Lourdes-ban egy szegény, tanulatlan 14 éves lánykának, Soubirous Bernadettnek 1858-ban, február 11-én jelent meg először a Szent Szűz, a városka melletti massabielle-i barlangnál. Tizennyolc alkalommal jelent meg a kislánynak július 16-ig, bűnbánatot és engesztelést kérve. Március 25-én nevét is elárulta: "Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás."

Franciaországban gyorsan terjedt a Szeplőtelenül Fogantatott Szűz Mária tisztelete, egyre nagyobb zarándok tömeg látogatta a jelenés helyét és az ott fakadt forrást. Az egyházi és világi hatóságok vizsgálták a jelenéseket és a csodás gyógyulásokat, nem tudták természetes okokkal magyarázni.

1862-ben bazilikát kezdtek építeni a forrás feletti sziklára, ami 1876-ra elkészült. A barlangba, a jelenések helyére Bernadett útmutatásával elkészült a Szűzanya márvány szobra, amely a legkülönfélébb méretű másolatban ma már világszerte mindenütt látható. A forrás mellé fürdő épült, ahol a zarándokok bűnbánati tisztító fürdőt vehetnek.

A testi gyógyulásokat külön orvosi bizottság vizsgálja ki. A megmagyarázhatatlan gyógyulások száma sok ezerre rúg, ebből azonban 67-et ismer el az Egyház hitelesen csodás gyógyulásnak. Felmérhetetlen a lelki gyógyulások száma. A jelenés helyén a sok csodálatos gyógyulás igazolta Mária Istentől kapott hatalmát. A kicsiny település világhírű zarándokhely lett, ahova milliók zarándokolnak el engesztelni és gyógyulásért, vagy megnyugvásért imádkozni. 1907-ben az ünnep bekerült a Római Kalendáriumba is.

Jófeltétel:
    A Szűzanya bűnbánatra és engesztelésre szólítja az embereket! Téged is...




Szent Adolf    szerzetes, püspök és hitvalló, † 1222       


Szent Balázs püspök

Balázs ifjúságától kitűnt szelídségével, jámborságával Szent élete miatt a város lakói őt kívánták püspöküknek, ami teljesedett is, Szebaszté városának püspökévé szentelték. Mint főpásztor tanításaival bölcsen oltalmazta nyájának hitét. Dioklécián császár üldözése idején híveit a türelemre intette. Őmaga meglátogatta és vigasztalta a börtönben szenvedőket, erősítette őket az Isten iránti szeretetben, és a Benne való hitben. Amikor Szebaszté majdne minden keresztény lakosa vértanúi halált halt, mivel úgy érezte, hogy számára még nem jött el erre az idő, eltávozott a pusztába egy hegyre és ott élt magányosságban és hallgatagságban. Magányában a vadállatok is felkeresték. Nem ártottak neki, sőt inkább engedelmességgel voltak iránta. Sok csodát tett az emberekért. Máig emlegetik, hogy egy gyermeket hogy szabadított meg a fulladástól, aki halszálkát nyelt. Licinius császár uralkodása alatt a katonák megtalálták a pusztában és Szebasztéba vitték. Kísérői közül sokakat térített meg a keresztény hitre, és sok gyógyítást tett. Amikor Agricola helytartó nem tudta hittagadásra venni, kínzások után karddal lefejeztette 316-ban. Ezt a vértanúságot szenvedték el mások is, akiket ő a keresztény hitre térített.


SZENT CAEDMON szerzetes
*Anglia, 7. század 2. fele. +Whitby kolostor, 735 előtt.
Csaknem mindazt, ami Caedmonról ismeretes, akit kolostorának szentjeként tiszteltek, összefoglalja Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.). Egyháztörténetének egyetlen fejezete. Ez arról tudósít, hogy abban az időben, amikor Szent Hilda (614--680), Whitby apátnője meghalt, élt a kolostorban egy testvér, egykori béres, akit Isten azzal az adománnyal ruházott fel, hogy csodálatosan tudott énekelni.

Néhány évvel korábban ez a férfi, név szerint Caedmon, egy ünnep alkalmával, amikor a hárfa körbejárt a vendégek között, elhagyta ura házát, mert tudta, hogy semmi érzéke sincs a költészet és az ének iránt. Kiment a tehénistállóba, és ott elaludt; álmában egy férfit látott maga mellett, aki a nevén szólította és biztatta: ,,Caedmon, énekelj nekem egy dalt!'' Caedmon azt válaszolta, hogy nem tud énekelni. ,,Mégis énekelned kell'' -- mondta az idegen, Caedmon pedig megkérdezte, hogy miről énekeljen, mire a másik ezt felelte: ,,Énekelj minden dolog teremtőjéről!'' Caedmon így álmában elénekelte első dalát a teremtő Isten dicséretére.

Amikor reggel lett, visszaemlékezett az álmában énekelt szavakra, és még folytatni is tudta őket. A birtok intézőjének elbeszélte különös élményét és új képességét. Az intéző értesítette róla Hilda apátnőt, és amikor az meghallotta, hogyan énekli Caedmon a maga költötte verseket, mindenki egyetértett abban, hogy valóban különleges képességet kapott Istentől. Az apátnő azt tanácsolta Caedmonnak, hogy legyen szerzetes. Felvették a kolostorba noviciusnak, és miután tanították a Szentírásra, még további dalokat szerzett; olyanokat, amilyeneket addig még senki sem hallott. Amint Béda elbeszéli, az emberiség és a világ teremtéséről énekelt; azután Izrael egyiptomi tartózkodásáról és az Ígéret földjére való vonulásáról; az Üdvözítő életéről és szenvedéséről, dicsőséges feltámadásáról és mennybemeneteléről; az apostolokról és az Egyházról, az utolsó ítéletről, a pokol rémes kínjairól és a mennyország örömeiről. A ránk maradt angolszász költészet legnagyobb része foglalkozik ezekkel a témákkal, és a múltban ezek közül sokat tévesen Caedmonnak tulajdonítottak. Az egyetlen verset, amelyet bizonyossággal neki lehet tulajdonítani, Béda így idézi:

Magasztaljuk a mennyország Teremtőjét,

s Teremtőnk hatalmát és műveit!

Magasztaljuk a dicsőség Atyjának tetteit,

és énekeljük, amint az örök Isten,

minden csoda alkotója,

kezdetben megteremtette a mennyet, hogy gyermekeit megoltalmazza,

és mint hatalmas védelmező, otthonul adta nekik a földet.

Világosan felismerhető, hogy Caedmon mélyen vallásos ember volt. Úgy hírlik, saját halálát előre megmondta. Két héttel halála előtt testvérei meglepetésére azt kérte, hogy vigyék a kolostor betegszobájába. Egy éjszaka azután éjfél körül megtudakolta: ,,Van-e itthon szent Eucharisztia?'' Amikor igennel válaszoltak neki, megkérdezte a testvérektől, haragszik-e rá valaki valamiért; megvallotta nekik, hogy szeretetében mennyire tökéletlen volt irántuk, majd magához vette az utolsó útravalót. Röviddel azelőtt, hogy a szerzeteseket összehívták volna az éjféli istentiszteletre, Caedmon nagy keresztet vetett, majd nemsokára meghalt. Így hát, amint Béda közli, ,,miután egyszerű és tiszta szándékkal s becsületes jámborsággal szolgált Istennek, a színe elé'' jutott.


Szent Dezső     vértanú, † ~550        


Szent Elek     szerzetes, † 1233     


MARIA FIDELIS WEISS szerzetes nővér, III. r. (1882-1923)
Bajorország déli részén, Kempten városban született, apja szabómester volt. Keresztneve Eleonóra, Margit. Elemi iskoláit kedvesnovérek által vezetett iskolában végezte. Nyolc éves volt, amikor apja meghalt. Anyjának, akit nagyon szeretett, sokat segített a háztartási munkákban. 16 évesen bolti árusító volt két évig, hogy a családot anyagilag segítse. Már hét éves kora óta a misztikus ima kezdo fokát gyakorolta, míg 1919-ben eljutott az Istennel való egyesülésig. 18 évesen jelentkezett a reutbergi* ferences novéreknél. Azok azt a feltételt szabták a felvételéhez, ha egyházi zenét tanul. Két év múlva így felvették. Már szerzetbe lépése elott a ferences III. rend tagja lett. 1903. jún. 2-án öltötte magára a szerzetesi ruhát s kapta a Mária Fidélisz nevet. Egy év múlva egyszeru fogadalmat tett, majd több esztendo múlva örökfogadalmat. A novérek zárdájához tartozó iskolában lányokat tanított varrásra, a zárda kápolnájában pedig ellátta az orgonista szerepét. Minden más munkát is szívesen végzett a házban vagy a kertben, amikor egészségi állapota engedte. Sokat szenvedett az elso világháború idején, részben a novéreket éro zaklatások, részben a sok bun miatt, amik kiengesztelésére sok áldozatot vállalt. Maga az Úr Jézus is meghívta erre az engesztelo életre, vele többször is misztikus érintkezésben volt, ezekrol csak lelkiatyja tudott. 1919-ben az Úr Jézussal való misztikus egyesülésrol így ír: „Oly fönséges dolog történt, hogy magam sem értem egészen. A Szentháromság jelenlétében áldozatként eggyé lettem örökre azzal a Jézussal, aki az emberiség megváltásáért kereszthalálában magát a mennyei Atyának mint áldozatot felajánlotta, hogy azután az én Jézusom a megváltás muvét bennem Isten dicsoségére és a lelkek megmentésére titokzatos módon tovább folytassa... Ezután az o Szívét az enyémben láttam s a keresztet szívem közepébe felállítva. Hallottam hangját: Kimeríthetetlen szeretetem késztetett arra, hogy téged kiválasszalak áldozatul, és megvalósítsam veled azt a titokzatos egyesülést, melyet... többnyire csak úgy tapasztalsz meg, mint mély, nagy fájdalmat.” Csodálatos belso élete csak halála után lett ismeretessé, miután feljegyzéseit lelkiatyja nyilvánosságra hozta. 40 éves korában tüdobaj támadta meg. Türelemmel viselt sok szenvedés után 1923. febr. 11-én „örömmel adta vissza hófehér lelkét Istenének s isteni Jegyesének, akit mondhatatlanul szeretett” (a Szenttéav. Kongreg. Dekrétum szavai). A boldoggá avatási eljárás folyamatban van.

Imádság:

Istenünk, te tiszteletreméltó Fidélisz novért a misztikus élet útján vezetted, s
arra késztetted, hogy az emberek buneinek engesztelésére vezekléseket vállaljon. Segíts bennünket, hogy közbenjáró imádságától megerosítve a szeretet útjárt mi is örvendezo szívvel elobbre jussunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Boldog Britto János     szerzetes és vértanú, † 1693     


Szent Teodóra császárnő

Teodóra a képromboló Teofil császár felesége volt. Férje halála után kiskorú fia helyett ő kormányozta az országot. Igyekezett a szentképek tiszteletét helyreállítani. Ő rendelte el, hogy minden év nagyböjtjének első vasárnapján az Igazhitűség vasárnapját ünnepeljük meg. Ezt a mai napig is megtesszük. Miután fia nagy lett és átvette az uralkodást, Teodóra Szent Eufrozina kolostorába lépett. Imádság, böjt, vallásos könyvek olvasása töltötte ki életét. 8 évet élt így, és békében hunyt el 867-ben.

Szent Elvira


Szent Gabriella (Ella)
       

Szent Hennáta és vértanútársnői

Mindhárom vértanúnő: Hennáta, Valentina és Paula Palesztinában szenvedtek Firmilián parancsnok alatt. Hennata Gáza környékéről való volt, Valentina Cezareából, Paula pedig Cezarea környékéről. Hitük állhatatos megvallása miatt kardhalálra ítélték és ezáltal nyerték el a vértanúi koronát 308-ban.

Szent Karalamp vértanúpüspök

Karalamp Tesszáliábsn volt püspök, Magnézia városban. Hirdet te nekik az evangéliumot, és tanította a híveket az üdvösség útjára. Szeverus Septimus császár (193-211) uralkodása alatt, a 113 éves Karalamp püspöknek meg kellett jelennie a császári ítélőszék előtt. A császár kínok alá vetette. A kínzások kezdődtek Magnéziában, és folytatódtak és befejeződtek Antiochiában. A szent főpapot vasakkal szaggatták, testébe szögeket vertek, tűzzel sütögették, és ajkait szétverték kővel. Végül halálra ítélték, kardhalálra. A szent főpap imádkozott és hálát adott Istennek, hogy szenvedhetett érte. Imádsága közben adta vissza lelkét Istennek, mielőtt lefejezték volna, 202-ben.


RIMINI BOLDOG KLÁRA özvegy, III. r. (1282-1326)
Életrajzi adatai száz év különbséggel egyeznek Szent Ferencével. Riminiben született, családi neve: Agolanti. Gazdag szülok gyermekeként jólétben, gondtalanságbanű nott fel, kétszer is férjhez ment. Elso férjét, aki gazdag, elokelo ember volt és fiatalon halt meg, nagyon szerette. Vele kapcsolatos az a Szuz Mária jelenés, melyet a ferences templomban látott. A Szent Szuz angyaloktól körülvéve jelent meg neki s azt mondta: „Elso férjednek, akit annyira szerettél, mit ér híre, vagyona, fiatalsága most, hogy halott?” (Ez a jelenés második házassága  idején vagy utána történt.) Az Úr, ha megtérésünkhöz szükségesnek látja, igénybe vesz látomást, ugyanakkor segíto kegyelmet is ad: elokészíti a lélek javulását. Klára a látomás nyomán élesen látta eddigi életének sok hiányosságát, felületes, lanyha életét, közömbösségét, a világ örömeinek, hiúságának keresését. Egyik-másik életrajza említést tesz egy szentbeszédrol is, amelyet a ferences templomban hallott: megtérése ezek szerint nem történt egyik napról a másikra. Lassanként elhagyta fényuzo életmódját, felöltötte a ferences III. rendiek bunbánó ruháját, szigorú böjtöket vállalt, deszkán aludt, nagy vagyonát a szegényekre áldozta. Felkereste az adósok börtönét, hogy a szerencsétleneken segítsen. A régi, kényelmes életmód néha megkísértette. Jobb ételt kívánt meg. Ekkor egy csúf bogár került elébe. Magában pedig megszólalt egy hang: „Nesze, te nyalánk, ezt a finom ételt edd meg!” Mindjárt megszabadult kísértésétol. A Ferences Martirológium említést tesz arról is, hogy „csodák fényében ragyogott.” Nem lehetetlen az sem, hogy elobb a ferences III. rendhez, majd a II. rendhez tartozott. 44 évet élt, mint Szent Ferenc. Tiszteletét VI. Piusz pápa hagyta jóvá 1784-ben.
„A szememnek megadtam mindent, amit csak megkívánt. Szívem örömet merített minden fáradozásomból, és az volt a jutalom minden fáradozásomért. És latra vetettem kezem minden muvét, és a fáradságot is, amibe került. Ó, minden hiábavalóság és szélkergetés, nincs belole semmi haszon a nap alatt.” (Préd 2, 10-11.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Klárát a világias életbol az életszentségre vezetted. Közbenjárására segíts, hogy téged minél jobban szeressünk és ebben a világban az új ember vonásait viseljük. Krisztus, a mi Urunk által.

Magyarországi Boldog Pál    vértanú és 90 társa, † 1241       

Szent Porfir és vértanútársai

Porfir és Baptosz vértanúknak először az volt a feladatuk, hogy Szent Karalamp püspökön végrehajtsák a császári parancsot: a lefejezést. Ámulatba esve a szent főpap rendíthetetlen türelmén és bátorságán, Krisztus híveivé lettek, ezért lefejezték őket. Ebben az időben fejeztek le 3 nőt, akik látva Karalapm szenvedéseit, szintén keresztényekké lettek.

SZENT SKOLASZTIKA
*Nursia, 480 körül +Montecassino, 547 körül

Skolasztika a nagy Nursiai Benedeknek, a nyugati szerzetesség atyjának nővére volt. Életét csak Nagy Szent Gergely Benedek- életrajzából ismerjük.

A testvérek Nursiából, a Szabin-hegyvidék egyik városából származtak, jómódú szülők gyermekei voltak. Benedek a tanulmányainak, majd a szerzetesi életnek szentelte magát, és így megtalálta a maga válaszát kora problémáira, Skolasztika pedig teljesen a felebaráti szeretet gyakorlásának élt az öregek és a betegek szolgálatában. Hű és áldozatos társa lett a fivérének. Megértette az eszményekért folytatott küzdelmeit, segítette túljutni csalódásain, és imádságával támogatta munkáját.

Amikor Benedek Montecassinón összegyűjtötte közösségét és megalapította kolostorát, oda is követte, hogy közelében lehessen. Későbbi hagyomány szerint Skolasztika először Subiaco mellett a Roccabotte-kolostorban élt, később Piumarolában, Montecassino közelében. Évente egyszer találkozott a két testvér, hogy lelki társalgást folytassanak. Utolsó találkozásuk egy hirtelen támadt zivatar következtében -- Gergely pápa elbeszélése szerint -- Skolasztika imádságának eredményeképpen nyúlt meglehetősen hosszúra.

Egy Nápolyban talált, márványba vésett naptár szerint Skolasztikát február 10-én temették el. Rómában a 12. század óta ülik ünnepét ezen a napon.

--------------------------------------------------------------------------------

Nagy Szent Gergely pápa elbeszéléséből magunk elé képzelhetjük, hogyan játszódott le az a bizonyos utolsó találkozás Skolasztika és Benedek között.

Skolasztikát halálsejtelmek töltötték el, de Benedeknek nem szólt róluk. Csak könyörögve kérte: ,,Ne távozz el tőlem, ha beáll az éjszaka. Beszélgessünk hajnalhasadásig a mennyei örömökről!''

Benedek elcsodálkozott: ,,Hogyan beszélhetsz így, nővérem? Teljességgel lehetetlen, hogy az éjszakát a kolostoron kívül töltsem!''

Skolasztika nem válaszolt. Úgysem tudta volna bátyját rávenni, hogy ne tartsa meg a regulát. Ezért Istenhez fordult könyörgő imádságával. Arcát tenyerébe rejtette, fejét az asztalra hajtotta. Amikor ismét föltekintett, az ég elsötétült. Felhőszakadásszerű eső zúdult alá, mennydörgések reszkettették meg a levegőt; senki sem kockáztathatta meg, hogy kimerészkedjék az ítéletidőbe.

Benedek méltatlankodva ugrott fel: ,,Nővérem, mit műveltél?'' Skolasztika mosolyogva vonta vissza a helyére: ,,Látod, amikor téged kértelek, nem hallgattál meg. Most Istenhez imádkoztam, és ő rögtön meghallgatott. Most meg tudod tenni!'' Ezzel a kedveskedéssel szemben Benedek ugyanolyan tehetetlen volt, mint a villámlással és az esővel szemben. Maradt tehát, és így hosszúra nyúlt a búcsúzás. Három nap múlva Benedek megtudta, hogy nővére örökre hazatért. Néhány testvér elhozta holttestét Montecassinóba. Ott abba a sziklasírba temették, amelyet Benedek magának készíttetett.

--------------------------------------------------------------------------------

Kérünk Téged, irgalmas Istenünk, Szent Skolasztika szűz érdemeiért tekints jóságosan házad népére, és ahogy imádságára záport hullattál a földre, úgy közbenjárására áraszd el szívünket kegyelmeddel!

SZENT APOLLÓNIA szűz, vértanú
vagy 20. +Valószínűleg Alexandria, 249. február 9.
A 3. század első felében az alexandriai keresztény közösségben élt egy Apollónia nevű hajadon. Valószínűleg közösségének diakonisszája volt; erről közelebbit nem tudunk. A róla szóló egyetlen hírt püspökének, Nagy Dionüsziosznak (+265) az antióchiai püspökhöz írt leveléből merítjük, amelyben beszámolót adott számos alexandriai keresztény vértanúhaláláról; köztük volt Apollónia is. Valójában nem keresztényüldözésről volt itt szó, hanem a fanatikus csőcselék kicsapongásáról. Ezek az események pedig éppen a kereszténybarát Philippus Arabs császár uralkodása alatt (244--249) történtek. Dionüsziosz püspök, aki maga is a deciusi keresztényüldözések hitvallója lett, többek között ezt írja:

,,Nálunk az üldözés kezdetét nem a császári ediktum (tudniillik Deciusé) jelentette. Megkezdődött már egy évvel korábban. Városunk néhány képzelgő és kártékony prófétája előzőleg felkereste és ellenünk bujtogatta a hitetlen tömeget, miközben újból felszította a hazai babonát. Így felingerelve a csőcselék minden alkalmat megragadott a kicsapongásokra. Testvéreink megölésével végezték démoni szolgálatukat abban a meggyőződésben, hogy egyedül az a helyes istentisztelet.

Először megragadtak egy idős embert, név szerint Metraszt, és azt kívánták tőle, hogy gyalázza Istent. Mivel nem járt el a kedvük szerint, megverték, kihegyezett nádszállal szúrtak az arcába és a szemébe, majd kivezették a városból és megkövezték.

Ezután egy Quinta nevű hívő asszonyt hurcoltak a templomba, és arra akarták kényszeríteni, hogy mutassa be a szokásos áldozatot. Mivel ő ezt teljes utálattal visszautasította, összekötötték a lábát, és úgy vonszolták végig a város durva kövezetén, hogy a nagyobb kövek mind megsebesítették. Utána megostorozták, majd kivezették a városból ugyanarra a helyre, ahol a nép már megölte Metraszt, és őt is megkövezték.

Ezután az egész csőcselék megrohanta a keresztények lakásait. Mindegyikük behatolt keresztény szomszédjához, hogy fosztogasson és raboljon. Az értékesebb dolgokat elvitték, minden mást kidobáltak és elégettek az utcákon. Olyan volt az egész, mint valami ellenség által meghódított város. A testvérek pedig elmenekültek és elrejtőztek, s örömmel viselték el javaikból való kifosztásukat, hasonlóan azokhoz, akikről már Szent Pál tett tanúságot, hogy türelmesen viselték birtokaik elrablását (vö. Zsid 10, 34).''

Keresztények és zsidók egyaránt áldozataivá váltak az ilyen szégyenletes eseményeknek. Dionüsziosz kifejezetten hangsúlyozza az üldözöttek szilárd bátorságát. Azt mondja: ,,Senki sem tagadta meg akkoriban az Urat, és még a magányosok sem mutatkoztak gyengének''. Ezután Apollóniáról szól:

,,Ezt követően megragadták Apollóniát is, egy tiszteletre méltó korú, tekintélyes hajadont. (A görögben szó szerint: parthénosz preszbütisz. Lehetséges, hogy Dionüsziosz ezzel a megtisztelő kifejezéssel Apollóniának mint diakonisszának érdemekkel teli tevékenységére utalt.) Olyan durván vágtak Apollónia arcába, hogy minden foga kitört. Utána a városon kívül meggyújtottak egy máglyát és megfenyegették, hogy elevenen elégetik, ha nem ismétli istentelen beszédeiket. Ő azonban, amikor kérésére egy pillanatra elengedték, a lángok közé vetette magát, és ott égett el.''

Dionüsziosz még egy bizonyos Szerapion vértanúságáról tudósít, majd így fejezi be: ,,Egyetlen utcára, útra, utcácskába sem léphettünk ki sem nappal, sem éjszaka. Mindenfelé felhangzott ugyanis a kiáltás: Aki nem mondja utánunk az átkot, azt azonnal elhurcoljuk és megégetjük. Mindez addig tartott, míg a forradalom és a polgárháború véget nem vetett neki.''

Alexandriai Szent Cirill     püspök, hitvalló és egyháztanító, † 444           


Szent Erik


Szent Marcell vértanú és társai

Jézus Krisztus földi élete idején Marcell Antiochia városában élt. Elment ezért Jeruzsálembe, hogy lássa Jézust, és ott megismerkedett Szent Péter apostollal. Jézus feltámadása után Péter Marcellt Szicília püspökévé tette. Vértanúhalált halt, miután sok pogányt megtérített. Szent Filagriosz Ciprus szigetén volt püspök. Buzgósággal hirdette az evangéliumot, amiért sok kínt szenvedve hunyt el. Szent Pongrác Tauroménia püspöke volt. Mindnyájan Szent Péter tanítványai voltak, és a keresztény hit terjesztéséért szenvedték el a vértanúi halált.

   

Szent Nicefor (Győző) vértanú

Nicefor a szíriai Antiochiából származott, és a III. század fele körül élt. Egyszerű ember volt. Olyan jó barátságba került egy Szaprikiosz nevű pappal, hogy mindenki testvérnek tartotta őket. Az ördög munkája révén ez a barátság olyan ellenségeskedésbe csapott át, hogy látni sem akarták egymást. Nikéfor nemsokára megbánta ezt, és igyekezett minden módon kibékülni Szaprikiosszal. Barátja azonban nem akarta ezt és minden közeledését visszautasította. Valeriánus és Galliénus császárok alatt keresztényüldözés tört ki. Szaprikioszt, mint papot az elsők közt fogták el és állították ítélőszék elé. Hitét állhatatosan megvallotta, fejvesztésre ítélték. Már vitték a vesztőhelyre, Nikéfor szeretett volna a halála előtt kibékülni vele. A pap azonban újra visszautasította. Isten ezért megbüntette. Amikor Szaprikiosz látta a kardot, megtagadta Krisztust és áldozatot kívánt bemutatni a bálványoknak. Akkot Nikéfor kereszténynek vallotta magát, és saját maga kérte, hogy a hittagadó Szaprikiosz miatt őt fejezzék le. Ez meg is történt 257 körül.

BOLDOG IX. PIUSZ pápa, III. r. (1792-1878)

Az Adria partján fekvo Sinigagliában* született grófi családból, neve: Mastai- Ferretti János Mária. Ifjúságában betegeskedett, ezért aránylag késon, 27 éves korában lett pappá. Kituno megjelenése, modora, hivatalos ügyek intézésében tanúsított korrektsége segítették, hogy rövid idon belül püspök, spoletoi érsek, 40 évesen Imola püspöke, 48 évesen bíboros lett. 1846-ban választották pápává. Közel 32 éves pápasága a legjelentosebbek közé tartozik a pápaság történetében. 1848-ban a forradalom hullámai elérték Itáliát és a pápai államot. A közvélemény azt várta tole, hogy az olasz államszövetség élére áll s Ausztria ellen hadat indít. Amikor ezt nem vállalta, egyszerre elveszítette népszeruségét, hazaárulónak kiáltották ki. 1870-ben a hatalomra töro piemonti király seregei elfoglalták az egyházi államot, ezzel megszunt a pápa világi hatalma. A pápa mint a Vatikán foglya - tiltakozásul nem hagyta el többé a Vatikán területét. 1854-ben kihirdette a Szeplotelen Fogantatás hitigazságát, majd 1870-re összehívta az I. Vatikáni Zsinatot. Ezen többek közt a pápai csalatkozhatatlanság dogmáját hirdették ki. IX. Piusz megnyero modorú, szeretetreméltó egyéniség, a szegények pártfogója volt, oszinte vallásosságával világoskodott az emberek elott. Sokat tett a Szuzanya és a szentek tiszteletének elomozdításáért, küzdött kora tévedései (közömbösség; racionalizmus, liberalizmus) ellen. S vállalta állásfoglalásáért a meg nem érdemelt elítélést, üldöztetést. 1821 óta tartozott a ferences III. rendhez. Fogadalmának 50 éves jubileumát ünnepélyesen tartotta meg 1871-ben. Boldoggá avatása a 2000. jubileumi évben volt szept. 3-án.
Részlet az „Ineffabilis Deus” kezdetu-bullából (1854):
„...A Szent és Oszthatatlan Szentháromság tiszteletére, az Istenszülo Szuz dicsoségére..., megállapítjuk és kihirdetjük, hogy a tanítás, melynek értelmében a Boldogságos Szuz Mária a mindenható Isten páratlan kegyelmébol és kiváltságából, Krisztusnak, az emberi nem Megváltójának érdemeire való tekintettel, fogantatásának elso pillanatától kezdve az áteredo bunnek minden szennyétol mentes maradt, Istentol ki van nyilatkoztatva, és ezért minden hívonek kötelessége azt erosen és állhatatosan vallani.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog IX. Piusz pápát nehéz idokben rendelted Egyházad élére és a megpróbáltatások elviselésére lelki erovel ruháztad fel, add meg nekünk, hogy közbenjárására Egyházad élén mindig bölcs és szentéletu pásztorok álljanak. Krisztus, a mi Urunk által.

STRONCONE*-i BOLDOG ANTAL (1381-1461)
Az umbriai Stroncone-ban született nemesi családból. Szülei ferences III. rendiek voltak, gyermeküknek jó nevelést adtak. Már 12 éves korában jelentkezett ferencesnek, késobb fel is vették. A vallásosságban és a tudományokban is kiváló elomenetelt tett, ezért a klerikusok közé akarták felvenni, de o egyszeru laikus testvérként akart élni, Istenben elrejtett életet. A fogadalom letétele után Boldog Firenzei Tamásnak, az obszerváns mozgalom kiváló harcosának irányítása alá került. 1407-ben orá bízták a klerikusok képzését. Amikor mestere, Tamás, felhatalmazást kapott a fraticelli* eretnekség elleni tevékenységre, együtt harcoltak az Egyháztól elszakadt túlzók ellen 1420-1427-ig, közben rengeteg támadást, sértést kellett elviselniük. Végül is alázatosságuk, türelmük, világmegveto szegénységük meghozta gyümölcsét: jó eredényt értek el. Ekkor a korzikaiak kérték Tamást, küldjön nekik alkalmas igehirdetoket a fraticellik meggyozésére. Antal vállalkozott erre a feladatra két társával: szerénységével, szelídségével, jóságával megnyerte a korzikaiak szeretetét. Itt obszerváns kolostorokat is alapított. Itáliába visszatérve az Assisi melletti Carceri-be* ment, ahol kb. 30 éven át mint alamizsnagyujto tevékenykedett, de a szemlélodo imában és az önmegtagadás gyakorlásában is buzgólkodott. Igen nagy szeretettel volt rendtársai és mások iránt. Nagy buzgósággal ministrált a szentmisénél. 1461-ben, 80 évesen hunyt el San Damianoban. XI. Ince 1680 táján avatta boldoggá. Holttestét 1809-ben Stronconeba vitték.
Szent Ferenc Regulája az egyház iránti engedelmességrol:
„A miniszterek… kérjenek a pápa úrtól a római Szentegyház bíborosai közül egyet, hogy kormányzója, pártfogója és javítója legyen a testvéri közösségnek, s így mindenkor alárendeltjei és alattvalói maradjunk a Szentegyháznak s állhatatosak a katolikus hitben.” (Regula 12. f.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Antalban Szent Ferenc rendjének megerosítojét s egyházad

támaszát sokféle erénnyel ékesítetted. Add, hogy közbenjárására e világ
forgatagában egész szívvel ragaszkodjunk mennyei országod javaihoz. A mi
Urunk Jézuzs Krisztus által.

Máthai Szent János     hitvalló, † 1213       


EMILIÁNI SZENT JEROMOS
*Velence, 1486. +Somasca, 1537. február 8.

Azt a kort, amelybe a velencei patrícius-fiú, Girolamo (Jeromos) Miani beleszületett, szellemi téren a reneszánsz virágzása jellemezte, mely az antik kultúra értékeit új életre keltette. Az irányzattal a pápaság is szövetségre lépett, bár a vallási életnek ez nem mindig tett jó szolgálatot. A kor politikai arcát a gyakori, olykor vad háborúskodás szabta meg: a habsburg Spanyolország és Franciaország, vagy az Egyházi Állam és egyéb itáliai fejedelemségek, városköztársaságok és nemesi családok Észak-Itáliát ismételten lángba borították. A harcokba a tengereken uralkodó büszke Velence is alaposan belekeveredett. Az erkölcsök eldurvulása, egész országrészek kipusztulása, a nép elszegényedése, a közigazgatás, a jog és az egészségügy zűrzavara lett a következmény. Az apokaliptikus lovasok, a háború, az éhség, a pestis és a halál -- akiket Dürer Albert éppen akkoriban metszett látomásos erővel fába -- pusztítva járták be a messzi tájakat és népeket.

A harcra és kalandra éhes ifjú Jeromos korán belesodródott e véres viszályokba. Szülővárosa rábízta a Piave felett őrködő kis erőd, Castelnuovo védelmét a Velence és I. Miksa császár között kitört háborúban. S történt, hogy a császáriak egyik rajtaütése alkalmával, 1511 augusztusában alulmaradt és fogságba került. Ez bizony súlyos csapás volt magasan szárnyaló reményeire és evilági tettvágyára. A rabságban viszont mélyreható változás következett be lelkében. A börtön csendjében és magányában magába szállt, a kegyelem megragadta. Hasonló történt vele, mint tíz évvel később Loyolai Ignáccal, amikor sebesülése után a betegágyban magába szállásra és megtérésre használta föl idejét: a világias gondoskodású, harcias és hírvágyó katonából Krisztus szenvedélyes harcosa lett, telve az Isten és a felebarát iránti szeretettel. Egy hónapi fogság és a csodás, a Szűzanya által kieszközölt szabadulás elegendő volt arra, hogy átformálja őt: Annak követője lett, aki abban az időben is a szenvedő és gondok közt vergődő emberekben mutatkozott meg.

Jeromos egy ideig még önvizsgálatott tartott, és készülődött a hősi keresztény hivatásra. Három évig volt Castelnuovo községi elöljárója. Ez alatt sokat vezekelt és a felebaráti szeretetet gyakorolta. Azután határozottan, éretten és visszavonhatatlanul rálépett a Gondviselés által mutatott útra. Velencében fölkészült a papságra, és 1518-ban, harminckét évesen fölszenteltette magát. Most már megvolt minden föltétel karitatív életműve számára. Ettől fogva Isten szolgálatába állította önzetlen munkáját, fáradhatatlan buzgalmát és odaadását.

1528-ban, amikor hazájában éhínség és járvány tombolt, kézzelfoghatóan megnyilatkozott bátor áldozatkészsége. Minden holmiját az ínségeseknek ajándékozta, éjszaka eltemette az utcán heverő halottakat, és ápolta a betegeket, egész addig, amíg maga is megkapta a kiütéses tífuszt. Ha rabsága a szerzetesi élet előkészületi ideje volt, ez a betegsége a novíciátus lett a keresztény tökéletességre való törekvéséhez.

Fölgyógyulása után 1531-ben lemondott minden tulajdonáról. Teljesen a szegényeknek szentelte magát, mégpedig az árva gyermekeknek, akik -- szomorú képe ez a kornak -- csapatosan kószáltak mindenfelé. Otthont és munkát szerzett nekik. A Szent Rókus-templom melletti házba gyűjtötte őket, egyszerű élelmezést, vallásoktatást és a rendszeres munkára való fölkészítést kaptak. A velencei kormányzat támogatta fáradozásait, hiszen a közjót szolgálta, és 1531-ben az árvák rendelkezésére bocsátotta a ,,gyógyíthatatlanok ispotályát''.

Ez a siker arra ösztönözte, hogy működését kiterjessze Velencén túl egészen Milánóig. Több városban árvaházakat alapított, gondjába fogadta a veszélyeztetett leányokat, ápolta a betegeket, és hitoktatásban részesítette a falusiakat.

Példája más, nemes gondolkodású embereket is megmozgatott, akik segítették vállalkozásaiban. Együttélésük rendezésére és megalapozására, de azért is, hogy a kibontakozó szeretetműnek világos szabályozást adjon, leghűbb segítőit szerzetesi közösségbe fogta össze. Ebben támogatta őt Chieti püspöke, a későbbi IV. Pál pápa. Egy 1528-ban alapított, 1540-ben jóváhagyott, az ágostonos regulát követő férfirend jött így létre, amely Itáliában ma is működik, s amelyet anyaháza után szomaszkai rendnek neveznek. Árvaházak, szegény- otthonok, kórházak és diákotthonok fenntartása a munkaköre.

A pestis ismét dühöngeni kezdett, és a szeretetnek immár 51 éves apostolát semmi sem tarthatta vissza, hogy a szeretet csatájának első vonalában küzdjön. A szerencsétlen áldozatok ápolása közben őt is megtámadta a szörnyű ragály. Istenben remélő bizalommal fogadta el. Keresztény derűje, amely egész életén át lendülettel töltötte be, töretlen maradt, állandóan vidám arca most sem sötétedett el. Amikor már halálán volt, még egyszer lelkére kötötte társainak, hogy kövessék a keresztet, az evilági dolgokat kevésbe vegyék, a szegényeket, az elhagyottakat meg a betegeket szeressék, és egyetértésben, szeretetben éljenek együtt. Lényegileg a szellemi végrendelete ez, amely nemcsak szerzetestársainak szól. Szemét és kezét az ég felé emelve a ,,Jézus és Mária'' szavakkal halt meg 1537. február 8-án, Somascában.

Egy tisztán látó emberbarát és nagyszívű jótevő távozott vele a földről, de a katolikus reform apostolaként tovább sugárzott a hitújítás idején. Példakép lett, aki a maga korában és környezetében izzó szívvel és gyakorlati érzékkel közelítette meg az emberi nyomorúságot, és derűsen, feltétel nélkül Krisztusnak élt. A saját korára szabott, de minden időben érthető és követhető példát hagyott az Egyházra a szent és karitatív életről.

XIV. Benedek pápa 1747-ben boldoggá, XIII. Kelemen húsz évvel később

szentté avatta Emiliáni Jeromost. XI. Pius 1928-ban a szomaszkaiak négyszáz éves jubileuma alkalmából az egész Egyház számára az árvák és a szülői szeretetet nélkülöző gyermekek védőszentjévé emelte.

Ünnepét 1769-ben vették föl a római naptárba, július 20-ra. 1969-ben a halála napjára, február 8-ra tették át.


--------------------------------------------------------------------------------

Emiliáni Jeromos, mielőtt a 16. századi ,,árvák atyja'' lett, mint tettre vágyó obsitos már átélte a tulajdonképpeni megtérést.

Miután Castelnuovo elesett, a győztes ostromlók -- bátor ellenállása miatt földühödve -- egy mély pincezugba zárták és vasra verték. Ebben a nyomorúságos helyzetében, amikor élete is veszélyben forgott, a fiatal tiszt visszaemlékezett buzgó gyermekségére, és a Trevigiben tisztelt Szűzanyához könyörgött. Nem sokkal ezután e halottnak vélt ember egyszercsak föltűnt Trevigiben, kezében a bilincsekkel, és elbeszélte, hogy megjelent neki a Szűzanya, leoldotta bilincseit, és kivezette az ellenséges őrök között. A bilincseket a Szűzanya oltárára helyezte. Velencében, ahol ünnepélyesen fogadták, a Szent Márk téren nyilvánosan ismertette szabadulásának történetét.

Jeromos nemcsak katonai pályafutásának fordított hátat, hanem indulatosságának és nagyravágyásának is. Egy napon -- így beszélik -- neki kellett elintéznie egy fiatal rokonának valamilyen ügyét. Az üzletember, akivel tárgyalt, durván és szemtelenül viselkedett vele. Szidta, átkozta, és megfenyegette, hogy szálanként kitépi a szakállát. Az egyébként annyira hirtelen és forrófejű Jeromos, aki korábban fogával tépte volna szét az ilyen embert, teljesen nyugodt maradt, és derűs mosollyal ezt mondta: ,,Itt a szakállam, tégy vele, ahogy mondod, ha Isten is úgy akarja.''

Az 1528-as ínséges évben Jeromos azon fáradozott, hogy elűzze a szegények küszöbéről a halál kísértetét. Csónakja éjjel-nappal járta Velence csendes csatornáit, éhségtől haldoklókat vagy halottakat keresve. Azután lemondott szenátori méltóságáról. A tekintélyes férfit ócska ruhában látták az emberek, amint az utcákat járta. Ahol csavargó gyermeket talált, kinek arcáról lerítt az éhezés, magához vette az öreg házba, amelyet bérelt. Legtöbbüknek nem voltak szülei, koldulásból és lopkodásból éltek, s a patkányok között aludtak a keskeny rakpartokon. Tízből százan lettek, százból ezren, és a szent mégsem taszított vissza a nyomorba egyetlen gyereket sem, aki hozzá menekült. Kézműveseket alkalmazott, hogy mesterségre tanítsa őket. Szigorú házirenddel igyekezett pótolni az elmaradt nevelést. Védenceit hamarosan mindenütt ismerték és fölismerték, fehér ruhájukról, szentolvasójukról és keresztes zászlójukról.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, irgalmasság Atyja, aki Emiliáni Szent Jeromosban atyát és oltalmazót adtál az árváknak, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy híven őrizzük az istengyermekség lelkét, mely által a fiaidnak hívnak minket, és azok is vagyunk!

Tüzes Boldog Péter     szerzetes, püspök és hitvalló, † 1089       


Szent Tivadar hadvezér

Tivadar a kisázsiai Euchaitből származott. Tekintetre ékes, bátor férfi, okos és ékesszóló volt. Császári parancsból hadvezér lett Heraklea városában a Fekete tenger mellett. Istenfélő életével és szelíd bánásmódjával maga felé hajtotta a város lakóinak szívét. Sok pogány, istenfélő életét látva, szintén híve lett Krisztusnak. Amikor ezt meghallotta Licinius, Nagy Konstantin császár uralkodótársa, elment Herakleába és kényszerítette Tivadart, hogy áldozzon a pogány isteneknek. Amikor ő erre nem volt hajlandó, a császár kínok alá vetette. Felfüggesztették a fára, szaggatták, sütögették, verték. A hitében Tivadart végül keresztre feszítették és kivájták szemeit. Éjjel megjelent neki Isten angyala, levette a keresztről, és teljesen meggyógyította őt. Reggel, a szolgák, akik azért jöttek, hogy a vértanú holttestét a tengerbe dobják, látván őt teljesen épen, mindnyájan hittek Krisztusban. Sok pogány is megtért velük, akik látták Isten csodáit. Licinius, ezt meghallva lefejeztette a vértanút 319-ben. Szenvedéseit Varus nevű író szolgája írta meg.


Szent Zakariás próféta

Zakariás Lévi törzséből származott, Iddó fiának Berekjának volt a fia. I. Dárius uralkodásának 2. évében lépett fel, Krisztus előtt 520 körül. Aggeus próféta kortársa volt. Ő a „kis” próféták sorában a 11. helyet foglalja el. Egy 14 fejezetből álló prófétai könyv maradt utána. A legvilágosabban jövendöli meg benne az Üdvözítő földi életének utolsó napjait.

1003 nikomédiai szent vértanú

Mindnyájan 4 császári hatalmasságnak: Vasszának, Özsébnek, Eutichesznek és Bazilidának voltak szolgái. Róluk január 20-án emlékeztünk meg. Dioklécián császár üldözése alatt mind a 4 úr vértanúi halált halt. Szolgái elhatározták, hogy mindnyájan, családjukkal együtt követik uraikat a vértanúság útján. Mindnyájan önként a császár elé járultak és kinyilvánították előtte keresztény hitüket. A császár sem hízelgéssel, sem fenyegetéssel nem tudta őket rávenni hitük megtagadására. Ezért körülvétette őket katonákkal, ők pedig senkinek sem irgalmazva, a gyermekeknek sem, mindnyájukat lefejezték, 303-ban, február 7-én.


SZENT KOLÉTA szűz, klarissza (1381-1447)
Francia neve a Nicolette rövidebb alakja: Colette. Corbie* városkában született. Édesanyja idos korában sok imádság révén nyerte el Istentol. Fiatal korában öröme telt az imában, jótettekben, önmegtagadásban. 14 éves volt, amikor arra kérte Istent, vegye el szépségét, nehogy emiatt másoknak kísértést okozzon. Ekkor hirtelen megnott, arcának sápadtsága, csúnyasága szinte elriasztotta az embereket. 21 éves korában belépett a ferences III. rendbe s remete- életet élt. Isteni sugallat arra ösztönözte, hogy a klarissza zárdák meglazult fegyelmét állítsa helyre. Szülei ekkor már meghaltak, o pedig halogatta a feladat vállalását, mivel alkalmatlannak tartotta magát ilyen nagy szerep végrehajtására. Erre elvesztette szemevilágát és beszéloképességét mindaddig, amíg rá nem szánta magát Isten akaratának teljesítésére. Pápai engedéllyel belépett a klarissza rendbe. Nemsokára az Avignonban székelo XIII. Benedek pápa kinevezte apátnonek s 1406-ban megbízta a klarissza rendházak megreformálásával. Kitunt, hogy Koléta az emberek megnyerésére Istentol kapott karizmával rendelkezik. Vonzani tudta az embereket, s el tudta fogadtatni az eredeti klarissza Regula szigorúságát. Ebben életszentsége is szerepet vitt. Rendkívüli jelenségek: elragadtatások, jövobelátás, levitáció, öt gyermek feltámasztása kísérték életét. 17 klarissza rendházat alapított vagy reformált meg. Abban az idoben Szent Ferenc I. rendjében is kibontakozóban volt a reform, visszaállítani a régi fegyelmet (obszerváns mozgalom). Koléta reformtevékenységét a férfiágra is kiterjesztette, ott is több rendház életét megújította, ezeket kolettánus ferenceseknek nevezték. A belgiumi Gentben halt meg 67 éves korában, a maga alapította zárdában. Testét késobb Franciaországba vitték. VII. Piusz avatta szentté 1807-ben.
Szent Koléta tanítása az engedelmességrol:
„Könnyebb a parancsot teljesíteni, ha emberi szóval hangzik e1, és Isten színe elott drágább az alázatos engedelmesség, hisz az engedetlenségbol csak baj fakad. Többet ér az engedelmes ember egyetlen imádsága, mint az engedetlen százezer imája. Mert ha engedelmeskedünk Istennek, akkor o is „engedelmes” lesz nekünk.”

Imádság:
Istenünk, te Szent Kolétát sok szuznek példaképül és vezérül adtad az evangéliumi tökéletességben, add kérünk, hogy tisztán és huségesen megorizzük azt a szeráfi lelkületet, melyet o bölcsen tanított és szentségének csodálatos példájával elénk állított. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Lukács atya

Lukács atya Hellászban született szegény görög földműves szülőktől. Már gyermekkorában kitűnt hallgatagságával, a magány szeretetével és szerénységével, szülei iránti engedelmességével. Szívesen segített a szegényeken, olykor maga maradt éhen miattuk. Atyja halála után titokban elment anyjától Athénba és ott szerzetessé lett. Isteni intésre azonban visszatért özvegy anyjához. Négy hónapig éltek együtt, majd anyjától áldást kapva tervéhez, hogy remete életet éljen, elment tőle. Attika tenger melletti helységeiben élve, utolsó tartózkodási helye Styria hegye lett Hellászban. Szent életében Istentől a jövőbe látás adományát kapta, halála után pedig sírjánál csodás gyógyulások történtek. Meghalt 946-ban.


Szent Partén püspök

Partén a kisázsiai Melitopoliszban született. Atyja a város egyik templomának diakónusa volt. Fiatal korában halászással foglalkozott. A halakért kapott pénzt szétosztotta a szegények között. A város püspöke, megismerve erényes életét, magához vette, tanította és áldozópappá szentelte. Rövid idő múlva szent életéért Lampszaka város püspökévé választották. A város, amelynek püspöke lett, tele volt pogánnyal, csak nagyon kevés keresztény élt benne. Nagy buzgósággal állt bele a hit terjesztésébe, a keresztény erkölcsök kialakításába. A pogány templomok helyébe keresztény templomokat óhajtott emelni. Ehhez Nagy Konstantin császártól kért felhatalmazást. Ezt megkapta, sőt anyagi segítséget is kapott tőle. Teljesen ki akarta irtani a pogányságot. Isten adományából működését sok csodával erősítette meg. Sok embert vezetett a keresztény hitre, sok csodát tett, késő öregségben halt meg 318. február 7-én.

Szent Richárd     király és hitvalló, † 722            


Szent Romuald     apát, † 1027       

SZENT AMAND püspök
*Gascogne, 600 előtt. +Elnon, Saint-Amand apátság, 679. február 6.
Amandot Belgium apostolának tekintik. Szent Willibrord (lásd: 574. o.) és Szent Bonifác (lásd: A szentek élete 247. o.) nagy előfutárainak egyike a frízföldi--frank határvidéken. Még nem fejeződött be itt a frankok megtelepedése, a kereszténység még csak kezdeti fokon állott, az egyházi szervezet éppen akkoriban kezdett megszilárdulni. Legkeresettebb segítői a szerzetesek voltak.

Amand már ifjú éveiben is komolyan vette az Evangélium igéjét, amely az emberek iránti szeretetéből szegénnyé lett Üdvözítő követésére szólít. Később, miután római zarándokútja alkalmával felismerte hivatását (638 előtt), Galliában püspökként északra ment.

Az Elno és Scarpe mellett és tovább, az egész Schelde mentén, a déli frízek és flandriaiak között (középpontjuknak Gent látszik) tevékenykedett. Még Antwerpenben is templomot emelt, s az később Willibrord és az echternachi apátság tulajdonába került.

A csalódások első idejében sok munkatársa elhagyta a szentet. Istenbe vetett rendkívüli bizalom és nagy bátorság kellett ennek elviseléséhez. Előzetesen maga Amand is bizonytalankodott küldetésében. Gyorsan döntött és az Alpok délkeleti részén lakó szlávokhoz igyekezett. Hamarosan visszatért azonban, hogy kolostorok alapításával erősítse meg művét. A Gent melletti Blandinium után alapította frank vidéken, Tournaitól délre Elnont, amelyet később Saint-Amandnak neveztek. Valószínű, hogy 647-ben a mastrichti püspökséget igazgatta, de már 649- ben lemondott a püspökségről.

Nagy tekintélye Szent I. Márton pápánál (lásd: A szentek élete,160. o.) és jó kapcsolatai II. Sigibert ausztráziai királlyal abból a tényből fakadhatnak, hogy Őt szemelték ki a frank püspökök aláírásának összegyűjtésére I. Márton lateráni zsinata számára. A Schelde torkolatánál folytatott újabb rövid tevékenysége után, ha hihetünk 750 után írt életrajzának, a Pireneusokon túl, a baszkok közt végzett missziós tevékenységet. Elnon kolostorában halt meg 679. február 6-án. Végrendeletében ezt írta: ,,Krisztus iránti szeretetből hirdettük minden tartománynak és néptörzsnek az Isten igéjét, és kiszolgáltattuk a keresztséget; sok veszedelemtől mentett meg minket Isten jósága. A test már megfáradt és felőrlődött a sok munkában; ezért reméljük, hogy a világtól való elválásunk közvetlen közel van''.


Szent Bukol főpap

Bukol, a gyermekségétől fogva jó és tiszta ifjú, akit az Isten Szentlelke töltött el, Szent János apostol tanítványa volt. Az apostol, látva, hogy ő a lelki életben tapasztalt ember, méltónak látta arra hogy a szmirnai egyház püspöke legyen. Mint a város első keresztény püspöke, sok lelki hasznot hajtott szellemi nyájának. Hirdette a sötétségben élőknek az igaz Világosságot: Jézust és a szent keresztség által Isten gyermekeivé tette őket. Meghalt 100 körül. Szellemi nyáját szent Polikárp püspökre bízva költözött át a földi életből az örökkévalóságba. Sírjánál mirtuszfa nőtt, amelytől a betegek meggyógyultak.


Szent Dorottya és vértanútársai
+Cézárea (Kappadókia), 4. század eleje
Legendája szerint egy cézáreai család leánya volt. Szépsége, okossága, alázatossága és szűzi tisztasága közismert volt. A Diocletianus-féle üldözésben Cézáreában az elsők között nyerte el a vértanúságot.

A császár megbízottja, Sapritius maga elé idézte Dorottyát, és felszólította a bálvány-áldozatra. A lány azt válaszolta, hogy a mennyei császár mást parancsolt, tudniillik, hogy a halandók neki szolgáljanak. ,,Ítéld meg magad -- mondta Sapritiusnak --, vajon a földi császárnak kell-e engedelmeskedni vagy a mennyeinek?''

Sapritius figyelmeztette, hogy gyorsan mutassa be az áldozatot, ha meg akarja menteni az életét, különben el nem kerüli a kínokat. Dorottya azonban, aki csak a bűntől félt, ezt válaszolta: ,,Kínzásaid rövid ideig tartanak, a pokol tüze ellenben, mely osztályrészem lenne, ha hallgatnék szavadra, örökké tart. Balgaság volna a rövid ideig tartó szenvedés elkerülésére örökké tartó kínokba rohanni. Nem félek kínzásaidtól, mert az Úr mondta: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, a lelket azonban nem tudják megölni'' (Mt 10,28).

Sapritius ekkor csigára akasztatta, Dorottya pedig így szólt: ,,Úgy látszik, csúfot akarsz űzni belőlem. Tedd meg hamar, amit tenni készülsz, különben nem láthatom meg azt, akit annyira óhajtok látni!'' ,,Kit kívánsz látni?'' -- kérdezte Sapritius. ,,Jézus Krisztust, az élő Isten Fiát'' -- felelte a lány. ,,És hol van ez a Krisztus?'' -- folytatta Sapritius. Dorottya a hitvallással válaszolt: ,,Istensége szerint mindenhol jelen van. Embersége szerint ott ül az Atya jobbján a mennyországban, abban a boldog hazában, ahol soha sincs tél, hanem mindig tavasz van, ahol a rózsák és a liliomok mindig virágzanak. Neked is részed lehetne ezekben, ha kereszténnyé lennél.''

Sapritius ekkor félbeszakíttatta a kínzást, nehogy a hallgatók is kedvet kapjanak a kereszténységhez. Rábízta Dorottyát két nőre, Krisztára és Kallisztára, akik korábban keresztények voltak, de megtagadták hitüket. Azzal adta át nekik, hogy tántorítsák el hitétől. Ha ez sikerül, jutalmat kapnak. Kriszta és Kalliszta mindent elkövetett, de Dorottya erőért fohászkodott és okosan megfelelt minden csábító beszédre. Külön kiemelte, hogy az Üdvözítő örök boldogságot ígér a síróknak és azoknak, akik üldözést szenvednek nevéért. A két nő elbizonytalanodott, Dorottya pedig így biztatta őket: ,,Jó az Úr és bőséges irgalma mindazok iránt, akik teljes szívből megtérnek hozzá. Ne essetek hát kétségbe, mert tudós és jó orvos Ő, aki meg tudja gyógyítani sebeiteket: Üdvözítő, mert üdvözít, Megváltó, mert megvált, Szabadító, mert szabaddá tesz, csak térjetek meg teljes szívetekből!''

Kriszta és Kalliszta erre a lábához borult, s kérték, hogy imádkozzon értük. Dorottya ekkor fölemelt karral így imádkozott: ,,Isten, ki azt mondtad: Nem akarom a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen, Uram Jézus Krisztus, ki azt mondtad, nagyobb öröm lesz a mennyek országában az angyalok között egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, mutasd meg irgalmasságodat! Vidd vissza nyájadba őket, hogy példájukra megtérjenek hozzád mindazok, akik elhagytak.''

Egy idő múlva Sapritius számon kérte Krisztát és Kallisztát, akik megvallották, hogy nem tudták elcsábítani Dorottyát, hanem ők maguk is újra keresztények lettek. Sapritius fölháborodásában azonnal máglyára ítélte, s Dorottya szeme láttára elégettette a két hitvallót.

Ezután újra kínoztatni kezdte Dorottyát, aki arra kérte kínzóit, hogy siessenek, mert már nagyon kívánja látni mennyei Jegyesét. Sapritius végül fővesztésre ítélte. Amikor Dorottyát a vesztőhelyre vitték, a menettel találkozott egy Teofil nevű ifjú, aki rétornak készült. Csúfolódva mondta Dorottyának, hogy ha majd megérkezik Jegyeséhez, kinek országában mindig tavasz van, küldjön neki rózsát és almát.

A kivégzés előtt Dorottya kérte a hóhért, adjon egy kis időt, mert valamit el kell még végeznie. Imádságba merült, s egyszerre megjelent egy kisgyermek három kinyílt rózsával és három almával. Dorottya megkérte: ,,Vidd el ezt Teofilnak és mondjad: Dorottya küldi neked Jegyesének kertjéből''. Ezután lefejezték.

Teofil épp diáktársainak hencegett azzal, milyen szellemesen élcelődött a kivégzésre vitt Dorottyával, amikor megjelent a kisfiú, s egy kosárban átadta neki Dorottya ajándékát. Mindnyájan ámultak a rózsákon és az almákon, mert február lévén Kappadókiában ilyet nem lehetett találni. Teofilt ez annyira megrendítette, hogy hamarosan keresztény lett és megvallotta hitét társainak. Ezek előbb gúnyolták, majd följelentették és Sapritius őt is kivégeztette.


--------------------------------------------------------------------------------
Ó, dicsőséges szűz, ó nemes vértanú, ó, rózsai boldogsággal fényes szent Dorottya, tégedet kérünk, hogy a te szerelmes Jézus jegyesednél esedezzél értünk, hogy adjon minekünk malasztot, békességet és dicsőséget.




Szent Fauszta és vértanútársai

Mindnyájan Kyzikében szenvedtek vértanúságot 305-11 között Dioklécián császár üldözése alatt. Fauszta gazdag keresztény szülők leánya volt, akik keresztény szellemben nevelték lányukat. 13 éves korában árván maradva, önmegtagadó, tiszta és egyszerű életet élt. Erényes életének híre Makszimián császárig is eljutott. Elküldte Fausztához pogány papok egyikét Evilászioszt, hogy beszélje rá a bálványáldozatokra. A pap nem ért el nála semmi eredményt ezen a téren, azért megkínoztatta. Fauszta a kínzások alatt imádkozott. Az idős pogány pap a leány állhatatosságát látva, maga is Krisztus híve lett és vállalta a vértanúságot. A császár ezután Makszim nevű helytartóját küldte Kyzikébe. Amikor a két vértanút beledobták a kénnel és szurokkal telt üstbe, Maximián, aki ezt elrendelte, beleugrott Krisztus híveként az üstbe és így nyerték el mindhárman a vértanúi koronát.


Szent Hiacinta (Jácint)     szűz és szerzetes, † 1640       


Szent Julián vértanú

Szentünk a föníciai Emesziből származott. Fiatal korában megtanulta az orvosi mesterséget. Gyógyította nemcsak a testet, de a lelket is. Gyógyította az embereket, Krisztus hitét hirdette a pogányok között. Amikor halálra ítélték Szent Szilván püspököt, Lukács diakónust és Mokiosz felolvasót, akikről január 29-én emlékezünk meg, odalépett hozzájuk, megcsókolta és bátorította őket. Ezért bezárták egy barlangba, testébe szögeket vertek, ezután halt meg 312-ben.


Szent Márta és vértanútársai

Márta és Mária Ázsiában éltek, testvérek voltak és azon iparkodtak, hogy életük tetszésére szolgáljon Istennek. Történt, hogy házuk mellett ment el a keresztényüldöző hadvezér. Mindkét testvér kinyilvánította előtte, hogy kereszténye. Sőt kijött a lakásból testvérük Likárion is, és ő is kereszténynek mondta magát. Ezért mindnyájukat keresztre feszítették. Anyjuk látta őket szenvedni. Ezután a két leányt átszúrták lándzsával, a fiút pedig lefejezték.

Szent Titusz    püspök és hitvalló   


Szent Tódor     vértanú † 318     

Szent Adelhaid (Etelka)     szűz és szerzetes  


Szent Ágota vértanúnő

Ágota a keresztény ókor leghíresebb szentjei közé tartozik. Vincéhez és Balázshoz hasonlóan az ő élete és halála felől is csak a számos változatban ránk maradt, legendásan fölékesített szenvedéstörténet tájékoztat.

A szicíliai Katániában született előkelő szülők gyermekeként. A fiatal, Krisztus szeretetére vágyó leány túlságosan hamar a kéjvágyó helytartó, Ouintianus mesterkedéseinek célpontjává lett. Decius császár keresztényellenes rendeletét a maga céljaira fölhasználva Ouintianus letartóztatta a szépséges Ágotát, és az egyik hírhedt örömtanyára vitette; az ilyesmi az antik korban nem ment ritkaságszámba. Ott az intézmény tapasztalt vezetőnőjének kellett volna a leány átneveléséről gondoskodnia. De az Afroditéről elnevezett és minden odavágó mesterségben járatos hölgy gyorsan fölismerte, hogy Ágota esetében a kívánt érzületváltozást nem lehet elérni. Ezért a helytartó maga lépett akcióba. Ágotát bíróság elé állították, kihallgatták, megkínozták és börtönbe vetették. Néhány nap leforgása alatt a kínzások egész sorát kellett kiállnia. Amikor a földühödött bíró semmire sem ment, poroszlóival szinte halálra verette, majd levágatta a leány mellét. Mindezek után azonban a börtönben olyan megerősítésben részesült, amilyen még a legendákban sem gyakran fordul elő: a gaztett utáni éjszakán megjelent előtte Szent Péter és meggyógyította. A nyilvánvaló csodát semmibe véve Quintianus tovább folytatta a gyalázatos eljárást. Végülis Ágota az újabb bántalmazások következtében meghalt a börtönben. A legendás szenvedéstörténetnek ez a lényegi tartalma.

Tiszteletét az indította el, hogy szülővárosa, Katánia, a szent vértanúságának első évfordulóján csodásan megmenekült az Etna kitörésétől. A lakosság a vértanú sírjáról elhozott fátyollal segítségét kérve vonult a megsemmisítő lávafolyam elé, és az február 5- én minden várakozás ellenére megállt. Szent Ágota híre és tisztelete gyorsan elterjedt Szicílián kívül az egész Egyházban. A római misekánon megemlékezik róla, s ugyanazt teszi a karthagói kalendárium és minden régi vértanújegyzék is. Rómában Symmachus pápa egy régi templomot szentelt neki a Via Aurelián, Nagy Szent Gergely pedig az egykori ariánus templomot szentelte a tiszteletére. Ereklyéinek fölemelésén és elosztásán kívül tiszteletének elterjedését szolgálta a 10. század óta saját ünnepi officiuma is.

Tűzvész és földrengés ellen hívják oltalmul (a lávafolyam megállítása miatt). Hasonló okból ő az ércöntők, a kohászok és a bányászok védőszentje. A középkorban a tizennégy segítőszent között találjuk. Főleg a mellbetegek fordulnak hozzá. Az a gazdag szokás és hagyományvilág, amely nevéhez és ünnepéhez elsősorban Katániában fűződik, bizonyos vonásaiban a kereszténységen kívüli elképzelésekre is emlékeztet. Mégis teljesen tarthatatlan az a fölfogás, amely az Ágota-tiszteletet az antik Izisz- vagy Koré-kultusz egyszerű folytatásaként akarja értelmezni.

A 6. századi Jeromos-féle martirológium február 5-re teszi Szent Ágota temetését. Ünnepét Rómában a 6. század óta ülik.


--------------------------------------------------------------------------------

A legenda megőrizte Szent Ágotának azokat a szavait, amelyeket bírája szemébe vágott, miután az szörnyű indulatában megcsonkíttatta: ,,Embertelen zsarnok! Nem szégyenled, hogy egy nő testéről azt vágatod le, amiből mint gyermeket anyád téged is táplált? Tudd meg, hogy lelkemben továbbra is épek melleim, melyeket Istennek szenteltem. Belőlük merítek erőt magamnak.''

Ezek a szavak elevenen megőrizték a fiatal vértanú nő képét a kereszténység egész története folyamán.


--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki mindenható erőddel a gyengébb nemnek is megadtad a vértanúság győzelmét, kérünk, engedd jóságosan, hogy akik Szent Ágota szűz és vértanú égi születésnapját üljük, az ő példája szerint eljuthassunk Hozzád!

SZENT EGYED MÁRIA testvér (1729-1812)
Tarantoban, Dél-Olaszországban született: Pontillo Ferenc volt a neve. Szegény szülei fiatalon iparra taníttatták. Vallásosságával, ártatlanságával társaira jó hatással volt. Reggelente szentmisén vett részt, este szentséglátogatást végzett. Szabadidejét imával töltötte. Belépett a Rózsafüzér Társulatba. Apja halála után o lett a családfenntartó: édesanyjáról és testvéreirol nagy szeretettel gondoskodott. Amit munkájával keresett, rájuk áldozta, és még jutott a szegényeknek is. Amikor e kötelességétol felszabadult, buzgón kérte Istent, adja tudtára, hogyan szolgálja ot tökéletesebben. Álmában megjelent neki Alkantarai Szent Péter és Szent Paszkál, az o intésükre a Lecce*-i rendtartomány Galatone kolostorában jelentkezett, az alkantarínus ferencesekhez 1754-ben laikus testvérnek. A fogadalmak letétele után pár évre, 1759-ben Nápolyba helyezték a Szent Paszkál kolostorba, ott is maradt élete végéig. Zurzavaros politikai helyzetben, egyházellenes légkörben, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a nápolyiak megerosödjenek a katolikus hitben. Élete szeretetszolgálat volt, elsosorban a legszegényebbek közt. 1888-ban boldoggá, 1996-ban szentté avatták.
II. János Pál szenttéavatási homiliájából:
“Az Egyház ma hirdeti Isten dicsoségét, mely megnyilvánul Egyed Mária életszentségében. Mint Szent Ferenc igazi fia, befogadta a Krisztus misztériumai szemlélésébol fakadó határtalan szeretet tüzét... Figyelemmel volt mások szüksége iránt, amikor vállalta a legegyszerubb munkát vagy a szegények szolgálatát. Nápoly utcáin hordozta a kiengesztelodés és a béke evangéliumi igéit, olyan légkörben, melyet a társadalmi feszültség és a testi-lelki nyomor jellemzett. Gondoskodó szeretetét mindenki kiérezte szavaiból, gyakran mondta: Emberek, szeressétek Istent! Mindenkit megtérésre hívott fel az Istenhez, aki „irgalmas és kegyes, késedelmes a haragra, ellenben gazdag kegyelemben és husében” (Kiv 34,6). Ez az izenet mai világunknak különösen idoszeru; sürgosen szüksége van arra, hogy higgyen Isten szeretetében, Szent Egyed a maga alázatos és vidám magatartásával kiérdemelte a „Nápoly Vigasztalója” elnevezést. Emléke ma is eleven, és példája arra hívja ma is a keresztényeket, hogy az evangéliumi nyolc boldogság szellemében éljenek és Isten szeretetére életszentséggel válaszoljanak, melyre a Szentlélek kegyelme segít el bennünket.”

Imádság:
Istenünk, te Szent Egyed Máriát a szegények javára segítonek és vigasztalónak adtad. Add, hogy erényeit követve mi is igyekezzünk másokkal sok jót tenni. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


JAPÁN VÉRTANÚK: MIKI SZENT PÁL és TÁRSAI
+Nagasaki, 1597. február 5.
Japánban Xavéri Szent Ferenc kezdte meg a hittérítést. Ő maga nem sok eredményt láthatott, de a következő évtizedekben seregestől tértek meg az emberek, és 1587-ben már mintegy 250.000 lelket számláló katolikus közösség élt Japánban Nagasaki központtal. De éppen ebben az esztendőben az ország ura, Toyotomi Hideyosi (1582--1598), aki korábban elnéző volt a keresztényekkel szemben, a kudarcba fulladt koreai háború miatt ellenük fordult: a jezsuitákat kiutasította az országból. Rendelkezését azonban nem vették szigorúan, így néhány jezsuita eltávozott, a többség viszont helyben maradt és titokban tovább folytatta a térítést.

1593-ban a Fülöp-szigetekről, Manilából ferencesek érkeztek Japánba, akik nagy buzgóságukban egyszerűen figyelmen kívül hagyták az előttük járt missziósok tapasztalatait. Annak ellenére, hogy a shogun, Hideyosi betiltotta a prédikálást, nyíltan hirdették az evangéliumot, sőt két konventet és kórházakat is alapítottak. Hideyosi 1596 decemberében elfogatta a ferenceseket, s velük együtt három jezsuitát és tizenöt japán hívőt, akik a ferences harmadrend tagjai voltak. Meakóba gyűjtötték őket össze, s miután megkínozták, halálra ítélték őket.

Az ítélet úgy szólt, hogy Nagasakiban kereszten fognak meghalni. Miután az ítéletet kimondták, mindegyiküket megcsonkították: levágták a bal fülüket, és hármasával kocsira kötözve körülhurcolták őket Meakóban, hogy a nép csúfolhassa a keresztényeket. Ezután elindították a huszonnégy halálraítéltet Nagasaki felé. Az út egy hónapig tartott és jelentős részét gyalog kellett megtenniük. Az uralkodó szándéka az volt, hogy amerre csak a menet elhalad, elrettentse a keresztényeket a hitüktől. Ám ennek éppen az ellenkezője történt: a vértanúságra kiválasztottak mindenütt erőt öntöttek a hívekbe, azok pedig, különféle módokon s ahogy csak lehetett, szolgálatukra voltak. E szolgáló keresztények közül ketten csatlakoztak is a rabokhoz, hogy mindig mellettük lehessenek, ezért a parancsnok egyszerűen besorolta őket a kivégzendők közé.

Február 5-én Nagasakiban, a kikötő előtti dombon az egész városnak szánt látványosság volt a kivégzés. Az áldozatokat keresztre kötözték, ők pedig a Te Deumot énekelve készültek a halálra, majd a keresztről buzdították a hívőket. A vértanúk között lévő gyermekek a Laudate pueri Dominum (Dicsérjétek gyermekek az Urat) kezdetű zsoltárt énekelték. Életüket két-két katona lándzsája oltotta ki, keresztben szúrták át mindegyikük szívét.

Szemtanúk beszámolói alapján a következőket tudjuk még e vértanúkról:

Hatan közülük spanyol származású ferencesek voltak:

Aguierrei Márton, aki a rendben a Mennybemenetelről nevezett Márton volt, 1567-ben született a spanyolországi Vergarában. Tizenhét évesen mint egyetemista lépett az obszerváns ferences rendbe. Fölszentelése után, 1590-ben Mexikóba küldték, innen a Fülöp-szigetekre került, majd 1596-ban egyik tanítványával, Blanco Ferenccel Japánba ment. Meakóban, később Osakában tevékenykedett (itt guárdián volt), s Ferenccel együtt lettek vértanúk.

Blázquez Péter Battista 1542-ben született Avila közelében, San Estebanban. 1566-ban ferences lett, s mint tanár és szónok dolgozott. 1580-ban Mexikóba, három évvel később a Fülöp-szigetekre küldték. 1593- tól a Japánban működő ferences misszió vezetője. Három kolostort és két kórházat alapított. 1596. december 9-én tartóztatták le öt ferences társával és három jezsuita novíciussal együtt.

De Las Casas Fülöp Mexikó városában született spanyol szülőktől. Fölvételét kérte a ferencesekhez, de a novíciátust rövid időn belül elhagyta, s visszatért a világba. 1589-ben Manilában telepedett meg mint kereskedő, és könnyelmű életet kezdett. 1590-ben ismét belépett a rendbe, s ekkor már kitartott. Mint katolikust 1596-ban útnak indították Mexikó felé, hogy ott pappá szenteljék, de egy vihar a hajót Japán partjaira sodorta. Osakában és Meakóban készült a papságra. Blázquez Péterrel együtt fogták el és ítélték halálra.

Garcia González a kelet-indiai Bazainban született 1562 körül. Apja portugál, anyja indiai volt. A jezsuiták nevelték. Huszonöt évesen Japánba indult kereskedőnek, de végül a ferencesekhez csatlakozott, akik hitoktatást bíztak rá. Eredményes működés után Manilába ment, s ott belépett a harmadrendbe. Amikor Blázquez atya Japánba indult, melléje rendelték tolmácsnak és segítőtársnak. Vele együtt fogták el.

San Michelei Ferenc Spanyolországban született. Az obszerváns ferencesek közé lépett be, mivel azonban nem érezte elég szigorúnak a szerzetet, átment Alcantarai Szent Péter rendtartományába. Missziósnak a Fülöp-szigetekre küldték, s Blázquez Péterrel együtt Japánba ment.

E hat ferences közül az első három, Aguierrei Márton, Blanco Ferenc és Blázquez Péter fölszentelt papok, De Las Casas Fülöp akolitus, a másik kettő laikus fráter volt.

A huszonhat vértanú közül három japán származású jezsuita:

Kisai Jakab 1533-ban született pogány szülőktől. Tizenhat éves koráig egy bonc (buddhista pap) nevelte, akitől megtanulta a szépírást. Később megkeresztelkedett és egy újonnan megkeresztelt leányt vett feleségül. Egy kisfiúk született, de azután az asszony visszatért ősei vallására. Jakab ezért elvált tőle, és gyermekét keresztényekre bízta, hogy a hitben neveljék. Ő maga Osakában jelentkezett a jezsuitáknál, akik fölvették, és műveltségét látva hamarosan hitoktatással bízták meg. A ferencesekkel és két másik novíciustársával együtt börtönözték be. A kivégzés előtti éjszakán a velük lévő jezsuita páter kezébe tette le szerzetesi fogadalmát.

Miki Pál Kiotóban született 1556-ban. Öt éves korában keresztelték meg, s amikor húsz éves lett, felvételét kérte a jezsuita rendbe. Két évi próbaidő után novíciátusra bocsátották. Amikor tanítani kezdett, nagy hatása volt, mert jól ismerte a buddhizmust, és tudott vitatkozni a boncokkal is. Ogantino helyettes tartományfőnököt elkísérte prédikáló útjaira, s nem sokkal később ő maga lett Japán leghíresebb szónoka. 1596. december 26-án tartóztatták le két novíciustársával, Kisai Jakabbal és Szoan Jánossal együtt. Még a kereszten is térített! Az egész vértanú-csoportot róla szokták elnevezni: Miki Pál és társai.

Gotói Szoan János 1578-ban született keresztény családból. Amikor szülőföldjén üldözés támadt, a család áttelepült Nagasakiba, ahol akkor békében éltek a keresztények. 15 évesen kérte fölvételét a jezsuiták közé, akik hitoktatással bízták meg és Marecon Péter atya mellé adták segítségül. Osakában tanított, majd a próbaidő elteltével Miki Pállal és Kisai Jakabbal kezdte meg a novíciátust. Együtt nyerték el a vértanúságot.

A többi tizenhét vértanú japán volt, a ferenceseket segítették különböző szolgálatokkal. Némelyiknek csak a nevét tudjuk:

Duiszko Gábriel és Garasuma Leó hitoktatók voltak.

Ibarki Pál a ferences harmadrend tagja, a külföldi misszionáriusok tolmácsa volt, és Meako környékén oktatta a hitet.

Idauki Tamásnak és Kionia Jánosnak csak a nevét tudjuk.

Kozaki Mihály tizenöt éves fiával, Tamással együtt lett vértanú.

A 11 éves Lajos Garasuma Leó és Ibarki Pál unokaöccse volt, akit Blázquez Péterre bíztak, hogy hitoktatót neveljen belőle.

Mátyás önként jelentkezett Meakóban, amikor hét ferencest akartak letartóztatni és csak hatot találtak. Ő lett a hetedik.

Meakói Bonaventura keresztény apa és pogány édesanya gyermeke volt. Korán megkeresztelték, de anyja hatására ismét pogány és bonc lett. Húsz évig élt így, majd megtért és belépett a ferences harmadrendbe. Hitoktatóként munkálkodott.

Meakói Ferenc orvosként dolgozott Meakóban, amikor a ferencesek hatására megtért, és munkatársként csatlakozott hozzájuk.

A tizenhárom éves Antal Nagasakiban született. Apja kínai, anyja japán volt, de mindketten keresztények. Kicsi korától a ferencesek nevelték, és lelkiatyját annyira megkedvelte, hogy amikor elhelyezték, követte Meakóba és Osakába. Amikor a ferenceseket letartóztatták, önként maradt velük egész a kereszthalálig.

Szakkakibara Joachim Osakában született 1557-ben. Keresztény nőt vett feleségül, s mielőtt megkeresztelkedett volna, már a ferencesek kórházának gondnoka volt. A kereszténység felvétele után közös megegyezéssel elhagyta a feleségét, és belépett a ferences harmadrendbe, hogy egészen a térítés munkájának szentelhesse magát.

Szuzuki Pál keményen vezeklő életét élt, s mint hitoktató és betegápoló volt Meakó környékén a ferencesek segítségére.

Takeya Cosimo családja elszegényedett, ő maga fegyverkovácsként kereste kenyerét. A jezsuiták térítették meg. Amikor családjával Meakóba települtek át, a ferencesek munkatársa lett: tolmács, építész, majd hitoktató.

Külön érdemel említést két hős keresztény: Fahelante Ferenc és Sukejiro Péter. Útjukon szolgálták a huszonnégy halálraítélt keresztényt. Az őrség parancsnoka először elcsodálkozott a bátorságukon, s mivel semmi áron nem tágítottak, a halálraítéltek közé sorolta mindkettőjüket.

Miki Pál és társai lettek Távol-Kelet első kanonizált szentjei 1862- ben. Vértanúságuk napja február 5. Mivel ezen a napon Szent Ágota vértanú szűz ünnepe van, a következő napon, február 6-án ünnepeljük őket.


--------------------------------------------------------------------------------

A szemtanúk jóvoltából ránk maradt a vértanúk néhány mondata:

Nagasaki felé vivő útjukon odasiettek a rabokhoz a tizenhárom éves Antal szülei. Joggal lehetett volna várni, hogy a gyermek életéért kezdenek könyörögni, de ellenkezőleg, a vértanúságra buzdították gyermeküket. Antal pedig így válaszolt: ,,Bízom abban, hogy Isten megadja a bátorságot, és győztesen kerülök ki ebből a küzdelemből. Kár is lenne a fáradságért, ha vissza akarnátok tartani!''

Akkor az egyik katona maga mellé vette és hízelegni kezdett neki, hogy tagadja meg a hitét, és ő híres lovagot nevel belőle. Erre a gyermek így válaszolt: ,,Őrültség lenne a vértanúság dicsőségét földi javakért elcserélni!''

A kivégzés előtt kék színű kimonóját szüleinek adta emlékül. Mielőtt a keresztre kötözték, forrón magához ölelte lelkiatyját, és fenn a kereszten kérte, intonálja a Laudate pueri zsoltárt. Mivel az már nem tudott válaszolni, maga kezdte az éneket, és a mellette megfeszített ifjakkal végigénekelték a zsoltárt. Amint a dicsőséget befejezték, megölték.

A szintén ifjú Szoan Ferenc, amikor a keresztről meglátta édesapját, így szólt hozzá: ,,Apám, te jól tudod, hogy a lélek üdvössége mindennél előbbre való. Ezért legyen rá gondod, hogy üdvösséged dolgában semmit el nem mulassz!'' Apja így válaszolt neki: ,,Fiam, köszönöm a buzdítást. És most te is örömmel viseld el a halált, mert szent hitünkért szenveded. Ami engem és anyádat illet, szintén készek vagyunk meghalni a hitünkért.'' Ferenc a rózsafüzérét adta atyjának emlékül, anyjának pedig azt a kendőt, ami a fejét fedte. Édesapja akkor sem mozdult a kereszt mellől, amikor a katonák átszúrták fia oldalát, s annak vére reá hullott. Ferenc tizennyolc éves volt.


--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, minden szentek erőssége, aki Miki Szent Pált és társait a kereszthalál által hívtad meg az örök életre, kérünk, add, hogy az ő közbenjárásukra a hithez, amelyet vallunk, mindhalálig erősen ragaszkodjunk!

Szent Theodulia vértanúnő

Theodulia Dioklécián császár üldözése alatt szenvedett vértanúságot a kisázsiai Anazárvban. A város parancsnoka Pelágius volt, a keresztények kegyetlen üldözője. Kihallgatása és állhatatos hitvallása után megkínozták a vértanúnőt. A kínzásokat csodajelek követték, ennek hatására a foglyokat számbavevő hivatalnok a keresztény hitre tért. Ezért őt lefejezték. Tbeoduliát tovább gyötörték és végül tüzes kemencébe dobták. Szintén bele vetették az általa megtérített Makárioszt és Evagrioszt és még más keresztény hivőt.