Szent Gábor főangyal emlékezete

Egyházunk ma a tegnapi ünnep egyik szereplőjének rendel ünnepet. Nevének jelentése: Isten ereje. Ő egyike annak a hét szellemnek, akik a szentek imádságát ajánlják fel és készen állnak, hogy az Úr fönséges színe elé lépjenek (Tób. 12,15.). Gábor főangyal az emberek üdvösségének szolgálatában a különleges hírnök szerepét tölti be, és Isten mindenhatóságának szolgája.


A gót szent vértanúk

Amikor a Római Birodalomban Julián, Valentinián és Grácián császárok uralkodtak kb. 20 év alatt, a gótoknál Ungerich volt a király. Amikor a keresztények istentiszteletet végeztek a templomban, a király katonái felgyújtották a templomot, és a bentlevők mind odaégtek. Szent Gaata egy másik gót királynak a felesége, leányával Duklidával, összegyűjtötte a szentek maradványait, elvitte őket a Krím-félszigetre Kyzikébe egy épülő templom felszentelésére. Onnan visszatérve a gótok közé, a hitetlenek kövekkel agyonverték. Szent Duklida békésen húnyt el Kyzikében.


Szent Árpikás     vértanú, † 370.   


Új Szent Bazil atya

Bazil ifjú korában szerzetbe lépett, és a pusztai hegyekben lakott, magányosságban és hallgatagságban szolgálva Istennek. Bölcs Leó császár alatt (886-911.) az arra járó hivatalos emberek elfogták, mert kémnek nézték. Elfogták és különféle kínzások alá vetették. A kínzások alatt Isten azonban csodálatosan megőrizte igaz szolgáját. Isten erejével megmenekült a vadállatok marcangolásától, a vízbe fullasztástól. Utána Konstantinápolyba ment, ahol a polgárok, mint szent embert fogadták. Hamarosan kitűnt a jövendölés és a betegek gyógyításának adományaival. Szent élete miatt tisztelték a császárok és a hatalmasságok. Békében halt meg 100 éves korában a X. század közepén.


CADIX-I BOLDOG DIDÁK kapucinus (1743-1801)
Keresztneve József Ferenc volt. Elokelo vallásos szüloktol született. Már gyermekkorában imádságos, önmegtagadó lelkület, a templom szeretete (ministrálás) jellemezte. Az iskolában nagyon gyenge eredményeket ért el. Emiatt csak nagynehezen vették fel rendjükbe a kapucinusok. Sevillában volt novícius. Buzgó imádsággal elérte, hogy elvégezte a teológiát és pappá szentelték. Szent élettel, buzgó imádsággal, a szerzetesi szabályok szigorú megtartásával készült arra az apostoli feladatra, melyet engedelmességbol vállalt. Bejárta egész Spanyolországot - mezítláb, elnyutt ruhában, kezében kereszttel, hirdette Isten igéjét egyszerueknek és tanultaknak. Szívesen oktatta a gyermekeket a hit elemeire. Új Pálként emlegették. Mint gyóntató is eredményesen fáradozott, sok nagy bunös is megtért. Eretnekek is eljutottak az igazság megismerésére. Prédikációira sok virrasztással, imával, önostorozással készült. Amikor egyszer gvárdiánja mérsékletre intette, így felelt: „Atyám, az én sok bunöm és a nép bunei kényszerítenek minderre.” Két kedvenc témája volt: a Szuzanya-tisztelet és a Szentháromság tisztelete. A Szuzanyát mint a Békeszereto Szent Szüzet s mint a jó Pásztor édesanyját szokta emlegetni. A Szentháromságról oly magasztos ·igazságokat mondott, hogy elnevezték a Szentháromság apostolának. Forrón szerette Egyházát, sokat tanulmányozta a Szentírást, hogy eredménnyel küzdjön kora tévedései ellen. Elismerésekben is volt része: kinevezték az Egyház rendkívüli konzultorának, kanonoknak, egyetemek tiszteletbeli doktornak. Mindezek nem tették hiúvá. Élete végén súlyos betegségbe esett. Szenvedéseit nagy türelemmel viselte. Halála napját elore megmondta. 58 évesen halt meg szentség hírében. XIII. Leó pápa avatta boldoggá 1894-ben.
A nagyhíru szónok titka:
Didák atyát úgy tartották számon, mint abban az idoben Spanyolország legnagyabb egyházi szónokát. Ezen különösen azok csodálkoztak, akik meg az iskolából ismerték. Ezek között volt egy domonkos páter is, aki Didáknak iskolatársa volt. Részt vett egyszer Didák prédikációján. A rejtélyt egy kisgyermek fejtette meg számára. Beszéd közben a kisfiú hangosan kiáltotta anyjának: „Anya, anya! Látod, hogy az atya vállán egy galamb van? Így én is tudnék prédikálni, ha a galamb mindent elomondana.” A páter megértette, hogy a Szentlélek a tanítómestere Didáknak.

Imádság:
Istenünk, te megadtad Boldog Didáknak a szentek bölcsességét és néped üdvösségének munkálását. Közbenjárására add meg nekünk, hogy felismerjük azt, ami jó és igaz, és hirdessük minden embernek a mérhetetlen gazdagságot Krisztust, aki veled él és uralkodik mindörökkön örökké.


Szent Emánuel     vértanú, † ~300.   


Szent Iréneosz püspök

A Dioklécián és Maximilián császárok által támasztott üldözések idején élt a pannóniai Szirmiumban a fiatal Iréneosz püspök. A katonák elfogták és Probus helytartó elé vitték. A kihallgatáskor nem volt hajlandó a bálványoknak áldozni, ezért megkínozták. A kínzások alatt szülei és más szerettei sírva kérték, hogy engedelmeskedjék a császári parancsnak. Sok kínzás után lefejezték, és testét a Száva folyóba dobták.


Szent Irma


SZENT LIUDGER missziós püspök
*Zuylen, 742. +Billerbeck, 809. március 26.
Liudger életműve Nagy Károly idejére esik. A frízek és szászok térítésével mindaddig az angolszászok és frankok foglalkoztak. Nagy Károly a kard erejével külsőleg legyűrhette ugyan ezeket a törzseket, a szívüket azonban nem tudta meghódítani. Ezért olyan szentre volt szükség, aki mint hazai apostol meg tudta találni az utat a nép szívéhez. Ez volt Szent Liudger történeti küldetése.

A korai középkor lelki atyái közül csak kevesen állnak olyan elevenen előttünk, mint Liudger. Altfrid (+849), a szent egy közeli rokona és második utóda Münster püspökeként és a negyedik Werden apátjaként, a werdeni szerzetesek kérésére összeállította Liudger életrajzát. Hogy működésének történetén túl személyiségét is szemléletesen megragadhatjuk, azt Liudger egyetlen hátrahagyott írásának köszönhetjük: Emlékezések utrechti Gergelyre és Bonifácra. Ez nemcsak az általa atyaként tisztelt férfiaknak, hanem neki magának is múlhatatlan emlékművet állít. Bepillanthatunk általa Liudger lelkébe, gondolkodásába, jellemébe és eszményeibe.

A frízek és frankok, a germán istenhit és a keresztény üzenet közti viták egészen különleges módon Liudger családjának sorsává lettek, hiszen már második és harmadik nemzedéke élt ebben a szellemi-vallási küzdelemben. Liudger nagyapja, Wurssing a frízek királya, Radbod (+719) elől Dokkum vidékéről a frankok országába menekült, ott azután a családjával együtt megkeresztelkedett. Martell Károly visszaküldte Wurssingot az újból meghódított frízföldre, s az Utrecht melletti Zuylenben hűbérbirtokot kapott. Itt szavaival és példájával egyaránt közreműködött a keresztény hit meggyökereztetésében. Az egész család a misszió szolgálatában állott, és támogatta Szent Willibrord (lásd: 574. o.) tevékenységét. Így volt ez még apja, Thiadgrin idejében is, aki feleségével, Liafburggal, valamint Liudgerrel és testvéreivel, Szent Hildigrimmel, a későbbi püspökkel, Szent Heriburggal, a későbbi apátnővel, továbbá még legalább két, név szerint nem ismeretes nővérével együtt példás keresztény családi életet élt. Liudger már fiatal éveiben az utrechti Szent Márton-kolostor iskolájába került. Sokat hallott Willibrordról, tizenegy évesen pedig Bonifácot ,,látta saját szemével meggyengült, fehér hajú, öreg emberként'', amint csaknem negyven év múlva írta érezhető meghatódottsággal; nemsokára azután azt kellett hallania az ifjú Liudgernek, hogy ősi birtokuk közelében, Dokkumnál több társával együtt vértanúhalált szenvedett. Feltételezhetjük, hogy Liudger Utrechtben ott állt a mártírok ravatalánál. Utrechtben Bonifác tanítványának, Szent Gergely apátnak a vezetésével előkészült arra, hogy egykor majd e nagy atya nyomába léphessen. Liudger kétszer hallgatta a híres Boldog Alkuint (735 körül- -804) Yorkban, az angolszász misszió utánpótlásának régi bázisán. Itt lett diákonus; itt bontakozott ki különleges hajlama és ,,szeretete a tudomány iránt'' (Altfrid), ezt azután Utrechtben ápolta tovább. Nagyon tisztelt atyáinak a példája azonban a világba vitte. 776-ban Szent Alberich (+ 784) püspöktől, Gergely utrechti utódától átvette első megbízatását a Deventer vidékére szóló önálló missziós munkára, ahol 758-tól 772-ig Szent Lebuin angolszász pap tevékenykedett. Alberich második megbízása Liudgert a frízföld belsejébe vezette. Miután 777-ben Kölnben pappá szentelték, hét éven át a fríz keleti körzet első hazai misszionáriusaként a dokkumi Pál-templomban, családja régi hazájában és Szent Bonifác vértanúságának a helyén tartózkodott. Szent Willehad helyébe lépett, aki a hetvenes évek kezdete óta dolgozott itt, most pedig Bréma püspöke lett. Tudományos hajlamának és képzettségének megfelelően Liudger ebben az időben az év egy részét az utrechti iskola vezetője- és tanítójaként töltötte el.

A keleti körzetben végzett sikeres munkáját megszakította Widukind felkelése, amely átcsapott frízföldre is. Liudger ezt az időt (784-- 787) itáliai zarándoklatra használta fel. Ezúttal is nagy elődeinek: Willibrordnak, Bonifácnak és Gergelynek a példáját követte; mint azok, ő is tisztelettel adózott Szent Péter és utódai sírjánál; hozzájuk hasonlóan ő is egy kolostor alapítását tervezte. Hadrianus pápával (772- -795) megbeszélte a fríz és a szász misszió helyzetét, és ereklyéket kért tőle jövendő kolostora számára. Liudger ezután két évig Montecassinóban maradt, hogy a szerzetesi életet Szent Benedek regulájának bölcsőjénél, Theodemar apát (778--797) vezetésével ismerhesse meg. Szerzetesként élt itt, de fogadalmat nem tett. Egész életében bensőségesen kötődött a monasztikus eszményhez. A szerzetesi élet megfelelt lényének, de ismételten másra kényszerült.

Amikor 787-ben Nagy Károly is Montecassinóban időzött, a király, aki az időközben lecsendesített fríz-szász vidékek missziójának újjászervezésén fáradozott, találkozott Liudgerrel, akire már bizonyára Alkuin is felhívta a figyelmét. Liudger most átvette a király megbízásából az öt középfríz táj és a Bant-sziget missziójának vezetését. 791-ben Helgolandig hatolt előre.

A 792. év fontos eseményeket hozott. Egy új fríz felkelés egy évre megszakította Liudger tevékenységét ezen a missziós vidéken. Menekülnie kellett, de az énekes Bernlefet, akit egykor meggyógyított a vakságból, hátrahagyta világi segítőként, hogy a gyermekeknek szolgáltassa ki a szükségkeresztséget. Károly ezúttal felajánlotta Liudgernek a trieri püspöki széket, de ahelyett, hogy elfogadta volna a megtisztelő ajánlatot, hivatását továbbra is a misszióban látta. Károllyal kineveztette magát az elhunyt Bernrad apát utódává, aki kb. 785 óta vezette Nyugat-Szászország misszióját. Itt, Münsterlandban a politikai helyzet Widukind megkeresztelkedése óta olyan nyugodt volt, hogy már Bernrad is sikerrel tudott tevékenykedni. Liudger is haladéktalanul munkához látott. Életrajzírója, Altfrid ezt közli:

,,Mimigernefordban tekintélyes kolostort alapított Istennek a kanonoki regula szerint élő szolgái számára. Megszokott módján fáradozott teljes buzgósággal és nagy gondossággal, hogy a vad szász néphez eljuttassa az üdvösség üzenetét. Kiirtotta a bálványimádás tüskés vadonát, és buzgó lelkipásztori gondossággal vetette el mindenfelé Isten igéjét. Templomokat emelt és papokat hozatott, akiket aztán ő képezett ki, hogy méltó munkatársai legyenek Isten igéjének hirdetésében.'' Megszervezte egyházkerületét, s ennek központját a székesegyház, egy háromhajós bazilika képezte; ez adta azután a helység új nevét (Münster) a 11. század végén. Szent Pál, Dokkum védőszentje lett a templom és a püspökség patrónusa is. A dómiskolában derék papságot képezett ki. Amit Utrechtben, Yorkban és Montecassinóban befogadott, tanítva adta itt tovább. Prédikálva járta be egyházkerületét, és egész sor új plébániát létesített. Missziós és szervező munkájára a koronát püspökké szentelése tette fel, amitől sokáig húzódozott. Ennek dátuma, 805. március 30. egyben Münster püspökségének alapítási napja is.

Apostoli szegénységben és egyszerűségben akart szolgálni élete végéig vesztfáliai és fríz egyházkerületének. Amint élt, úgy is halt meg: 809. március 25-én virágvasárnap reggel Coesfeldben prédikált, majd Billerbeckbe zarándokolt. Itt még egyszer prédikált, majd kilenc óra felé ,,beteg testtel, de erősen az izzó szeretettől bemutatta utolsó szentmiseáldozatát. A következő éjszakán tanítványai körében itt adta vissza hűséges lelkét az Úrnak'' (Altfrid).


Szent Malkus atya

Malkus a szíriai Antiochiából származott. Először földműves volt. Mivel szüleinek egyetlen gyermeke volt, kényszeríteni akarták a házasságra. Ő azonban szerzetes szeretett volna lenni. Titokban ezért elhagyta szülei házát, és a chalkidoni pusztában élte életét. A szaracénok fogságába esve hűségesen szolgálta urát. Mivel ura szintén a házasságra kényszerítette egy keresztény leánnyal, Malkus beleegyezett, de mindketten szűzies életet éltek a házasságban. Egy idő után elhatározták, hogy megszöknek. Ura utolérte, ezért mindketten elrejtőztek egy barlangban, amelyben egy oroszlán lakott kicsinyével. Az oroszlán széttépte urát és a szolgát, akik el akarták őket fogni. Malkus visszatért kolostorába, ahol békésen töltötte napjait, amíg a negyedik században elhunyt. Felesége belépett egy női kolostorba.

Szent Maxima     vértanú, † 304.   


Szent Montanusz     pap és vértanú, † 304.   

Szűz Mária örömhírvétele

A mai ünnep annak a világraszóló eseménynek állít örök emléket, hogy Isten elküldte Gábor főangylát Názáretbe, József jegyeséhez, Szűz Máriához, hogy adja tudtára a nagy örömhírt: Isten akarja emberré váló Fiának anyjává tenni. Ezt az örömhírt Szent Lukács evangéliuma közli a világ számára: 1,26-38. Hogy mit jelent Isten fiának emberré levése, a mai ünnep előverses sztrichirájában így énekeljük: „Vigadjanak az egek és örvendezzen a föld, mert az Atyával egy öröklétű, egy kezdet-nélküli és egy-trónusú Fiú, emberszerető irgalmának gazdagságát felöltvén, Atyja tetszése és akarata szerint kiüresítette önmagát, és egy szűznek a Szentlélektől megtisztított szíve alá szállott. Ó, mily nagy csoda! Az Isten az emberek között, a befogadhatatlan egy anyaméhben, az időkön felül álló az időben, és minő hallhatatlan, hogy a fogantatás is mag nélkül történt, az önfeláldozás kifejezhetetlen, és minő titokzatos!, mert Isten az, Aki magát kiüresíti, megtestesül, és az életbe jön át...” Páratlan szavakkal magyarázza a titkot Szent Szofróniosz pátriarka: „Megtestesül az, Aki nem testből való. A mi alakunkat ölti magára az, Aki isteni természete szerint nem rendelkezik külső vagy látszólagos alakkal. Ő a testetlen olyan testet ölt magára, mint a mienk, és valóban ember lesz, Ő, Akit mindörökre Istennek vallunk. Azért akart ember lenni, hogy hasonló által tisztítsa meg a hasonlót, hogy testvér által mentse meg a testvért, hogy azonos által világosítsa meg az azonost.

URUNK SZÜLETÉSÉNEK HÍRÜLADÁSA (GYÜMÖLCSOLTÓ BOLDOGASSZONY)

Mária életének legnagyobb titkát ünnepli ezen a napon az Egyház: az asszonyok közt Áldott anya lett és az "Ige testté lett". A liturgiában ezt a csodát térdet hajtva említették évszázadokon keresztül. Mai liturgiánkban a szentmise Hitvallásában a "Megtestesült ..." szavakat meghajolva mondjuk. A mai ünnepen és Urunk születésének ünnepén (Karácsonykor) a jelenlegi előírások szerint is térdet hajtunk. Ezt a titkot hirdeti naponta háromszor templomaink harangja, hívva mindenkit az "Úr Angyalának" imádkozására.

A Názáretben lakó Máriával, József jegyesével a küldött, Gábor angyal közölte a nem remélt megtiszteltetést, Isten megváltó akaratát, Jézus csodálatos fogantatását (Lk 1, 26-38).

Az ünnepet Rómában már a 7. században bevezették, neve "Annuntiatio Domini" volt, vagyis az Úr hírüladása. Keleten a legrégebbi időktől az egyik legnagyobb ünnep. Hosszú időn át Karácsony előtt ünnepelték a milánóiak és Spanyolországban.

Alapgondolat:

    Az Ige emberré lett miértünk, sőt Érted, mert végtelenül szeretett!

Szent Dúla     szűz, † ~300.       


Szent Irén     vértanú, † 304.   


BOLDOG LAMBERTENGHI JEREMIÁS III. r. (+1513)

Milánótól északra, Comoban született, fonemesi család sarjaként. Ártatlanságban és jámborságban töltött ifjúság után a Szabályozott Ferences III. Rendbe lépett, s ott komoly elorehaladást tett az erények gyakorlásában. A reguláris (szerzetben élo) III. rendi közösségek - férfi és noi ágon egyaránt - a 15. század eleje óta terjedtek el elsosorban Itáliában. Pappá szentelése után Isten igéjét hirdette Észak-Itáliában, s komoly eredményeket ért el a vallási élet megújítása terén.

Igaz, hogy ezen a területen kiváló ferences igehirdetok muködtek: a század elso felében Sienai Szent Bernardin, a másik felében Milánói B. Kristóf, Feltrei B. Bernardin, de a reneszánsz korban, amikor a vallásos élet papoknál, híveknél egyaránt sok kívánnivalót hagyott maga után, nagy szükség volt szentéletu papokra. A humanizmus pogány szelleme behatolt a papság és a fopapság életébe: sokan fényuzo módon éltek, papi kötelességeiket (zsolozsma, szentmise, igehirdetés) elhanyagolták, pogány szerzok muveit olvasták, de a szentírást nem ismerték, világias szórakozásoknak (vadászat) hódoltak, botrányosan éltek, nem tartották be a celibátust... Boldog Jeremiás az igehirdetésnek, a bunbánat cselekedeteinek szentelte életét, s szavai hatását csodatételek is növelték, melyeket életében és halála után is muvelt. 1513. márc. 25-én halt meg Forliban, s a város székesegyházában van eltemetve. Négy évszázadon át tisztelete nem szakadt meg, ezért a 18. század vége felé kérelmet nyújtottak be boldoggá avatása iránt. Neves ferences szerzo (Holzapfel) állítja, hogy a hivatalos boldoggá avatás 1908-ban megtörtént. Emiatt soroljuk a ferences boldogok közé.

„Az Úr szava: Fiakat neveltem és naggyá tettem oket, ok mégis hutlenné váltak. Az ökör megismeri gazdáját és a szamár urának jászolát, csak Izrael nem ismer meg, népem nem tud semmit megérteni.” (Iz 1, 2-3)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Jeremiást Isten igéje eredményes hirdetojévé tetted egy elkereszténytelenedett korban. Közbenjárására add, hogy Isten igéjét mindig készséges lélekkel hallgassuk, és tettekre váltsuk. Krisztus, a mi Urunk által.

A jobb lator

Szent Lúcia

Szent Aldemár     hitvalló, † ~1050.   


Szent Artemon püspök

Artemon a piszidiai Szeleukiából származott. Istenfélő élete az apostolok korában játszódott le. Szent Pál apostol tanítványa lett, az apostol tette a város püspökévé. Jól kormányozva híveit, mindenkinek igyekezett mindene lenni. A hitet hirdetve és sok csodát téve késő öregségben fejezte be életét.


Szent Gábor     főangyal   


Szent Bourla Gabriella     szerzetes, † 1794.   


Szent Karina


SVÉD SZENT KATALIN apáca
*Svédország, 1331 körül. +Vadstena, 1381. március 24.
1484-ben megengedte VIII. Ince pápa, hogy Karin Ulfsdottert, akit ugyan nem avattak szentté, de 1381-ben bekövetkezett halála óta szentként tiszteltek, szent anyja mellett a Brigitta-rend második alapítónőjének tekintsék. Katalin sorsa és rendeltetése ugyanis az volt, hogy második helyen álljon egy nagyobb mellett. Svéd Szent Brigitta (lásd: A szentek élete, 365. o.) nyomdokain haladva, annak halála után neki kellett a rendalapítás művét befejeznie, és Sziénai Szent Katalinnal (lásd: A szentek élete,180. o.) együtt -- de teljességgel elkápráztatva attól a fénytől, amely a sziénai szentből áradt -- a pápákat Avignonból visszavezetnie Rómába.

Katalin 1331 körül született negyedikként a nyolc gyermekből, akiket Brigitta a férjének, Ulf Gudmarssonnak ajándékozott. Ulf nagy birtokok és jövedelmező ércbányák tulajdonosa, a svéd uralkodóház rokona, a király bizalmasa és tanácsadója volt. Amikor a gyermekek valamennyire felnőttek, elhagyta otthonát és vagyonát, s hátralévő napjait az alvastrai cisztercitáknál élte le.

Katalint szülei Risberg kolostorában neveltették; csak tizennégy évesen tért haza, és ekkor anélkül, hogy megkérdezték volna a szándékát, férjhez adták Kyreni Egárdhoz (+1351). Rövid házasságuk alatt Katalin férje hozzájárulásával továbbra is azt a szigorú vezeklő életet élte, amelyet Risbergben kezdett el. Ezekben az években halt meg az apja, s anyja hamarosan visszavonult egy Alvastra melletti remetelakba. Ott kapta nagy látomásaiban a megbízatást és a regulát rendalapítása számára, és azt a parancsot, hogy menjen Rómába. Ősi családi birtokát, Vadstenát átalakította kolostorrá, és elutazott az Örök Városba. Négy évvel később megparancsolta Katalinnak, hogy utazzék hozzá, s ezt a lánya kimondhatatlan örömmel fogadta. Nyilvánvaló lett Brigitta számára, hogy kezdődő nehéz munkájában Katalinnak kell mellé állnia segítőként. Az a Róma, amelyben a két nő hosszú elválás után átölelte egymást, számukra borzasztó város volt. A pápák negyven év óta Avignonban székeltek, és csúnya történeteket meséltek udvartartásuk léhaságáról, simóniájukról és nepotizmusukról. A Krisztus földi helytartója iránti keresztény tiszteletnek nyoma sem maradt. Itáliában és mindenekelőtt magában Rómában szétesett a rend, pogány, habzsoló mohóság és zabolátlanság ködlött fel a régi latin talajon. Az Orsinik, a Colonnák és más hatalmas római nemesi nemzetségek véres utcai csatározásaikkal a város nagy részét rommá tették. Kecskenyájak legelték azt a füvet, amely a Szent Péter bazilikában sarjadt ki. A városban oly nagy volt a bizonytalanság, hogy Brigitta alig merte elkísértetni magát a szentek sírjaihoz irányuló fáradhatatlan zarándoklataira rendkívül szép tizenkilenc éves lányával. A leány kétszer is csak nehezen tudott megmenekülni attól, hogy elragadják. Katalin egy levelében így panaszkodott minderről:

,,Nyomorúságos az életem, bezárva, mint valami állat, miközben mások templomba járnak és táplálhatják lelküket. Testvéreim Svédországban legalább békében szolgálhatnak Istennek.'' Haza szeretett volna térni, s ekkor érkezett meg a hír Egárd haláláról. Ezzel végképpen anyja sorsához és hivatásához láncolódott.

Jellemző mindkét szent asszonyra, hogy az egyházi élet rettenetes elhanyagoltsága sem vette el a kedvüket és hűségüket sem rendítette meg; ellenkezőleg: buzgóságuk fellángolt. Saját magukon kezdték a reformot: vezekeltek és imádkoztak. Naponta órákon át elmélkedtek Krisztus szenvedéséről, míg csak látható nem lett számukra a szenvedő Úr, és sebeiben meg gyalázatában fel nem ismerték a mindenkori Egyházat. Szolgálatkészen dolgoztak hát a kimerülésig, hogy az Úr misztikus testének roncsolt tagjait helyreállítsák. Zarándokházat rendeztek be, amelyben a hazájukból érkező számtalan zarándok jó szállást, és olyan gyóntatóatyát talált, aki megértette nyelvüket. Bejárták a nyomornegyedeket, összeszedték az öregeket, betegeket és elárvult gyermekeket, hogy gondoskodjanak róluk. Több mint húsz éven át élt Katalin anyja szeretetszolgálatának, miközben amaz járta a bíborosok és püspökök palotáit, hogy elérje rendi regulája megerősítését, és szenvedélyes leveleiben emésztő aggódással ostromolt pápákat és királyokat, hogy könyörüljenek az Egyházon.

1372-ben Brigitta elindult élete utolsó nagy zarándokútjára Jeruzsálembe, és magától értetődően azt kívánta, hogy a lánya kísérje el. Katalin haldoklóként hozta vissza az anyját. Halála előtti látomásában Brigitta átélte élete vágyának beteljesülését: beöltözését Vadstenában. Katalint rendelte lelki örökösévé, és a leány anyja relikviáival együtt 1373-ban V. Orbán bulláját is magával vitte hazájába, s ez engedélyezte a vadstenai jámbor nőknek a szerzetesruhát, a fogadalmat és az alapítónő regulája szerinti életet.

Csak rövid ideig élvezte Katalin Vadstena békéjét, és állt apátnőként a növekvő közösség élén. 1375-ben már ismét Rómában volt, hogy a svéd királyi ház megbízásából előkészítse anyja szentté avatását. Ott találkozott a pestisbetegek ágyánál Sziénai Szent Katalinnal, aki -- akkor még nem volt harmincéves sem -- bátorságával és izzó Krisztus- szeretetével magával ragadta az egész világot. A svéd Katalin ismét megtalálta azt a nagyobb társnőjét, akinek a kíséretében szolgálva feláldozta önmagát. Hogy a hallgatag svéd nőnek mekkora része volt abban a csodálatos diadalmenetben, amelyben Sziénai Szent Katalin visszavezette Rómába XI. Gergelyt, azt csak Isten tudja. Úgy tűnik azonban, hogy a pápa is megsejtette ezt. Gergely utóda, VI. Orbán, aki alatt 1378-ban elkezdődött a nyugati egyházszakadás, a két szent nőt együtt akarta Nápolyba küldeni, hogy Johanna királynőnek, aki a szakadár pápát, VII. Kelement támogatta, lelkére beszéljenek. A tervből azonban nem lett semmi, Katalin pedig visszautazott Vadstenába, mert a római zűrzavarok lehetetlenné tették Brigitta boldoggá avatásának további munkáját.

Ereje megtört. Gyomorbaja még az Eucharisztia vételét is lehetetlenné tette számára, de annyira kínozta a vágy, hogy betegágyához vitette a szent ostyát, hogy legalább láthassa.

1381. március 24-én halt meg Vadstenában.


Rimini Szent Klára     özvegy, † 1316.   


Szent Zakariás Atya

Zakariás atya Konstantinápolyban a charsii kapu közelében levő kolostorban élt. Bezárkózott szerzetes volt. Kitűnt azzal, ahogy az idegeneket fogadta. Életének és halálának ideje ismeretlen.

Szent Filétosz és vértanútársai

A szent vértanuk mindnyájan Hadrián császár alatt szenvedtek hitükért (117-38.). Filétosz szenátor volt, felesége Lídia, gyermekeik Makedon és Theoprepiosz mindnyájan keresztények voltak. Hitükért a császár maga elé rendelte kihallgatásra, de nem tudott szavaiknak ellentmondani, ezért Illíriába küldte, és börtönbe zárták őket. A börtönőr Kronid látva a vértanúk állhatatosságát, szintén Krisztus híve lett. Ez történt Amfilokhosz hadvezérrel is. Miután a vértanukat forró olajba dobták, épek és sértetlenek maradtak. Kívánva minél előbb Istenhez jutni, Maguk kérték Istentől a halált. Imádkozva adták vissza lelküket Istennek. Szenvedéseik Rómában kezdődtek, és Illíriában fejeződtek be.


BOLDOG ISTVÁN ES RAJMUND vértanúk (1242. május 29.)
A 13. században nagy gondot okoztak az Egyháznak az eretnekségek, különösen a dél-franciaországi albiak. III. Ince 1209-ben keresztesháborút hirdetett ellenük, mely húsz évig tartott, sok pusztítással, kegyetlenséggel minkét fél részérol. A háború az albiak legyozésével ért véget, de ezzel az eretnekség nem szunt meg. IX. Gergely 1233-ban elrendelte a pápai inkvizíciót az eretnekek felkutatására, s ha szükséges, a világi hatóság segítségének kérésére. A makacs eretnekeket halálbüntetéssel sújtották. A pápa 1240-ben egy egyházi férfiakból álló inkvizíciós csapatot küldött az albiak fészkébe, Toulouse* környékére. Vezetojük az Avenione-i bencés prior volt, hozzá öt egyházi személy tartozott, valamint három domonkos és két ferences: Narbonai István és Carboneri Rajmund, kiváló, képzett papok. Avenione prefektusa, Alfaro-i Rajmund a város eretnek vezetoivel kitervelte, hogyan végeznek titokban az inkvizítorokkal. Azzal az ürüggyel, hogy kihallgatásokat folytassanak, meghívta oket a város tanácstermébe, ahol fegyveresek voltak elrejtozve. Mikor a tizenegy férfi oda bement, a fegyveresek elorohantak és kardokkal, torökkel egymás után legyilkolták oket. Maguk a gyilkosok is csodálkoztak, hogy az áldozatok nem kiabáltak, nem jajgattak, hanem Tedeumot énekelve végezték be életüket, hálát adva Istennek, hogy életüket áldozhatják az o ügyéért. Mindez 1242. máj. 29-én, Urunk mennybemenetele ünnepén történt. Az eretnekek titokban akarták tartani véres és alattomos tettüket, de ez nem sikerült. Rendkívüli jelek árulták el a vértanúságot, s errol a város lakói is tudomást szereztek. A hithu katolikusok mindjárt igazi vértanúkként kezdték oket tisztelni, különösen Avenione-ban és Toulouse-ban. Megszakíthatatlan tiszteletüket IX. Piusz 1968-ban hagyta jóvá.
Két körülmény bizonyítja a tizenegy egyházi férfi vértanúságát, az egyik: fel voltak rá készülve, hogy küldetésük életük feláldozásával fog járni; a másik: a támadás alatt tanúsított magatartásuk. A Tedeum éneklése.

Imádság:
Mindenható, örök Isten, te megadtad Boldog Istvánnak és Rajmundnak a kegyelmet, hogy Krisztusért vértanúhalált szenvedjenek. Isteni eroddel támogass minket, esendo embereket, hogy példájukra mi is vállaljuk a hitünk szerinti életet. Krisztus, a mi Urunk által.


Oriol Szent     József hitvalló, † 1606.   


Szent Liberátusz és hitvese vértanúk, † 484.       


Szent Nikón (Győző) vértanú

Szent Nikón az itáliai Nápolyban élt. Atyja pogányságban nevelte fiát, keresztény anyja azonban Krisztus ismeretére tanította. Nikón először bátor és különös szépségű katona volt. Egy alkalommal társaival hadba kellett vonulnia. A harcban halálveszélybe került, várta, hogy az ellenség megöli. Emlékezett anyja szavára, a kereszt jelével megjelölte magát, és érezte, hogy különös erőt nyer általa. Csodásan megmenekült, és épségben tért haza. Kívánt keresztény lenni, de az üldözések miatt nehéz volt találni keresztelő papot. Nikón hajóra szállt, és Konstantinápolyba jutott. Utána Thrákiában Teodóz Kyzikei püspök megkeresztelte, és vele együtt a pusztában szerzetesi életet élt. Teodóz halála előtt rábízta 190 tanítványát, őt pedig püspökké szentelte. Nikon a többi Szerzetessel Szicíliába költözött, Útközben még Krisztus hitére térített 9 másik embert. Mindnyájan Tauroménia közelében telepedtek le. Décius császár üldözése idején elfogták, és kínzások alá vetették őket. Először társainak vették fejét, Nikont pedig másféle kínzások után szintén lefejezték 250-ben.


Szent Ottó     hitvalló, † 1120.   


MONGROVEJÓI SZENT TURIBIUSZ
*Villaquejida (Spanyolország), 1538. november 18. +Peru, 1606. március 26.
Turibiusz, Peru apostola, abban a korban élt, amikor az új földrajzi fölfedezéseket követő sok erőszakos hódítás után a spanyol király kijelentette, hogy világbirodalmában sohasem nyugszik le a nap. Turibiusz papi küldetésének feladata az volt, hogy bizonyítsa: az Egyház céljai, amikor misszionál, mások, mint a világi hódítóké.

A trienti zsinat (1545--1563) rövid idő alatt újraszervezte az egész Egyházat és átfogó reformmozgalmat indított meg az európai egyházmegyékben. Ennek a megújulási folyamatnak fő mozgatója Borromei Szent Károly, a fáradhatatlanul munkálkodó milánói érsek volt. A néhány évtizeddel korábban fölfedezett, de már nagymértékben evangelizált Amerikát csak jóval később érték el ezek a megújulási törekvések.

Dél-Amerika politikai és egyházi központja a 16. században egyre inkább Lima városa lett. 1546-tól a limai érsek volt felelős minden hívőért Panama és a Rio de la Plata között. Neki volt alárendelve Cuzco, Cartagena, Quito, Popayan, Asunción, Caracas, Bogota, Santiago, Conceptión, Córdoba, Trujillo és Atequipa egyházmegyéje, e hatalmas terület északtól délig több mint 5000 kilométert tesz ki és 6 millió négyzetkilométert foglal magába.

Peru misszionálását a dominikánusok indították el, de nem sokkal később nagyszámú franciskánus jött az országba. 1555-ben követték őket a jezsuiták, akik új, erős lendületet adtak a missziós munkának. A világi papság elsősorban a székesegyházi káptalanokban és az indián falvak plébánosainak kerületeiben tömörült.

Azokat az indiánokat, akik nem tudtak kimenekülni a spanyol uralom alól, rövid időn belül úgynevezett ,,encomiendákba'' zárták össze: minden spanyol részére meghatározott számú indián volt köteles dolgozni. Elvileg szabadok voltak és némi bért is kaptak, gyakorlatilag azonban szinte rabszolgaságban éltek. A többi indián a keleti hegyekbe menekült. Hamarosan föl lehetett ismerni egy választóvonalat a spanyol veretű kereszténység és az indiánok között, akik szenvedélyesen ellenszegültek a megtérésnek, mivel látták, hogy a misszionáriusok a hódítók kíséretében érkeztek.

II. Fülöp spanyol király elégedetlen volt a perui helyzettel. Ezért megbízta a granadai inkvizíciós tanács elnökét, egy ifjú licenciátust, hogy legyen Lima érseke és javítson a dolgokon. Az ifjú, aki fiatal kora ellenére alkalmasnak tűnt a nagy feladatra, Mongrovejói Turibiusz volt.

Turibiusz Spanyolország egyik kis falujában született. Először Valladolidban, majd Salamancában és Oviedóban tanult, 1573-ban jogi licenciátust szerzett. Mindössze két évi hivatásbeli tapasztalattal nevezték ki a granadai inkvizíciós tanács elnökévé, mely intézményt a keresztény hit tisztaságának védelmezéséért alapították. Mint világi ember, nagy komolysággal és körültekintéssel látta el hivatalát. Dicsérték jámborságát, aszkézisét, igazságérzetét és a szegények iránti szeretetét.

Mivel Turibiusz világi férfi volt és alig ismerte az amerikai egyház problémáit, elhárította II. Fülöp ajánlatát. A király azonban nem engedett és 1579. március 21-én átadta neki a kinevező okiratot. Így hát Turibiusz Sevillába utazott, mert az volt az amerikai ügyekben illetékes hely, és ott nagy igyekezettel tanulmányozta az Atlanti- óceánon túli óriási terület problémáit. Nem sokkal később megkapta a teljes hatalmat nehéz limai hivatalához. Miután Sevillában püspökké szentelték, 1580-ban egy Peruba induló hajóra szállt.

Turibiusz azon volt, hogy az amerikai egyházat alapjaitól kezdve megújítsa. Az új érsek mindig ökumenikus módon gondolkodott és cselekedett, böjtölt, és nem riadt vissza semmilyen áldozattól sem, körültekintően és kitartóan végezte feladatát. 1594-ben azt írta Spanyolországba, hogy 15.000 kilométert járt be, és közben több mint 60.000 hívőt bérmált meg. E szent legszembetűnőbb vonása a segítségre szoruló és jogfosztott indiánok iránti szeretete és a perui egyházért való aggódása volt. Ez arra kényszerítette, hogy eljárjon a szerzetesekkel szemben, akik féltékenyen vigyáztak előjogaikra, de a fegyelmezetlen világi papságot is kordába kellett szorítania. A spanyol telepeseknek, akik megengedettnek tartották a rablást, az erőszakoskodást, a jogtalanságot, a házasságtörést és az elnyomás minden elképzelhető formáját, világos szavakkal föltárta cselekedeteik gyalázatosságát.

A püspök 42 éves volt, amikor egyházmegyéjét átvette. Rögtön kezdetben föl kellett ismernie gyönge kezű elődje mulasztásait. A károk helyrehozásáért hosszú és fárasztó vizitációs utakra vállalkozott, hogy a helyszínen tanulmányozza és rendezze a viszonyokat. Püspöksége 25 éve

alatt négyszer utazta végig az országot. Minden útja több évig tartott, az utolsóról pedig már nem tért vissza: meghalt egy kicsiny, szegényes templomban az indiánok között, akiket mindig szeretett. Tanulságos a Libro de la visitas (Vizitációk könyve) c. írása, az utazásai alatt vezetett naplója. Statisztikái alapján messzire tekintő tervezőt ismerhetünk meg, és még a legkurtább följegyzései is a gyermekeit megértő atya izzó szeretetéről tanúskodnak.

1582 és 1604 között Turibiusz összesen 12 egyházmegyei zsinatot hívott össze. Ezek a gyűlések egyrészt alkalmat adtak neki egyházmegyéje reformálására, másrészt a papok kicserélhették egymás között munkájuk tapasztalatait, és Turibiusz össze tudta hangolni a kezdeményezéseket. Ezekre a gyűlésekre nem mindig Limában jöttek össze, hanem időnként kisebb plébániákon is, ahol az érsek éppen tartózkodott. Mégis mindenekelőtt azok a nagy püspökgyűlések határozták meg Latin-Amerika egyházának arculatát, amelyen Panama és a Rio de la Plata összes püspökei megjelentek. A 3. limai püspöki konferencia (1582. augusztus 15.--1583. október 18.), az ,,amerikai Tridentinum'' Turibiusz életművén a korona.

Heves vita támadt, amikor Turibiusz misszionálási kötelességeire figyelmeztette a szerzetes papokat, akik engedély nélkül megültek a biztos plébániákon. V. Pius pápa rendeletére hivatkoztak, melyet azonban Turibiusz kérésére már 1586-ban visszavont a kúria. Ilyen módon az érsek rákényszerítette a szerzeteseket, hogy újra ellássák missziós megbízatásukat. A jezsuiták jártak elöl a jó példával, és Turibiusz erős támaszai lettek.

A világi papság reformját a limai papi szeminárium alapítása vezette be. Így Latin-Amerikában főként Turibiusz kezdeményezésére felnőtt egy új papság. Tagjai világosan különböztek a spanyol kereskedőktől és katonáktól, akikkel korábban, sajnos, könnyen össze lehetett téveszteni őket.

Turibiusz legfőbb gondját az indiánok jelentették. Gyorsan megtanulta az inkák nyelvét, a quechuát, és megkövetelte, hogy minden pap, aki indiánokkal foglalkozik, tudja ezt a nyelvet. Amikor Turibiusz Limába érkezett, a ,,doktrinákban'', a missziós egyházközségekben minden körülmények között spanyolul akartak beszélni, úgy, amint azt az ,,Indiai Tanács'' előírta. De már a 2. limai püspökgyűlésen alkalmatlannak ítélték azokat a lelkipásztorokat, akik az indiánokat nyelvük ismerete nélkül akarták tanítani. Az 1551- ben alapított Limai Egyetemen Turibiusz quechua nyelvi tanszéket állított föl és oklevelet adott azoknak a papoknak, akik ezt a szakot eredményesen elvégezték.

A 3. limai püspökgyűlésen kidolgozott katekizmust három nyelven adták ki: quechua, almara és spanyol nyelven.

1583-ban az érseki egyházmegyében csak 150 plébánia volt, számuk 1598-ig a hatékony lelkipásztorkodás következtében 240-re emelkedett. Hogyha az egyház később is a Mongrovejói Turibiusz által kijelölt úton haladt volna tovább, Latin-Amerikában az evangélium egyre mélyebben ivódhatott volna az emberek szívébe. Sajnos, ehelyett szinte kizárólag a már megkereszteltek ápolásába vonultak vissza vagy megelégedtek a fölületes misszionálással.

Turibiusz negyedik vizitációs útján halt meg, 1606 márciusában. Földi maradványait a következő évben Limába szállították. 1679-ben IX. Ince boldoggá avatta, XIII. Benedek pedig 1726-ban oltárra emelte. XIV. Benedek Borromei Károlyhoz hasonlította és a lelkipásztorkodás megújítójának, sőt mi több, a szeretet fáradhatatlan követének nevezte.

Ünnepét 1969-ben vették föl a Római Kalendáriumba.


--------------------------------------------------------------------------------

Néhány epizód tegye világosabbá annak a képét, aki a ,,szeretet követe'' volt az indiánoknál.

A spanyol szokásnak megfelelően az érsek az indiánokkal hordszéken vitethette volna magát kiterjedt vizitációs útjain, de ő gyalog ment, hogy ,,senkinek ne legyen terhére és az indiánoknak se okozzon szükségtelen munkát. Öszvéren ült, de ha a terep ezt nem engedte meg, akkor leszállt állatáról, fogta a botot, és bosszankodás nélkül gyalog ment tovább. Hogy a hegyekben jobban haladjon, különleges cipőt viselt.''

A limai alkirály és más spanyol előkelők rossz néven vették, hogy az érsek gyakran hosszú időre távol van. A kifogások Madridba, az Indiai Tanács fülébe is eljutottak. A Tanács megtiltotta az érseknek, hogy Limát elhagyja. Turibiusz azonban nem tartotta meg ezt a tilalmat, és a királynak röviden és velősen csak azt válaszolta, hogy őt Trient és a limai püspöki konferencia rendelkezései jobban kötelezik, mint a királyi törvények.

A szent haláláról a következőket jelentették: Turibiusz negyedik vizitációs útjának vége felé éppen a Pascasmayo völgyébe érkezett, amikor hirtelen rosszullét fogta el, és kénytelen volt megállapodni Santiago de Mirafloresban egy indián katekéta házában. Utolsó kívánsága az volt, hogy az indián egyházközség kicsiny kápolnájában áldoztassák meg. Arra kérte Jeronimo atyát, az ágostonosok helybéli kolostorának priorját, hogy hárfázzon neki. Mialatt Jeronimo a ,,Hitemet megőriztem'' és ,,Kezedbe ajánlom lelkemet'' zsoltárokat énekelte, Turibiusz utoljára föltekintett a keresztre. Nagycsütörtök volt, amikor Lima nagy érseke és Peru apostola meghalt.

Azt a kevés holmit, amit személyes használatra magánál hordott, kísérőinek ajándékozta. Amije még ezen kívül volt, azt szétosztották a szegényeknek, akiket oly nagyon szeretett.


--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Turibiusz püspök apostoli munkája és igazságszeretete által megszilárdítottad Egyházadat, kérünk, add, hogy szent néped folytonosan gyarapodjék a hitben és az életszentségben!

Szent Bazil felszentelt vértanú

Szent Bazil a Galáciában levő Ankirai egyház papja volt. Nagy buzgósággal tanította híveit a keresztény igazságokra, és igyekezett eltéríteni őket minden gonosz úttól. Abban az időben, amikor trónra lépett a hitehagyott Julián császár, és vissza kívánta állítani a bálványok tiszteletét, Bazilt is elfogták, és Szaturnin parancsnok elé vitték. Mivel nem akart áldozatot bemutatni a bálványoknak, börtönbe vetették, fára függesztették és testét szaggatták. Egy idő múlva Julián császár is Ankyrába érkezett, Bazil előtte is bátran hirdette a keresztény hitet és a bálványok oktalanságát. Ezért szörnyű kínzást találtak ki számára. Naponta hét szíjat kellett kimetszeni a bőréből. Amikor már egész testét szétszedték, megtüzesített villával átszúrták. A kínok között földre esett, és mintegy édes álomba merülve adta vissza lelkét Istennek 363. január 28-án.


Szent Beáta


SZENT BENVENÚTUSZ püspök (kb. 1220-1282)
Ancona-ban* született a nemes Scotivoli* családból. Apja kérésére Bolognában egyházi és polgári jogot tanult, majd visszatérve Anconába pappá szentelték. Egy ideig püspöke archidiákónusa (esperese) lett, majd a pápa a még fiatal papra rábízta az osimoi* egyházmegye vezetését. Rangja megfelelt a mai püspöki általános vikárius rangjának. Osimo püspöksége IX. Gergely pápa utolsó éveiben (1240 körül) átpártolt II. Frigyeshez, ghibellin lett. Emiatt a pápa megvonta tole a püspöki hivatalt s azt átruházta a szomszédos Recanati*- ra. Benvenútusz igen okosan, megnyero modorban, de ugyanakkor határozottsággal látta el kényes feladatát, úgyhogy néhány év múlva sikerült a pápa iránti huségre vezetni egyházmegyéjét. IV. Orbán ezek után visszaadta Osimonak a püspöki rangot, s kinevezte püspöknek Benvenútuszt. „Benvenútusz - írja a pápa – kiváló: feddhetetlen élete, tudománya, a lelkiekben való buzgósága s az ügyek intézésben való ügyessége miatt. O szívünk szerinti férfiú. Ot nevezzük ki Osimo egyháza pásztorának és püspökének, abban a meggyozodésben, hogy tapintatával, Isten kegyelmével és a Szentszék támogatásával elo fogja mozdítani ennek az egyházmegyének lelki és földi jólétét, s a városnak visszaadja elobbi fényét, megerosíti az Anyaszentegyház iránti huségben.” Benvenútusz meg is felelt a várakozásnak. Püspökké szentelése elott azonban egy meglepetést kelto lépést tett: belépett a Ferenc-rendbe. Ezzel jelezni akarta, hogy Szent Ferenc szellemében akarja ellátni püspöki feladatát. (Ugyanezt a lépést tette meg félszázaddal késobb Szent Lajos püspök.) Az akkori eloírások megengedték, hogy ne kolostorban töltse a novíciát évét, így püspökként egy év múlva fogadalmat tett. Figyelmes, segítokész volt hívei iránt. Ferences ruhában, mezítláb, a szegénységet nagy buzgalommal gyakorolva járta egyházmegyéjét, végezte a pasztorális látogatásokat, hirdette Isten igéjét, szorgalmazta az egyházi fegyelmet. Az apostol intelméhez híven „kezét elhamarkodva nem tette föl senkire” (1 Tim 5, 22), vagyis csak arra alkalmasakat szentelt fel pappá. Ezek között volt Tolentinoi Szent Miklós is. Isten csodákkal is megerosítette tanítását. 13 évi püspöki muködés után, amikor érezte, hogy élete végéhez ért, Szent Ferenchez hasonlóan kívánt meghalni: a székesegyházba vitette magát, ruháit is levetve a földre feküdt, így halt meg papsága és a hívek körében 1282. márc. 22-én. Testét az osimoi székesegyházba temették, sírját Isten csodákkal dicsoítette meg. IV. Márton már három évre rá szentté avatta (az ilyen gyors szentté avatás a XIII. században nem volt ritkaság).

Imádság:

Istenünk, te Szent Benvenútusz püspököt a szent lelkipásztorok sorába emelted. Add, hogy közbenjárására állhatatosak maradjunk a hitben, egykor pedig részesedjünk dicsoségében. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Droszida vértanúnő

Traján császár uralkodása idején (98-117.) a hitükért kivégzett vértanuk testét a pogányok egy időre temetetlenül hagyták. A keresztények azonban, főleg éjszaka, tisztelettel összeszedték és eltemették őket. Néhány tiszta szűz is ezzel foglalkozott. Erről tudomást szerzett a császár lánya Droszida, és ő is közéjük állt. Vőlegénye ezt kifigyeltette, és mindnyájukat elfogták. A császár mindenki számára, aki nem imádja a bálványokat, a tüzes kemencébe dobatást hirdette ki. Droszida is így nyerte el a vértanúságot a szíriai Antiochiában.


Genovai Szent Katalin     özvegy és szerzetes, † 1510.   


SVÉD SZENT KATALIN szerzetesnő, III. r. (1331-1381)
Apja Ulf Gudmarsson elokelo úr, anyja Szent Brigitta volt. Nyolcan voltak testvérek. Fiatal korában kolostorban nevelkedett. Szülei - az o elozetes megkérdezése nélkül - 14 éves korában férjhez adták Kyren Egárdhoz, akivel azonban közös megegyezéssel József-házasságban élt négy évig. 1350-ben - férje beleegyezésével Rómába ment anyjához, s amikor férje pár hónapon belül meghalt, anyja mellett maradt. Annak leghuségesebb kíséroje, legbuzgóbb tanítványa, késobb muvének folytatója lett. Részt vett anyja szeretetszolgálataiban is. (Szegények, betegek gyámolítása, utasok, zarándokok fogadása, gyermekek oktatása.) Mint anyja, úgy o is Szent Ferenc III. rendjének tagja volt. Szent Ferenc példájára nem térítette el oket az egyházhoz való huségtol a Rómában tapasztalt sok visszaélés és botrány. A szenvedo Úr Jézusra gondolás segítette oket, hogy az Egyházban felismerjék a szenvedo, megalázott Krisztust. Katalin elkísérte anyját a Szentföldre is, majd annak halála után, 1373- ban anyja földi maradványaival visszatért Svédországba, ahol anyja akarata szerint a pápa jóváhagyott Regulája szerint megkezdte Vadstenában a közös életet (Brigitta-rend). Az egyre gyarapodó novérek ot választották apátnojüknek. 1375-ben ismét Rómába ment, hogy szorgalmazza anyja szentté avatását. Sok csoda történt ugyanis annak sírjánál. Rómában nagy hatással volt rá a Sziénai Szent Katalinnal való találkozás. Mindkettojük (és anyja) fáradozása eredménye volt, hogy a pápa 1377-ben végleg visszaköltözött Rómába. Svédországba visszatérése után hamarasan megbetegedett. Gyomorbaja miatt áldozni nem tudott, de betegágyához hozatta a szentostyát, hogy legalább lássa. 1381-ben halt meg Vadstenában márc. 24- én. 1474-ben avatták szentté.
Szent Ferenc tanítása a papokról:
„Az Úr oly mély hitet öntött belém - egyházi rendjükre való tekintettel papjai iránt, akik a római Szentegyház szerint élnek, hogy még ha üldöznének is, hozzájuk menekülnék… És úgy akarom tisztelni, szeretni és becsülni oket, mint uraimat. És nem akarom észrevenni rajtuk a bunt, mivel Isten fiát szemlélem bennük.”

Imádság:

Urunk, Istenünk, te Szent Katalin szüzet arra választottad ki, hogy hazájában a Szent Brigitta rend meghonosítója legyen. Add meg nekünk, hogy itt a földön erényes életét kövessük, s így az örök boldogságban egykor társai lehessünk.
A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Kázmér
       

Szent Lea     özvegy, † 348.       


Ankirai Szent Vazul     vértanú, † 362.  

NURSIAI SZENT BENEDEK
*Nursia, 480 körül +Monte Cassino, 547. március 21.
A szerzetesség eszménye, amely ilyen vagy olyan változatban minden nagy vallásban megtalálható, a keresztény Európa számára Benedekben olyan formát öltött, amely másfél évezreden át hatott az egész történelemre. A Benedictus nevet már Nagy Szent Gergely pápa (+604) eredeti jelentésében említi: Istennek ez az embere áldott, akár a nevét, akár az osztályrészéül jutott kegyelmet nézzük. Benedek jóval több mint amire ,,az utolsó római'' vagy ,,a Nyugat atyja'' elnevezés utal. Ezek a címek olyan béklyók, amelyeket minden évszázadban újra széttört. Benedek ,,Istentől áldott'', számtalan szerzetesnek pátriárkája a föld minden részén; miként Ábrahám, ő is sok népnek lett atyja.

Benedek életrajzi adatai Nagy Szent Gergely pápától származnak. Természetesen a pápa -- kora irodalmi igényeit szem előtt tartva -- nem mai értelemben vett életrajzot írt Benedekről. Építő jellegű írásaiban inkább Benedek szellemiségét vázolta, s a szerzetesség prófétai adományokkal megáldott atyja életszentségének rendkívüli vonásait emelte ki. De azért életének főbb eseményeit és szentté válásának útját is nyomon követhetjük a nagy pápa által írt ,,életrajz'' alapján.

Benedek 480 táján született a szabin hegyvidék kis püspöki székhelyén, Nursiában (ma Norcia). A szülők viszonylag jómódúak és elég széles látókörűek voltak ahhoz, hogy fiukat egész fiatalon Rómába küldjék tanulni. Így Benedek abba a városba került, amely még az antik kultúra fényét mutatta, de már apostolok és vértanúk sírja is ékesítette. Már másfél százada állt a lateráni, a Szent Péter-, a Szent Pál- és a nagy Mária-bazilika.

De a kereszténység győzelmének ezek a jelei nem terelték el a fiatalember figyelmét arról, hogy Róma hanyatlásnak indult. Azzal, hogy a császárság székhelye átkerült Konstantinápolyba, Róma szinte vidéki várossá fejlődött vissza. Ezenkívül az 5. századtól állandóan rettegni kellett a barbár germánoktól, de a keleti-gót Theodorich és széles látókörű minisztere, Cassiodorus 526-ig békét biztosított. Ugyanakkor az egyházi helyzet csalódást okozhatott, kivált a kléruson belüli bajok és a498. évi pápaválasztással kapcsolatos viszályok miatt. Baj volt politikai, egyházi, gazdasági, művelődési és erkölcsi szempontból is.

Az ,,örök'' város, az általános élvhajhászás és tanulótársainak lődörgése nem vonzotta Benedeket, ellenkezőleg. Otthagyta hát a várost a tanulmányaival egyetemben -- ez a diákélet nem az Isten szerinti életnek volt az iskolája. Az istenkereső fiatalember Nolai Szent Paulinus (+ 431) tanácsát követte: ,,Ha az ember nem akar Isten országáról lemondani, akkor menekülnie kell Rómából.'' Hogy egyedül Isten keresésének élhessen, mindentől szabaddá vált.

Benedek fokozatosan szakított környezetével, és megismerkedett a monasztikus élet különféle formáival, de Monte Cassino szentjéig még hosszú volt az út. Az első idők csodálatos eseményei tanúsítják -- Nagy Szent Gergely szerint --, hogy a fiatal Benedek hivatása kegyelmével már az első lépéseket is milyen tökéletesen tette meg. Rövid ideig Enfide (Affile) templomának aszkéta életet élő közösségébe tartozott, de csakhamar megvált tőlük. Lehetséges, hogy a keleti szerzetesek szigorú életmódja hatott rá. Mindenesetre Subiaco mellett teljes magányba vonult, és a tökéletes lemondást kereste. Így átélhette a szerzetesség és a lelki fejlődés minden fokozatát. Három esztendeig tarthatott ez az előkészületi idő. Ekkor belső fejlődése fordulóponthoz érkezett: Isten kivezette barlangja sötétjéből a remetét, és ,,odaállította az emberek elé példának, hogy mint a mécses a lámpatartón világítson mindenkinek, aki az Isten házában van''. Nagy Szent Gergely leírta, miként vált meg Benedek a remeteélettől és lett atyja azoknak a nőtlen férfiaknak, akik közösségben kívánták keresni Istent. Nagy Szent Vazul (+ 379) regulájából Benedek megtanulta, hogy a kolostori közösség kicsiben maga az Egyház, mert a tagok egy testként élnek és a fő: Krisztus. A különféle kísértéseket legyőzve megérett arra, hogy a lelki élet tanítómestere legyen.

De e téren is tapasztalatokra volt szüksége. Vicovaro mellett egy szerzetesi közösség élén megkísérelte kolostori fegyelemre nevelni a maguk útján járókat. Ekkor megtanulta, mekkora veszélyei vannak a szerzetesi életnek, ha nincsenek a szabályai rögzítve. Visszatért hát Subiacóba. De a szerzetesek -- meglehetősen sokan voltak! -- ismét arra kérték, legyen szellemi atyjuk. Erre szétosztotta őket tizenkét kolostorba, egy-egy ,,atya'' keze alá rendelte őket, maga pedig a legfőbb irányítást vette át. ,,Az Úr szolgálatának ebben az iskolájában'' a jeruzsálemi ősegyház szelleme élt; főleg a monasztikus erényeket (engedelmesség, imádság, munka) gyakorolva élték az apostoli életet. A szerzetesi közösség felépítésén fáradozva Benedek megtapasztalta, mennyi törődést kíván a regulához igazodó élet lehetőségeinek megteremtése.

Subiacóból Istennek benne lakó Lelke Monte Cassinóra vezette, arra a hegyre, amely szimbólum lett a történelemben, ,,Isten hegyre épített városa''. Tanítványaival nekilátott az új feladatnak. Míg Subiaco a világtól való elfordulás helye volt Benedek számára, addig Monte Cassinón az ,,építő ember'' (W. Nigg) teljesedett ki benne. Megszerezte az önmaga fölötti uralmat, és tanítómestere lett az istenkereső embereknek. Egy régi erődnek és egy hajdani szentélynek a romjaiból kolostort épített, és benne egységes alkotmányhoz igazodó közösséget hozott létre. Ezt is, azt is világos terv szerint monasztikus alapelvekhez igazodva vitte végbe, s közben mindig nyitott maradt kora, az emberek és a feladatok számára. Mindnyájan a közös ,,szent szabály'' szerint éltek, amely épp Monte Cassinón kapta meg végleges formáját. Pontosan meg volt határozva az imádság, az olvasás és a munka, az étkezés és az alvás ideje. Benedek aszketikus elképzelései, amelyeket évek hosszú során át próbált ki, ebben a formában öltöttek testet. Mindnyájan a szeretet közösségében éltek az apát vezetése alatt, és imádkozva, dolgozva törekedtek minden nap újra ,,tökéletes szerzetessé'' válni. Az európai ember természetének megfelelően összekapcsolták a szemlélődő és a tevékeny életet.

Nagy Szent Gergely szerint Benedek mindezeken túl az igét is hirdette, hogy elvezesse a népet a hitre és az Isten házába. Benedek, aki a neve szerint is, a kapott kegyelem alapján is ,,áldott'' volt, kiváló ,,építő ember''-nek, jó vezetőnek bizonyult. Megvolt benne az emberi szív ismeretének adománya. Ennek birtokában nevelte a szerzeteseit, akiknek, az ,,istenszolgálat iskolájában'' egy olyan testvéri közösséggé kellett formálódniuk, amely készen áll Jézus Krisztusnak, az igaz Királynak szolgálatában a harcra, s háborúra. A Regulából látható, milyennek képzelte el Benedek a szentet. A szerzetes a szeretetből erőt merítve, a mindenütt jelenlévő szent Istentől ösztönözve, az alázat és az engedelmesség szellemében az imádságnak és a munkának él a közösségben. Az apát az Atyát és a Jó Pásztort testesíti meg. S mindent áthat a mértékletesség erénye és a megkülönböztetés készsége.

Benedek regulája annyi életbölcsességről, Istennel való töltekezésről és Krisztusnak olyan nagy szeretetéről tanúskodik, hogy 1400 esztendő folyamán -- a szerzeteseken kívül is -- megszámlálhatatlanul sok keresztényt magával ragadott. Ugyanakkor tudjuk: Benedek nagysága és regulájának jelentősége nem az ,,eredetiség''-ben rejlik. Benedek maga is megfogalmazta, hogy reguláját ,,a szerzetességben végbemenő változás'' kezdetének tekinti (73. fejezet), még nem jelenti a kiteljesedést, nem akar mindent felölelni. Az utolsó fejezetben túl is mutat saját magán és a regulán. A regula e nyitottsága révén vonult be oly könnyen a történelembe. A történtekből kiolvashatjuk: milyen lehetőségeket foglal magában a szabályzat.

Történeti értelemben nem volna helyes Benedeket rendalapítónak nevezni, először is azért, mert az akkori aszkéták és közösségek olyan szerzeteseknek nevezték magukat, akik ,,a szent atyák, különösen Szent N. N. szabályai szerint élnek''. Az apát szabta meg az életrendet, s rendszerint nem egy, hanem több szabályzatból merített. Innen érthető módon a ,,szabályzatkeverékek'' időszakáról is szokás beszélni. 600 körül pl. Galliában mintegy húsz, egymással kevert szerzetesi szabályzat volt használatban. Benedek maga egyértelműen utal rá, milyen elképzelései voltak. Nem akarta, hogy szabályzatát abszolútnak és egyedül érvényesnek tekintsék; csak ,,kezdet''-nek ajánlja; s ,,ha valaki a tökéletes szerzetessé válásban gyorsabban halad, annak ott vannak a szent atyák szabályai'' (73. fejezet). Benedek tehát épít Pakhomioszra, Cassianusra, Vazulra és a többi atyára, s nem akarja őket sem mellőzni, sem fölöslegessé tenni. Mégis, Benedek szabályzata hamarosan általános lett, az európai kolostori élet regulájává vált.

547. március 21-én véget ért a szerzetesség Monte Cassino-i pátriárkájának földi élete. Nagy Szent Gergely szerint ,,a templomba vitette magát, és gyengeségében a tanítványaira támaszkodva állt ott - - kezét az ég felé emelte, így lehelte ki imádsággal a lelkét.''

A 9. századtól március 21-én, a temetése napján ünnepelték Szent Benedek apátot. A galliai liturgikus könyvekben azonban már a 8. század végén megjelenik július 11., mint ,,Szent Benedek születésnapja'', de az ünnep eredetéről idáig semmi nem derült ki. Mivel azonban a nagyböjt állandóan akadályozta az ünneplést, 1969-ben mégis áttették július 11-re.


--------------------------------------------------------------------------------

A szerzetesek atyjának, az ,,építő ember''-nek, Isten Egyháza ,,legkiválóbb nevelőjé''-nek életéből Nagy Szent Gergely hagyott ránk Dialógusaiban egy csokorra való történetet. Nem lehet mindig egyértelműen szétválasztani, mennyi a történeti és mennyi a legendás elem, de így is elénk rajzolódik Benedek csodálatos nagysága és jósága.

Gyermek- és ifjúkorában -- írja a szent pápa -- gondos dajkája, Cyrilla állt mellette. Akkor is elkísérte, amikor elhagyta Rómát, és Enfidébe ment. Egy nap Benedek keserves könnyek között találta Cyrillát. Egy cserépedény, amelyet kenyérsütéshez adott neki kölcsön egy asszony, véletlenül kettétört. Benedek fogta a széttört edényt, bement a kis templomba, bizalommal imádkozott, s lám, rövidesen Cyrilla épen adhatta vissza. Ennek híre gyorsan elterjedt, úgyhogy Benedek veszélyeztetve látta alázatát, ezért elment onnét.

Amikor a magányt kereste, egy elhagyatott vadonban rátalált Romanus remetére. Ez mutatott neki egy nehezen megközelíthető barlangot, majd állatbőrökből készített számára ruhát. Benedek ebbe a barlangba vonult vissza, hogy Istennek éljen és megvívja a belső harcokat, amelyeket senki nem kerülhet el, aki tökéletességre törekszik. Romanus ,,böjti maradék''-ából élt, amelyet a vendégszerető remete időről időre kötélen engedett le neki a fölötte lévő barlangból. Benedeket egy kis harang figyelmeztette az élelemre, de egy nap ez is megrepedt. Gergely szerint az ördög megharagudott Benedekre, hozzávágott egy követ a haranghoz, attól repedt szét.

Benedekre egyszerre rátört egy fiatal római nő emléke, akivel diákkorában találkozott. Ez az emlék teljesen megzavarta, és annyira vonzódott egykori ismerőséhez, hogy már-már elhagyta a magányt. Végül, hogy vágyát elhallgattassa, ruhátlanul egy tüskés bokorba vetette magát. (Egy legenda szerint hétszáz esztendővel később Assisi Szent Ferenc mélyen megrendülve állt meg ezen a helyen, és a szúrós bokor helyébe két rózsatövet ültetett.) Három esztendő elteltével vadászok tévedtek a barlang közelébe. Ijedtükben megálltak, mert azt hitték, hogy egy nagy vad rejtőzik a bozót mögött. Óvatosan előre kúsztak, s nagyon meglepődtek, amikor vad helyett egy emberre találtak, aki úgy beszélt nekik az isteni titkokról, ahogy még soha nem hallották senkitől. Amikor hazatértek, sok embernek megmutatták a barlang felé vezető utat.

A szomszédos Vicovaróban a kolostor a hanyatlás jeleit mutatta. Amikor az apát meghalt, a szerzetesek Benedekhez fordultak, hogy legyen az elöljárójuk. A szent remete vonakodott. Arra hivatkozott, hogy életmódjuk annyira eltér egymástól, hogy úgyse tudnának sokáig barátságban élni. Végül mégis teljesítette kérésüket. De hamarosan beteljesedett, amit előre megmondott. Az elkényelmesedett szerzetesek elviselhetetlennek érezték szigorú követeléseit, buzgalmát és csendes lényét, amely állandó szemrehányást jelentett számukra. Voltak, akik elhatározták, hogy elteszik láb alól. Mérget kevertek a poharába, de amikor az apát szokása szerint keresztet vetett rá, kettéhasadt. Benedek ebből megértette, hogy mi volt a szerzetesek szándéka. Nyugodt maradt és komoly: ,,Legyen hozzátok, kedves testvérek, irgalmas a Mindenható Isten -- mondta. Miért akartok rosszat tenni nekem. Nem megmondtam előre, hogy nem vagyunk egymáshoz valók? Menjetek, keressetek magatoknak olyan elöljárót, aki nektek való, nekem nem lehettek tovább a szerzeteseim.'' Ezzel visszatért a barlangba.

Nem sokkal később kialakult egy szerzetes település, amelynek kis kolostoraiban őszinte istenkeresők éltek. Csakhogy nem messze tőlük élt egy különös pap, Florentinus, aki csupa harag és irigység volt, amikor látta, hogy a szent milyen példamutató életet él, s küldött neki egy mérgezett eulogiumot -- azt a kenyeret hívták így, amelyet az akkori szokás szerint a misében áldottak meg, és a barátság jeléül adtak ajándékba. De nem sikerült a terve. Benedeknek volt egy barátja, egy holló. Ez minden étkezéskor odarepült, és csipegetett Benedek kenyeréből. Ezúttal azonban csak a csőrét tátotta ki, és a szárnyával csapkodva körülugrálta a kenyeret, mintha csak ezt mondta volna: ,,Vigyázz, a kenyér nem nekünk való!'' A szent megértette, és nem evett belőle. Florentinus, miután terve balul ütött ki, Rómában felfogadott néhány utcalányt, és elküldte őket, hogy csábítsák el a testvéreket. Benedek, látva, hogy a szerencsétlen papot a gyűlölet fűti személye ellen, néhány társával elhagyta a vidéket. Florentinus kiállt a háza elé, és kárörvendve nézett az elvonulók után. De az egyik támfal megingott, és maga alá temette a szerencsétlent. Benedek visszamaradt tanítványai sietve jelentették mesterüknek, hogy visszatérhet, mert ellensége halott. De ő könnyezett a hír hallatán, és továbbvonult dél felé.

Monte Cassino Benedek nagyszerű regulája nyomán (Imádkozzál és dolgozzál!) csakhamar az istenszolgálat iskolája lett. Nemcsak szerzetesek vagy a szerzetesi életre készülők mentek fel a szenthez. Bárki segítségre talált itt, ha valamiben szükséget látott. Még ha a kolostornak nélkülöznie kellett is, a szent apát inkább odaadta a tartalékát, semmint hogy valakinek, aki rászorult, ne teljesítette volna a kérését. Egy alkalommal a pincemester titokban eldugott egy korsó olajat, az utolsót, ahelyett hogy odaajándékozta volna egy szegény diákonusnak. Benedek nagyon megharagudott, és semmiképp nem akarta, hogy ilyen módon a kolostoré maradjon a korsó olaj. Meghagyta hát, hogy dobják ki az ablakon. De a korsó nem tört össze és az olaj nem folyt ki. Erre Benedek elküldte a diákonusnak.

Egy napon -- írja Gergely -- Benedek ott ült a kolostor előtt egy kőpadon, és olvasott. Egy ariánus gót lovagolt fel a hegyre, és átkozva, ütlegelve egy megkötözött embert hajszolt maga előtt. A gót, név szerint Zella, azt kívánta a paraszttól, hogy adja neki oda elrejtett javait. A szegény ember nem tudott magán másként segíteni, hát arra hivatkozott, hogy mindenét Cassino apátjára bízta. A gót harcos ezért arra kényszerítette, hogy mutassa meg neki az utat Benedekhez. Amikor Zella megpillantotta a szentet, azt gondolta, hogy -- amint az történni szokott -- már a megjelenésével, a hangjával meg fogja rémíteni. Egyenesen odalovagolt hozzá, és követelte tőle a paraszt javait. Benedek mint mindig, most is nyugodt maradt. Lassan fölemelte tekintetét, ránézett először a harcosra, aztán a megkötözött parasztra. A gót megrendülten a földre rogyott. Benedek odaszólította néhány társát, megvendégelte Zellát a kolostorban, és csak búcsúzóul figyelmeztette: óvakodjék attól, hogy védtelen embereket szorongasson.

Megint kőpadján ült Benedek, amikor egy hírnök érkezett, és jelentette, hogy a gótok fejedelme, Totila érkezik. Nem sokkal később fényes menet ért a kolostor kapujához, az élén királyi öltözetű és viselkedésű férfi. De Benedek, ahelyett hogy üdvözölte volna az előkelő vendéget, ezt mondta neki: ,,Tedd le, fiam, amit viselsz, mert nem a tiéd!'' Igaza volt, mert nem a király érkezett, hanem csak a fegyverhordozója, Riggo. Totila ugyanis ki akarta próbálni, vajon csakugyan látnok-e a szent apát, ahogy híre mondta. De néhány nap múlva csakugyan felkereste Benedeket maga is. Amint a győzhetetlen hadvezér messziről megpillantotta a szentet, tisztelete jeléül leborult, és csak akkor kelt fel, amikor Benedek szeretettel fölsegítette. ,,Sok rosszat teszel -- mondta a szerzetesség atyja szemrehányóan Itália ariánus urának --, és már eddig is sok rosszat tettél. Hagyj fel végre az igazságtalansággal. Bevonulsz Rómába, átkelsz a tengeren, kilenc esztendeig uralmon leszel, de a tizedikben meghalsz.'' Ez a jövendölés mindenestül beteljesedett volna, de Totila a szent imáiba ajánlotta magát, és mostantól kíméletesebben bánt a legyőzöttekkel.

Egyszer az egyik szerzetes könnyek közt találta az apátot. Sokáig nem szólalt meg, csak állt -- nem akarta Benedeket zavarni bánatában. Végül mégis megkérdezte, mi az oka, hogy ennyire bánkódik. ,,Ó -- felelte Benedek --, ez az egész kolostor, amelyet építettem, és minden, amit testvéreim számára előteremtettem, a Mindenható akaratából az ellenség kezére kerül. Alig tudtam kiimádkozni, hogy legalább a testvérek életben maradjanak.'' S valóban, egy fél évszázad múlva a longobárdok alapjaiig feldúlták a kolostort Monte Cassinón.


--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Szent Benedek apátot a szerzetesség kiváló mesterévé tetted, kérünk, add, hogy téged mindennél jobban szeressünk, és nagylelkű szeretettel siessünk feléd parancsaid útján.




Szent Cirill püspök

Antiochiából származott. Szent Péter apostol tanítványa volt, aki őt Katánia püspökévé tette, Szicíliában. Jól és Istennek tetszően kormányozta szellemi nyáját, sok csodát téve közöttük. Csodái hatására sok hitetlen tért meg Krisztus hitére. Késő öregségben halt meg békében.


BOLDOG GALANTINI IPOLY III. r., rendalapító (1565-1619)
Firenzében született iparos szüloktol, akik vallásos nevelésben részesítették, úgyannyira, hogy ifjú korában felvételét kérte a kapucinus rendbe. Gyenge egészsége miatt azonban nem vették fel. Ezért atyja mesterségét, a selyemszövést folytatta. Idoközben rátalált igazi hivatására, ahol Isten dicsoségét és felebarátai javát szolgálhatja. Látta, hogy városában a gyerekek szabadon csatangolnak, s nincs, aki összegyujtené oket és a jóra s a hit igazságaira oktassa oket. Meggyozodése volt, hogy a fiataloknak fogékony a lelkük a jóra. Elkezdett hát foglalkozni velük. Maga köré gyujtötte oket és hitünk igazságait kérdés-feleletek formájában tárta eléjük. Ez a módszer a tridenti katekizmus ismerete óta egyre jobban elterjedt a hit oktatásában. Tanítását személyes jópéldával és erényes élettel igyekezett alátámasztani. Ezért is lépett a Ferences III. Rendbe. Közben felnottek is gyülekeztek köréje. Felvetodött a gondolat, hogy társulatot alapít a mu kiterjesztésére és tovább folytatására. Munkatársakat toborzott s 1602-ben megalapította a Szent Ferenc Keresztény Tanításáról nevezett kongregációt. (A társulat megújított szabályzatát késobb, 1802-ben hagyta jóvá VIII. Orbán pápa.) Ugyanebben az idoben (1600 körül) nyitotta meg elso iskoláit Rómában Kalazanci Szent József, a piarista rend alapítója. Luccában Leonardi Szent János kezdeményezte a maga tanító rendjét, a Keresztény Tanítás Társulatát. A kor igénye volt tehát, hogy az Egyház foglalkozzék nemcsak a kiváltságosak, hanem a szegény és addig elhanyagolt egyszeru nép fiaival és leányaival is. Boldog Ipoly társulata hamarosan meghonosodott több olasz városban: Luccában, Volterrában, Pistoiában, Modenábán. Firenze akkori érseke is támogatta oket, kápolnát és épületet biztosított számukra. Ipoly a tanítás mellett a bunösök megtérítésén is sikerrel fáradozott. Ilyen buzgó tevékenységben érte utol a halál 1619. márc. 20-án, 55 éves korában. XII. Leó pápa 1825-ben avatta boldoggá. Társulata valószínuleg a 19. század egyházellenes mozgalmai és támadásai következtében megszunt. A végso idokben „az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylo égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok” (Dán 12, 3).

Imádság:

Istenünk., te Boldog Ipolyt arra választottad ki, hogy az ifjúság oktatására új szerzetestársulatot alapítson s a bunösök megtérítésén fáradozzon. Közbenjárására add, hogy a hit megismerésében és a hit szerinti életben egyre gyarapodjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Jakab püspök

Nagyon kevés és nem teljes ismereteink vannak életéről. Fiatal korában vonzódott már a szerzetesi élethez, így szerzetessé lett. Nagyon szerette a Szentírás könyveit olvasni. Élete és hitbeli buzgósága miatt püspökké szentelték. A képromboló Konstantinosz Kopronimosz császár idején Jakabot is arra kényszerítették, hogy ne tisztelje a szentképeket. Mivel nem engedelmeskedett, mindenféle büntetést elszenvedett, amit csak kitaláltak ellenségei, hogy gyötörjék őt. Ezek között adta vissza lelkét Istennek.


FLÜEI SZENT MIKLÓS remete

Svájcban: szeptember 25. *Flüe, Sachseln mellett, 1417. +Ranft, 1487. március 21.

Klaus, amint Flüei Szent Miklóst nevezték, egy tehetősebb parasztcsalád első gyermeke volt. Már gyermekkorában megmutatkoztak annak jelei, hogy különleges módon kiválasztotta Isten; rendkívüli módon szerette a magányos imádságot és a böjtöt. 16 éves korában egy látomásban megjelent előtte a ranfti torony, s ez vágyat ébresztett benne a remeteélet iránt, de amikor abban az időben az országban katonákat soroztak, Klaus bevonult a hadseregbe. Részt vett a Zürich elleni háborúkban (1440--1444), majd a thurgaui hadjáratban (1460) is. Egy barátja megjegyezte róla: ,,Az ellenségben kevés kárt tett, inkább mindig félrevonult és imádkozott, s az ellenséget, amennyire csak tudta, kímélte.'' A thurgaui hadjárat idején megakadályozta a Diessenhofen közelében lévő St. Katharinental domonkos apácakolostorának elpusztítását.

Valószínűleg a zürichi háború után kötött házasságot az Oberwilenből való Wyss Dorottyával. A remeteélet vágya háttérbe szorult, de lappangva tovább élt benne, és belső konfliktushoz vezetett, amely jó húsz évvel később azután felszínre került. Tíz gyermek jött a világra ebből a bizonyára boldog házasságból. -- Az obwaldeni levéltár hiányos adatai nem tájékoztatnak kellőképpen Klaus közéleti tevékenységéről, de saját vallomása szerint nagy tekintélye volt mint bírónak és tanácsosnak, és sokat kellett foglalkoznia közügyekkel. Mindeme tevékenységei során sohasem vádolhatta magát jogtalansággal vagy méltatlan eljárásmóddal. Nyilvánvaló ügyességére és képességeire nem volt tekintettel, elmenekült minden megtiszteltetés elől, és mindent megtett, hogy elkerülje főbíróvá választását.

Bár Klaus jó családapa volt, és mindenütt nagyra becsülték, mert különleges vezetői bölcsességgel és jó képességekkel rendelkezett, nem volt teljesen boldog; nyugtalanná vált.1463 körül az élet feleségével, akit pedig szeretett, nyűg, gyermekserege pedig terhes lett számára. Pap barátjának és bizalmasának, Grundi Henriknek a tanácsára átmeneti nyugalmat és megbékélést talált, amennyiben idejének jelentős részét arra szentelte, hogy elmélyedjen Krisztus szenvedésében. Mindig megzavarták azonban olyan események, amelyeken nem tudott segíteni, s ezek akadályt jelentettek lelki békéje számára, ezért teljesen visszavonult a közéleti tevékenységtől. A remeteélet utáni vágya egyre erősebben tört fel benne. Végül beszélt róla Dorottyának, aki mélyen megilletődött, de először ellenszegült tervének. 1467 júniusában megszületett tizedik gyermekük, Miklós, akit papnak szántak. Ez év októberében Klaus elhagyta otthonát, de ehhez a lépéséhez kiharcolta felesége elengedhetetlen beleegyezését.

Toronylátomásában nyilvánvalóan remetesége helyeként jelent meg Ranft. Mivel azonban félt szomszédai ellenkezésétől, elhatározta, hogy vándor zarándok lesz, és hátat fordított szülőföldjének. Alig jutott túl a svájci határon, egy természetfölötti sugallat arra késztette, hogy térjen vissza. De még nem győzte le azt a félelmét, hogy mit gondolnak majd a szomszédai, ezért ahelyett, hogy Ranftba ment volna, amely olyan közel esett otthonához, a Melch-völgybe ment. Ott azonban már egy hét múlva felfedezték, és csakhamar jöttek a kíváncsi szomszédok is, hogy megbámulják. Klaus végül mégis legyőzte önmagát. Egyet-mást feláldozott már, amikor otthonát, szeretett feleségét, gyermekeit és családi vagyonát elhagyta. Most elérkezett az ideje, hogy teljessé tegye ezt az áldozatot: önmagát kell feláldoznia, és nem szabad tovább zavartatnia magát amiatt, hogy mások mit gondolnak róla. Isten meghallgatta imádságát: ,,Uram és Istenem, végy el engem magamtól, és add, hogy a Tied lehessek!'' Semmi sem állt már útjában annak, hogy véglegesen Ranftba vonuljon.

Eddig négy napon böjtölt hetente; Ranftban, ahol életéből több mint 19 évet töltött, teljesen tartózkodott mindenféle tápláléktól. Az egyedüli, amit magához vett, az Eucharisztia volt. Először gyanakvás vette körül és szóbeszéd járta a böjtjéről: a szomszédságból való emberek egy egész hónapon át figyelték; végül azonban meggyőződtek igaz voltáról, s remetelakot és kápolnát építettek számára. Ezt a meggyőződést osztotta Thomas Weldner konstanzi segédpüspök is, aki 1469 áprilisában felszentelte a kápolnát és megvizsgálta Klaust.

Imádságos és vezeklő életmódja -- talán az engelbergi kolostor misztikus körének befolyása alatt állt, s így az utolsó késő középkori misztikusok egyikét kell benne látnunk -- egyáltalán nem tette Klaus testvért megközelíthetetlenné. Minden rendű és rangú férfiak és nők mentek hozzá problémáikkal és kérdéseikkel; a szükséget szenvedőkkel barátságos és együttérző volt, de gőgös és fennhéjázó látogatóival szemben -- még ha prelátusokról volt is szó -- nagyon elutasító tudott lenni. Úgy látszik, hogy Dorottyával, aki időről időre meglátogatta, mélységes egyetértésre jutottak.

Klaus testvér befolyása a politikai események menetére Svájc történetének egy kritikus pillanatában rendkívüli jelentőségűvé vált. 1481-ben a kantonok elkeseredett ellenségeskedésbe keveredtek egymással, és úgy tűnt, hogy elkerülhetetlen a polgárháború. Klaus testvér fáradozásai révén az év decemberében tartományi gyűlésre került sor Stansban. Amikor a gyűlés résztvevői nem tudtak egyezségre jutni és vitájukat fegyverekkel akarták megoldani, Klaus testvér tanácsa, amelyet Grundi Henrik által terjesztett a küldöttek elé, helyreállította a békét. Mivel teljesen önzetlen és teljesen Isten embere volt, megérezte mindenki, hogy a nehéz és bonyolult politikai kérdésekben tökéletesen megbízhat benne; a Habsburgok és Milánó hercege éppúgy, mint a svájciak. Amióta elhagyta otthonát, mindenfelé ,,a testvér''-ként ismerték és még ma is szívesen nevezik ,,Klaus testvér''- nek, aki világító példa a meghasonlott és megtépázott világ előtt.

Tiszteletét 1649-ben hagyták jóvá.1947. május 15-én szentté avatták. Svájc egyik patrónusa.

Szent Szerápion     püspök és hitvalló, † ~360   


Szent Tamás pátriárka

Tamás erényes élete és kiváló értelme miatt a konstantinápolyi Nagy Egyház diakónusa lett Böjtölő Szent János által. Fókász császár uralkodása alatt (602-10.) Konstantinápoly pátriárkája lett. Békében hunyt el 610-ben, március 21-én.

A Szent Száva-kolostori vértanúk

János, Szergej és Patrik a jeruzsálem közeli Szent Szabbász kolostorának voltak tagjai. Sokan menekültek még a kolostorba a szaracénok támadásai elől. Az atyák mindvégig élték megszokott szerzetesi életüket, és nem akarták elhagyni a kolostort, bár sokat szenvedtek a támadások miatt. Két alkalommal támadták meg és törtek be a kolostorba a barbárok. Először inkább csak élelmet követeltek az atyáktól. Amikor kaptak, mégis megöltek közülük 13 atyát. A második betörésnél már nem élelmet követeltek, hanem aranyat és kincseket. Mivel nem találtak, különféle kínzások után az atyákat Szent Szabbász barlangjába gyűjtötték, a barlang nyílása előtt tüzet gyújtottak, úgy, hogy 18 atya a füst által halt meg a barlangban. Akik elrejtőztek, előjöttek a barbárok távozása után, összeszedték az elhunytak testét, és illően eltemették. Azokat, akikben még volt élet a támadás után, a kolostor orvosa gyógyítgatta.


Szent Ábrahám


Szent Alexandra és Klaudia vértanúnők

A kisázsiai Amisza városában éltek, keresztények voltak. Amikor Maximilian császár olyan üldözést támasztott a keresztények ellen, hogy minden rendű és rangú keresztényt megkínoztatott, akkor fogták el a két szent szüzet is. Kihallgatásuk alkalmával keresztényeknek vallották magukat, a császárt pedig embertelennek és kegyetlennek nevezték. Ezért először megverték őket, emlőiket levágták, és addig kínozták testüket, amíg belső részeik ki nem látszottak. Végül tüzes kemencében adták vissza lelküket Istennek 310-ben.


SZENT CUTHBERT püspök
*634 körül. +Belső-Farne, 687. március 20.
634 körül született Angliában. Mivel édesanyja korán meghalt, mostohaanyja nevelte. 651-ben egy éjszaka, amikor ura juhait legeltette a Leader folyónál levő dombokon, az égen nagy fényességet látott, és angyalokat, akik az égbe szálltak, és egy szent lelket vittek magukkal. Reggel arról értesült, hogy Lindisfarne-i Szent Aidan (lásd: 466. o.) püspök az éjjel meghalt. Amint Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.) közli Cuthbert életrajzában, már régóta melengette azt a kívánságot, hogy szerzetes legyen, s egy napon el is indult a Melrose kolostorba. Itt Szent Boisil prior oktatta, aki fiatal korában Aidan tanítványa volt Lindisfarne iskolájában.

Néhány évvel később a deirai Alchfrith király Northumbria déli részén, Riponban földet ajándékozott Szent Eatának, Melrose akkori apátjának, hogy ott új kolostort alapítson. Eata magához vette Cuthbertet és rábízta a vendégek fogadását. Két-három évvel később Alchfrith király, akit erősen befolyásolt a röviddel azelőtt Rómából visszatért ifjú Yorki Szent Wilfrid (634--709/10), elűzte a kolostorból Eatát és szerzeteseit, és a kolostort Wilfridnek adta át.

Cuthbert Eatával együtt visszatért Melrose-ba, és Boisil halála után ő lett a prior. Amikor 664-ben, a whitbyi zsinat után Northumbria egyháza véglegesen átvette a római papság szokásait, és hagyományait, Eata lett Lindisfarne-i Szent Kálmán (lásd: 103. o.) utódaként Lindisfarne apátja, Cuthbertet pedig maga mellé vette mint priort.

Tizenkét éven át irányította Cuthbert Lindisfarne kolostorát. Aidan és a kelta szerzetesek hagyományain nevelkedett, és élete szigorúan aszketikus volt. Gyakran az egész éjszakát imádságban töltötte, nemegyszer egy folyó vagy a tenger jeges vizében állt. Nagyon irtózott minden feszültségtől, és állandóan arra intette szerzeteseit, hogy hűségesen kövessék a szentatya rendelkezéseit és az egyetemes Egyház hagyományait.

Lindisfarne szerzetesei korábban Szent Kolumba (lásd: 306. o.) regulája szerint éltek, de úgy látszik, hogy ebben az időben vezették be Észak-Angliában -- valószínűleg Wilfrid hatására -- Szent Benedek reguláját. Cuthbert mindennap összegyűjtötte szerzeteseit a kolostorban, hogy meghallgassanak egy fejezetet a regulából. Úgy tűnik, hogy az új regula véleménykülönbségeket idézett elő, Cuthbert azonban a reform és a szigorú fegyelem képviselője volt. Amint Béda közli, türelmével és barátságosságával megnyerte azokat a szerzeteseket is, akik korábban szemben álltak vele. Mint korának minden szerzetese, Cuthbert is hithirdető és pap volt. Melrose-ból kiindulva közreműködött a környező országok megtérítésében. Az ő idejében a Szigetországban még nem voltak plébániák, templom is csak kevés. Hetekig vagy akár hónapokig is kellett gyalogolnia Cuthbertnek egy vagy két kísérőjével a vad vidéken át, miközben prédikált és kiszolgáltatta a szentségeket. Béda arról értesít, hogy ebben az időben a nép örömmel sereglett össze Isten igéjének hallgatására, ha megjelent körükben egy pap.

Cuthbert a csodatétel adományában is részesült. Így tudunk arról, hogy a betegeket megkente szent olajjal, közülük sokan meggyógyultak. Még nagyobb volt hatalma a bűnösökön. Önként jöttek, hogy megvallják bűneiket olyan időben, amikor a gyónás a kolostorokon kívül még nem terjedt el általánosan. Vele is úgy történt, mint Aidannal: személyes szentsége, szigorú, aszketikus élete, a szegények, betegek és bűnösök iránti irgalma és együttérzése megnyerte a népet a hit számára. Cuthbert életében az imádság és a szemlélődés csodálatos módon kapcsolódott össze az Evangélium hirdetésének tevékeny életével.

Lindisfarne-i priorságának első éveiben Anglia népei között folytatta lelkipásztori munkáját, miközben zarándokok és vezeklők érkeztek hozzá, akiket vonzott szentségének és csodatetteinek híre. Amint a kelta szerzetesek közül jó néhányan, Cuthbert is ellenállhatatlan hívást érzett a remete még tökéletesebb élete iránt, és miután tizenkét évig volt a kolostor priorja, lemondott e tisztéről, és visszavonult egy Lindisfarne közelében levő kis szigetre, utána pedig a Farne-val szomszédos szigetek közül a legnagyobbra, Belső-Farne-ra. Ez a lakatlan sziklasziget ki volt téve a tenger és a hullámok ostromának, sem fa, sem fű nem nőtt rajta. Itt Cuthbert imádkozóhelyet és cellát épített magának, amelyeket magas fallal vett körül; kutat is ásott. Később sikerült árpát ültetnie, amiből megsüthette kenyerét. Nyolc évet töltött el ezen a szigeten remeteként; csak alkalomszerűen vittek neki táplálékot a testvérek Lindisfarne-ból, de egyre több zarándok kereste fel, nem csupán Northumbriából, hanem egész Britanniából, akiket szentségének híre és a bűnösök iránti közismert irgalma vonzott hozzá.

Ezekben az években Northumbria egyházát heves küzdelem nyugtalanította, amely Wilfrid yorki püspök és Ecgfrith király közt tört ki. Amikor végül is Wilfridet kiűzték az országból, Canterbury Szent Teodor (602--690) érsek felosztotta az egyházmegyét: Eata, Cuthbert apátja Lindisfarne, Tunberht pedig Hexham püspöke lett. 684- ben Tunberhtet ismeretlen okokból letette egy zsinat, amelyen a király nem, hanem csupán az érsek volt jelen. Cuthbertet nevezték ki Hexham püspökének. Teljesen akarata ellenére hagyta el remeteszigetét, és csak akkor adta meg magát, amikor a király személyesen látogatta meg. Eata, aki ismerte Cuthbert ragaszkodását Lindisfarne-hoz, megkönnyítette beleegyezését, amennyiben elcserélte vele püspöki székét.

Így hát Cuthbertet 685 húsvétján felszentelték Lindisfarne püspökévé és a kolostor apátjává. Úgy látszik, hogy felszentelése után nemsokára vizitációs körútra indult egyházmegyéjében. Május 20-án, amikor Ecgfrith király seregét Nechtansmere mellett megsemmisítették a piktek, megkezdődött Northumbria politikai hanyatlása. Cuthbert ekkor Carlisle- ben volt. Végül eljutott Whitbybe is, s ott egy Osingadun nevű helyen felszentelt egy templomot. Püspöki életéről egyébként csak keveset tudunk. Béda tudósít arról, hogy amikor valamelyik faluba ment, az emberek sátrat állítottak fel számára -- nagyon kevés templom volt még akkoriban --, saját maguknak pedig kunyhót eszkábáltak gallyakból; itt prédikált, keresztelt, meghallgatta a gyónásokat, bérmált és rátette kezét a betegekre. Gyakran hetekig járt vizitációs és lelkipásztori útjain. Püspöki élete nagyon rövid volt. Amikor nem sokkal 686 karácsonya után érezte, hogy közeledik halála, utoljára még visszatért Farne-ba.

Utolsó napjainak történetét herefrithi Szent Béda mondja el, aki később Cuthbert utóda lett mint lindisfarne-i apát, és aki két szerzetestársával a püspök mellett volt utolsó betegségében. Cuthbert teljes elkülönültségben folytatta remeteéletét a halálát megelőző egy- két hétig. Amikor súlyosan megbetegedett, akkor akarta legkevésbé igénybe venni testvérei szolgálatát.

687. március 20-án halt meg éppen akkor, amikor a szerzetesek Lindisfarneban, a kolostortemplom kórusában a 60. zsoltár szavait imádkozták: ,,Eltaszítottál minket, Istenem, áttörted sorainkat...''. Béda Venerabilisnál, aki csaknem fél évszázaddal később összeállította a szent életrajzát, és már látta a northumbriai egyház aranykora végének elérkeztét, ezek a szavak valóban prófétai jelentést nyertek.

Cuthbertet egy kőszarkofágban a lindisfarne-i templom oltára mellett temették el. Csakhamar szentként kezdték tisztelni: zarándokok áramlottak mindenfelől sírjához, amelynél a hagyomány szerint sok csoda történt. 698-ban felnyitották sírját, és a jelenlevők nagy ámulatára a teste még ép volt. A vikingek ismételt támadásai és viszontagságos vándorlás után a lindisfarne-i szerzetesek 883-ban új otthont találtak Chester le Streetben. Itt templomot építettek, és a zarándokok ismét áramlani kezdtek; föld- és pénzadományokkal, drága ékszerekkel tisztelték meg Cuthbert sírját.

999 óta Durham dómjában nyugszanak Cuthbert földi maradványai.


Szent Fotina vértanúnő

Ő volt az az asszony, akivel Jézus beszélgetett a kútnál. A történetet megtaláljuk Szent János evangéliumában (4,4-42.). Ezután Fotina az afrikai Kartagéna városában élt fiával együtt. Az elbeszélés szerint meggyógyított egy Sebestyén nevű katonát, akinek az arca megégett, és csúnya betegségben szenvedett. Krisztus hitének terjesztése miatt kútba dobták 66-ban.


Szent Joakim hitvalló


MONTEGALLOI BOLDOG MÁRK (1427-1497)
Elokelo szüloktol származott. Iskoláit Perugiában* és Bolognában* végezte s orvos lett. Apja kívánságára megnosült, de pár év múlva szülei elhalálozván feleségével kölcsönös megegyezéssel mindketten szerzetesek lettek: felesége belépett az ascoli klarisszákhoz, o pedig Fabrianoban a ferencesekhez. Az önmegtagadásban, imában, felebaráti szeretetben a lelkek üdvéért kifejtett buzgóságával társai elott példakép lett. Pappá szentelve egyik rendház fonöke lett. Egy alkalommal imába merülve a Szuzanya felszólítását hallotta: „Márk testvér, menj és prédikáld az embereknek a szeretetet!” Ettol kezdve 40 éven át mint népmisszionárius bejárta elobb Marche tartományt, majd Itália nagy részét, s hirdette a legfobb parancsot, a szeretetet.
Ebben a korban, a reneszánsz korában különösen sok volt a bun – egyháziak részérol is – a szeretet ellen. A szegény nép kiuzsorázása ellensúlyozására Vicenzában* és utána több helyen népbankokat (Montes Pietatis) alapított, mint azt más kortárs ferences igehirdetok (Feltrei B. Bernardin) tették. A pártviszályoktól szétzilált városokban hirdette a békét, a megbocsátást és az anyagiasságon való felülemelkedést. Camerinoban a pestises betegek között mint orvos is tevékenykedett, de bunbánatra is felhívta a népet, hogy a bunökért vezekeljenek és kiesdjék a vész megszunését. 1497-ben az észak-olaszországi Vicenzában 70. évében érte utol a halál. Haldokolva Krisztus kínszenvedésérol olvastatott fel. Mikor azt olvasták: „Lehajtván fejét kiadá lelkét”, o is befejezte életét. XVI. Gergely pápa hagyta jóvá tiszteletét.
„Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengo érc vagyok vagy pengo cimbalom.” (1 Kor 13)

Imádság:
Istenünk, te arra indítottad Boldog Márkot, hogy hirdesse az Isten és a felebarát iránti szeretetet. Add, hogy a szeretet cselekedetei által az örök életet kiérdemeljük. A mi urunk Jézus Krisztus által.


BRAGAI SZENT MÁRTON érsek
*Pannónia, 515 körül. +Braga, 580.
Nyugtalanul mozgékony, sokoldalú, mégis belső célratöréssel telített: ilyen Szent Márton élete, és a kora is, a 6. század. A népvándorlás nagy viharai elmúltak, a régi római birodalom európai és észak-afrikai vidéke hozzászokott új, germán uraihoz. Az új birodalom belseje azonban még forrongott, s a keletrómai császár, Justinianus utolsó kísérletébe fogott, hogy helyreállítsa a régi római birodalmat.

Justinianus uralomra lépésekor Márton kb. tizenkét éves volt. 515 körül született Pannóniában; szülői háza, gyermeksége és ifjúsága nem ismeretes számunkra. Arról a szerzetesközösségről sem tudunk semmit, amelyhez Márton a hazájában csatlakozott. Azoknak a kolostoroknak az egyike lehetett, amelyek -- a hasonlóképpen Pannóniából származott -- Tours-i Szent Márton (lásd: A szentek élete, 650. o.) ideje óta a gall- római térségben az aszkézis és a jámbor tanulás központjává lettek. Bizonyára azzal a céllal, hogy megismerje a szerzetesség szellemi hazáját, Márton zarándokútra indult Keletre. Felkereste Palesztina szent helyeit, és éveket töltött Kelet kolostoraiban. Nemcsak a régi szerzetesek aszketikus tanításait ismerte meg, hanem belemélyedt a görög nyelv és a szent iratok tanulmányozásába is.

Az 550. év körül ismét útra kelt, de nem a hazájába ment, hanem Hispánia északnyugati vidékére, Galíciába, ahol mintegy száz évvel azelőtt telepedtek meg a germán szvévek. Az eredetileg katolikus szvévek 466 körül Remismund királyuk alatt az ariánus hitvallásra tértek, amelyhez a legtöbb germán törzs csatlakozott.

Márton azzal kezdte tevékenységét a szvévek földjén, hogy kolostort alapított Dumiumban, Braga királyi város közelében. Csakhamar a fiatal közösség apátja lett. Azon fáradozott, hogy szerzeteseit bevezesse az általa olyan nagyra becsült nyugati szerzetesség szellemébe. Pascasius testvérrel együtt görögből latinra fordította az ,,egyiptomi atyák'' összegyűjtött mondásait és tanításait. Előtérben állnak benne az isten- és felebaráti szeretet elemi követelményei, amelyekhez igazi alázatosság és Jézus Krisztus segítő kegyelmébe vetett bizalom járul. Ebben a szellemben találkozik Márton műve a nagy nyugati rendalapítóéval, Szent Benedekével (lásd: A szentek élete, 339. o.), akinek a kolostorai egy emberöltővel korábban kezdtek hozzá Közép- Európa átalakításához. 556-ban Dumium apátsága püspökség lett, Márton pedig első püspöke, majd néhány évvel később Braga érseke. Időközben bekövetkezett a döntő fordulat, s bizonyára nem az idegen szerzetes befolyása nélkül: Miro király katolikus lett, és vele együtt a kor szokása szerint a népe is. Most sor került arra, hogy a külső eseményeket belső átalakulás kövesse. Már 561-ben megtartották az első zsinatot Bragában, 572-ben a másodikat. A zsinatok fő feladata az volt, hogy egységesítsék a hithirdetés és az egyházi fegyelem érdekében végzett munkát. Mártont tekinthetjük a zsinati határozatok szerzőjének. Püspöktársai nemsokára hozzá fordultak, hogy gyakorlati segítséget kapjanak a határozatok végrehajtásához. Mártonnak egész sor ezzel kapcsolatos írása maradt ránk. Bámulatos, mennyire értett ahhoz, hogy beleilleszkedjék címzettjei tematikájába és stílusába. Ilyen az Életszabály, amelyet Miro király személyes kérésére írt. Nyelve annyira közel áll a klasszikus latinhoz, hogy a művet évszázadokon át Seneca írásának tartották. Ehhez járult persze az a téma is, amely, mint Márton különösen hangsúlyozza, nem ,,meredek és tökéletes dolgokra'' vonatkozik, ,,hanem olyanokra, amelyeket, mivel megfelelnek a természetes értelemnek, a világiak is teljesíthetnek''.

Egy prédikációjában éles szavakkal ítéli el a babonás bálványimádást, egyben pedig vigasztalón állítja a tévedésbe esett hívők szeme elé a Krisztus szolgálatára való meghívás nagyszerűségét, és Isten megbocsátó irgalmasságát.

Fennmaradt levélváltása Szent Venantius Fortunatus (535 körül--600 után) költővel, akit Márton túláradó szavakkal magasztal. A szent költői kísérleteinek tanúsága a sírfelirata, melyben védőszentjéhez és mintaképéhez, Tours-i Szent Mártonhoz fordul, és azt akarja, hogy az ő bragai templomában temessék el.

Márton, miután mindenkinek mindene lett, 580-ban halt meg. Ünnepét az északspanyol püspökségben március 20-án ülik meg.


BOLDOG CSÁK MÓRIC
*Ugod, 1270 körül +Győr, 1336. március 20.
Csák Demeter fia volt, gazdag és nemes családból származott. (A hagyomány tévesen sorolta őt a Csáki családba.) 1301 körül feleségül vette Aba Amádé nádor leányát, Katalint. Háromévi házasság után a házastársak közös megegyezéssel bevonultak a domonkosok Nyulak szigetén lévő férfi, illetve női kolostorába. Aba nádor azonban Móricot kiragadta akolostorból, mert azt akarta, hogy hatalmas örökségét kormányozza. Látván, hogy Móric erre nem hajlandó, Budán bebörtönözte. Mintegy hat hónap múlva, kiszabadulván a börtönből, Móric visszatért a domonkosok közé, ők azonban féltek a nádor és a Csák család haragjától, ezért nem tartották a szigeten, hanem Bolognába küldték. Így Móric neveltetését és képzését Itáliában nyerte el, s csak fölszentelése után tért vissza Magyarországra.

Harminc évet töltött különböző domonkos konventokban. A győri konventben halt meg, és ott is temették el. 1494-től március 20-án boldogként tisztelték.


--------------------------------------------------------------------------------

Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Móricról, aki a magyarok között nagyon tekintélyes Csák családból származott, Isten Anyja jelenésben jövendölte meg terhes édesanyjának, hogy a gyermek kedves lesz Isten és az emberek előtt. Kisgyermek kora után a tanulásban annyira előrehaladt, hogy a többieknek mindig példaképe volt jámborságban és a többi erényben is. A tanuláson kívüli időt imádságban vagy szerzetesekkel folytatott jámbor beszélgetésben töltötte. Nagyon kedvelte a szerzeteseket. Az egyik domonkos testvért, aki atyai várukban tartózkodott, térden állva kérlelte, hogy beszéljen neki a szentek életéről. Az elbeszélést hallgatva könnyekre fakadt, és szívében megszületett a vágy, hogy amint teheti, ő is szerzetes lesz. Mikor nagykorú lett, meg is akarta valósítani vágyát, atyja azonban megtiltotta, és akarata ellenére feleségül adta hozzá Amádé nádor leányát. Ez azonban csak késleltette, de meg nem változtatta Mór szándékát. Három évig ugyanis a legszentebb módon éltek együtt, majd kölcsönösen megegyeztek abban, hogy Móric belép a domonkosokhoz, felesége pedig kolostorba vonul. Már mindketten elkészültek az útra, mikor a dolog Amádé nádor tudomására jutott, s mivel Móricot nem tudta más belátásra bírni, börtönbe zárta. Elvette tőle a szabadságát, de nem a szándékát. Másfél évig tartották börtönben, s mivel hajlíthatatlan maradt, végül megengedték, hogy szerzetbe lépjen.

A rendben harminc kerek esztendeig soha nem evett húst. Éjjel és nappal ciliciumot viselt, hogy lelke megfékezze a testét. Vácott éjszaka zárt ajtókon át ment be a templomba, s míg szokatlan fény ragyogta körül, az egész éjszakát imádságban töltötte. Végül Győrött 1336. március 20-án szentként fejezte be életét. Életében és halála után csodákat tett.


Szent Nikétász hitvalló

Szentünk Apolloniáda város püspöke volt Bithiniában. Kimagaslott jámborságával, irgalmasságával és a Szentírás ismeretével. A képromboló tévtanítás idején arra kényszerítették, hogy ne adjon tiszteletet a szentképeknek. Mivel ennek ellentmondott, Örmény Leó császár alatt száműzetésbe küldték Anatoliába, ahol meg is halt.

Szent Volfram (Wolfram)     püspök és hitvalló, † 720.