szabályzattal kívánta helyettesíteni, amelynek értelmében a két konvent zavartalanul együttműködhetett volna. Az alvastrai atyák viszont abban az irányban próbálták Brigitta szabályzatát módosítani, hogy a papok konventje ne élvezhessen annyi önállóságot mint az apácáké -- így akarták elejét venni, hogy a kettős kolostor szóbeszéd tárgya legyen.

Brigitta megkívánta, hogy mindenki, aki belép, hozzon magával valami kevés vagyont, ami az illető halála után szálljon rá a következő belépőre. Időközben viszont meglehetősen sok birtokot adományoztak a kolostornak. Kérdésessé vált tehát, vajon továbbra is meg kell-e kívánni a belépőktől a hozományt. Ezzel a gazdagok előnyösebb helyzetbe kerültek volna, a szegényeket pedig gyakorlatilag kizárták, s így egyfajta simónia kapott volna lábra. Így kiiktatták Brigittának a hozományra vonatkozó kívánalmát, de egyszersmind azt a tilalmát is, amely szerint nem lett volna szabad adományokat elfogadni.

Brigitta azt akarta, hogy abból, ami a kolostorok birtokain terem, a fölösleget minden évben november 1-én adják oda a szegényeknek. Ezt úgy módosították, hogy csak azt kell a szegényeknek ezen a napon odaadni, ami a jövő biztosítása után marad fölöslegnek. Más szóval megengedték, hogy minden esztendőben több maradjon meg, mint amennyire szükségük van. Ezzel pedig feladták a szegénységet, amelyet Brigitta oly szigorúan előírt. Ebben a változatban vált a brigitták rendjében a szabályzat kötelezővé. Az egyes tagok szegénységére vonatkozó szabály ugyan érvényben maradt, de a kolostor egészének szegénysége nem valósult meg. És még több más vonatkozásban is kiforgatták, illetőleg elsekélyesítették Brigitta gondolatait.

Brigittát teljesen magával ragadta a gondolat, hogy egy még csaknem pogány népet megnyerjen az Evangéliumnak, és elvezessen a szentségre. Az ő kolostori eszménye mélyén szembefordulás rejlik az Istentől kapott küldetésének megfelelni nem tudó, elvilágiasodott Egyházzal szemben éppúgy, mint azzal a magabiztossággal, amellyel kora világi társadalma a saját a jogaira támaszkodott. Egyetlen rendalapító sem akadályozhatja meg, hogy rendje tévútra ne térjen, és az emberi lét terhe alatt össze ne roppanjon. Brigitta sem lehetett kivétel. Mindazonáltal ha a hátterét is nézzük annak, ami Vadstenában végül mégis létrejött, föl kell ismernünk, hogy Brigittának a Szentlélek sugallta a kolostoralapítás gondolatát.

A régi kolostorból csak részek maradtak fenn. De a templom a régi fényében áll, és tanúskodik építtetőjének, Brigittának elgondolásairól. Itt nyugszanak Brigitta hamvai is. Körülötte gyertyák égnek, és a virág sem hiányzik mellőle soha. Mert Brigitta még ma is nagyon népszerű egész Svédországban. Minden évben megülik ünnepnapját. ,,Számtalan kórház, otthon és menhely viseli a nevét. S egy protestáns Societas St. Brigittae ápolja a kultuszát és gondozza az örökségét. ťSvédország legnagyobb asszonyaŤ, aki egyike hazája legkedveltebb leányainak, s azzal dicsekedhet, hogy egy protestáns népnek a nemzeti szentje'' (K. Adalsten).

Brigittát 1391. október 7-én avatták szentté. Ünnepét 1623-ban vették fel a római naptárba, október 7-re. 1628-ban Szent Márk pápa miatt október 8-ra, 1969-ben pedig a halála napjára, július 23-ra helyezték át.

--------------------------------------------------------------------------------

Svédországnak ez a kiemelkedő alakja három, időben egymástól elég távol eső típust egyesít magában: az ősi germán szágák hősnőjét, a középkor szent asszonyát és az itáliai reneszánsz előkelő úrnőjét. A fennmaradt forrásokban tükröződik személyiségének színessége, sokoldalúsága.

Édesanyja korai halála után Brigitta szigorú nagynénje felügyelete alá került, aki az egyik éjjel azon kapta, hogy ott térdel a feszület előtt. Kemény télen, dermesztő hidegben éjfélkor fölkelni csupán imádkozni! -- ez nem fért a fejébe, és Brigitta egzaltáltságának jeleként értelmezte, amire oda kell figyelnie. Így aztán jól elverte, és több házimunkát adott neki, hogy kijózanodjon és a jövőben kerülje az effélét.

Brigitta mindössze kilencesztendős volt, amikor már mély vallásos élményei voltak. Egy alkalommal annyira hatással volt rá egy prédikáció, amely Jézus szenvedéseiről szólt, hogy amikor egy feszület előtt imádkozott, hallotta a hangot: ,,Nézz ide, mennyi sebet ejtettek rajtam!'' A kislány egészen kétségbeesve fölkiáltott: ,,Ó Uram, ki tette ezt veled?'' És kapta a választ: ,,Azok, akik megvetnek, és megfeledkeznek arról, hogy szeressenek.''

Tizenhárom éves korában adták férjhez. Maga az Úr Krisztus nyugtatta meg állapotának szent volta felől: ,,Egy alázatos és jámbor asszony kedvesebb nekem, mint egy gőgös szűz, s egy istenfélő életet élő asszony ugyanúgy szolgálhat engem, mint egy tiszta és alázatos szűz. Ha két lélek a szeretetben eggyé lesz -- és Isten dicsőségére gyermekeket hoznak világra és nevelnek föl -- a lelki templomban, amelyet szeretetük épített nekem, én ott vagyok harmadikként.''

A jótékonykodásban ezt az elvet követte: ,,Minden, ami több, mint amire az embernek szüksége van, fölösleg, amit meg kell osztani.'' Érthető módon vendégszeretete nem ismert határokat; főleg olyanokat fogadott, akik részéről nem számíthatott viszonzásra. Naponta tizenkét szegény evett az asztalánál. Támogatott kórházakat -- s ezekben maga is ápolta a betegeket --, templomokat és kolostorokat. Egy alkalommal az intézője szemére vetette bőkezűségét, kijelentetve, hogy így nem mehet tovább. Brigitta ezt válaszolta: ,,Addig kell adnunk, amíg van miből, hiszen a mi Urunk is nagylelkű adakozó. Pártolom a szegényeket, hiszen nincs más vigaszunk.''

Harminckét éves korában Brigittát Stockholmba hívták főudvarmesternőnek. Nem volt kedvére az udvari élet, de fölismerte feladatát: a lelkére kell beszélnie a gyenge jellemű II. Magnus királynak, aki könnyelmű, kicsapongó életet folytatott, uralkodói kötelességeit pedig elhanyagolta. Brigitta ,,nyúlszív''-nek és ,,megkoronázott szamár''-nak hívta. Amikor Dániával szemben a király eladósodott, s ezért súlyos adót akart kiróni, Brigitta két fiával, Karllal és Birgerrel elébe járult és így beszélt: ,,Uram, ne tedd. Inkább itt a két fiam, ajánld fel őket túszul, míg meg nem tudod fizetni, amivel tartozol, és ne sértsd az Istent alattvalóidban!''

Csakhamar látnia kellett azonban, hogy az udvarnál tehetetlen, hazatért tehát. Akkor egy nap elragadtatásban hangot hallott: ,,Asszony, hallgass rám, én vagyok az Úr, a te Istened. Tudd meg, hogy nem csupán miattad beszélek, hanem az egész kereszténység javára. Te leszel a szócsövem. Menj vissza az udvarhoz, de nem mint udvarhölgy, hanem mint Isten prófétája!''

Brigitta kopott vezeklő öltözetben jelent meg az udvarban. Csodálkoztak rajta és gúnyolták, ő viszont ostorozta az uralmon lévők visszaéléseit, és apokaliptikus fenyegetésekkel fordult a király, a nemesség és a klérus ellen. Elítélte a rablólovagokat, fölszólalt az ellen, hogy robotot követelve megszentségtelenítik a vasárnapot, és minden más módon sértik az emberi méltóságot. A királynak szemére vetette, hogy amikor a parasztokra súlyos adót vet ki, úgy tesz, mint egy útonálló, aki kifosztja a vándorokat, ,,és elnézi, hogy országa partjainál a hajótöröttektől még megmaradt holmijukat is elrabolják''.

Szent felháborodásában a méltatlan papság ellen is fölemelte a szavát: ,,Egyetlen pap sem teszi életében azt, amit hirdet, ezért a szavának nincs foganatja. A szentségeket úgy szolgáltatják ki, hogy az gúnyszámba megy. Ennek a kornak a papjai fogták a tíz parancsot, és egyetlen paranccsá zsugorították össze: Adj pénzt!''

Amikor Magnus király háborút akart indítani Oroszország ellen, abban a reményben, hogy így kilábal a bajokból, arra kérte a prófétaasszonyt, hogy vesse latba a tekintélyét és lelkesítse a népet. Amikor Brigitta ezt fölháborodottan visszautasította, a királyi udvar még inkább ellene fordult. Egyik reggel a király e szavakkal fogadta: ,,Hadd hallom, ma éjszaka mit álmodott rólunk az én kis unokahúgom?''. Erre az udvaroncok nagy hahotával válaszoltak. Mások bolondnak, bűbájosnak, boszorkánynak nevezték. Egy nemesember, amikor arra ment az utcán, háza ablakából a nyakába zúdított egy tál szennyes vizet. Brigitta azonban a sok megaláztatás után is világosan megmondta az Oroszországban megsemmisítő vereséget szenvedett királynak: ,,A katonáid azért vesztek oda, mert hódító céllal küldted őket a csatába.''

Nem sokkal azután, hogy kolostoralapítási tervei megszülettek, Isten újra szólt Brigittához: ,,A virágok kinyíltak. A gyümölcs is beérik, ha eljön az ideje. Most menj Rómába, és maradj ott, míg nem látod a pápát és a császárt, és nem közlöd velük, amit majd mondok neked.''

Róma, mivel a pápa Avignonban székelt, elég siralmas látvány nyújtott. Brigitta Isten büntetésére hivatkozva itt is nyíltan ostorozta a bűnöket. A fejedelmeket gyilkosoknak nevezte, a prelátusokat állatoknak. Egy kardinálist majomhoz hasonlított, egy püspököt pedig iszapba süppedt teknősbékához. Az egyik apátról így beszélt: ,,A szerzetesek tükrének kellene lennie, és a szajhák feje.''

Nem csoda, hogy Brigitta bizonyos körökben ellenszenvet váltott ki. Elterjesztették, hogy boszorkány, akit el kellene égetni. A felbőszített emberek a palota elé tódultak, amelyet bérelt, és beverték az ablakokat, majd a kaput is betörték, és szobáról szobára haladva keresték. Már a máglyát is megrakták neki! Alig sikerült egérutat nyernie. Hanem a kardinális, aki otthont adott neki, veszedelmesnek látta a közelségét, ezért felmondta a lakást.

Lángoló szavaival Brigitta elérte, hogy V. Orbán pápa elhagyta Avignont, és visszatért Rómába. Nem sokkal később azonban a pápa úgy érezte, nem tud azokkal a nehézségekkel megküzdeni, amelyekkel Péter városában szembetalálta magát, és visszafordult. ,,Fáradt vagyok a harchoz!'' Akkor a látnok asszony ezt mondta neki: ,,Azt hiszi, Szentséges Atya, hogy az én szívemet nem sebzi a honvágy az északi táj után, ahol a tavak kristálytiszta vizében ősrengetegek és hullámzó gabonaföldek tükröződnek? De nem a vágyainknak kell megszabniuk, milyen úton járjunk, hanem Isten akaratának. S ha mégis visszatér Avignonba, tudja meg, csak azért teszi, hogy ott meghaljon.'' -- Orbán néhány héttel azután, hogy Avignonba érkezett, meg is halt.

--------------------------------------------------------------------------------

Urunk és Istenünk, ki Szent Brigittának, amikor Fiad kínszenvedésén elmélkedett, mennyei titkokat nyilatkoztattál ki, kérünk, add meg szolgáidnak, hogy dicsőséged megnyilvánulásakor ujjongva örvendhessenek.

Imádság:

Urunk, Istenünk, te Szent Brigittának egyszülött Fiad által mennyei titkokat nyilatkoztattál ki, hathatós közbenjárására segíts bennünket, hogy egykor eljussunk mennyei dicsőséged szemlélésére. Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Példája:

    Ima és böjt! Jézus szerint ez a Legrosszabbat is legyőzi! Tényleg így van! Ő igazán tudja!

SZENT CASSIANUS (JÁNOS) apát

*360 körül +Marseille, 430-435 között

A 3., de még inkább a 4. században a világ egy figyelemre méltó jelenség tanúja volt. Először Egyiptomban, utána Palesztinában, Szíriában és Kisázsiában az emberek Krisztusért elhagyták családjukat, otthonukat, városukat. Céljuk a puszta volt; itt akarták utánozni az üldözések idejének hőseit, a vértanúkat, mégpedig vértelen mártíriummal: virrasztás, böjtölés és a bűnbánat egyéb cselekedetei által. Itt vívták meg harcukat a démonok ellen, ,,nem annyira a vér és test ellen..., hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, e sötét világnak kormányzói és az égi magasságok gonosz szellemei ellen'' (Ef 6,12).

Ezt a mozgalmat nemcsak kezdete kapcsolja a római birodalom keleti részéhez; itt jutott el tetőpontjára is, itt alakították ki a későbbi kolostori élet modelljét. Alexandriai Szent Atanáz (lásd: A szentek élete,192. o.) már 357 körül megszerkesztette a szerzetesség ,,programiratát'': Szent Antal életét. Felső-Egyiptomban az idősebb Szent Pakhomiosz (lásd: 271. o.), miután megismerte a remeteélet nagy veszedelmeit, megalapította az első nagyobb kolostorokat, amelyekben a szerzetesek együttesen küzdhettek a keresztény tökéletesség eszményéért. Az Alexandriától délre fekvő sivatagban élt a szerzetesség teoretikusa, Euagriosz Pontikosz (346--399), aki lelki írásaiban a sivatagi atyák hagyományos tanítását kapcsolta össze merész filozófiai és teológiai spekulációkkal.

,,A kereszténység új hőseiről'', a szerzetesekről szóló hír hamarosan elterjedt a birodalom nyugati részén is. A szerzetesi életforma Nyugaton történő elterjesztésében a legnagyobb érdemet Cassianus szerezte.

Sajnos alig tudunk többet róla, mint amit ő maga említ önmagáról írásaiban. Szülőföldje feltehetően Scythia Minor római provincia volt. 360 körül születhetett. Korán belépett egy betlehemi kolostorba. Írásainak jó latinsága arról tanúskodik, hogy előzően alapos tanulmányokat folytatott. 385 után hamarosan egy társával, Germánusszal Egyiptomba, a szerzetesség hazájába ment. Mintegy tizennégy évig tartózkodott itt, hogy megismerje a remeték aszketikus életmódját és lelki életét. Ezután mindketten Konstantinápolyba utaztak, s ott Cassianust diákonussá szentelte Aranyszájú Szent János (lásd: A szentek élete, 516. o.). Cassianus nagyon szerethette püspökét, mert amikor száműzték, Rómába indult, hogy megvédelmezze I. Ince pápánál (401-- 417). Ez a bátor tette bizonnyal megalapozta a jó hírét Rómában, mert sok évvel később, amikor Nesztoriosz tévtana kezdett elterjedni, tőle akartak felvilágosítást kérni a keleti viszonyokról. Időközben azonban Cassianus már Gallia déli részén, Marseille-ben alapított két kolostort: az egyiket férfiak, a másikat nők számára. A Szent Viktorról nevezett férfikolostort saját maga vezette.

Feltehetően már előzően, Rómában pappá szentelték. További életéről alig tudunk valamit. 430 és 435 között halt meg kolostorában.

Cassianus különösen két írásával gyakorolt igen nagy hatást a következő évszázadokra. Az első: De institutis coenobiorum. Benne Nyugat szerzetessége elé tárja példaként Kelet szerzeteseinek iletmódját és lelki tanítását. Valójában ezzel alakította ki a nyugati kolostorokat Szent Benedek (lásd: A szentek élete, 339. o.) nagy törvényhozásáig. Ebben az írásában szó van a szerzetesek ruházatáról, a nappali és éjszakai liturgikus imáról, az újoncok felvételéről és tanításáról, végül azokról a főbűnökről, amelyek ellen a szerzetesnek harcolnia kell; ezek: mértéktelenség, paráznaság, fösvénység, harag, szomorúság, restség, dicsőségvágy, gőg.

A másik, fontosabb művét Cassianus Collationes patrumnak, Az atyákkal való beszélgetéseknek nevezte el. Az egyiptomi remetéknél szerzett élményeit írja le benne. Az anakorétákkal folytatott huszonnégy, vélhetően képzelt beszélgetésben sűríti ,,a puszta bölcsességé''-t. Alig ért el más lelki könyv olyan sikert, mint ez. Az egész középkoron át az újkorig egyre másolták. Nem akadt olyan kolostor, amelyben hiányzott volna. Szent Benedek ajánlja a regulájában, Aquinói Szent Tamás (lásd: A szentek élete, 67. o.) pedig gyakran idézi tekintélyként.

Mi hát ennek a műnek a tartalma, amely által Cassianus sok évszázad számára a lelki élet tanítómestere lett? A ,,gyakorlati'', ,,tevékeny'' életet hangoztatja, amely a bűn elleni harcban és az erényekre való törekvésben valósul meg, tehát körülbelül a mai ,,aszkézis'' fogalommal egyezik meg. Megkülönbözteti tőle az ,,elméleti'', ,,szemlélődő'' életet, amely ,,a mennyei dolgok szemlélését, a legszentebb valóságok megismerését'' foglalja magában. ,,Aki el akar jutni a szemlélődésre, annak először feltétlenül teljes buzgósággal és minden ereje mozgósításával a tevékenységet kell elsajátítania. Hiába törekszik tehát Isten szemlélésére az, aki nem kerüli a bűn szennyét.'' Önmegtagadás, magányosság, szegénység, böjt, virrasztás, imádság által kell hát eltávolítani a szentség útján tornyosuló akadályokat. ,,A másodrangút, a böjtöket, az éjszakai virrasztásokat, a visszavonultságot, a Szentírás tanulmányozását a fő cél érdekében kell tehát gyakorolnunk, nevezetesen a szív tisztaságáért, amely a szeretetben nyilatkozik meg, s nem szabad amazok miatt elhagynunk ezt a fő célt.'' Ha elértük a tökéletes szeretetet, a szív tisztaságát, akkor már adottak a szemlélődés feltételei. Az eszmény ugyanis az, hogy a lélek szüntelenül Istennel foglalkozzék. Ez a célunk a mennyben, ennek megvalósítására kell már a földön is törekednünk, amennyire ezt az emberi természet lehetővé teszi.

A szemlélődés Cassianus szerint tartós foglalkozás Istennel. Amik pedig akadályozzák lelkünket, hogy állandóan isteni gondolatokkal foglalkozzék, azok az idegen gondolatok, amelyek keletkezése nem rajtunk múlik ugyan, de amelyeket mégis elfogadhatunk vagy visszautasíthatunk. Szükséges ezért, hogy különbséget tegyünk gondolataink között. Az egyik gondolatot Isten támasztja bennünk a Szentlélek megvilágosítása által, a másikat pedig a sátán, aki vagy azáltal csalogat minket, hogy kedvünket leljük a rosszban, vagy pedig titkos és csalárd mesterkedésével, hiszen a világosság angyalává is tud változni. Az első pillantásra mindkét gondolat teljesen hasonlónak tűnik egymáshoz, mint ahogy a hamis érme gyakran nagyon hasonló a valódihoz. A kettő megkülönböztetésének képességét Cassianus ,,discretio spirituum''nak, ,,a szellemek megkülönböztetésé''-nek nevezi. Ez a discretio minden erény anyja, oltalmazója és irányítója. Így hát már Cassianusnál is találkozunk a megkülönböztetés hasonló szabályaival, mint amilyeneket Loyolai Szent Ignác (lásd: A szentek élete, 387. o.) állított fel később klasszikus formában a lelkigyakorlataiban.

A tökéletesség csúcsát azonban a ,,tiszta imádság'', a ,,tűz imája'' képezi, amelyet csak nagyon kevesen ismernek saját tapasztalatukból. Az ember nem is juthat el hozzá saját erejéből, hanem csak kegyelemként áradhat beléje.

El kell ismernünk, hogy Cassianus nem volt eredeti szellem. Nagymértékben rendelkezett azonban azzal a képességgel, hogy mindazt, amit hallott és olvasott, ügyesen elrendezze, és világos formában adja tovább. Gondolataiban messzemenően függ Euagriosz Pontikosztól, akit bizonyára megismert egyiptomi tartózkodása alkalmával, de sohasem hivatkozik rá, mert Euagrioszt akkoriban erősen támadták Origenészhez (184--254) való vonzódása miatt. Az is helytálló, hogy Cassianus a lelki életet nagyon intellektuálissá, sőt intézményessé tette. Kijelentéseit nem mindig alapozza karizmatikus élményeire, mint az egyiptomi atyák. Találkozunk továbbá Cassianusnál bizonyos aszketikus ferdeségekkel is, amelyek nem voltak veszélytelenek a későbbi szerzetességre nézve. Így például a tökéletesség (az igazi keresztény a szerzetes) szerinte csak a világtól való menekülés által valósulhat meg. A keresztényeknek két osztályba sorolása: azok, akik meg akarnak menekülni és azok, akik el akarnak jutni a tökéletességre, bizonyára nem felel meg teljesen az Evangélium szellemének. Cassianusnak egy bizonyos voluntarista vonását sem szabad félreismerni, s ennek lecsapódása mindenekelőtt a tizenharmadik collatióban található, ahol állást foglal Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 503. o.) kegyelemtanával szemben, és ezzel az úgynevezett ,,szemipelagianizmus'' atyja lett. Ez a tény volt bizonyára annak az oka, hogy a római Egyház miért nem ismerte el soha Cassianust általánosan szentnek. Csak Marseille egyháza tiszteli még ma is szentként a Szent Viktor apátját.

Szent Fókász     atya


Szent Libóriusz     püspök és hitvalló, † 396       


Szent Trofim és vértanútársai

Szent Trofim és Teofil vértanúk Dioklécián császár alatt szenvedtek vértanúságot hitükért. Velük együtt szenvedett még 13 keresztény, Krisztus hű szolgái. Miután nem voltak hajlandók engedelmeskedni a kínzó parancsának, hogy áldozatot mutassanak be a bálványoknak, és nem akarták megtagadni Krisztust, fára függesztették fel őket, a pogányok éles vasakkal szaggatták testüket, kövekkel dobálták meg őket. Lábszáraikat eltörték, végül a máglyára vetették őket. Isten, ereje folytán, mindnyájan épek és egészségesek maradtak a tűzben, és épségben jöttek ki belőle. A feldühödött kínzó mindezeket látva, megparancsolta, hogy mindnyájukat fejezzék le karddal. Vértanúi haláluk helye és ideje pontosan nem ismert.

Szent Fókász ereklyéinek átvitele

Szent Fókász vértanú, akiről szeptember 22-én emlékezünk meg, a pontuszi Szinópéban halt meg. Ereklyéit 403-ban vagy 404-ben Konstantinápolyba vitték át.


XIII. LEÓ pápa, III. r. (1810-1903)
Gioacchino Pecci* Carpineto-ban született. Alsófokú iskoláit Perugiában, a magasabb fokúakat Rómában végezte. 27 évesen szentelték pappá. 31 évesen belgiumi apostoli nuncius, 36 évesen püspök Perugiában, 1871-ben bíboros, majd 1878-ban pápa. Fo törekvése: összhangba hozni az egyházat a kultúrával, részt venni a társadalmi problémák megoldásában, párbeszédet folytatni a világiakkal. Mindezek elore mutattak a 20. századra, a II. Vatikáni Zsinatra. Legismertebb körlevele a Rerum Novarum a társadalmi kérdésekkel foglalkozik (1891). Ha törekvései nem is értek el átüto eredményeket, de segítették az Egyházat abban, hogy kiszabaduljon elszigeteltségébol. A hitélet terén sok intézkedése, buzdítása maradandó lett az egyházban: sokat tett a keresztény oktatás, vallásos nevelés javítására, az Oltáriszentség, a Jézus Szíve tisztelet, a Mária-tisztelet (szentolvasó imádságra buzdítás), a Szent Család tisztelete elomozdítására, a harmadik rendek, s különösen a ferences III. rend életének megújítása terén. Püspök korában lépett be a ferences III. rendbe, s ettol kezdve – pápasága idején is – beszédeivel, írásaival, körlevelekkel buzdított a III. rendbe való belépésre, a rendi élet javítására. A pápa életrajzírói mind megemlítik izzó lelkesedését Szent Ferenc és rendje iránt. A szentatya buzdításai nyomán kimutatható a Ferences Világi Rend gyarapodása, felvirágzása világszerte. Az I. Renddel is törodött: a négy ágra szakadt rendet (Ordo Fratrum Minorum) egyesítette és megreformálta. A nagy jubileum évében, 1900-ban egyik beszédben így vallott a Ferences III. Rendrol: „Mivel mi is a Harmadik Rendhez tartozunk, különbözo módon bizonyítottuk, milyen értékesnek tartjuk és szívünkben mennyire kedveljük amióta elhivattunk a pápai trónra. És ezt méltán tettük, mert mindig meg voltunk gyozodve, hogy Szent Ferencnek ez az intézménye, ha jól és a szabályok szerint élnek benne az emberek, igen alkalmas arra, hogy meggyógyítsa az emberi társadalomnak mindazokat a betegségeit, melyekben ma szinte végsot vonaglik a meggyötört emberiség.”

Imádság:

Istenünk, te boldogemléku XIII. Leó pápát Egyházad pásztorává rendelted és az erényes élet és a bölcs tanítás fényével övezted, add meg nekünk, hogy jótetteinkkel világoskodjunk az emberek elott, szeretetünk pedig szüntelenül elotted égjen. Krisztus, a mi Urunk által.


SZENT MÁRIA MAGDOLNA
Nagy Szent Gergely kora elmúltával a latin egyház hagyományában a liturgiában, a legendákban, a művészetben és a népi ájtatosságokban Mária Magdolna alakja egybeolvadt Betániai Máriáéval, Márta és Lázár húgáéval, valamint a névtelen ,,rossz hírű nő''-ével (Lk 7,36). S bár az újszövetségi kutatások már elég régen igazolták a keleti egyházat, ahol megkülönböztetik a három nőt, és Betániai Máriát, valamint Mária Magdolnát külön-külön tisztelik, ezt misekönyveink még mindig nem tükrözik. Vajon meddig tartható fenn ez a téves azonosítás? Nem volna- e helyénvaló, hogy amint az idők folyamán bemázolt régi, értékes képeket megszabadítjuk a rákerült festékrétegtől, úgy Mária Magdolnát is megszabadítsuk a hozzátapadt két másik újszövetségi nőalaktól?

Mária Magdolna hiteles alakját a róla kialakult népies kép eléggé eltorzította, de talán nem annyira, hogy meg ne kísérelhetnénk újra megrajzolni. Kettős neve igazában annyi jelent: Magdalai Mária. Magdala sózott haláról híres halászati központ volt a Genezáreti tó nyugati partján.

Nem tudjuk, hogy Jézus, aki az északi parton, kedves városában, Kafarnaumban szeretett tartózkodni, járt-e valamikor Mária városában, Magdalában. Az evangéliumok az ördögűzések és gyógyítások leírása során nem tudósítanak róla, hogy ez a nehéz sorsú magdalai asszony miként találkozott a Názáreti Jézussal. Csak Lukács egy rövid utalásából (8,2 skk.) és Márk egy megjegyzéséből (16,9) tudjuk, hogy Jézus ,,hét ördögöt'' űzött ki belőle. A Biblia nyelvében a hét (vö. Lk 11,26; Mt 12,45) meghatározatlan, de mindenképp nagy számra utal, s legtöbbször a teljességet, a totalitást érzékelteti. Mária Magdolna tehát -- ez a rövid utalásnak a ,,hírértéke'' -- egészen ,,megszállott'' volt, mindenestül a ,,démonok'' hatalmában állt, teljesen eluralkodott rajta a gonoszság, a sötétség. De Jézus tanítása szerint a gonoszságért és a sötétségért nem lehet egyszerűen csak a Sátánt felelőssé tenni: ,,A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás'' (Mt 15,19). Az ember felelősséggel tartozik tetteiért, bűneiért, nem teheti meg csak a Sátánt bűnbaknak. Önmagának kell felrónia bűnül, hogy a Sátán hatalmába esett, és a házát a gonosz szellemek számára söpörte ki és díszítette fel (Lk 11,25; Mt 12,44).

Mária Magdolna tehát egészen ,,kézzelfogható'' módon tapasztalhatta (mekkora vigasztalás ez számunkra!), hogy Isten a szívünkben Fia, Jézus Krisztus által megtöri a gonosz hatalmát. Jézus kiszabadította őt a gonosz hatalmából, s miután mindenható szavával széttörte a bilincset, amivel a gonosz szellem fogva tartotta, és feloldotta az önző vágyak és szenvedélyek köteléke alól, meghívta, hogy szegődjön a nyomába, legyen a követője és szolgálja: ,,Ezután bejárta a városokat és falvakat, tanított, és hirdette az Isten országát. Vele volt a tizenkettő és néhány asszony, akiket a gonosz lelkektől és a különféle betegségektől megszabadított: Mária, melléknevén Magdalai, akiből hét ördög ment ki, Johanna, Heródes intézőjének, Kuzának a felesége, Zsuzsanna és még sokan mások, akik vagyonukból gondoskodtak róla'' (Lk 8,1--3).

Mária Magdolna tehát az asszonyok között volt, akik közvetlenül szolgálták az Urat, akik elkísérhették Jézust, amikor tanítványaival járta a városokat és falvakat, hirdetve az Isten országát, s gondoskodhattak a kis csapatról, amelynek se nyugta, se otthona nem volt, és magáról az Emberfiáról is, akinek nem volt ,,hova fejét lehajtania'' (Mt 8,20; Lk 9,58). Más szóval Mária Magdolna egy volt azok közül az asszonyok közül, akiket a Mester arra méltatott, hogy közelről hallgassák tanítását, és a Golgotára is elkísérjék, amikor a tanítványok -- János kivételével -- elfutottak. Ezek az asszonyok haláláig hűek maradtak Mesterükhöz, aki őket -- nem törődve az akkori felfogással, amely a nőket szellemileg és erkölcsileg egyaránt alacsonyabbrendűnek tekintette -- emberszámba vette és becsülte, ,,befogadta''. Sőt hűségük a halálon túl is töretlen maradt. S ahányszor csak említik nevüket az evangéliumok, Mária Magdolna mindig az első helyen szerepel (Lk 8,2; Mk 15,40; 15,47; 16,1; Mt 27,56; 27,61; 28,1; Lk 24,10). Ez minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy már az Újszövetség keletkezése idején legenda szövődjék Mária Magdolna alakja köré.

Márk evangéliumában olvassuk a szenvedéstörténetben, a Jézus haláláról és a százados hitvallásáról szóló rész után: ,,Asszonyok is álltak ott, és messziről nézték, mi történik. Köztük volt Mária Magdolna, Mária, az ifjabb Jakab és József anyja és Szalóme. Ezek már Galileában is vele tartottak, és a szolgálatára voltak. Rajtuk kívül még többen is jelen voltak, akik vele együtt mentek fel Jeruzsálembe'' (Mk 15,40 skk.). A két Mária mindvégig kitartott Jézus mellett, egész estig ott maradtak keresztje közelében, s jelen voltak akkor is, amikor Arimateai József levette Jézus holttestét a keresztről, gyolcsba göngyölte, és sziklába vájt sírboltba helyezte: ,,Mária Magdolna és Mária, József anyja megfigyelték, hogy hova temette'' (Mk 15,47).

Amikor a szombat elmúlt, ,,a hét első napján, kora reggel'' (Mk 16,8) kimentek a sírhoz, mégpedig azzal a céllal, hogy a drága holttestet bebalzsamozzák. Kedves halottuk miatti szomorúságuk érthetővé teszi, hogy az üres sír megzavarta az asszonyokat, s bár az angyal bátorította őket, és a feltámadást adta nekik tudtul, ,,félelem és szorongás'' vett rajtuk erőt (Mk 16,8). Jézus elsőként Péternek, az Egyház sziklaalapjának jelent meg (1Kor 15,5). De az ősegyházban az asszonyok kezeskedtek róla, hogy az Úr valóban feltámadt, mégpedig test szerint, s ez a hittel tanúsított esemény azóta is minden idők kritikáját kiállta.

Szent János szerint Mária Magdolna külön is tanúja volt a feltámadásnak. A történet, amelynek köszönhetően Mária Magdolna alakja oly kedvessé vált a keresztények számára, ez: ,,Mária ott állt a sír előtt és sírt. Amint így sírdogált, egyszer csak benézett a sírba. Látta, hogy ott, ahol Jézus teste volt, két fehér ruhába öltözött angyal ül, az egyik fejtől, a másik lábtól. Megszólították: ťAsszony, miért sírsz?Ť -- ťMert elvitték Uramat, s nem tudom, hová tették.Ť E szavakkal hátrafordult, s látta Jézust, de nem tudta róla, hogy Ő az. Jézus megkérdezte: ťAsszony, miért sírsz? Kit keresel?Ť Abban a hiszemben, hogy a kertész áll mögötte, így felelt neki: ťUram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy elvihessem magammal.Ť Jézus most nevén szólította: ťMária!Ť Erre megfordult, s csak ennyit mondott: ťRabboni!Ť, ami annyit jelent: ťMester!Ť. Jézus ezt mondta neki: ťEngedj! Még nem mentem föl az én Atyámhoz. Inkább menj a testvéreimhez, és vidd nekik hírül: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.Ť Mária Magdolna ment, és hírül adta a tanítványoknak: ťLáttam az Urat, s ezt mondta nekem!Ť'' (Jn 20,11--18).

Igen, az asszony megy és hírül viszi az apostoloknak: ,,Láttam az Urat!'' János evangéliumában Mária Magdolnát, akit kiszabadított a gonosz hatalmából, az Úr arra választotta ki, hogy megvigye az apostoloknak a feltámadás örömhírét, az apostoloknak, akik még mindig nem akarták érteni az Írásokat (Jn 20,9). Ezért kapta Magdolna az apostolok apostola nevet.

Vajon az Egyház történetében nem ismétlődik-e meg újra és újra, hogy nőknek kell Jézus örömhírét megvinniük? Vajon nem állnak-e napjainkban is nők az Evangélium szolgálatában? Mária Magdolna épp az ő szentjük!

Ünnepét a 8--9. században Keleten általában július 22-én ülték, a nyugati egyházban azonban csak a 12. sz. után terjedt el a tisztelete. Ma már a liturgiában nem emlékezünk meg sem a betániai Máriáról, sem a névtelen bűnös asszonyról, akiről Lk 7,36--50 szól, hanem csak Mária Magdolnáról.


--------------------------------------------------------------------------------

A legenda szerint az Úr mennybemenetele után Mária Magdolna Krisztus iránti szeretetében nem akart többé embert látni. Ezért elment Aix-les- Bains környékére (ma Dél-Franciaország), és itt élt egy barlangban 30 esztendeig, ismeretlenül, vezekelve. Az imádság minden órájában angyalok emelték az égbe -- ilyenkor arca ragyogott, mint a nap. Egyszer csak rábukkant egy pap és elvitte a templomba. Ott megáldozott és karját kitárva elszenderedett az oltár mellett.

A legendák, kivált a középkoriak, sok csodát említenek. Például: Burgundia hercege, Gerhard kolostort alapított Verolay-ben. S hogy művét betetőzze, elküldött Aix-be egy barátot, hogy hozza el onnan Mária Magdolna ereklyéit. Az meg is találta a sírt -- csodálatos módon rá volt vésve a szent története. Hanem amikor hazatérőben már csak egy fél mérföldnyire volt a kolostortól, egy lépést sem tudott tovább menni a szent ereklyékkel. Csak amikor üzent az apátnak, s az a többi baráttal ünnepélyes körmenetben elé jött, akkor tudták az ereklyetartót elmozdítani és tovább vinni.

Egy lovag, aki minden esztendőben elzarándokolt Mária Magdolna sírjához, egy összetűzés alkalmával életét vesztette. Amikor ravatalon feküdt, a barátai panaszkodtak, hogy Mária Magdolna ezt a hű lovagot hagyta bűnbánat és gyónás nélkül meghalni. Erre a halott mindnyájuk rémületére felült, papot kért, meggyónt, magához vette a szent Útravalót, aztán újra lefeküdt és meghalt.

Egy hajón, amely veszedelemben forgott, volt egy várandós asszony. Segítségül hívta Mária Magdolnát, és megfogadta, ha megmenekül és fia születik, kolostorba küldi. Erre megjelent egy ragyogó női alak, kivezette a partra, a többiek pedig mind odavesztek.

Egyszer egy férfi felírta bűneit egy cédulára, és Mária Magdolna oltárára tette, a terítő alá, s kérte a szentet, esdje ki számára bűnei bocsánatát. Amikor visszavette a cédulát, nem volt rajta semmi, teljesen tiszta volt.


--------------------------------------------------------------------------------
Irgalmas Istenünk, kinek feltámadott Fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus Mária Magdolnát az apostolok apostolává tette, kérünk, add meg nekünk az ő közbenjárására, hogy mi is az élő Krisztust hirdessük, és megláthassuk dicsőségedben Őt, aki veled és a Szentlélekkel egységben él és uralkodik mindörökkön örökké!

Példája:
    Bánjuk bűneinket, tanuljunk Krisztustól, találkozzunk Vele!
        Ez a bűnbocsánat és az Eukarisztia szentségével élés!


Szent Platon    vértanú, † 306       

Szent Arbogast     püspök és hitvalló, † ~580       


Szent Dániel     próféta       


Szent Ezekiel próféta

Ezekiel próféta papi családból származott, Krisztus előtt kb. 600 évvel élt. Nős emberként, maga is pap volt. Jeruzsálem elfoglalása után őt is Babilonba hurcolták a többi fogollyal együtt. A fogság 5. évében hívta meg Isten a Kobár folyó partján a prófétaságra. 14 éven át hirdette jövendöléseiben Isten akaratát. Hirdette a megtérést, a szabadulást, a régi hazában az új élet kezdetét, de Isten büntetését is. Egy prófétai könyv maradt utána, amelyben különös látomásait is leírta. Több biztosat életéről nem tudunk. Valószínűleg Babilonban halt meg. Ő a 4 „nagy” próféta közül a harmadik a Szentírásban.


BOLDOG BÉNA HERMANN bencés szerzetes
*Saulgau, 1013. július 18. +Reichenau, 1054. szeptember 24.
Altshauseni II. Wolfrad gróf 1013. július 18-án született fia hétéves korától a reichenaui kolostorban nevelkedett. Berno apát alatt (+1048) alapos tudományos képzettséget szerzett. Szerzetesi fogadalmat tett, majd 1043-ban pappá szentelték. Reichenau apátsága abban az időben állt teljes virágzásában.

Hermann mint történész, matematikus, csillagász, költő és muzsikus sokoldalú tevékenységet fejtett ki szóban és írásban egyaránt. Legjelentősebb művének tekintik Világtörténelmét, a Rajna jobb partjának vidékéről a legrégibb és máig fennmaradt krónikát. Krisztus születésével kezdődik, és szerzője halálának évével zárul. Időrendje biztos, adatai megbízhatók, szerzője tág látókörrel rendelkezett. Bámulatos, hogy az egész életén át hordszékhez láncolt szerzetes elszigeteltsége ellenére is meg tudta szerkeszteni ezt a világkrónikát, amely magába foglalja a birodalom politikájának egész területét Dániától Apuliáig, Lengyel- és Magyarországtól Flandriáig és a Champagne-ig. Halála előtt Hermann megkérte rendtestvérét, Bertholdot (1030 körül--1088), hogy folytassa a munkát.

Reichenaui Berthold ezt írja: ,,Hermann, vagyis a nagy hős és jámbor Wolfrad fia gyermekkorától tartó szenvedése folytán minden tagjában megbénult, már ami a külső embert illeti, lelkében viszont felülmúlta minden kortársát. Mindenféle versmértékhez értett. Gyermekkorától a tanulmányoknak szentelte magát, s minden egyházi és világi tudományban olyan járatos volt, hogy a mindenfelől hozzásereglő tanítványok csak csodálták és bámulták.

Végtagjai annyira megbénultak, hogy segítség nélkül, önmagától nem tudott mozdulni. Egy szolga hordszékbe helyezte, de csak meggörbülten tudott ülni munkája végzése közben. Karszékében ülve tanított a szentség e csodálatos tanítója, aki száját, ajkát és nyelvét csak nehezen tudta használni, s csak törve és lassan, csaknem érthetetlen hangokat volt képes megformálni; hallgatói szemében mégis jó beszédű és buzgó tanítónak tűnt, aki színes élénkséggel és talpraesetten válaszolt minden kérdésre. Hibák nélküli ember volt, bár tudta, semmi emberi nincs távol tőle. Alázatos szeretetreméltóság és szeretetreméltó alázatosság jellemezte, csodálatos volt türelme megőrzésében, mint jókedvű adakozó, az igazság legyőzhetetlen hirdetője és védelmezője, a keresztény élet kipróbált nevelője. Csodás jóság, szeretetreméltóság, derű ömlött el rajta, mindenkinek mindenben szolgálni akart, mindenkinek mindenévé vált, mindenki szerette. Összeállította az időszámítás szabályait, és ebben minden korábbi tanítót felülmúlt, és többek között kitalált egy holdidőszámítást, amellyel a Hold felkeltét minden napra és minden éjszakára vonatkozóan meg lehet állapítani. Hasonlóképpen feltalálta a holdfogyatkozás kiszámításának módját is. A zenében is alig volt hozzá fogható. Egyéb művei mellett szekvenciákat költött és komponált. Fáradságos munkával megírt egy krónikát az Úr megtestesülésétől kezdve napjainkig. Mindehhez társul még egy költemény formában, váltakozó versekben megírt könyvecske a nyolc főbűnről. Himnuszok szerzésével a keresztény áhítatot is gazdagította Hermann: tőle származik az Alma Redemptoris Mater (Üdvözítőnk Édesanyja) és talán a Salve Regina (Mennyországnak királynéja) antifona is. Órák, hangszerek és más szerkezetek készítésében senki sem volt hozzá hasonló. Ilyenféle és sok más dologgal, amelyek felsorolására nincs idő, foglalatoskodott mindig, bármilyen gyengének érezte is magát.

Neki köszönhetjük az arab munkák első latin fordításait. A zenetörténetbe belekerült a ,,hermanni betűhangjegyírás''. Fejtegetéseiben úgy mutatkozik, mint korának legjobb zeneismerője és zenetanítója. Vele és Berno apáttal jutott el Reichenau a zeneművelés ragyogó tetőpontjára. Kortársai ,,korunk csodájá''-nak nevezték. Semmiben sem maradt el Hirsaui Boldog Vilmostól (lásd: 343. o.) s apátjától és tanítójától, Bernótól sem, aki nagy jóakarattal támogatta. Joggal nevezzük Hermannt a középkor egyik legnagyobb tudósának. Tisztelete a bencés rendben él.


BRINDISI* SZENT LŐRINC kapucinus, egyháztanító (1559-1619)
*Brindisi, 1559. július 22. +Lisszabon, 1619. július 22.
XXIII. János pápa egyháztanítóvá avatta Brindisi Szent Lőrincet. Apostoli Tanító megtisztelő címe apostoli életmódjára, és arra a missziós tevékenységre utal, amelyet egész Európában kifejtett. A szent alakja ragyogó fényességgel tűnik elénk, szemben ellenfele, fra Paolo Sarpi homályos személyével. Sarpi, aki éppen úgy szerzetes volt, mint Lőrinc, zseniális tehetség volt, és még ma is világhíresség lenne, ha a természettudományos kutatás területén maradt volna.

Mindkét szerzetest nagy feladatokra hívta meg Isten, de kettőjük közül csak az egyik érte el az életszentséget, a másik mint az egyháztörténelem tragikus alakja, kiközösítve és kiengesztelődés nélkül halt meg. Életük több esztendőn át párhuzamosan haladt. Velencében sokszor találkoztak, mindkettőjükben égett a szerzetesi élet eszménye, és fiatalos lelkesedéssel vágtak neki az osztatlan istenszolgálatnak. A túlzott vezeklés Lőrinc egészségét úgy megviselte, hogy később szinte lehetetlennek látszott, hogy missziós munkát végezhessen. Sarpi, aki szervita volt, szintén kemény aszkézisben élt. Már középiskolás korában lemondott a húsról és a borról. Mindketten engesztelő áldozattá akartak válni az emberekért, akiknek tobzódó élete a szemük előtt zsibongott.

Felismerve, hogy Velencében otthonra találtak a szabadgondolkodók, illetve a közeli Pádua egyetemének vonzását érezve mindketten nagyon buzgón tanultak. Sarpit egészen magával ragadta és lebilincselte a világi szellemű humanista képzés. A fiatal kapucinust, Lőrincet ezzel szemben egy könyv kerítette hatalmába: a Szentírás. Úgy olvasta a Bibliát, mintha tegnap, egészen frissen írták volna. És úgy szerette, mintha a menyasszonyát szerette volna benne. Úgy megtanult héberül, hogy prédikálni tudott a zsidóknak! S nemcsak olvasta, hanem megmaradt benne az olvasott szöveg annyira, hogy saját bevallása szerint szóról szóra le tudta volna írni a héber szöveget, ha valamilyen szerencsétlenség folytán minden héber szentírási szöveg megsemmisült volna.

Emellett Lőrinc született szónok volt. Életszentségének és csodatételeinek híre messze megelőzte. Ha valahova készült, a templomot már órákkal előbb zsúfolásig megtöltötték az emberek, hogy hallhassák és láthassák. Azokban az években, amikor ,,a szent tábornok'' gyalog járta végig Európa országait és mindenütt prédikált, az emberek úgy érezték: egy új apostol jelent meg a földön. Seregestül vonultak ki a fogadására, virágokkal és lombos ágakkal borították be az utat, amerre elhaladt. Prédikációit tíz fólió kötet őrzi. Szentírásmagyarázatai minden idők tudósait lenyűgözik szakszerűségükkel. Egyszerű, pátosz nélküli stílusa rendkívül modernnek hat ma is.

Mindkét szerzetes előtt nyitva állt a lehetőség, hogy egyik a szervita, másik a kapucinus renden belül fontosnál fontosabb tisztségek sorát töltse be. Sarpi generális prokurátor lett, ami rendjében a második legmagasabb hivatal volt, Lőrincet pedig a Székesfehérvár melletti győzelem után (1601) generálissá választották, később még négy alkalommal viselte a generális definitor tisztségét. Mindezek ellenére Lőrinc alázatos szerzetes maradt. Ha szükség volt rá, szívesen segített a konyhán, a mosogatásban is. És minden külső tevékenysége mellett állandóan misztikus szemlélődésben élt!

Koruk veszedelmes körülményei mindkettőjükre diplomáciai feladatokat is róttak. Sarpi gőgjének beteljesülését az a perc hozta meg, amelyben Velence meghívta a köztársaság teológusának. A pápa elleni gyűlölet úgy elvakította, hogy szövetségbe akarta tömöríteni a pápa ellen az összes protestáns fejedelmet, és attól a gondolattól sem riadt vissza, hogy általános háborút robbantson ki. Lőrinc a másik táborhoz tartozott. A pápa, a császár, hercegek és városi tanácsok bíztak rá nagyon kényes diplomáciai feladatokat. És Lőrinc nem bújt ki e megbízatások elől. Számára ez is elsősorban apostolkodás volt, beavatkozási lehetőség az általa annyira szeretett Egyház javára. Szolgálatait egész Európa érdekében végezte, miként ezt a Székesfehérvár melletti ütközetben félreérthetetlenül megmutatta. Amikor Miksa bajor herceg, aki Lőrinc barátja volt, elismerését fejezte ki szolgálatai miatt, melyek lehetővé tették a Katolikus Liga létrejöttét, ezt mondta: ,,Egész Németország, sőt, az egész kereszténység örök hálára van kötelezve Lőrinc atya iránt!''

A pápaság körüli viták következtében Lőrincnek összeütközésbe kellett kerülnie Sarpival, aki nagyon szenvedélyesen vitázott. ,,A 17. században ő volt a pápaság legveszedelmesebb irodalmi ellenfele'' -- mondja H. Jedin egyháztörténész. Utolsó csepp erejét is a pápaság elleni gyűlölet kifejezésére használta. Öreg korában, amikor már kitört a harmincéves háború, még kiadott egy támadó művet a pápaság ellen A trienti zsinat története címmel. E vitában Lőrinc is szerepet kapott. De nem támadta meg nyíltan Sarpit, ahogy ezt várhatnánk. A Velence és Róma között folyó elkeseredett vitában Lőrinc a higgadt békeközvetítő szerepét vitte. Amikor Velencében tartózkodott, szegény szerzetesi cellájában a legmagasabb rangú vezetők keresték fel, hogy tanácsot kérjenek tőle. Mikor azonban Layser, a drezdai udvari prédikátor megtámadta Lőrincet prágai beszédei után, ő is tollat ragadott, hogy a nyilvános támadásra megfeleljen. Két év alatt készült el a válasszal amelyet két fólió kötetben írt meg, s benne pontos szentírási érveléssel Luther egész tanítását megcáfolja. Kiadása mégis elmaradt, mert az ellenfél, akinek szólt a válasz, meghalt.

Egy mondata különösen is rávilágít, milyen lélek élt Lőrincben. Mikor egy missziós útja alkalmával Miksa herceg testőröket akart melléje adni, Lőrinc ezt mondta: ,,Nem ilyen fegyverekkel kell megvédeni a hitünket, hanem a tanítók és prédikálók szent életével és az üldözések türelmes elviselésével. Nem a kard, hanem a meggyőzés nyeri meg a szíveket.'' Azokban a hónapokban, amikor Lőrinc hosszasan prédikált német földön, az óra nem vitát, hanem békítést követelt. Ezt a lelkületet már évekkel korábban kialakította magában, amikor Rómában a zsidók között végzett missziós munkát. Kísérője mondta: ,,Mivel nagyon szeretett testvéreinek hívta a zsidókat, sikerült megnyitnia és fogékonnyá tennie a szíveket.''

Békeszeretete tette alkalmassá arra, hogy békét közvetítsen. Hadakozó felek többször fordultak hozzá, hogy segítségével békét kössenek. Ilyen volt Párma és Mantua háborúja, vagy a Savoyai-ház és Milánó közötti ellenségeskedés. Utoljára III. Fülöp spanyol király előtt jelent meg, és apostoli bátorsággal ítélte el a nápolyi alkirály zsarnokságát.

Lőrinc Lisszabonban halt meg1619. július 22-én. 1881-ben avatta szentté XIII. Leó pápa. A római kalendáriumba 1959-ben vették fel az ünnepét, július 21-i dátummal.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki neved dicsőségére és a lelkek üdvösségére Szent Lőrinc áldozópapot a legnehezebb ügyekben is megajándékoztad a jótanács és az erősség lelkével, kérünk, segíts minket, hogy ugyanattól a Lélektől vezérelve teendőinket felismerjük, és meg is tegyük!

Imádság:
Istenünk, te Brindisi Szent Lőrincnek neved dicsőségére és a lelkek üdvösségére megadtad a jótanács és erősség Lelkét. Közbenjárására add meg nekünk is Szentlelked ajándékait, hogy meglássuk, mit kell tennünk és azt meg is valósítsuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Példája:
    A tehetséged nem biztos, hogy divatos kenyérkereseti lehetőséget nyújt, de csodálatos eredmények elérését teszi lehetővé!
            Élj a tehetséged nyújtotta adottságokkal!


Szent Olaf     vértanú, † 1030       


Szent Praxédisz     szűz, † 250       


Szent Simon és János atyák

Mindketten Szíriából származó gazdag nemes emberek voltak. János nős volt, Simeon nőtlen. Jeruzsálembe mentek fel, hogy a szent keresztnek hódoljanak. A szent helyek annyira megihlették őket, hogy többé nem tértek vissza hazájukba. Szent Gerázim kolostorának szerzetesei lettek és szétválás nélkül együtt küzdöttek a Holt tenger közelében. Később Simeon Emeszába távozott és magát együgyűnek tetette. Az így kapott megcsúfoltatásokat, megvetéseket türelemmel viselte el. Így igyekezett eddig vezekléseit megkoronázni, Isten azonban bölcs szavakat adott ajkaira ás sok csodával dicsőítette meg alázatosságát. Békében hunyt el 590-ben. Társa, János atya a remeteségben maradt, Nem sokkal Simeon atya halála után ő is meghalt a Jordán pusztájában. Együtt kezdték a vezeklő életet, együtt is fejezték be, majdnem egy időben.

Szent Illés próféta

Egyházunk emberi testben angyalnak, a próféták kitűnőségének nevezi Illés prófétát. Az Ószövetség szentjei közül, a karácsony előtti atyák kivételével neki szentel külön ünnepet az egyházi év folyamán. Illés papi családban született krisztus előtt kb. 800 évvel. Aszkéta életet folytatott. Izrael országban, vagyis az északi királyságban élt. A bálványimádásba merült zsidó nép megtérítésére mindent elkövetett, amit Isten parancsolt neki. Amikor minden fáradozása hiábavaló volt, sőt őt is üldözni kezdték, imádságára Isten három és fél évig nem adott az embereknek esőt a földre. Ennek az időnek végén, Istenben bízva, próbatételre hívta fel a király előtt a bálványok papjait. A próbatétel fényesen sikerült, Izrael népe megismerte, hogy ki az igaz Isten, a bálványok papjait Illés kiirtotta. Életében üldözéseket szenvedve és menekülve, de nagy csodákat is téve, palástját és prófétai tehetségét tanítványára Elízeusra hagyva, tüzes szekér által elragadtatva a Jordán partjáról 810 körül az égbe vitetett. Életének tetteit az ószövetségi Szentírásban a Királyok I. és II. könyvében olvassuk.

       

EMILIÁNI SZENT JEROMOS*Velence, 1486. +Somasca, 1537. február 8.

Azt a kort, amelybe a velencei patrícius-fiú, Girolamo (Jeromos) Miani beleszületett, szellemi téren a reneszánsz virágzása jellemezte, mely az antik kultúra értékeit új életre keltette. Az irányzattal a pápaság is szövetségre lépett, bár a vallási életnek ez nem mindig tett jó szolgálatot. A kor politikai arcát a gyakori, olykor vad háborúskodás szabta meg: a habsburg Spanyolország és Franciaország, vagy az Egyházi Állam és egyéb itáliai fejedelemségek, városköztársaságok és nemesi családok Észak-Itáliát ismételten lángba borították. A harcokba a tengereken uralkodó büszke Velence is alaposan belekeveredett. Az erkölcsök eldurvulása, egész országrészek kipusztulása, a nép elszegényedése, a közigazgatás, a jog és az egészségügy zűrzavara lett a következmény. Az apokaliptikus lovasok, a háború, az éhség, a pestis és a halál -- akiket Dürer Albert éppen akkoriban metszett látomásos erővel fába -- pusztítva járták be a messzi tájakat és népeket.

A harcra és kalandra éhes ifjú Jeromos korán belesodródott e véres viszályokba. Szülővárosa rábízta a Piave felett őrködő kis erőd, Castelnuovo védelmét a Velence és I. Miksa császár között kitört háborúban. S történt, hogy a császáriak egyik rajtaütése alkalmával, 1511 augusztusában alulmaradt és fogságba került. Ez bizony súlyos csapás volt magasan szárnyaló reményeire és evilági tettvágyára. A rabságban viszont mélyreható változás következett be lelkében. A börtön csendjében és magányában magába szállt, a kegyelem megragadta. Hasonló történt vele, mint tíz évvel később Loyolai Ignáccal, amikor sebesülése után a betegágyban magába szállásra és megtérésre használta föl idejét: a világias gondoskodású, harcias és hírvágyó katonából Krisztus szenvedélyes harcosa lett, telve az Isten és a felebarát iránti szeretettel. Egy hónapi fogság és a csodás, a Szűzanya által kieszközölt szabadulás elegendő volt arra, hogy átformálja őt: Annak követője lett, aki abban az időben is a szenvedő és gondok közt vergődő emberekben mutatkozott meg.

Jeromos egy ideig még önvizsgálatott tartott, és készülődött a hősi keresztény hivatásra. Három évig volt Castelnuovo községi elöljárója. Ez alatt sokat vezekelt és a felebaráti szeretetet gyakorolta. Azután határozottan, éretten és visszavonhatatlanul rálépett a Gondviselés által mutatott útra. Velencében fölkészült a papságra, és 1518-ban, harminckét évesen fölszenteltette magát. Most már megvolt minden föltétel karitatív életműve számára. Ettől fogva Isten szolgálatába állította önzetlen munkáját, fáradhatatlan buzgalmát és odaadását.

1528-ban, amikor hazájában éhínség és járvány tombolt, kézzelfoghatóan megnyilatkozott bátor áldozatkészsége. Minden holmiját az ínségeseknek ajándékozta, éjszaka eltemette az utcán heverő halottakat, és ápolta a betegeket, egész addig, amíg maga is megkapta a kiütéses tífuszt. Ha rabsága a szerzetesi élet előkészületi ideje volt, ez a betegsége a novíciátus lett a keresztény tökéletességre való törekvéséhez.

Fölgyógyulása után 1531-ben lemondott minden tulajdonáról. Teljesen a szegényeknek szentelte magát, mégpedig az árva gyermekeknek, akik -- szomorú képe ez a kornak -- csapatosan kószáltak mindenfelé. Otthont és munkát szerzett nekik. A Szent Rókus-templom melletti házba gyűjtötte őket, egyszerű élelmezést, vallásoktatást és a rendszeres munkára való fölkészítést kaptak. A velencei kormányzat támogatta fáradozásait, hiszen a közjót szolgálta, és 1531-ben az árvák rendelkezésére bocsátotta a ,,gyógyíthatatlanok ispotályát''.

Ez a siker arra ösztönözte, hogy működését kiterjessze Velencén túl egészen Milánóig. Több városban árvaházakat alapított, gondjába fogadta a veszélyeztetett leányokat, ápolta a betegeket, és hitoktatásban részesítette a falusiakat.

Példája más, nemes gondolkodású embereket is megmozgatott, akik segítették vállalkozásaiban. Együttélésük rendezésére és megalapozására, de azért is, hogy a kibontakozó szeretetműnek világos szabályozást adjon, leghűbb segítőit szerzetesi közösségbe fogta össze. Ebben támogatta őt Chieti püspöke, a későbbi IV. Pál pápa. Egy 1528-ban alapított, 1540-ben jóváhagyott, az ágostonos regulát követő férfirend jött így létre, amely Itáliában ma is működik, s amelyet anyaháza után szomaszkai rendnek neveznek. Árvaházak, szegény- otthonok, kórházak és diákotthonok fenntartása a munkaköre.

A pestis ismét dühöngeni kezdett, és a szeretetnek immár 51 éves apostolát semmi sem tarthatta vissza, hogy a szeretet csatájának első vonalában küzdjön. A szerencsétlen áldozatok ápolása közben őt is megtámadta a szörnyű ragály. Istenben remélő bizalommal fogadta el. Keresztény derűje, amely egész életén át lendülettel töltötte be, töretlen maradt, állandóan vidám arca most sem sötétedett el. Amikor már halálán volt, még egyszer lelkére kötötte társainak, hogy kövessék a keresztet, az evilági dolgokat kevésbe vegyék, a szegényeket, az elhagyottakat meg a betegeket szeressék, és egyetértésben, szeretetben éljenek együtt. Lényegileg a szellemi végrendelete ez, amely nemcsak szerzetestársainak szól. Szemét és kezét az ég felé emelve a ,,Jézus és Mária'' szavakkal halt meg 1537. február 8-án, Somascában.

Egy tisztán látó emberbarát és nagyszívű jótevő távozott vele a földről, de a katolikus reform apostolaként tovább sugárzott a hitújítás idején. Példakép lett, aki a maga korában és környezetében izzó szívvel és gyakorlati érzékkel közelítette meg az emberi nyomorúságot, és derűsen, feltétel nélkül Krisztusnak élt. A saját korára szabott, de minden időben érthető és követhető példát hagyott az Egyházra a szent és karitatív életről.

XIV. Benedek pápa 1747-ben boldoggá, XIII. Kelemen húsz évvel később

szentté avatta Emiliáni Jeromost. XI. Pius 1928-ban a szomaszkaiak négyszáz éves jubileuma alkalmából az egész Egyház számára az árvák és a szülői szeretetet nélkülöző gyermekek védőszentjévé emelte.

Ünnepét 1769-ben vették föl a római naptárba, július 20-ra. 1969-ben a halála napjára, február 8-ra tették át.

--------------------------------------------------------------------------------

Emiliáni Jeromos, mielőtt a 16. századi ,,árvák atyja'' lett, mint tettre vágyó obsitos már átélte a tulajdonképpeni megtérést.

Miután Castelnuovo elesett, a győztes ostromlók -- bátor ellenállása miatt földühödve -- egy mély pincezugba zárták és vasra verték. Ebben a nyomorúságos helyzetében, amikor élete is veszélyben forgott, a fiatal tiszt visszaemlékezett buzgó gyermekségére, és a Trevigiben tisztelt Szűzanyához könyörgött. Nem sokkal ezután e halottnak vélt ember egyszercsak föltűnt Trevigiben, kezében a bilincsekkel, és elbeszélte, hogy megjelent neki a Szűzanya, leoldotta bilincseit, és kivezette az ellenséges őrök között. A bilincseket a Szűzanya oltárára helyezte. Velencében, ahol ünnepélyesen fogadták, a Szent Márk téren nyilvánosan ismertette szabadulásának történetét.

Jeromos nemcsak katonai pályafutásának fordított hátat, hanem indulatosságának és nagyravágyásának is. Egy napon -- így beszélik -- neki kellett elintéznie egy fiatal rokonának valamilyen ügyét. Az üzletember, akivel tárgyalt, durván és szemtelenül viselkedett vele. Szidta, átkozta, és megfenyegette, hogy szálanként kitépi a szakállát. Az egyébként annyira hirtelen és forrófejű Jeromos, aki korábban fogával tépte volna szét az ilyen embert, teljesen nyugodt maradt, és derűs mosollyal ezt mondta: ,,Itt a szakállam, tégy vele, ahogy mondod, ha Isten is úgy akarja.''

Az 1528-as ínséges évben Jeromos azon fáradozott, hogy elűzze a szegények küszöbéről a halál kísértetét. Csónakja éjjel-nappal járta Velence csendes csatornáit, éhségtől haldoklókat vagy halottakat keresve. Azután lemondott szenátori méltóságáról. A tekintélyes férfit ócska ruhában látták az emberek, amint az utcákat járta. Ahol csavargó gyermeket talált, kinek arcáról lerítt az éhezés, magához vette az öreg házba, amelyet bérelt. Legtöbbüknek nem voltak szülei, koldulásból és lopkodásból éltek, s a patkányok között aludtak a keskeny rakpartokon. Tízből százan lettek, százból ezren, és a szent mégsem taszított vissza a nyomorba egyetlen gyereket sem, aki hozzá menekült. Kézműveseket alkalmazott, hogy mesterségre tanítsa őket. Szigorú házirenddel igyekezett pótolni az elmaradt nevelést. Védenceit hamarosan mindenütt ismerték és fölismerték, fehér ruhájukról, szentolvasójukról és keresztes zászlójukról.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, irgalmasság Atyja, aki Emiliáni Szent Jeromosban atyát és oltalmazót adtál az árváknak, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy híven őrizzük az istengyermekség lelkét, mely által a fiaidnak hívnak minket, és azok is vagyunk!


ANTIÓCHIAI SZENT MARGIT szűz, vértanú

A 6. század után készült legendája így beszéli el életét:

290 esztendő telt el üdvözítő Urunk megtestesülése óta, amikor Diocletianus, a dalmáciai írnok fia kegyetlen kézzel ragadta meg a római birodalom kormányát. Uralkodásának első évében ugyanis társként maga mellé vette a gonosz és elvetemült Maximianust. Mindketten gyűlölettel fordultak a keresztények ellen. Diocletianus az üldözésben felülmúlta a korábbi császárokat, mert elrendelte, hogy az egész birodalomban állítsák bíróság elé a keresztényeket, s tűzzel-vassal irtsák őket, hogy még a nevük is eltöröltessék a földről.

Uralkodásának 19. esztendejében ő maga keleten, Maximianus nyugaton irtotta az Egyházat. De a mindenható Isten ítélete szerint az üldözés második évében Diocletianus Nikomédiában, Maximianus pedig Milánóban letette a császári méltóságot. A kegyetlen üldözés ezután még egyszer föllángolt és Konstantin hetedik évéig tartott. Ekkor Marcellus volt a pápa, aki maga is vértanú lett (304. április 26-án).

Ebben az időben Margit, aki 15. évében járt, amikor hallott az üldözésről, így könyörgött az Úrhoz: ,,Uram, Jézus Krisztus, ki a szentek élete és erőssége, a szomorúak vigasztalója, s az ínségesek üdvössége vagy, ki soha nem hagyod el azokat, akik remélnek benned, erősíts meg engem, kis szolgálódat, hogy ha ideér a zsarnoki hatalom, rám támad és testemet megkínozza, ne engedd, hogy megtagadjalak! Uram, te alkottad a lelket és a testet; ismered a törékeny embert. Kérlek, emlékezz rá, hogy por és hamu vagyok. Apám és anyám, kiknek buzdítaniuk kellene, hittagadásra akarnak rávenni. De te, Uram, aki az én hűséges üdvözítőm vagy, hiszem, hogy elfogadsz áldozatul, ezért nem félek; mert mit tehet velem az ember?''

Ez a szűz, Margit egy Aedesius nevű tekintélyes pogány pap leánya volt. Apja nagyon szerette, anyja viszont korán meghalt, s így a kicsi Margit vidékre került egy dajkához, aki keresztény volt. Amikor a felcseperedett Margit hazakerült, apja felismerte, hogy keresztény lett. Mindent elkövetett, hogy lányát ,,kijózanítsa''. Amikor látta, hogy semmire sem megy, iszonyúan megharagudott, rá sem bírt nézni, sőt elűzte a házától. Az Úr azonban, aki soha nem hagyja el a benne bízókat, szokásos jóságával megvigasztalta Margitot, s oly kedvessé tette egykori dajkája előtt, hogy az leányává fogadta.

Az erények közül főként az alázatosságot kapta ajándékba az Úrtól; ennek erejében feledni tudta nemes származását. Mindenben szolgálatára állt dajkájának, még a bárányait is kihajtotta legelni. Ebben az időben érkezett Asia tartományból Antióchiába Olibrius prefektus a keresztények üldözésére. Útja a legelő mellett vitt el, ahol Margit a többi lányokkal a bárányokat őrizte.

Olibrius meglátta, hogy Margit a legszebb közöttük, ezért parancsot adott szolgáinak, hogy tudják meg, ki ez a leány. Ha szabad, feleségül veszi, ha rabszolga, megadja az árát és ágyasává teszi. A szolgák útnak eredtek, megkeresték Margitot, s a prefektus elé vitték.

Miközben vitték, nagy félelem fogta el Margitot a kegyetlenség miatt, amellyel Krisztus ellenségei Isten szolgáinak nem a testét, hanem a lelkét akarták megtörni. Szent Jeromos (lásd: A szentek élete, 552. o.) megjegyzi Remete Szent Pál (lásd: A szentek élete, 749. o.) életrajzában, hogy sokan inkább a hegyekbe menekültek és barlangokban éltek vadállatokkal, minthogy a pogányok kezébe essenek. Féltek ugyanis, hogy a gyötrelmek közepette megtagadják hitüket.

A gyötrelmektől való félelmében a gonoszok kezei között a szűz Margit így könyörgött a mindenség Urához: ,,Irgalmazz, Uram, irgalmazz a te szolgálódnak! Siess segítségemre szorongatásomban! Adj erőt és kitartást a fájdalmak elviselésére, hogy akik el akarnak tőled tántorítani, lássák és szégyenüljenek meg. Ne engedd, Uram, hogy eltántorodjam szent vallásodtól, hanem szállj szembe ellenségeimmel, hogy a lelkem a te segítségeddel sértetlenül szabaduljon meg ezektől a vadállatoktól, és neked szentelt szüzességem sértetlen maradjon. Küldd el azért a te szent angyalodat, hogy őrizze és oltalmazza testemet és lelkemet, hogy dicsérjelek és dicsőítselek téged, mert te mindörökké áldott vagy.''

Miközben Margit így imádkozott, a katonákkal a prefektus szállásához ért. Jelentették a katonák: ,,Uram, méltóságod nem sértheti meg az istenek tiszteletét és a császárok rendeletét, melyet nemcsak Róma nemes népe, hanem az egész világ mindenütt megtart. Ez a leány pedig, akit meg kellett keresnünk, arra a kérdésre, hogy rabszolga-e avagy szabad, kereszténynek vallotta magát. Idegenkedik a szent istenek tiszteletétől, és azt vallja, hogy a zsidók által megfeszített Jézust tiszteli. Amikor megfogtuk, sem szép szóval, sem megfélemlítéssel nem tudtunk lelkére hatni. Idehoztuk eléd, hogy magad kivizsgálhasd a dolgot.''

Ennek hallatára a gonosz bíró nagyon elszomorodott, s megparancsolta, hogy állítsák Margitot elébe. Így kezdett beszélni a lányhoz: ,,Leányom, ne félj semmitől, mondd el nekem a származásodat, hogy rabszolga vagy-e, vagy szabad?'' A szent szűz így válaszolt: ,,Nemzetségemet ebben a városban mindenki ismeri. Ha szabadságom felől kérdezel, tudd meg, hogy senkinek nem vagyok rabszolgája. De számmal és szívemmel az én Uram, Jézus Krisztus szolgálójának vallom magam, akit kiskorom óta imádok és tisztelek.'' A prefektus megkérdezte: ,,Mi a neved?'' Margaréta így válaszolt: ,,Az emberek Margitnak hívnak, de ami ennél több, a keresztségem óta keresztény vagyok.''

A prefektus nagyon megharagudott, s elrendelte, hogy sötét börtönbe zárják Isten szolgálóját, senki ne látogathassa, ételt és italt ne adjanak neki. Így akarta megtörni akaratát. Margitot azonban angyali látogatás vigasztalta, s mennyei fényesség ragyogta be. Állhatatosan kitartott Krisztus megvallásában, s minden fenyegetést semmibe tudott venni.

Amikor a prefektus látta, hogy sem hízelgéssel, sem ijesztegetéssel nem megy semmire, bement Antióchiába, s összehívta a város vezetőit és a bölcseket és tanácskozott velük, hogyan lehetne okos érveléssel legyőzni Margitot, anélkül, hogy meg kellene ölni. Hosszas tanácskozás után arra jutottak, hogy népgyűlést kell tartani, s talán a sokaság előtti szégyentől félve megváltoztatja magatartását, s akit a börtön és az éhség nem tudott legyőzni, az a népszerűségnek talán enged. Másnap a prefektus pompás bírói széket építtetett és összehívta a város népét.

Miután összegyűlt a férfiak és nők nagy sokasága, a prefektus teljes díszben elfoglalta székét, s parancsot adott, hogy állítsák elő Krisztus szolgálóját. Amikor Margit előtte állt, hízelgő szavakkal kezdett hozzá szólni: ,,Leány, látjuk, hogy vesztedbe indultál. Látjuk, hogy elmédet bizonyos tévedések tartják fogva és intelmeinknek nyakasan ellenállsz. Nem akarjuk vesztedet, sőt minden erőnkkel meg akarunk szabadítani, ezért buzdítunk, hagyd el tévedésedet és lépj az üdvösség útjára, melyet mutatunk neked, s melyen a mi kegyünket is elnyerheted is a kínzásoktól is megmenekülhetsz. Nagyon fájdalmas volna, ha meg kellene ölnünk, ezért adtunk eddig haladékot és nem kezdtünk kínozni. Fogadd el tehát a jó tanácsot, hogy üdvösséget találj és ne ess a hóhérok kezébe. Íme, előtted van az élet és a halál, az öröm és a gyötrelem, nyújtsd ki a kezed és válaszd, amit jobbnak látsz!''

Az Úr szűz szolgálóleánya így válaszolt neki: ,,Az üdvösségre és az örömre vezető jó tanácsot Isten jóságából már megtaláltam és szívembe zártam. Ez pedig az, hogy az Úr Jézus Krisztust, akit erős reménnyel dicsőítek, imádjam, áldjam és teljes szívemből tiszteljem, s őt soha el ne hagyjam. Ez ügyben ne fáradj tovább. És ne bizonytalankodj, mert semmi hatalom és semmifajta erőszak nem rabolhatja el szívemből ezt a kincset.'' Olibrius azt mondta:

,,Mióta megszólaltál, gőgös konoksággal feleselsz! S amilyen kedves szavakkal próbáltalak meggyőzni, te olyan szemtelen vagy jóságunkkal szemben. Joggal gondolhatok arra, hogy nem magadtól beszélsz, hanem valaki felbiztatott, hogy így viselkedj. Nem tudom, ki lehet az az oktalan, aki ilyen mesékkel meg tudott téveszteni téged. Ezért van, hogy nem tudsz magadba szállni, és úgy válaszoltál, ahogy válaszoltál. Hiszen már csak fiatal korodnál fogva sem adhatsz magadtól ilyen választ. Minden kertelés nélkül mondd meg, ki vezetett félre?!''

Margit erre így válaszolt: ,,Akarod tudni, ki vezetett félre, s kitől tanultam az ostobaságot? Ha hajlandó vagy meghallgatni, hamarosan megtudhatod, föltéve, hogy hiszel Krisztusnak.'' A bíró: ,,Türelemmel hallgatlak és szeretném tudni.'' Margit így kezdett beszélni:

,,Bíró úr, ne csodálkozz azon, amit ilyen fiatalon mondok, mert nem emberi dolog ez. Halljad tehát és jól figyelj. Aki az Úr Jézus Krisztusnak hűségesen szolgál, nem szorul világi mesterre, akitől megtanulná, mit mondjon vagy mit válaszoljon. Ő ugyanis azoknak, akik az ő erejében bíznak, megígérte: Mikor majd átadnak titeket a világi hatalmaknak a nevem miatt, s királyok és fejedelmek előtt fogtok állni, ne töprengjetek azon; mit mondjatok és mit válaszoljatok. A Szentlélek fog helyettetek beszélni. Ha tehát ez így van, sőt mivel így van, nem töprengésből, hanem hitből kaptam a tudást. A hitben találtam meg mesteremet. A hitből tudjuk előadni hitünk hagyományát, s abból tudjuk visszaverni pokoli támadásaitokat.''

Akkor a bíró azt mondta: ,,Gondoltam, hogy valami ilyesmi lakik benned, de a legostobább hazugság áldozata vagy. Mi magunk is hallottunk már Krisztus tévtanáról, hogy akit egyszer behálózott tanításával, azt sem érvelés, sem erőszak nem tudja kiszabadítani. Amit eddig csak hallomásból tudtam, azt most a te megátalkodottságodban tapasztalom is. Egy ilyen mester ne tanítsa az én lelkemet. Az ilyen tanítás távol legyen tőlem, mert arra indít, hogy megvessem a császári hatalmat, elveszítsem a legszebb örömöket és örök nyomorúságot leljek. Te még nem tudod, mekkora a császárok méltatlankodása a keresztények miatt, ezért állítod, hogy kitartasz a szerinted igaz és szent dologban. De ha nem akarod meghallani tanácsom, akkor majd meglátjuk, kikerülöd-e a halált és életet találsz-e? Ne tévesszen meg az üres remény és a hiú ábránd! Tudd meg, hogy a legyőzhetetlen császárok azért küldtek ide bíróként, hogy Krisztus követőit, akik a szentséges isteneket nem imádják, irgalmatlanul megkínoztassam, s ha akkor sem hajlanak a szóra, kínhalálnak adjam őket. Mivel ez birodalmi törvény, addig gondold meg magad, amíg időd van, s amíg kegyességünk ifjúságodnak lehetőséget ad, nehogy később, amikor haragunk keménységét tapasztalni kezded, kegyelmet kérj, s már nem kaphatsz. Ne ámítsd magad, hogy hatalmamból bármi módon kimenekülhetsz, vagy hogy valaki kiszabadíthat. Ha erre gondoltál volna, gyorsan felejtsd el, szállj magadba és sürgősen tedd meg, amit parancsolunk, azaz a megszabott napon velünk együtt imádd az istenek fölségét, különben kínzások közepette fogod kilehelni lelkedet.''

Margit így felelt: ,,Miért fenyegetsz engem, bíró? Miért gyalázod a keresztény vallást és dicsekszel, hogy kezedből senki nem tud kiragadni? Ha az én Uram, Jézus Krisztus csak ember lenne, ahogy te gondolod, és nem volna igaz Isten és igaz ember, az égnek és földnek királya, fenyegetéseid megijesztenének, engedelmeskednék parancsodnak és imádnám a néma bálványokat. Mivel azonban ő az égben lakik és letekint az alázatosakra, s miként a Próféta mondja: ,Trónusa az ég, lábának zsámolya a föld' -- és oly hatalmas, hogy ha akarná, téged és egész kíséretedet elnyelne a pokol torka, ezért a legostobább dolog volna elhagyni ezt az Urat, fejet hajtani az üres bálványok előtt és azokat dicsőíteni. Efelől, bíró úr, nem kell bizonytalankodnod. Fogadd el igaznak, amit mondok: Sem a császárok parancsát nem teljesítem, sem fenyegetéseiktől nem félek. Ezért nem tisztelem a hamis isteneket. Ölj meg, tépj ízekre, égess el, vess vadállatok elé: megölhetsz, de Krisztus szeretetétől nem tudsz elszakítani.''

Hallván ezt a prefektus, szörnyű haragra gerjedt és megparancsolta, hogy Margitot a hajánál fogva akasszák fel és vesszőkkel verjék. A hóhérok végrehajtották a parancsot, s úgy megverték, hogy testéből patakzott a vér. A körülötte álló férfiak és asszonyok közül többen sírtak és így szóltak a vértanúhoz: ,,Sajnálunk, amiért kínoznak! És hiába szeretnénk megszabadítani, nem tudunk. De megmondjuk neked, hogyan szabadulhatnál meg. Láthatod, hogy a bíró haragjában el akarja törölni a földről emlékezetedet. Légy hát okos és szánd meg lelkedet. Könyörülj testeden, s legalább egy kicsit engedj szavának. Talán megkönyörül a bíró rajtad és nem ölet meg.'' A szent szűz így válaszolt: ,,Hagyjátok abba, tisztelt férfiak, s menjetek el innen, nemes asszonyok, s könnyeitekkel ne akarjátok szétszakítani bensőmet, mert az Apostol szava szerint megrontják a jó erkölcsöt a gonosz beszédek. De nem ítéllek el benneteket, mert emberségesen cselekedtek és sötétben járván nem látjátok az igaz világosságot. Ha ugyanis ismernétek az igazság fényét, nemcsak engem nem akarnátok visszatartani a helyes útról, hanem ti magatok is csatlakoznátok hozzám.''

A bíró ekkor megparancsolta, hogy vonják kínpadra, s tépjék testét kampókkal. A körülállók már nem bírták nézni, a szent szűz azonban égből kapott erővel semmibe vette a kínzást. De az Istent nem ismerő, pogány emberek a látványtól, amelynek irgalomra kellett volna indítania őket, a még kegyetlenebb gyilkosságra vetemedtek. Amikor ugyanis látták, hogy az Úr szűz szolgálója győzi a kínzást, kieszelték, hogy másnap máglyán égetik el. Meghozván az ítéletet, elrendelték, hogy újra vigyék vissza a sötét börtönbe.

Amikor a szent szűz újra a börtönben volt, égre emelte kezét és így imádkozott: ,,Uram, Istenem, mennynek és földnek királya, láthatók és láthatatlanok Teremtője, ki örök életet adsz és megvigasztalod a szomorkodókat, tedd, hogy szent neved megvallásában férfiasan megmaradjak. Hogy én, aki segítségeddel bizalommal harcolni kezdtem, győzhessek, s ne vegyenek erőt rajtam azok, akik gonoszul reám támadnak és mondják: Hol van az ő Istene, akiben bízott? A fényt, amit a börtön sötétje elvett tőlem, te fényes angyalod hozza el nekem! És az ördög rémképeit hatalmas jobbod űzze el tőlem. Tudjuk ugyanis, Uram, hogy a te irgalmasságod velünk van a kísértésekben.''

Miközben Margit a világ Üdvözítőjéhez így imádkozott, íme, megjött a gonoszság fejedelme ezer ártásával és sokféle rémképével, hogy megfélemlítse őt. Sárkány képében jelent meg, s egymás után a legkülönbözőbb formákat öltötte, orrából és szájából tüzet okádott és el akarta nyelni Isten szolgálóját. A szent szűz azonban a rémképeket látva az imádság szokott fegyveréhez folyamodott. A szent kereszt jelét rajzolta az ellenség felé és így könyörgött: ,,Uram, Jézus Krisztus, aki harcolsz a te katonáidért, s az ördög gőgjét a kereszt győzelmével megaláztad, kelj oltalmamra. Mondd a lelkemnek: üdvösséged vagyok. Hiszen te mondtad: Kígyókon és skorpiókon fogsz járni, eltiprod az oroszlánt és a sárkányt.'' -- Ennek hallatára az őskígyó szégyenkezve meghátrált, s a szűznek képtelen volt ártani.

Ujjongva az égi segítség miatt, Margit hálát adott az üdvözítő Istennek. A keresztények ellensége azonban dühöngve azon, hogy egy leány legyőzte, nem szégyellte, hogy újra próbálkozzon. Ezúttal egy tetőtől talpig szőrös ember formájában jelent meg, s rémítő arcával próbálta megijeszteni. Amikor a szűz meglátta, így szólt: ,,Ismerem, sátán a cselvetéseidet, fölismerem álnok csapdádat. Miért akarsz megfélemlíteni? Ha azt hiszed, hogy kislány vagyok, nagy úr az én oltalmazóm, s hatalmas az én segítőm. Ő, az én Uram, semmivé tette pusztító hatalmadat, hencegésedet megalázta, s ha eljön majd a világ vége, az összes ördögökkel a pokolra vet. Most tehát az Ő szent nevében parancsolom neked, gonosz lélek, hogy távozz innen és ne merj többé a közelembe jönni!'' -- Ekkor a gonosz lélek az isteni hatalom előtt meghajolva így szólt: ,,Teszem, amit parancsolsz, mert a magasságbeli Király szolgálója vagy. Imádságodra az Ő fölsége szétzúzta csapdáinkat, s ármánykodásunk veled szemben már semmire sem képes!'' Ezeket mondva az ördög eltűnt Margit szeme elől.

Ezek után mennyei vigasztalás örvendeztette meg Krisztus hű szolgálóleányát: a naphoz hasonló isteni fényesség ragyogott fel a börtönben, s a gonosz lélek után visszamaradt iszonyatos bűzt elűzte. A fényből kereszt formálódott, s a kereszten egy hófehér galamb ült. Egy hang így szólt Margithoz:

,,Örülj, hűséges szűz, és ujjongj dicsőséges vértanú, mert sok csatában megvetetted a hamis istenek szertartásait, bátran hirdetted Krisztus nevének dicsőségét. Vértanúságod örök dicsőségbe visz, ahol az angyalokkal és a szentekkel örökre boldog leszel.''

E látogatástól a szent szűz egyre erősebb lett, s úgy felkészült lelke a szenvedésre, hogy bármi kínzás semminek tűnt számára. Amikor pedig reggel lett, a gonosz bíró nem felejtette el a kegyetlen ítéletet. Kihozatta a börtönből s a nép szeme láttára bírói széke elé parancsolta. Amikor látta, hogy Margit vidám arccal jön eléje, mintha semmi sem történt volna vele, elragadta a düh és ordítani kezdett: ,,Te legostobább nőszemély, te tulajdon lelked és tested ellensége!! Miért keményedett meg a szíved, mintha állat lennél? Nem törődöl üdvösségeddel!! Keményebb lettél, mint a vas, s mint a gyémánt. Hiába kínoztatlak, megveted a fejedelmek parancsát, s nem vagy hajlandó az isteneknek tiszteletet adni. De tudom én, hogy mivel kell téged gyógyítani! Egyáltalán, miért vesződünk veled? A győzhetetlen császárok üdvösségére, s az istenek fölségére mondom, ha most azonnal a száddal meg nem vallod a halhatatlan isteneket, kemény nyakadat meg nem hajtod előttük, s be nem mutatod nekik az áldozatot, tűzzel kergetem ki belőled megátalkodott lelkedet. Mindjárt meglátjuk, tényleg akkora-e Krisztus-tiszteleted, hogy elviseld a máglyát. Te szerencsétlen, igyekezz megmenteni lelkedet, mielőtt megrakják a máglyát és föllobban a lángja!''

Ezek hallatára a szent vértanú így szólt a bíróhoz: ,,Miért dühöngsz, s miért fenyegetsz engem a tűzzel? Fenyegetésedtől nem félek, s kínzásaid nem rettentenek, mert ha a jutalomra tekintek, ami rám vár, minden kínzás semminek tűnik. Mert a jelen szenvedések nem mérhetők a jövendő dicsőséghez, mely meg fog nyilvánulni bennünk. Ezért a mi Urunktól, Jézus Krisztustól sem tűz, sem kard, sem a halál nem tud elszakítani. Ne halogasd már, amit tenni készülsz, mert megvetem isteneidet, s egyedül az Úr Krisztust imádom és dicsőítem.''

E szavakra a bíró kegyetlensége fellobbant és megparancsolta, hogy ruhátlanul függesszék fel és fáklyákkal égessék oldalát. Közben gúnyolódva mondta: ,,Na, Margit, most örülj és örvendj Krisztusban, akit nem akartál megtagadni semmiképpen sem! Íme, a nyugalom és az öröm, amit ő szerez neked! Ha tud, jöjjön most segítségedre és mentsen ki e tűzből. De még most is, ha engedelmeskedsz nekünk, annyi gyönyörűséget kínálunk neked, hogy elfeledsz mindent, amit eddig szenvedtél!''

Margit így válaszolt: ,,Gúnyolsz engem a pillanatnyi égetésért és nem gondolsz az örök tűzre. Ez a keresztények dicsősége, mely által eljutnak az örökké tartó örömre. Erre vágytam mindig, ez volt minden kívánságom. Ez a tűz egy kis ideig égeti tagjaimat, téged pedig, mert ilyen pogány vagy, az örök tűz fog égetni. Az égnek és földnek Ura, aki a három ifjút kiragadta a tüzes kemencéből, megenyhít engem, hogy ez a tűz ne pusztítson el, s én a három ifjúval együtt énekeljem a dicsőítő himnuszt.'' Ezeket mondván az égre emelte tekintetét és így imádkozott: ,,Mindenek teremtő Ura, kinek szolgálnak az elemek, hallgasd meg kiáltásomat. Add meg nekem, hogy ez a tűz ne égessen el!''

Az Úr csodálatos kegyelme! Margit úgy érezte a fáklyák lángját, mint gyenge harmatot, és így szólt a bíróhoz: ,,Lássa uram, hogyan büntethető az istenek ellensége, hiszen semmivé lett minden próbálkozástok.''

Akkor a bíró megparancsolta, hogy hozzanak egy nagy kádat, töltsék meg színültig vízzel, kötözzék meg kezét és lábát és dobják bele. Margit, amikor a halál szakadékába dobták, az Úrhoz imádkozott: ,,Uram, oldd fel e kötelékeket, hogy a dicséret áldozatát áldozzam neked, s a nép látva ezt, higgye, hogy te vagy az egyedüli Isten, dicsőséges vagy, és e nyomorult világ nem ismer téged!'' E szóra szétszakadtak a kötelékek és sértetlenül kilépett a kádból. A jelenlévők ámulva mondták: ,,Valóban nagy és igaz az az Isten, akinek ez a szűz szolgál, hiszen imájára nagy csodák történtek!'' Megragadván az alkalmat, a szent vértanú szólni kezdett hozzájuk:

,,Ti okos férfiak, figyeljetek rám és tudjátok meg, hogy az Úr Krisztus mindenek teremtője, neki szolgál minden teremtmény, ahogy ezt a velem történtekből ti magatok is nyilvánvalóan láthatjátok. Hagyjátok el hát bálványaitokat, térjetek meg Teremtőtökhöz és lelketek Üdvözítőjéhez, aki a sötétségből meghívott titeket csodálatos világosságára. Ha egész lélekkel megtértek hozzá, megkeresztelkedtek, a keresztény hitet cselekedettel és hitvallással megőrzitek, nemcsak a lelketek talál boldog nyugalmat, hanem az egyetemes föltámadáskor kettős jutalmat nyertek: lelketek és testetek egyaránt örökre boldog lesz.''

E prédikáció hallatára a sokaság Krisztus hitére tért. Amikor ezt a bíró megtudta, félni kezdett, nehogy a nép fellázadjon ellene, s méltóságával együtt életét is elveszítse. Ezért minden kivizsgálás nélkül lefejezésre ítélte azokat, akik Margit szavára hívők lettek. Vérük ontásában megkapták a szent keresztség újjászületését és az örök életet. Miután a bíró ezeket kivégeztette és látta Margit legyőzhetetlen állhatatosságát, megparancsolta, hogy Margitot is fejezzék le.

A hóhérok kivitték a városból a kivégzés helyére és ott átadták Malkusnak, hogy fejezze le. Margit annyit kért, hogy adjanak neki egy kis időt imádságra.

Így imádkozott: ,,Dicsőítelek téged, Uram, Jézus Krisztus! Magasztalom és áldom nevedet, mert hatalmas erőd törékenységemet megerősítette és diadalmassá tett a harcban. Alázattal kérlek, hogy most angyalaid fogadják lelkemet, szentjeid seregével együtt kapjam meg az örök boldogságot, s megláthassam a te színedet, ki az Atyával és a Szentlélekkel élsz és uralkodol mindörökkön örökké, amen.''

E szavak után sürgette a hóhért, az pedig a parancsnak megfelelően lefejezte. Amikor meghallották ezt a keresztények, jöttek, elvitték a testét, s ahogy a keresztényeknél szokás, méltó tisztelettel eltemették. Amikor az Egyház visszanyerte a békét, sírja fölé bazilikát építettek az Úr Jézus Krisztus dicsőségére.

BOLDOG MARIA-ELISABETH HESSELBLAD brigitta nővér (1870-1957)

Svéd lutheránus családban született. Szülei korán meghaltak. Hogy kisebb testvérein segítsen, kivándorolt Amerikába, ott egy kórházban vállalt munkát. 1902-benn látogatóba visszajött Európába. Brüsszelben elhatározta, hogy katolikussá lesz. Visszatérve Amerikába, hat hónapi elokészület után felvették a katolikus egyházba. Szerette volna befejezni orvosi tanulmányait, de egyre jobban elhatalmasodó betegségét az orvosok gyógyíthatatlannak minosítették.m Visszatért Európába, Rómába, s abban a házban akart meghalni, ahol Szent Brigitta fejezte be életét. Felajánlotta életét a katolikus egyháztól elszakadt svéd honfitársaiért. X. Piusztól azt a kegyelmet is elnyerte, hogy felöltötte a Brigitta apácák ruháját és ünnepélyes fogadalmat tett. S nem halt meg, hanem visszanyerte egészségét. 1908-tól végigjárta a még létezo Brigitta-rendi kolostorokat, ajánlotta, hogy módosítsák Regulájukat a megújulás végett. De igen sok értetlenséggel találkozott. Visszatérve Rómába megalapította a Legszentebb Üdvözítorol nevezett Brigitta Novérek rendjét, s számukra olyan ökumenikus szabályzatot adott, mely alkalmas volt arra, hogy összekösse Svédországot Rómával (1911-ben). 1923-ban sikerült a rendet Svédországban is letelepítenie. A II. világháború alatt sok zsidó életét mentette meg. 1957-ben halt meg Rómában a Szent Brigitta házban „a szegények anyja és a lelkek mesternoje”. Ma a rend 13 országban kb. 600 novérrel fejt ki áldásos tevékenységet. II. János Pál 2000- ben avatta boldoggá. Ha hivatalosan nem is tartozott a ferences családhoz, a ferences III. rendi Szent Brigitta révén a rendhez közel áll.

A II. Vatikáni zsinatnak az ökumenizmusról szóló tanításából: „Kijelenti a zsinat, hogy meggyozodése szerint az összes keresztények kiengesztelodése Krisztus egy és egyetlen egyházában emberi eroket és képességeket meghaladó szent szándék. Ennélfogva Krisztusnak az egyházért mondott imádságába, az Atyának irántunk való szeretetébe és a Szentlélek erejébe veti minden reményét.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Mária-Elisabeth novért változatos életúton vezetted a katolikus hitre és a Szent Brigitta rend új közösségének megalapítására, add meg nekünk, hogy itt a földön erényes életét kövessük s így az örök boldogságban egykor társai lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.