LAURENZANAI Boldog EGYED (1463-1518)  Nápoly környékén, Laurenzana városban született és nevelkedett. Már ifjú korában igen buzgó volt az imádságban, szerette a magányt, ahol Istennel társalgott. Hogy a ferences templomhoz minél közelebb lehessen, egy közeli földmuvesnél vállalt munkát, majd felvételét kérte a rendbe. Fel is vették s a kert gondozását bízták rá. Amikor látták, mennyire kedveli a magányt, megengedték neki, hogy a közelben egy barlangban remetéskedjen. Itt háborítatlanul szentelhette idejét az imának és szemlélodésnek. Meg kellett küzdenie a sátán kísértéseivel, zaklatásaival is, de Isten segítségével gyozött. Felebarátai lelki javát nem annyira szavaival, mint imáival és élete példájával mozdította elo. Érdemekben gazdagon, karizmákkal, csodatevéssel ékesen 75 éves korában költözött át a mennyei hazába. Tiszteletét XIII. Leó pápa hagyta jóvá.


Boldog Gottfrid     hitvalló, † 1127       


Szent Glafira     szűz, † 324       


Szent Hermil és Sztratonik vértanúk

Licinius császár uralkodása alatt a keresztények sokat szenvedtek hitükért. Ekkor szenvedett Hermil vértanú is. A szingidoni (ma Belgrád) egyházközség diakónusa volt. A császár maga elé hivatta, a vértanú pedig bátran megvallotta előtte hitét. Ezért börtönbe záratta 3 napra, hogy gondolkodjék el. Isten angyala ott megerősítette és felkészítette a vértanúságra. Három nap elteltével a császár újra kihallgatta, Hermil újra bátorságot mutatott. Licinius úgy megkínoztatta, hogy benső részei kilátszottak. Felfüggesztették, vasakkal marcangolták, és sebekkel halmozták el. Végül a Duna folyóba fullasztották.

Sztratonik vértanú őr volt a börtönben és titokban keresztény, így Hermilnek hittársa. Látva Hermil vértanú szenvedéseit, nem tudta elrejteni könnyeit, hogy egy igaz ember mennyit szenved. A körülállók közül néhányan jelentették a császárnak Sztratonik viselkedését. Megtudva, hogy ő is keresztény, ugyanarra a halálra ítélte: fojtsák bele a Duna vizébe. 315 körül így nyerték el mindketten a vértanúságot. Holttestüket három nap múlva a keresztények a parton találták, és eltemették a mai Belgrád közelében.


POITIERS-I SZENT HILARIUS
*315 körül +Poitiers, 367.
Hilarius idejében Poitiers álmos kisváros volt Gallia római provinciában, ahol unatkoztak a helytartók. Szórakozásra és mulatságra csak kevés alkalom nyílott. Nem voltak ott sem híres iskolák, sem híres emberek, a tanulni vágyóknak a bordeaux-i iskolát kellett fölkeresniök. A város a közlekedési csomópontoktól messzi-távolra esett. A kereszténység a 4. század előtt aligha verhetett itt gyökeret.

Hilarius vidéki ember volt. A hosszú téli napokat és az éjszakákat arra fordította, hogy gyarapítsa műveltségét és szellemi gazdagságát. Tudásszomja nagy volt. Jól ismerte a latin írókat, akik nagymértékben meghatározták kemény, ellentétekben gazdag stílusát, amelyet később tudatosan magasabb szintre emelt, amikor Isten nagyságáról kellett szólnia.

Amint Venantius Fortunatus, a költő följegyezte, Hilarius nem volt keresztény. Megházasodott és egy leánya született. Életének a keresztségét megelőző időszakáról sajnos csak keveset tudunk.

Már érett férfi volt, amikor egy este a Biblia olvasása közben mélyen megragadta Istennek önmagáról tett tanúsága. Elhatározta, hogy megváltoztatja életét. El akarta nyerni Istentől azt a tökéletes boldogságot, amelyre annyira vágyakozott. Valószínűleg ekkor kezdett közeledni a kicsiny helybéli keresztény közösséghez.

Mindennél jobban üldözte a halál gondolata: ,,Megkaphatom-e Istentől jutalmamat, ha a halál kiolt bennem minden érzést és minden életet? Értelmem elutasította magától ezt a kételyt. Erős meggyőződést adott nekem, hogy Isten sohasem hívott volna létre, olyan létre, amely képes a gondolkodásra és a bölcsesség megszerzésére, ha más oldalról csak erőim kikerülhetetlen hanyatlására és az örök halálra adott volna kilátást.''

Hilarius föliratkozott a hitjelöltek jegyzékébe. Nem tudjuk, hogy feleségével és lányával együtt-e? Nem sokkal később húsvétra virradó éjjel fölvette a keresztséget. Föltűnést keltő esemény volt ez Poitiers-ben, hiszen az ő társadalmi köreiből csak kevesen tartoztak a keresztény közösségbe. Külsőleg semmi sem változott az új keresztény életében, folytatta régi életmódját, de új szellemmel telítette. Szent János evangéliuma után nagy elmélyüléssel olvasta Szent Máté evangéliumát, amely utolsó kételyeitől is megszabadította. 350 körül meghalt a város püspöke, akinek a nevét sem ismerjük. A keresztény nép összegyűlt és közfelkiáltással Hilariust választotta püspökké.

A választást különösebb lelkesedés nélkül, de feladatának tudatában fogadta. Egyszer úgy emlékezett meg róla, mint ,,ráruházott hivatalról''.

Jó érzéke volt a dolgok lényege iránt, ezért mindenekelőtt az igehirdetés feladatának szentelte magát. Az éppen tanulmányozott Szent Máté-evangéliumot magyarázta híveinek. A szöveg szellemi értelmét tárta föl előttük, s ennek a kommentárnak a szövege ránk maradt. Nem mindig volt könnyű gondolatait és fejtegetéseit követni, tekintélye mégis egyre növekedett. Öt-hat év alatt kiépítette egyházmegyéjét. Mártont, Gallia későbbi apostolát, eredménytelenül próbálta maga mellett tartani mint diákonusát. Papjait valószínűleg közös életre fogta össze. Messze volt Rómától és az ariánusokkal vívott küzdelmektől, amelyek az egyház keleti felében már teljes hevességgel folytak. Megvallotta, hogy ,,a niceai hitvallásról még csak nem is hallott, amíg számkivetésbe nem küldték''.

A 353-as esztendőig Galliában senki sem törődött az arianizmussal. A keresztény Kelet hitvitáiba csak a trieri püspök bonyolódott bele, aki befogadta a száműzött Alexandriai Szent Atanázt. Hilarius távol maradt az arles-i (353) és a milánói (355) zsinatokról. Ezeket Constantius császár hozta össze. Másodszor is elmozdították Atanázt, és megnyitották a birodalom nyugati tartományainak kapuit az arianizmus előtt.

355-ben Hilarius állt az arles-i Saturniusszal szemben kibontakozó ellenállás élére. Saturnius volt tudniillik az arianizmus fő képviselője Galliában. Hilarius megszervezte a galliai püspökök gyűlését, és meggyőzte őket, hogy vizsgálják fölül az arles-i határozatokat, különüljenek el az ariánus püspököktől, és utasítsák vissza Atanáz elítélését. Nem sokáig váratott magára a császár ellenintézkedése, amelyet Saturnius sugallt: Hilariust száműzetésbe küldték Kisázsiába.

356--359 között élt Hilarius ott: ,,Fogságomban nem veszítettem el derűmet, mert Isten igéjét nem lehet bilincsbe verni.'' Száműzetése ellenére nagy mozgási szabadságot élvezett, amelyet alaposan ki is használt, hogy jobban megismerje Keletet. Korábban úgyszólván semmit sem tudott a birodalom keleti tartományairól. Fokozatosan megismerte az ottani egyházi helyzetet, a teológiai problémákat, és belelátott a keleti gondolkodás sajátságaiba. Látván a tanításban mutatkozó zavarokat és tévedéseket, elhatározta, hogy teljes világossággal írásba foglalja a Szentírásra vonatkozó igaz katolikus tanítást és a teológiai érveket. Már száműzetésének első hónapjaiban elkezdte írni A Szentháromság című főművét, amelynek talán szerencsésebb volt az eredeti címe: A hitről az ariánusokkal szemben. ,,Kényszerítve láttam magamat, hogy ügyetlen szavaimmal negvilágítsam ezeket a kimondhatatlan titkokat, és az emberi nyelv elégtelenségeire bízzam azokat a misztériumokat, amelyeket tulajdonképpen hitünkbe és lelkünk tiszteletébe zárva kellene őriznünk.'' Hilarius számára a teológia sohasem a puszta tudásvágy kielégítése, hanem mindig az élő Isten megközelítése volt.

Keleti tartózkodásának köszönhető az is, hogy veszített gall merevségéből. Nagyszabású békítő munkába fogott: kísérletet tett a 325 óta közzétett hitvallási formulák értelmének kifejtésére. Az ellentáborban is elismerte azt, ami nem volt merőben rossz, és ahol csak lehetségesnek látszott, igyekezett az igaz hitnek megfelelő értelmezést találni. Érintkezésbe lépett az ariánusokkal: ,,Nem tartottam bűnnek, hogy társalogjak velük vagy belépjek templomaikba, mindenesetre anélkül, hogy hitüket elfogadnám, vagy hogy nagyon bizakodnék abban, hogy együtt dolgoznak velünk a béke helyreállításán.''

Hilarius e fáradozásaival kihívta maga ellen azoknak a ,,hithű'' köröknek a rosszallását, amelyek nem voltak képesek összeegyeztetni az igazságot és a keresztény szeretetet, a tanbeli szilárdságot és a kölcsönös megbecsülést.

Ott volt a szeleukiai zsinaton, de nem sikerült az értelmet diadalra segítenie. Éppen ilyen kevés sikerrel járt a császárral való találkozása Konstantinápolyban, mert a saját földijei lettek árulói, akiknek hithűségét pedig annyira megdicsérte. Ez nagy megaláztatást jelentett számára.

Végül is a keleti ariánusok gondoskodtak róla, hogy ,,Kelet bajkeverőjét'' visszaküldjék hazájába. Hazatérve legfőbb feladatának azt tartotta, hogy az igaz hitet visszaállítsa. Sulpicius Severus elmondja, hogy a poitiers-i püspök ebben az időben a kétely és a félelem időszakát vészelte át. A száműzetés és az egyházi események élesen megvilágították előtte, hogy a teológiai alaptételek mennyire tehetetlenek a császári hatalom túlkapásaival szemben. A párizsi zsinaton (361) elérte a galliai arianizmus két fejének, Arles és Perigueux püspökének kiközösítését. A rigoristák bosszúságára a többi ariánus érzületű püspökkel szemben Hilarius ismét tanújelét adta józanságának és bölcsességének. Az volt az alapelve, hogy azokat a püspököket, akik elismerték korábbi tévedésüket, hagyják meg a helyükön. Ez volt a gall egyház szerencséje. ,,Az egész világnak be kellett látnia -- írja Sulpicius Severus --, hogy gall hazánk Hilarius püspök föllépése által szabadult meg a szakadástól.''

Amikor visszatért püspöki városába, ott találta Mártont, aki beszámolt neki az igaz hit észak-itáliai összeomlásáról. 364-ben az új császár, Valentiniánus trónralépése után a poitiers-i püspök kezdeményezően lépett fel Itáliában és megszervezte Itália püspökeinek milánói gyűlését, de az nem volt képes az ügyesen védekező ariánus püspököt, Auxentiust eltávolítani a város püspöki székéből.

Ez a kudarc mélyen megrendítette Hilariust. Arra indította, hogy röpiratot írjon Contra Maxentium (Maxentius ellen) címmel, amelyben éles határozottsággal megbélyegezte a császár beavatkozását a vallási ügyekbe. Ezután egyre inkább visszavonult a csatározásoktól.

Életének utolsó éveit békében töltötte, miközben az igaz hit egyre újabb sikereket ért el. Hilarius ismét a Biblia tanulmányozásának szentelhette magát, és újra hozzálátott tanító munkájához. A zsoltárokat magyarázta híveinek: a szó szerinti értelem alól kibányászta mélyebb értelmük drágaköveit. A boldogság szombati nyugalmáról vagyis az örök boldogságról így ír: ,,Azzal készülünk föl rá, ha imádkozunk, virrasztunk, sokat olvassuk a Szentírást, ha böjtölünk, alázatosak vagyunk minden viszontagság ellenére is.''

Hilarius írt liturgikus himnuszokat is azzal a szándékkal, hogy a híveket bevezesse a teológiai igazságok ismeretébe és szorosabban bekapcsolja a liturgikus ünneplésbe, de nem sok sikert aratott velük. Túlságosan sok volt bennük a teológia ahhoz, hogy elnyerjék a nép tetszését. Ezen a téren a milánói Szent Ambrus szerencsésebb kézzel dolgozott. De mit számított már neki akkor a siker vagy a balsiker! Szemét szilárdan az Úrra szegezte ,,irgalmasságának beteltéig''.

A vihar elcsitult, Hilarius élvezte a békét és várta az igazak jutalmát. 367-ben halt meg püspöki városában, Poitiers-ban. Korábban, megtérése és megkeresztelkedése előtt félelemmel töltötte el a halál. Most úgy jelent meg előtte, mint a fogyatkozást nem ismerő hajnal fénye, ,,amelyben vég nélkül hirdetheti az Úr hűségét és szeretetét''.

A 6. századi Jeromos-féle martirológium szerint Hilariust 367. január 13-án temették el. Rómában a 13. század óta január 14-én ünnepelték, mert Vízkereszt oktávája elfoglalta 13-át. 1969-ben, mivel ez a nap fölszabadult, újra 13-ra tették az ünnepét.


--------------------------------------------------------------------------------

Poitiers-i Szent Hilarius saját szavai tanúsítják, micsoda szenvedélyességgel vetette magát az ariánusokkal folytatott hitvitákba.

Amikor a szeleukiai zsinaton (359) eredménytelenek maradtak fáradozásai, és igazhitű püspöktársai határozatlannak mutatkoztak állásfoglalásukban, ilyen szemrehányást tett nekik egy harcos iratban: ,,Egy szolga -- nem azt mondom, hogy jó szolga, hanem csak olyan átlagos --, nem tűri, hogy gazdáját gyalázzák. Bosszút áll érte, ha módjában áll. Egy katona életének veszélyeztetésével is védelmezi királyát, sőt még akkor is így tesz, ha a saját testét kell eleven védőpajzsként eléje vetnie. Egy házőrző kutya ugatni kezd, mihelyt valami szimatot kap, és felugrik a legkisebb gyanús neszre. Ti pedig halljátok, hogy az emberek azt mondják: ťKrisztus, az Isten igaz fia nem Isten!Ť A hallgatásotok beleegyezés ebbe a káromlásba! És ti hallgattok mégis! Dehogyis hallgattok! Kárhoztatjátok azokat, akik ellene szegülnek a káromlóknak. Hangotokat azokéval egyesítitek, akik belétek akarják fojtani a szót!''


--------------------------------------------------------------------------------

Mindenható Istenünk, ki Szent Hilarius püspöknek megadtad, hogy Fiad istenségét állhatatosan védelmezze, kérünk, engedd, hogy ezt a misztériumot kellő módon értsük, és az igazságnak megfelelően tegyünk róla hitvallást!

Szent Jakab püspök

Szent Jakab egy örmény fejedelem fia, jó, nevelést kapott otthon. Fiatal korában megszerette a magányos életet. Ő hosszú időn át magas hegyekben Nisibis város közelében. Szigorú életet élt a szabad ég alatt, gyümölcsökkel és zöldséggel táplálkozott, bőr ruhába öltözködött az idejét Istennel való beszélgetésben töltötte. Makszimin császár idejében őt is elfogták, és hitét férfias bátorsággal megvallotta. Szent életéért Nisibis lakói megválasztották püspöküknek. Nagy buzgósággal harcolt az igaz hit érdekében, amikor Arius tévtanítása egyre jobban tért hódított. Részt vett az I. nikaiai zsinaton, ahol egyike volt a nevezetes hitvédőknek. Bölcs, világosságot árasztó és nevelő főpásztora volt nyájának. Idejében alakult a híres hitet tanító iskola, amelyben előadó volt. Világosító Szent Gergely tőle kért felvilágosítást némely hittani ügyekben. Jakab békében halt meg 350 körül.

Szent Jutta     özvegy, † 1228       


Szent Veronika


Szent Vidor     püspök, egyháztanító


AQUILAI Boldog VINCE (1440-1504)

Aquilában, ahol Sienai Szent Bernardin sírja van, született s nott fel. Belépve a rendbe az obszerváns eszme híve lett. Mint laikus testvér, életét a munkának, s még inkább az imának; szemlélodésnek szentelte, közben gyakran esett elragadtatásba. Kenyéren, vízen, zöldségféléken élt, kerülte a felesleges beszédet: makulátlan tisztaság, türelem, föltétlen engedelmesség voltak fo erényei. Így is sokak lelkesítoje tudott lenni a szent életre. Aquilában, a Szent Julián rendházban fejezte be életét. Épségben maradt testét a hívek nagy tisztelettel övezik. VI. Piusz pápa hagyta jóvá tiszteletét.

Efezusi negyvenkét vértanú,     † ~750       


PUCCI SZENT ANTAL szervita, pap
*Poggiole di Vernio, 1819. április 16. +Viareggio, 1892. január 12.
Az a történelmi korszak, amelyben Antonio Maria Pucci született, amelyben felnőtt és apostoli tevékenységét kibontakoztatta, olyan mozgalmas és zavaros volt, mint kevés másik. Szabadságmozgalmak rendítették meg Itália államait. Toszkána nagyhercegsége, amelyben 1844- ig élt, talán az egyetlen olyan állam volt, amely viszonylagos békét élvezett. A vele határos hercegségben, Luccában, papi tevékenységének kezdetén arisztokratikus jellegű, mérsékelt politikai légkör uralkodott.

A helyzet alapvetően megváltozott 1859-ben a nemzeti egységtudat megnövekedésével, amely népszavazásban és Piemont királyságának bekebelezésében jelentkezett, és amelyet az olasz királyság kihirdetése koronázott meg 1861. március 17-én. Az egyházi állam meghódítása (1860) a pápaság és az olasz állam közti szakításhoz vezetett, s ez még inkább elmélyült Róma megszállásával (1870).1866-ban több mint 2.000 szerzetesi közösséget föloszlattak, vagyonukat pedig elkobozták az állam javára. Az olasz állam szembenállása az egyházi állammal és a pápasággal fellendítette az antiklerikalizmust, és aranykorát élte a szabadkőművesség. Mindezekhez járultak még anarchikus áramlatok, szocialista megmozdulások. Valamennyi olyan jelenség, amelynek kedvezett a munkások és parasztok elképesztően alacsony életszínvonala. Mindezzel, a hitéletnek egyáltalán nem használó nehézséggel kellett találkoznia Antal atyának is munkaterületén.

Róma elfoglalása után a hajthatatlan egyházi csoportok mellett mindinkább észrevehetővé váltak olyan erők is, amelyek nagy figyelemmel és gondossággal tanulmányozták a szociális problémákat, és alkalmas eszközöket kerestek ahhoz, hogy az Evangéliumot közel vigyék a tömegekhez. Közéjük tartozott Antal is.

Élete külsőleg nem látszik különlegesnek. Az Appenninek előhegyeinek vidékéről, szegény, de egészséges, vallásához és szokásaihoz hűséges parasztcsaládból származott. Apja sekrestyés volt. A fiút még születése napján az Euszták névre keresztelték. Az ifjú együtt dolgozott testvéreivel a mezőn és a gesztenyeerdőkben. A plébános tanította olvasni, írni, számolni, és amikor észrevette élénk tehetségét, latinra és a gimnázium többi tantárgyára is. Az apja által támasztott nehézségek ellenére tizennyolc évesen belépett a firenzei szervitákhoz. Plébánosa a következő ajánló sorokat adta számára: ,,...Euszták... gyermekkorától kezdve mindmáig kiválóan viselkedett, buzgón látogatta a keresztény oktatást, és fogadta a szentségeket..., kezdettől fogva kinyilvánította a szerzetesi élet iránti erős hajlandóságát és hivatását''.

1837. december 23-án öltözött be, és kezdte meg a noviciátust Antal Mária néven. Tanulmányainak a Monte Senarión történt befejezése után 1843 májusában ünnepélyes fogadalmat tett, majd pappá szentelték és Viareggióba küldték a Szent András plébániatemplom káplánjának. 1848- tól élete végéig e templom plébánosa volt. Emellett huszonnégy éven át töltötte be rendházában a prior tisztét, s egyúttal Toszkána provinciálisa is volt a halálát megelőző második évig. Hitéletét rendkívüli egyszerűség és becsületesség jellemezte, teljesen az Evangélium szellemét sugározta. Életét Istennek szentelte a szerzetben: fogadalmakkal, regulákkal és alapszabályokkal. Ebben a keretben valósította meg szentségre törekvő életét, Istenhez való mind szorosabb kötődését. Egy napon így szólt testvéreihez: ,,Saját megszentelődésünk és mások megszentelése az egyetlen cél, amely miatt Isten meghívott minket a szerzetbe''. Rendtársaihoz intézett sok buzdításából -- amelyek éppúgy, mint a néphez szóló prédikációi, teljesen a Biblia szellemében gyökereztek, és tele voltak az abból vett idézetekkel -- alapmotívumként állandóan kicsendül az egyedül szükséges: hogy kövessük az alázatos, szegény és megfeszített Krisztust. Különösen a szerzeteséletnek kell arra irányulni, hogy Ura keresztjét kövesse mindhalálig. Ebben a mélységes felismerésben és a Megfeszített szeretetében gyökerezik gyengéd tisztelete a fájdalmas Istenanya iránt is, aki mindenkinek példát adva együtt szenvedett Fiával.

A rendi állapot azonban nem elegendő egymagában. ,,Sokkal könnyebb bármely kereszténynek elnyerni örök üdvösségét, mint a hanyaggá vált szerzetesnek,... mert megvetendő, sőt éppenséggel istenkáromlás, ha az Istennek hozott áldozatból egy részt visszatartunk vagy visszaveszünk.'' Mivel Antal atya visszavonások nélkül élte hivatását, Viareggio ,,curatino santo''-ja (szent plébánosa) tudott lenni, ahogy már életében mindenki nevezte.

A ,,megfeszített Úr, aki, hogy mindenkinek jót tegyen, mindannyiunk testvére akart lenni és minden emberi nyomorúságot magára vett, sebekkel és vérrel borítva gyalázatos halált halt''. Ez a Krisztus és fájdalmas Anyja vezette Antal atya lelkipásztori tevékenységét is. Mindent magára vállalt. Először is 1849-ben megalapította a Gyermekek és felnőttek keresztény oktatásának kongregációját. A viareggiói halászok fiai számára, akik apjukkal együtt dolgoztak, esti iskolát hozott létre. 1850-ben megszervezte az ifjúság eszményét követő Szent Lajos-szövetséget. 1853-ban, Ozanam Frigyes[2] halála évében alakult meg Viareggióban az első Szent Vince konferencia.

Hogy a népből való lányok keresztény nevelésének gondját megkönnyítse, megnyitotta a szervita nővérek intézetét; ebben támogatója volt Leci Katalin, aki nővérként a Mária Julianna nevet vette fel. Így lassanként összeálltak a Keresztény anyák kongregációjának alapjai, amely 1882-ben nyerte végleges formáját. 1860- ban azzal a céllal, ,,hogy megtartsa az erős katolikus hitet a családban és a keresztény társadalomban'', megalapította a Szent Józsefről nevezett bűnbánók jámbor társulatát.

Szervezeteinek ez a rendszere mégis csupán eszköz volt.1864 ádventjének második vasárnapján pontosan megmagyarázta ezt népének: ,,Ne gyertek elő a keresztleveleitekkel, nincs rá szükségem; kereszteléstek bizonysága, amelyet elvárok tőletek, a jótetteitek... A keresztség egymagában nem elég ahhoz, hogy Krisztust formáljatok magatokból; hozzá tartozik Isten törvényeinek és a megfeszített Jézus követésének szem előtt tartása is, mert a keresztény elnevezés Krisztus nevéből származik, és kereszténynek csak azt nevezik, aki Jézus Krisztust követi''.

Felebaráti szeretete, amelyről fáradhatatlanul prédikált, kifejezésre jutott a betegekről, szegényekről és elhagyottakról való gondoskodásában is. Az 1854-től 1856-ig tartó kolerajárvány alatt saját személyét semmibe véve kockáztatta életét: ,,Nem szükséges, hogy sokáig éljünk; csak az szükséges, hogy az Isten által nekünk ajándékozott időt kihasználjuk, és megtegyük, amit Isten kíván tőlünk.'' Felkereste a szegényeket, nagy tapintattal és titokban segített rajtuk, s mindebbe nem fáradt bele még életének utolsó pillanataiban sem. A viszálykodás és civakodás által szétzilált családokban helyreállította a békét. A beteg gyerekek iránti különleges szeretetétől vezérelve 1856 nyarán a viareggiói tengerparton megnyitott egy gyermekgyógyhelyet; kezdetben csak három gyermek lakott benne, 1875-ben már ezernél több. Szeretetszolgálata, gyengédsége és előzékenysége nem feledheti jellemének egy másik oldalát: ahol szükség volt rá, Antal atya igen energikusan lépett fel, és nevén nevezte a dolgokat. A kormányzat megbízottjának, aki 1866-ban azért jött, hogy a szervita kolostort birtokba vegye, a ház küszöbén olvasta fel lángoló tiltakozását. Nagy bátorsággal, bár sohasem keresztény szeretet nélkül, védelmezte a szószékről a pápát az antiklerikálisok és szabadkőművesek ellen, mindenekelőtt az olasz királyság kikiáltása és Róma megszállása után.

Viareggio a szabadkőművesek és liberálisok kezében volt, ennek ellenére Antal atyát egyházközsége nyilvános temetés tiszteletében részesítette ezzel a megokolással: ,,Csupán mint ember is nagy érdemeket szerzett Antonio Maria Pucci az országért végzett munkájával, függetlenül katolikus papi állapotától,... és az igazi erény állandó példájának kell tekinteni.''

Életében nincs semmi rendkívüli. Nem arsi plébános, hatása nem terjedt túl plébániájának és városának szerény határain. Szentsége abban állt, hogy hivatását mint szerzetes és mint plébános a megfeszített Úrral való bensőséges egyesülésben élte át napról napra, tettről tettre, pillanatról pillanatra. 1952-ben boldoggá,1962. december 9-én szentté avatták. [2] Ozanam, Antoine-Frédéric (Milánó, 1813. ápr. 23.--Marseille, 1853.

szept. 8.): francia irodalomtörténész, egyetemi tanár, a Karitász- mozgalom előkészítője. Nevéhez fűződik a Páli Szent Vincéről elnevezett ún. Szent Vince konferenciák létrehozása az egyetemi ifjúság részére.

Szent Árkádiusz     vértanú, † ~260


BISCOP SZENT BENEDEK bencés apát

*Northumbria, 628 körül. +689-90. január 12.
Benedek az észak-angliai Northumbriában született 628 körül, Szent Edwin király (kb. 617--632) idejében, amikor Szent Paulinus püspök (+ 644) hirdetni kezdte itt az Evangéliumot. Mint nemes ifjú, néhány évig a király udvarában szolgált. Amikor azonban mintegy húszéves lett, megérlelődött az a kívánsága -- mint Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.) közli --, hogy ,,az igazi királynak szolgáljon'', ezért Yorki Szent Wilfriddel (634--709/10) együtt indult első római útjára. Utazásának célja az volt, hogy a kontinens szerzetesi szokásait és hagyományait tanulmányozza, ezért az utazás során tizenhét kolostort látogatott meg. Benedek második római útjára Szent Vitalianus pápa idejében (657--672) vállalkozott. Ezt megelőzően belépett a frank birodalom déli tengerpartján lévő Lérins kolostorába. Itt kapta meg a tonzúrát, és két évet tanulmányokkal töltött el, majd ismét Rómába ment.

Northumbria és Kent királyai röviddel azelőtt küldték a Canterbury érsekévé választott Wighard papot Rómába, hogy a pápa szentelje püspökké. Megérkezése után azonban Wighard egy járvány során meghalt. Most már a pápa dolga volt, hogy helyébe másikat válasszon. Első választása Szent Hadrianus (+709) afrikai születésű szerzetesre, egy Nápoly közelében lévő kolostor apátjára esett; Hadrianus azonban nem akarta elvállalni az érseki hivatalt. A másik jelölt egy Tarzoszból való görög szerzetes, a későbbi Canterbury Szent Teodor (602--690), aki abban az időben Rómában élt. Teodort püspökké szentelték, a pápa pedig megbízta Benedeket, hogy Teodorral együtt térjen vissza Canterburybe, s legyen ott tanácsadója és tolmácsa. Benedek Teodorral és Hadrianusszal 669 májusában érkezett meg Canterburybe; nem sokkal ezután a Péter és Pál kolostor apátjává nevezték ki. Két évvel később ismét Rómába indult.

Az utazások és tanulmányok eme évei alatt tekintélyes könyvtárt gyűjtött össze, emellett szokatlanul gazdag tapasztalatokat szerzett a szerzetesi életben. Amikor 674-ben visszatért Northumbriába, tetterejével és képességeivel olyan hatást gyakorolt Ecgfrith királyra, hogy az személyes birtokából földterületet ajándékozott neki a Wear torkolata közelében, és engedélyezte, hogy kolostort alapítson (Wermouth) Péter apostol tiszteletére. A következő hónapok folyamán Benedek beutazta Galliát, hogy olyan építőmunkásokat keressen, akik képesek arra, hogy római mintára kőtemplomot emeljenek. A templom ablakainak beüvegezéséhez is vitt olyan embereket, akik értettek az üvegkészítéshez, mivel -- úgy látszik -- ez a mesterség akkortájt még ismeretlen volt Angliában. Öt évvel Wearmouth megalapítása után ismét Rómába utazott; könyvtára számára keresett új könyveket, temploma számára pedig liturgikus felszerelést, ruhákat és ereklyéket. Amikor hazatért, magával vitte a Szent Péter templomból János főkántort, hogy tanítsa meg szerzeteseit a római énekre, és oktassa őket a római liturgiára.

Egy évvel Rómából való hazatérése után Benedek további adományt kapott Ecgfrith királytól a Tyne melletti Jarrowban, hogy ott egy Pál apostolnak szentelt kolostort alapítson. Tizenhét jarrowi szerzetes telepedett át az új alapításba Szent Ceolfrith (lásd: 504. o.), Benedek unokafivérének vezetésével. Kevéssel utóbb Szent Béda Venerabilis, aki az előző évben lépett be hétéves korában oblátusként Wearmouth kolostorába, szintén Jarrowba került.

Az új kolostort 685. április 23-án szentelték fel: alapkövét még ma is őrzik Jarrowban. Ebben az évben indult el Benedek hatodik és egyben utolsó római útjára, hogy könyvtára számára további könyveket, temploma díszítésére pedig festményeket szerezzen. Távolléte alatt mindkét kolostorában járvány pusztított; Jarrowban csak Ceolfrith és a kis Béda maradt meg, akik még így is ,,kórusban'' énekelték a zsolozsmát. Benedek betegen tért vissza Rómából, s élete utolsó három évében bénulása ágyhoz szegezte. Attól félt, hogy világias lelkületű testvére örökségül igényli majd mindkét kolostort, ezért szerzetesei lelkére kötötte, hogy Szent Benedek Regulájával és a Szent Agatho pápától (678- -681) kapott kiváltsággal megegyezően ne válasszanak mást apátnak, csak a kolostorból való testvért. Röviddel halála előtt, miután valamennyi testvér tanácsát meghallgatta, maga elé hívatta Jarrowból Ceolfrithet, és mindkét kolostor egyedüli apátjává tette. Halála előtt még szigorú utasításokat adott, hogy összegyűjtött nagy könyvtárát feltétlenül őrizzék meg, és semmiképpen se hanyagolják el. Ez a könyvtár mindig különleges gondoskodása alatt állt. Kezdettől fogva azt kívánta, hogy kolostorai egyaránt legyenek a jámborság és a tudomány iskolái. Abban az időben, amikor a régi világ iskolái lehanyatlottak, s az Egyház alig kezdett hozzá nevelési és iskolarendszerének kifejlesztéséhez, Benedek felismerte annak sürgető szükségességét, hogy az eljövendő nemzedék számára megőrizze és továbbadja a klasszikus ókor és a korai Egyház ismereteit, s tanítókat képezzen a papság és a nép számára. Alig volt olyan kívánsága, amelyet Jarrow, nemzedékének legnagyobb tanítója, Béda révén meg ne tartott volna.

Benedek 689. január 12-én halt meg, A wearmouthi Szent Péter templomban temették el az oltár és az apostol ereklyéinek közelében, akit -- mint Béda mondja -- ,,egész életében mindig tisztelt, és aki kinyitotta neki a kaput, hogy beléphessen a mennyek országába''.

CORLEONEI* SZENT BERNÁT kapucinus testvér (1605-1667)

Szicíliában, Corleone-ban* született. Kezdetben apja mesterségét, a cipészséget folytatta. Szülei vallásosan nevelték, de az apa korán meghalt, és a harcias kedvu fiúnak ez a mesterség nem volt ínyére. A sport, a vívás, céllövészet volt az életeleme. Ezekben hamarosan bajnok lett. Vallásos élete lanyhult, de azért állhatatosan tisztelt egy feszületet, mely elott mécsest gyújtva imádkozni szokott. Szilaj természete ellenére tudott nemeslelku is lenni, igyekezett védelmezni a szegényeket a hatalmaskodók zsarnoksága ellen. 25 éves korában, egy párbajban súlyosan megsebesítette ellenfelét. Hogy a bosszú elol elmeneküljön, különbözo helyeken bujkált. Lelkiismerete is nyugtalanította. Isten kegyelme ilyen elozmények után érintette lelkét, s a kapucinusokhoz vezette. 27 éves korában a szicíliai Caltanisetta-ban * belépett a rendbe, ott kapta a Bernát nevet. Ezután az erények: gyakorlásában mutatkozott igazán hosnek. Hosi fokban gyakorolta a böjtöt, más önmegtagadásokat s az alázatot. Ez nem volt könnyu egy olyan embernek, akit azelott Szicília hoseként tiszteltek. Lelkiségének jellemzoje volt a mennyei Atya iránti gyermeki szeretet, a megfeszített Krisztus iránti áhítat és a Szent Szuz tisztelete. Kitunt a beteget: iránti szeretetben és az irgalmasság egyéb cselekedetében is. Bunbánatát és buzgóságát rendkívüli kegyelmekkel jutalmazta Isten: csodákkal, látomásokkal. Többször megjelent neki a Szent Szuz, s a kisded Jézust is karjában tarthatta. Halála óráját a Szuzanya elore jelezte. Palermóban halt meg 62 éves korában. XIII. Kelemen 1768-ban boldoggá, II. János Pál pedig 2001-ben szentté avatta.
II. János Pál szenttéavatási beszédébol:
„Mindenkit csodálattal töltött el az egyszeru laikus testvér, aki mélyenszántó beszédeket tartott a Szentháromság misztériumáról. Egész élete Isten felé irányult, szüntelen imában és vezeklésben. Bátor apostolkodása válasz volt feszültséggel teli kora kihívásaira. A mai világnak is szüksége van olyan szentekre, mint Bernát testvér. Alázatos példája bátorítás a fáradhatatlan imára, mivel éppen az ima és Isten szavának hallgatása jelenti a valódi életszentséget.”

Imádság:

Istenünk, te Szent Bernátot a bunbánat és a keresztény erények kiváló példaképéül adtad nekünk. Add meg, kérünk, hogy Szentlelked hevét megkapva
állhatatosak legyünk a hitben és buzgók a cselekedetekben. A mi Urunk Jézus
Krisztus által.

Szent Ernő     hitvalló, † 1096       


Szent Euprakszia

Euprakszia vagy Teodóz császár idejében élt. Atyja, Antigonosz, szenátor volt. Fiatal korában anyjával együtt belépett a Nílus partján levő tabennai női kolostorba. Itt élt haláláig, élete a szigorú erényes élet példáját mutatta. Békében halt meg 393-ban. Szent életéért Istentől csodatevő erőt kapott. Betegeket gyógyított, ördögöket űzött ki.


Szent Ernestus     vértanú           


Szent Eutrópiusz     lektor, vértanú, † ~407       


Szent Merteosz vértanú

Szentünk Dioklécián császár katonája volt Afrikában. A mórok elleni ütközetben hadvezére bálványimádásra kényszerítette. Merteosz nem volt hajlandó a bálványimádásra. Ezért annyira megkínozták, hogy nem volt hely a testén, ahol nem lett volna sebtől vérezve. Ezután 8 napig éheztették a börtönben, eközben adta vissza lelkét Istennek.


Abeszalamita Szent Péter

Péter a palesztinai Aneaban született. Rendkívüli testi erővel rendelkezett. A 300. év körüli keresztényüldözések kezdetekor Ablona városában elfogták és Szeverusz he1ytartó elé vitték kihallgatásra. Hiába akarták arra kényszeríteni, hogy áldozatot mutasson be a pogány isteneknek, hitében állhatatos maradva visszautasította azt. Válogatott hóhérokkal kínozták meg. Végül, keresztre feszítve nyerte el a vértanúi koronát 309, vagy 10-ben.


Szent Tatiána vértanúnő

Szentünk Rómában született nemes és gazdag családban. Jó nevelést kapott tőlük a keresztény életre. Miután felnőtt lett, visszautasította a házassági ajánlatokat, és egyedül mennyei Vőlegényének Jézusnak akart szolgálni. Erényes életéért az Egyház diakonisszájává avatták. Ebben a minőségben nagy buzgóságot mutatott a Rómában élő keresztények között. Szorgalmasan kereste a szegényeket, látogatta a börtönöket, segített a rászorulókon. Imáival és jótetteivel állandóan kedvébe akart járni Istennek. Akkoriban lépett trónra Alexander Severus császár (222-35). Anyja keresztény volt, úgy is nevelte, de nem gyakorolta keresztény vallását. Maga nem üldözte a keresztényeket, de helytartói, a tartományok kormányzói üldözték őket. Különösen kitűnt ebben Ulpianus városparancsnok. Sok keresztény vére tapadt a kezeihez. Tatiánát is elfogatta és Apolló templomában bálványimádásra kényszerítette. Mivel Tatiána hitében erősnek mutatkozott, nagyon megkínoztatta. Isten angyal azonban vigyázott rá, kínzói kimerültek a kínzásban, sőt 8 kínzója látva Tatiána sértetlenségét, maga is Krisztushívő lett. A szent vértanúnőt atyjával együtt 226-ban lefejezték. Utána a hívőkké lett kínzók is lefejezéssel nyerték el a vértanúságot.


Szent Tigriusz     áldozópap, vértanú, † ~407       

Boldog Veronika     szűz, † 1497       

Szent Ágota


Szent Higinusz vértanú, pápa, † ~140       


Szent Honoráta     szűz, † ~500       


Szent Melkiás (Melkiádész, Miltiádész)     pápa, vértanú, † 314       


Szent Palemon     apát, † 330       


Szent Szalviusz     vértanú, † ~490       


Szent Szalviusz     püspök, † ~620       


CORI* SZENT TAMÁS (1655-1729)

Coriban, a volt Egyházi Állam területén született szegény, de jámbor szüloktol. Keresztneve Ferenc Antal volt. Már fiatal korában kitunt jámborságával és tiszta életével. Amikor 22 évesen szülovárosa ferences kolostorába felvételt nyert, a Tamás Antal nevet vette fel. 28 éves korában szentelték pappá. Egy évig Orvietoban élt, utána Civitella-ába* került, a várost ma Bellegrának hívják. Itt több éven át újoncmester volt s a kolostori élet megreformálásával megalapította a bellegrai remeteséget. Szentéletu testvéreket nevelt, így Cortei* Szent Teofilt, mások misszióba mentek s vértanúk lettek. A környéket szorgalmasan járta s példájával, szavával a legmegrögzöttebb bunösöket is meg tudta téríteni. Subiaco* apostolának nevezték. Rövid ideig, 1703-1707- ig más helyen muködött, aztán újra visszatért Civitellába. Itt halt meg 74 éves korában agyvérzésben a gyóntatószékben - egyik kezében kereszttel, másikban a Szuzanya képével „mosolyogva, nagy békével és örvendezéssel”. VI. Piusz boldoggá, II. János Pál pedig 1999. nov. 21-én, Krisztus Király ünnepén szentté avatta.
A szentatya szenttéavatási beszédébol:
„A Jó Pásztor élo képmása volt. Mint jóságos lelkivezeto, a rábízottakat ferences lelkesedéssel tudta mindig lelki táplálékkal erosíteni. A kolostorban a szeretet szellemét árasztotta, készen mindenki szolgálatára. Élte a szolgáló szeretetnek azt a valóságát, melyet Krisztus mutatott meg nekünk, aki „a kereszt oltárán a béke szeplotelen áldozatául ajánlotta fel magát, véghezvive az emberek megváltásának szent muvét” (Krisztus Király ünnepe prefációja). Méltón követte Szent-Ferencet alázatban, szegénységben s az imában… Korának evangéliumi ideálját valósította meg, maradéktalanul átadva magát Istennek és testvéreinek.”

Imádság:

Istenünk, te Szent Tamást kiválasztottad, hogy a szerzetesi élet megújítása

és példája által szentéletu testvérek neveloje legyen. Add, hogy Szent Ferenc

rendje hasonló lelkületu testvérek által Krisztus világossága legyen a világon.

A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Tasziló     szerzetes           


SZENT TEODÓZIOSZ apát

*Mogarisszosz, 423 körül. +Teodóziosz kolostor, Jeruzsálem mellett, 529. január 11.
A két nagy szerzetesatya, Teodóziosz és Mar Szaba-i Szent Szabbász (lásd: 618. o.) nevéhez fűződik az 5. században Palesztina szerzetességének első nagy virágzása. Baráti kapcsolatuk miatt találóan nevezték őket ,,Péter és János új apostolpárjának''; mindketten a szerzetesi élet más-más változatát képviselik -- Szabbász remete, Teodóziosz a közösségi élet előharcosa --, egyetértésük azonban, amely hosszú, mozgalmas életükben sokféle módon megmutatkozott, minden másnál jobban mutatja, hogy a szerzetesi élet különböző formái között éppoly kevéssé áll fenn kibékíthetetlen ellentmondás, mint a két, olyannyira különböző apostol között.

Teodóziosz egy kis kappadókiai faluban, Mogarisszoszban vagy Garisszoszban nőtt fel elzárva a világ sürgés-forgásától, és már nagyon fiatalon egyházi szolgálatba lépett a közeli Komanában. Mint lektor és zsoltárénekes mindenekelőtt a Szentírást és a zsoltárokat ismerte és szerette meg; ezek ébresztették fel már nagyon korán izzó vágyát a teljesen Istennek szentelt élet után. Vonzotta a Szentföld és az ott felvirágzó szerzetesség. Amint alkalom kínálkozott számára a szentföldi zarándoklatra, elindult. Antióchiába vette az útját, és meglátogatta Oszlopos Szent Simeont (lásd: 25. o.), aki felismerte a fiatal zarándok jövendő jelentőségét, és nagy vonásokban felvázolta számára későbbi életét és kolostoralapítását. Szent Juvenálisz jeruzsálemi püspöksége (422--458) alatt érkezett Teodóziosz Jeruzsálembe. Miután tisztelettel adózott ott a szent helyeknek, felmerült előtte a kérdés: ,,Hogyan tanulhatom meg a bölcsességet -- vagyis a szerzetesi életet: ha egyedül élek teljes csendben, vagy más jámbor férfiakkal együtt?'' Ő maga válaszolt rá:

,,Még gyakorlatlan vagyok a lelki harcban; nem marad tehát számomra más, mint hogy először oktatást szerzek a szent atyáktól, és csak utána szedem le a csend gyümölcseit.'' A közösségben való élet tehát csak előkészület lett igazi céljához: a remeték csendes visszavonultságához. Mihelyt azonban rendelkezett a szükséges felkészültséggel, hogy egyedül élhessen a pusztában, elhagyta mestereit, és visszavonult egy Jeruzsálemtől nem messze, a hegyekben lévő barlangba, amely a legenda szerint egykor a napkeleti bölcseknek szolgált éjszakai menedékül. Azt remélte, hogy élete végéig ott szolgálhat Istennek csendes nyugalomban és szemlélődésben. Aszkézise a legmesszebbmenően szigorú volt: csaknem ,,elfelejtett gondoskodni a testéről''. Böjttel, éjszakai virrasztással és szakadatlan imádsággal harcolt rendetlen hajlamai ellen, fegyelmezte a testét, és fáradozott szívének ama tisztaságáért és belső szabadságáért, amely a szemlélődéshez vezet. Tápláléka ezekben az években alig volt más, mint Isten igéje.

Ám ,,a hegyen épült város el nem rejthető''; nemsokára Teodózioszból is kezdett kisugározni az istenismeret és istenszeretet tiszta fénye, és másokat is kezdett magához vonzani. Titokzatos azoknak az embereknek a vonzóereje, akik sem hatalmat, sem befolyást nem keresnek. A Teodóziosz által támasztott szigorú követelmények ellenére, vagy talán éppen azért egyre többen kérték, hogy nála maradhassanak. Szembe kellett néznie élete döntő kérdésével: elutasíthatja-e az istenkeresőket? ,,Nagyon jól tudta -- mondja róla tanítványa és életrajzírója, Teodorosz petrai püspök --, hogy a szemlélődő nyugalom hozza a legtöbb lelki termést. Nem zárkózhatott el ama belátás elől, hogy emberbaráti cselekedet lenne, ha a kezét nyújtaná mindazoknak, akik meg akarnak menekülni és másoknak is''. Teodóziosz követte lelkiismerete hangját, és feláldozta szívének azt a vágyát, hogy zavartalan csendben éljen, és egyedül Istent kereshesse. Így a legnagyobb és legvirágzóbb szentföldi kolostor alapítója lett. Ez kijelölte további életútját. Minden erejét kolostorára és testvéreire fordította.

460 körül kezdődtek az építkezések. Egy zarándok szerzetesek számára adományokból létesített szállás lett az alapja annak a hatalmas kolostoregyüttesnek, amely a következő évek folyamán fejlődött ki. Cellák a több száz fős testvéri közösségnek, különféle műhelyek, vendégház idegen szerzeteseknek, három betegház: egy-egy szerzeteseknek, világiaknak és a szegényeknek, otthonok az öreg és elgyengült szerzeteseknek, egy ,,kolostor a kolostorban'' a pusztaság sok remetéje számára, akik erre az életre való felkészületlenségük miatt testi-lelki szenvedésekbe és betegségekbe keveredtek, és akiket Teodóziosz mindenhonnan felvett, vigasztalt, gyógyított és a helyes útra vezérelt, valamint több templom; mindezek a sivatag közepén egész kis várost képeztek, amelyben eleven, tevékeny élet bontakozott ki.

Teodóziosz pedig a szó legigazabb értelmében mindenkinek mindene lett. Ámbár maga sem volt valójában képzett, övéinek kegyelemmel elhalmozott tanítója lett, s a szava mélyen hatolt a lelkekbe. Ahogy a Szentírás egész életében kiindulópontja és állandó kísérője volt, úgy lett tanítása tartalmává is. A szerzetesélet Krisztus Evangéliumának kitartó követését jelentette számára. Emellett mélységes szeretet lelkesítette a szent liturgia ünneplésére. Négy templom tartozott a későbbi években a kolostorhoz, így a különféle népcsoportok saját nyelvükön imádkozhatták a hét szent imaóra zsolozsmáját és hallgathatták a szentmise tanításait: görögök, thrákok, örmények és végül a pusztai remeték és más vezeklők, akiket Teodóziosz irgalmas szeretete befogadott. A görög nyelvű szentmisére összejött az egész közösség a főtemplomban. Szigorú fegyelem, mély imádságos szellem, béke és egyetértés uralkodott az egész kolostorban, s mivel a munka is megkapta a megfelelő helyét, a nagy közösség el tudta tartani önmagát.

A szent különleges szeretettel törődött a szegényekkel és betegekkel s általában minden szükséget szenvedővel. ,,Mindenkinek mindene lett a Boldog -- mondja petrai Teodorosz --, a szenvedők irgalmas orvosa volt, a vakok szeme, a bénák lába, a hajléktalanoknak fedél és a mezteleneknek ruha.'' Nap mint nap százával ültek a szegények asztalainál. Kolostora falain is túlnőtt Teodóziosz befolyása, amikor 493-ban a Szentföld összes kolostorának (koinobiumának) archimandritájává nevezték ki. Szabbász, a remetekolostorok archimandritája mellett ilyenképpen egész Palesztina számára a szerzetesi élet legjelentősebb vezetője lett. Növekedett a befolyása azokra a dogmatikus küzdelmekre vonatkozóan, amelyek azokban az évtizedekben megrengették a Szentföldet. A harciasan előrenyomuló monofizitizmussal szemben Szabbásszal együtt az ortodoxia legerősebb védőbástyája és a kalkedoni zsinat szenvedélyes védelmezője volt.

Három alapvető erényt magasztal benne mindkét életrajzírója, petrai Teodorosz és szküthopoliszi Kürillosz: az igaz hitből fakadó legszigorúbb aszkézist, csaknem pazarló nyájasságot és barátságot minden idegen és szegény iránt és a szent liturgia szakadatlan ápolását. Mindezek valóban a krisztusi ember igazi ismertetőjegyei.

Teodóziosz 529. január 11-én hosszú, súlyos szenvedés után, 105 éves korában halt meg kolostorában. Abban a barlangban temették el, amelyben fiatal remeteként élt. Szentségét halála után is sok csoda tanúsította. Kolostora a 15. századig a Szentföld ékessége maradt.

Antiochiai Szent Teodóz atya

Teodóz Antiochiában született istenfélő családban. Szüleitől jó nevelést kapott. Fiatal korában elhagyta szülei házát, a gazdagságot, és Jézus szavait követve mindent, ami a világhoz tartozik. Egy erdős helységben a tenger mellett épített magának egy kis cellát és abban élt. Ott szigorú vezeklő életet élt. Ruhája alatt vasláncot hordott állandóan. Közben öldökölte magában a lelki szenvedélyeket, harcolt a tisztátalan gondolatok ellen. Mindezeket imáival és böjtjeivel igyekezett sikerre vinni. Ezenkívül a testi munkákból is kivette részét. Amikor olyan emberek keresték fel, akik a tökéletesség utáni vágyukban az ő vezetését akarták követni, kolostort épített számukra. Teodóz különös figyelmet szentelt az utasoknak. Szent életének hírére messze földön ismeretes lett a neve. Sokan felkeresték. Még a rablók is tisztelték, imádságát kérték. A mohamedán arabok támadásai elpusztították kolostorát, ezért visszatért Antiochiába. Ott egy kis cellát épített, amiben haláláig élt. Békében halt meg hosszú élet után 412 körül.

Szent Agató     pápa, hitvalló, † 681       


Szent Domécián püspök

Szentünk gazdag és istenfélő szülőktől: Teodortól és Eudókiától született. Elérve a felnőtt kort megházasodott. Felesége korai halála után elhagyva a világot szerzetessé lett. 30 éves korában már megválasztották a nagy örményországi Melitiné városa püspökének az Eufrátesznél. Nemcsak jó pásztora volt szellemi nyájának, mint a hitben bölcs és buzgó tanító, hanem mint Mauríciusz császár kedvence gyakran járt követségben is állami ügyekben. Sok részt vállalt uralkodók kibékítésében. A császártól bőséges adományokat kapva, azokat a szegények, és rászorultak segélyezésére fordította. Konstantinápolyban halt meg békében, 601-ben. Isten életében és halála után csodatevő erővel ruházta fel.


Szent Fruzsina     szűz, † 470       


Nisszai Szent Gergely főpap

Gergely, Nagy szent Bazilnak volt édestestvére. Nevelésében részt vett szent Makrina, aki Bazilt is nevelte. Az elemi ismereteket az olvasásban és szónoklattanban atyjától kapta. Fényes tehetsége és éles elméje miatt nagy haladást tett a világi tudományokban és szónoknak készült. Isten azonban egy ünnepség alkalmával megváltoztatta elhatározását. Felhagyva a világi tudományokkal, a Szentírás tanulmányozása felé fordult. Először, mint felolvasó az istentiszteleten, majd, mint áldozópap, ékesszóló hirdetője és magyarázója lett Isten igéjének. Hogy az ariánizmus ellen segítséget szerezzen magának, Nagy szent Bazil Nissza püspökévé szentelte. Részt vett a II. egyetemes zsinaton. Neki tulajdonítják a hitvallás Szentlélekről szóló tanításának kiegészítését. Mint az ariánusok ellen szóval és írásaival harcoló főpap, székétől megfosztva kénytelen volt 8 évet száműzetésben tölteni. Valens császár halála után újra visszatérhetett főpapi székébe. Nagy buzgóság töltötte el az igaz hit iránt, együtt érző volt a szegényekkel szemben, békeszerető, türelmes és egyenes lelkű ember volt. Több hitvédelmi írást hagyva hátra, 394-ben hunyt el.


SZENT X. GERGELY PÁPA, III. r. (1210-1276) 
Családi nevén Visconti* Theobald, Piacenzában* született. Már fiatal korában kitunt erényességével és értelmességével. Foként az egyházjog tudományának szentelte magát elobb Itáliában, majd Párizsban és Liége-ben* (másként Lüttichben). Párizsban több mint két évtizeden keresztül kapcsolatban volt az egyetemmel, az ottani ferencesekkel, Szent Bonaventurával. Ekkoriban lett a ferences III. rend tagja. IV. Kelemen Liége fodiákonusává avatta (még nem volt pap), majd megbízást kapott a Szentföld ügyében keresztes háború meghirdetésére. Theobald maga is felvette a keresztet. Amikor jóbarátja, IX. Lajos király meghalt 1270-ben, a Közel-Keletre sietett, hogy bátorítsa a király fiát és a kereszteseket. Közben látogatta a szent helyeket. Abban az idoben majdnem három évig húzódott a pápaválasztás. Szent Bonaventura véleményét is kikérték, o a liégei fodiákonust ajánlotta. Meg is választották 1271. szept. l0-én. A Szentföldrol Rómába visszatérve elobb pappá, majd püspökké szentelték, s 1272. márc. 27-én koronázták pápává X. Gergely néven. Pápai uralkodása ugyan rövid volt, csak három év és kilenc hónap, de azalatt az ido alatt is sokat tett, különösen mint a béke apostola. A ferencesekre is támaszkodott, mint pl. a Bologna és Velence közötti kibékülésben. O hívta össze 1274-re a Lyoni Egyetemes Zsinatot, amely két hónapig tartott s rövid életu egyesülést hozott létre a Keleti Egyházzal. A megelozo évben Szent Bonaventúrát bíborossá nevezte ki s maga mellett tartotta mint tanácsadót hónapokig. Hivatalos ügyeinek intézése közben buzgó imádságos éltet folytatott, Istennel bensoséges kapcsolatban maradt. Beszédmodorában tartózkodó, a táplálkozásban önmegtagadó volt. Halála 1276. jan. 10-én történt Arezzoban.
XIV. Benedek pápa iktatta nevét a Római Martyrologiumba.
„Nagy muvészet érteni ahhoz, hagy Jézussal elbeszélgessünk, nagy okosság tudni, hogyan tarthatjuk magunknál Jézust. Légy alázatos és békességkedvelo, akkor veled lesz Jézus. Légy befelé élo, nyugodalmas ember, akkor nálad marad Jézus.” (Kempis: Krisztus követése II. 8.)

Imádság:

Istenünk, te Szent X. Gergely pápa által Egyházadat jó pásztorral ajándékoztad
meg. Add, hogy imádságos lelkületét, békeszeretetét s többi erényeit
követve és közbenjárására kegyelmi ajándékaidat elnyerjük. Krisztus, a mi
Urunk által

Szent Markián atya

Markián Rómában született gazdag és jámbor családban. A Család átköltözött Konstantinápolyba. Szentünk ott kapta meg az első ismereteket. Különösen szerette látogatni a templomokat. Szülei halála után vagyonát is a templomok építésére és ékesítésére költötte. A szegényeknek is bőven jutott belőle. Szép keresztény élete miatt a pátriárka az egyházi rendbe fogadta, aztán áldozópappá szentelve a Nagy egyház (Hágia Szofia) ekonomusává, vagyonkezelőjévé nevezte ki. Markián szerette a szegénységet, mindig egyszerű ruhákban járt. Erényes életéért Istentől megkapta a csodatevés adományát. Jézus nevének segítségül hívásával és imádsággal ördögöket űzött ki, betegeket gyógyított meg. Meghalt az V. század II. felében 471 után és Keresztelő szent János kolostorában temették el.


Szent Nikánor     vértanú       


Szent Oringa (Krisztiana)     szűz, † 1310       


Urseolus Szent Péter     hitvalló, † 997       


Szent Teozébia diakonissza

Szentünk Nisszai szent Gergely édestestvére volt. A szűzi életet választva, mint az Egyház diakonisszája tiszta és szent életet élt. Élete miatt általános tiszteletben volt része. Békében hunyt el 385-ben, Naziánzi szent Gergely dicsőítő beszédekkel tisztelte meg.

Szent Vilma


Szent Vilmos     püspök, hitvalló, † 1209

Boldog Alexia

          
Szent Bazilissza     szűz, vértanú, † 303       


Szent Eusztrát atya

Eusztrát atya a kisázsiai Tarzusban született gazdag és istenfélő szülőktől. Ők nevelték gyermeküket a jámbor életre. 20 éves korában otthagyva a szülői házat, az Olimposz hegyére ment‚ ahol két anyai rokona Gergely és Bazil kitűnt erényes életével Két rokona halála után őt választották meg a kolostor főnökének. Örmény Leó Császár mivel újra el akarta indítani a szentképek rombolását, Eusztrát elhagyta a kolostort és elrejtőzött. A császár halála után újra visszatért kolostorába és a testvérekkel folytatta a szigorú életet. 95 éves korában hunyt el 821-ben.


CERTALDOI* Boldog JÚLIA szűz, reklúza III. r. (+ 1367)
A Ferences Martyrologium ezt írja róla: „Certaldoban Boldog Certaldoi Júlia szuz, reklúza a III. rendbol, aki angyali erényekkel, önmegtagadásaival, a mennyeiek szemléletével, életében és halála után sok csodával tündökölt; ünnepét Firenzében és másutt az Apostoli Szentszék jóváhagyásával megünneplik.” A reklúzák életmódja a IV. században kezdodött Egyiptomban, Szíriában, Palesztinában. Nyugaton az V-VI. században kezdett terjedni, majd a XII-XIII. században élte virágkorát. A XVI. században (hitújítás kora) számuk jelentosen lecsökkent. A Ferencrendben a III. rendi nok közül boldoggá avatott reklúzák: Janka 40 évig (nov. 17); Veridiana 34 évig (febr. 1) és Júlia. Férfi reklúzusokról a kanonizált ferencesek közt nem tudunk, de pl. B. Segni* András a 13. században és B. Gemignanoi* Vivald a 14. sz. elején a reklúzusokhoz hasonló életet éltek, elobbi egy barlangban, utóbbi egy fa odvában mintegy 20 évig. Nyugaton idovel enyhébb formában is éltek reklúzák. Angliában pl. B. Aelred (12. sz.) ciszterci apátnak a reklúzák részére írt Regulája említést tesz arról, hogy ne fogadjanak vendégeket, s szolgálatukra csak megbízható matrónákat vagy szolgálóleányokat fogadjanak fel. Tehát ezek bemehettek cellájukba, nem voltak „befalazattak”, csak bezártak. A 15. Században, Kölnben éltek reklúzák, akik 5-6-an közös életet éltek, ez tulajdonképpen a szerzetesi életnek egy szigorúbb formája volt. Aelred Regulája említést tesz arról is, hogy a reklúzák munkájukkal biztosítsák megélhetésüket. Ilyen munka lehetett: varrás, hímzés, kézimunkázás, másolás, rózsafüzér készítés. Rómában, egy idoben a Kolosszeumban éltek reklúzák, de - feltehetoen a 15 században - egyik pápa - részben egészségügyi okokból - ezeket betiltotta. A szigorú bezártak (befalazottak) életmódja elott mi már értetlenül állunk. Figyelembe kell vennünk a kor szellemét. A legnagyobb fokú önmegtagadásnak ezeket a példáit kortársaik csodálattal vegyes tisztelettel nézték, az egészségügyi körülményeket illetoen pedig nem voltak olyan igényeik, mint nekünk. Ezt az életmódot legalkalmasabbnak látták arra, hogy valaki a bunt elkerülje s üdvösségét biztosítsa.
Boldog Aelred ciszterci apátnak reklúza novére számára írt Regulájából (12.sz.):

„Azt akarom, novérem, hogy sohase érezd magad biztonságban (ti. üdvösséged dolgában), hanem szem elott tartva törékeny voltodat, légy gyanakvó, s mint a félénk galamb, keresd fel a vízforrásokat. Ezek a vízforrások a szentírás tanításai, melyek a bölcsesség legtisztább forrásaiból eredve segítenek elkerülni a gonosz lélek kísértéseit.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Júlia önmegtagadó élete által az életszentség ritka példáját
állítottad elénk. Engedd, hogy a szeretet útján járva ne riadjunk vissza az
önmegtagadás és a vezeklés gyakorlataitól. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Juliánusz (Júlián)     vértanú, † 303       


Szent Marcella (Marcellin)     püspök, † ~550       


Szent Marciána     szűz, vértanú, † 303       


Szent Péter szebasztéi püspök

Péter Nagy szent Bazil testvére volt, tizedik és utolsó a gyermekek között. Nevelésében nagyrészt vállalt nővére, szent Makrina. Elérve a felnőtt kort, bátyja Bazil, mint Kappadócia érseke pappá szentel te. Szent Bazil halála után az örményországi Szebaszté püspöke lett. Részt vett a 381-ben Konstantinápolyban tartott II. egyetemes zsinaton, amit Makedóniosz tévtanítása ellen hívtak össze. Meghalt a IV. század végén.


Szent Polieukt vértanú

Décius és Valerián császárok idején az örményországi Melitinében két katona állt a hadseregben: A keresztény Nearch és a pogány Polieukt. Nagy baráti szeretettel voltak egymás iránt. Bár Polieukt keresztény módra élt és gyakorolta a keresztény erényeket, bajtársa magyarázataira még nem lett keresztény. A keresztényüldözés kezdetekor Polieukt letépte a kifüggesztett császári rendeletet, majd összetört a templomban 12 istenszobrot. Ezért elfogták, száját ütötték, de ő nem foglalkozott vele. Felesége is hiába kérlelte, nem tudta hittagadásra bírni. Sokan hallgatva feleségéhez intézett beszédét, Krisztus hitére tértek. A helyi bírák és hivatalnokok hízelgésekkel is, fenyegetésekkel is próbálták a szentet a bálványok szolgálatára rávenni. Mivel semmi módon nem értek célt, ezért fejvesztésre ítélték. Nagy tömeg kísérte a vesztőhelyre. Meglátva kedves barátját Nearchot, üdvözölte, majd készséggel hajtotta fejét a kard alá 295-ben. A saját vérében megkeresztelkedve lett Melitiné Város első vértanúja.

Szent Semaja próféta

Salamon királynak és fiának Roboámnak idején élt. Amikor Salamon király halála után Izrael népe két részre szakadt, Roboám harccal akarta visszaszerezni a 10 törzs feletti uralmat. Isten embere Semaja megtiltotta, hogy háborúskodjanak. Ez a királyok első könyve 12. fejezetében olvasható.

Szent Apollináris     püspök, † ~180       


Szent Domnika anya

Nagy Teodóz császár uralkodása alatt (379-395) élt a Kartagénából Konstantinápolyba került Domnika 4 más leánnyal együtt. Domnika még pogány volt, de nagyon vágyott arra, hogy keresztény legyen. Szent Nektáriosz pátriarka, különös kinyilatkoztatást kapva, megkeresztelte és diákonisszává tette a leányt. Domnika kolostort alapítva, több jó életű leánnyal élt együtt. Itt, megvetve minden világi dolgot és élvezetet sok önmegtagadás útján jutott el a lelki tökéletesség nagy fokára. Betegeket gyógyított, előre megmondta a jövendőt, és sok csodát tett. Hosszú élet után békében hunyt el 474-ben.

Szent Erhard     püspök, † ~750       


CHOZIBAI SZENT GYÖRGY szerzetes
*Ciprus szigete. +Choziba-kolostor, 625.

Georgiosz, a chozibai Istenanya-kolostor szerzetese nem a nagy alapítók vagy tanítók közé tartozik, akiknek neve belekerült a szerzetesség történetébe. Feltehetően semmit sem tudnánk róla, ha tanítványa, Antal gyermeki szeretettel és hálával nem állított volna neki egyszerű emléket, amennyiben életét megírta, bár gyakorlatlanul és valóságában mégis szokatlanul megragadóan.

György születési éve ismeretlen, a 6. század közepére eshetett. Szülőföldje Ciprus szigete volt. Úgy tűnik, néhány esemény beárnyékolta ifjúságát. Korán elvesztette szüleit, s beszélt néhány komor eseményről: éhínségről, földrengésről, megmagyarázhatatlan fényjelenségekről, amelyek egy jövendő szerencsétlenség sejtelmeként nyugtalanították az embereket. A gyermekben mindezek mélységes komolyságot és bűnbánó lelkületet ébresztettek, s miattuk sohasem érezte magát otthon a világban, és korán megtalálta a kolostorba vezető utat. Amikor nagybátyja, aki házába fogadta az árvát, össze akarta házasítani lányával, György röviden döntött, s egy közeli kolostorban keresett menedéket, ahol egy másik nagybátyja volt az igumen. De nem sokáig maradt ott; útra kelt egyetlen testvéréhez, Hérakleidészhez, aki hosszú idő óta a Jordán melletti Kalamon lavrájában élt remeteként egy magányos cellában. Mivel azonban György még nagyon fiatal volt a remeteéletre, Hérakleidész a közeli Choziba kolostorba vitte.

Az Istenanya e szentélye nem messze esett Jerikótól, a jeruzsálemi úttól északra, a mai Vádi-el-Kelt vad, kopár hegyvidékén. Kolostor volt, amelyhez számos ,,kellióta'' tartozott, vagyis olyan remeték, akik a környező hegyvidék barlangjaiban éltek. Az ifjú jelentkezőt csakhamar méltónak ítélték a szent ruha viselésére, és a kertész testvér segítője és tanulójaként megkezdte noviciátusát. Ez a testvér tapasztalt aszkéta, de kemény ember volt, aki a szerzetesi élet újonca iránt nem mindig tanúsított példás szeretetet. György azonban minden próbát hősiesen kiállt, és Hérakleidész most már magához vette öccsét; az idősebb vezetésével a csendes magábaszállás és istenközelség évei következtek. Külön cellájában élt a két aszkéta a legnagyobb szegénységben és nyomorúságban, de a legmélyebb békében egymással és mindazokkal, akikkel kapcsolatba kerültek. Akkor tanulta meg György a testvérétől, hogy milyen az igazi szerzetes, s alázatosan és engedelmesen alávetette magát neki. Miután a csendes vezeklő és nagy imádkozó Hérakleidész meghalt, György örökségének őrzőjeként egy ideig még ott maradt magányos cellájában. A lavrának, melyhez a cella tartozott, szolgált diákonusként.

Nem sokkal ezután nyugtalanság tört ki a kalamoni lavrában, és a szerzetesi fegyelem hirtelen meglazult. Ekkor György, álombeli látomástól vezetve visszatért Chozibába, ahol egykor elkezdte szerzetesi életét.

Álmában a Choziba kolostor úgy jelent meg neki, mint magas, fényövezte hegy. A látomásban bizonyára visszatükröződött valami e ház egészen különleges sajátosságából, nemhiába hívták ,,a vendégszeretet házá''-nak. Egy tehetséges, jámbor és nagy felebaráti szeretettől áthatott férfi volt akkor éppen a kolostor igumenje. György, aki már nem kezdő, hanem gyakorlott szerzetes volt, egy, a kolostorhoz tartozó hegyi cellát kapott tőle. Így hát Chozibában is folytathatta hivatását, a remeteéletet. Ennek az életnek a lényegéhez tartozik, hogy voltaképpeni titka minden külső tekintet elől elrejtőzik. Még a kolostorban lakó testvérek sem tudták, hogy mit csinál a remete egész héten át cellájában. Amit tapasztalhattak, mindössze az volt, hogy a legnagyobb megelégedettségben élt minden szükség közepette is; néhány dolog, amit tulajdonságairól beszélnek, Assisi Szent Ferencre (lásd A szentek élete, 566. o.) emlékeztet.

A chozibai remeték mindig eleven kapcsolatban maradtak kolostorukkal, amelyben szigorú közös élet folyt. Így a remete György is hétvégeken rendszeresen a kolostorba ment, hogy részt vegyen a szentmisén és a testvéri étkezéseken, ahogy a korai keleti szerzeteseknél szokásos volt. György ott is, mint egykor Kalamonban, diákonusként tevékenykedett. Vasárnapi szabad idejét szívesen használta fel arra, hogy elvezettette magát a testvérekkel munkahelyeikre, és eközben mindenkihez szólt egy jó szót.

A szokásos istentiszteleteken kívül voltak még más alkalmak is, amikor megjelent a kolostorban. Elsősorban a nagy közös munkák voltak ezek, mint az évenkénti tüzelőfavágás, vagy a kenyérsütés, olyan munkák, amelyekben a remeték is részt vettek. A kenyérsütés volt György különleges szenvedélye. Ez ugyanis -- különösen az elviselhetetlen nyári hőségben -- fölötte nehéz munkát jelentett. Azt beszélik, hogy György készen volt egy nap háromszor is befűteni a nagy sütőkemencébe, amire a testvérek közül senki sem volt képes. Elmondhatták róla: ,,Ez a szerzetes vasból van!'' Györgynek azonban oka volt erre. Choziba, a vendégszeretet háza, ugyanis kenyereinek csak egy csekély részét használta fel a testvérek szükségletére. A ház éjjel-nappal nyitva állt a vendégek és zarándokok, mindenekelőtt pedig a szegények előtt, és úgy látszik, ezt a vendégszeretetet bőségesen ki is használták. A vendégben és a szegényben jelenlevő Krisztus iránti szeretet hajtotta Györgyöt, hogy lehetőleg egyetlen sütési napot se hagyjon elmúlni az ő segítsége nélkül. Egyúttal a testvéreknek, különösen a fiatalabbaknak példát mutatott az önzetlen önátadásra.

A perzsák 614-ben elfoglalták Jeruzsálemet. György előre hirdette a bekövetkező szerencsétlenséget, bűnbánatra és megtérésre szólított fel. Ő maga azért imádkozott, hogy forduljon el Isten ostora népéről. Az ellenséges haderő azonban egyre jobban közeledett, úgyhogy a szerzeteseknek rá kellett szánniok magukat a menekülésre. A kolostor lakói Arábiába menekültek, a cellák lakói pedig elbújtak a hegy barlangjaiban. Sokakat közülük elfogtak, elhurcoltak vagy megöltek a szerzetesek után hegyet-völgyet átkutató perzsák. Györgyöt is elfogták. Lesoványodott alakja és megjelenésének szelíd, alázatos komolysága azonban még a kegyetlen katonákra is lenyűgözően hatott. Kenyeret és vizet adtak neki, s bántatlanul elengedték. Az idős szerzetes Jerikóba menekült, majd amikor a perzsák elvonultak Jeruzsálemből, felment a szent városba, s mihelyt a szerzetesek visszatelepedhettek Chozibába, hazatért, de most már nem a cellájába. A szigorú aszkézistől és a kiállott nyomorúságoktól legyengülve a kolostorban töltötte utolsó napjait. Mint érett és bölcs férfiú, az ifjak mintaképe és a szerzetesi magatartás tanítója lett.

Amikor egy betegség ágyba döntötte, tudta, hogy elérkezett az órája. Utolsó estéjén Antalt, kedvelt tanítványát kereste, és megüzente neki, hogy jöjjön, mert elérkezett az ideje. Antal azonban mint gondnok a számos vendég elszállásolásával volt elfoglalva, és nem tudta eldönteni, mit tegyen. Ekkor a haldokló azt üzente neki: ,,Ne izgasd magad, gyermekem! Fejezd be a munkádat; megvárom, amíg jössz''. Csak éjfél felé hagyták el az utolsó vendégek a vendégszerető házat, és a fáradt gondnok elgyötörve lépett be haldokló mestere szobájába. Ez még egyszer felemelkedett, utoljára átölelte a fiatal szerzetest, akinek a kezdeti idők szorongatásaiban és kísértéseiben fáradhatatlan szeretettel segített, Krisztusban megmaradó kapcsolatuk jeleként békecsókot adott neki és arcát kelet felé fordította. Ezután így szólt:

,,Hagyj el hát, lelkem, az Úrban, hagyj el!'' És ,,átadta lelkét az Úrnak, aki benne és vele megharcolta a jó harcot, és a tiszteletre méltó szerzetesi életben vezette őt. Úgy hunyt el, mint ahogy a lábunkat egyik helyről a másikra tesszük, teljes békében és nyugalomban.''

Életét nem jellemezték nagy tettek, rendkívüli tanítások. Olyan szerzetesi élet volt az övé, mint sok más, amelyekből sohasem ismerünk meg semmit. Ezek helyett a névtelenek helyett, akiket csak Isten ismer egyedül, álljon itt emlékezetül. Teljesen betöltötte a lemondás és vezeklés láthatatlan gondja; a szerető önátadás a mindennapok munkájában; a mélységes, önzetlen jóság a testvérek, szegények és zarándokok iránt; a jóságos, intő, óvó, serkentő, vigasztaló tanítás, mindenekelőtt azonban a lángoló istenszeretet. Az imádság volt emberi létének belső erőforrása; belőle fakadt az a zavartalan béke, amely elárasztotta még utolsó óráját is.

Szent Illés remete

Kora fiatalságában kezdte meg a szerzetesi életet. 75 évet töltött el a zord pusztában a thébai Antinoé közelében. Teljesen egydül élt egy sziklabarlangban. 110 éves korában halt meg a IV. században.


Szent Julián és vértanútársai

Julián az egyiptomi Antinoéban született nemes és gazdag szülőktől. Megismerte a világi tudományokat is, de jól megtanulta az isteni Írásokat is tanulmányaiban. Fiatal korában megszerette a szűzi tisztaságot és abban akart élni élete végéig. 18 éves korában szülei akaratát követve házasságra lépett a gazdag és erényes leánnyal Bazilisszával. A házasságban mindketten megtartották szüzességüket. Szüleik halála után két kolostort, egy férfi és egy női kolostort alapítottak. Mindketten belépve, szerzetesekké lettek. Julián a férfi kolostor, Bazilissza a női kolostor főnöke lett.

Ebben az időben uralkodott az istentelen Dioklécián és Maximián császár. Mindnyájan ellenségei voltak a keresztény hitnek. Amikor az üldözés városukat is elérte, egyedül Juliánt állították ítélőszék elé. Kolostorát a benne tartózkodókkal együtt felgyújtották, mindnyájan a tűzben vesztek el. Juliánt, akit nagyon megkínoztak hitéért, nem tudták hittagadásra rábírni. Amikor botokkal ütötték, az erős ütéstől egy szilánk 1evált, és a helytartó rokona szemébe kerülve elvette szeme világát. Julián keresztet rajzolva a szemre, visszaadta látását. Ez meggyőzte a meggyógyítottat és Jézust igaz Istennek ismerte el. Büntetése a lefejezés lett. Így saját vérével keresztelkedve meg, lett kereszténnyé. Juliánt vasra verve vezették az utcákon át. Amikor arra a helyre érkeztek, ahol a helytartó egyedüli fia tanult, a fiú Kelzusz, látomást látott. Látomása után Julián után szaladt és a tömeg előtt nyíltan megvallotta az igaz Istent. A helytartó apa mindkettőjüket a börtönbe vetette. Egy Antal nevű pap éjszaka megkeresztelte a fiút Kelzuszt és még 20 megtért katonát. Másnap az ítélőszék elé állítva őket, egy halottat hoztak oda. Julián imádságára Isten feltámasztotta a halottat. A csodára a halott felesége Marionilla is Krisztus híve lett. Mindnyájan börtönbe záratva és kínzásokat elviselve haltak meg Krisztusért, lefejezés által 313-ban.

Szent Karteriosz felszentelt vértanú

Dioklécián császár uralkodása alatt a kappadókiai Cezarea áldózópapja volt. . pogányokat térítő munkáját nagy buzgósággal végezte. Ezért Urbán helytartó előtt bevádolták. Szentünk elmenekült, de éjjeli látomásban az Úr visszaküldte a városba. Először börtönbe vetették, majd kényszerítették, hogy áldozzon Szerapisz istennek. Mivel nem tette meg, fára függesztették, körmeit leszedték, testét vashorgokkal szaggatták. Isten angyala segítségével mindenben sértetlen maradt. Újabb kínzások után egy zsidó ember lándzsával átszúrta oldalát 304-ben.

BOLDOG SCHERVIER MÁRIA FRANCISKA III. r., rendalapító (1819-1876)

Aachenben született hétgyermekes, jómódú német családban. Szigorú nevelésben részesült. Egy konvertita tanítónoje révén megismerkedett a szegények és betegek világával. Szülei halála után néhány ferences III. rendi barátnojével 1845-ben közös életet kezdett s a nagyváros szegénynegyedeit látogatták. Házukat megnyitották 30 szerencsétlen sorsú nonek. A kórházakat járva olyan betegeket ápoltak, akikhez mások még közelíteni sem akartak (vérbaj, kolera). Tehetosebb családoktól kéregettek a betegek részére. Gondjuk volt arra is, hagy a bunösök megtérjenek, felvegyék a szentségeket. Franciskát a „szegények anyjának” kezdték nevezni. 1850-ben életszabályt szerkesztett a már összekovácsolódott közösség számára. 1851-ben elfogadták a ferences reguláris III. rendi szabályzatot, ferences ruhát öltöttek s az elso tagok szerzetesi fogadalmat tettek. A kongregáció a Szent Ferenc Szegény Novérei nevet vette fel. 1858-ban, az USA-ban is letelepedtek, s szinte minden évben új kórházat nyitottak. A Szentszék 1865-ben hagyta végleg jóvá a közösséget. A háborús években (1865-70) a sebesült katonákat is ápolták. A „kultúrharcnak” nevezett, hét évig tartó katolikusellenes mozgalom idején a novérek szorosan felzárkóztak a katolikus Egyház mellett. Franciska változatlanul folytatta szigorú vezeklo életét, de néhány fiatal novér halála miatt enyhítenie kellett a szabályokon, különösen a böjti eloírásokon. 57 éves korában halt meg 1876- ban Ekkor 30 intézményben Európában mintegy 800, Amerikában 170 novér gyászolta rendalapító anyját, akit VI. Pál pápa avatott boldoggá 1974-ben. 1959-ben a két amerikai tartomány különvált az európaitól „A Szegények Ferences Novérei” elnevezéssel.

Szent Klára tanítása az elöljáró novérekrol:

„Igyekezzék másokat inkább erényeivel és szent erkölcseivel kormányozni, semmint hivatalából fakadó hatalmával, hogy így az o példáján felbuzdulva novérei ne csak hivatalból engedelmeskedjenek, hanem inkább szeretetbol… Legyen olyan jóindulatú és barátságos, hogy nyugodtan feltárhassák elotte szükségleteiket.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Mária Franciskát arra választottad ki, hogy a szegények
és a betegek felkarolására új szerzetesi közösséget alapítson és a bunösökért
vállalt vezeklo élettel sokak javára legyen. Add, hagy mi is hozzá hasonló
lelkülettel segítsünk elesett embertársainkon. A mi Urunk...

Szent Péter     vértanú      


Szent Szeverin     hitvalló, † 482       


Szent Teofil és Hellád vértanúk

Teofil diakónus és Hellád világi ember Líbiában terjesztették a keresztény hitet. Emiatt különféle kínzásokat kellett elszenvedniük: verés, szurkálás, tűzzel való égetés. Mindezek ellenére is állhatatosan kitartottak hitük mellett. Ezért kövekkel agyonverték őket a IV. század elején.

Keresztelő Szent János emléke

A tegnapi nagy ünnep után Egyházunk, szokása szerint megemlékezik arról a szent személyről, aki az előző nagy ünnep eseményénél a legfőbb szolgálatot végezte. Keresztelő szent János ez az ember. Jézusnak távoli rokona volt, de egyben előhirdetője is. Ő készítette fel beszédeivel az embereket, hogy készüljenek a Megváltó fogadására, mert már eljött és közel van. János az az ember, aki lezárja az ószövetségi próféták sorát. Ők csak jövendöltek a Megváltóról, János már megláthatta, sőt megérinthette Őt. Jézus szavai szerint az asszonyok szülöttei között nincs nagyobb ember, mint Keresztelő János. Szent Ágoston szavai szerint „Ő mindenkit megelőz, mindenki fölött elsőbbsége van mindaz, aki csak asszonytól született lentebb áll Jánosnál. ” Egyházunk gondolkozása és megnyilatkozása szerint János angyal és apostol, vértanú és próféta, világító, Krisztus barátja, és a próféták pecsétje, közvetítő az ó és újszövetség kegyelme között, a szülöttek között a legtisztesebb és az Igének fényes hangja.


Szent Aelred     hitvalló, † 1167       


Boldog Artur     vértanú, † 1643       


Szent Bálint     püspök, † 400       


Szent Klérus     vértanú, † ~310       

ANTIOCHIAI SZENT LUKIÁNOSZ (LUCIUS) egyházatya, vértanú

*Szamoszata 250. körül. +Nikomédia, 312. január 7.
Lukiánoszt ma úgy tekintik, mint ,,a 3. évszázad egyháztörténetének rejtélyét''. Antióchiában, működése helyén és a többi egyházban is már röviddel a halála után szentként tisztelték. Tanúsítja ezt egy dicsőítő beszéd, amelyet Aranyszájú Szent János (lásd: A szentek élete 516. o.) tartott az ünnepnapján Antióchia templomában. A büthiniai városban, Drepanonban (a későbbi Helénopoliszban), ahol Lukiánoszt eltemették, a sírja fölé épített bazilika hasonlóképpen tanúsította a szent korai kultuszát. Konstantin császár ennek a városnak még örökös adómentességet is biztosított a vértanú tiszteletére.

Lukiánosz Szamoszatából, az Eufrátesz melletti szír Kommagene tartomány fővárosából, tekintélyes szülőktől származott. Szülei korai halála után a szíriai Edesszába ment, és átengedte magát egy Makariosz nevű tanító vezetésének. Makariosz nagyon tisztelte a Szentírást, és ennek a kifejtésére oktatta tanítványát. Tanítója vezetésével szigorú aszketikus életet élt, elmélyedt a szent könyvekben, és megbízható teológiai ismeretekre tett szert. Tanulmányai befejeztével pap lett Antióchiában. Később tanítója példájára teológiai iskolát alapított, az úgynevezett antióchiai exegetikai iskolát, amely csakhamar híressé vált.

Antióchia akkoriban -- hála egyes kiváló férfiak, nem utolsósorban Lukiánosz kezdeményezésének -- a keresztény kultúra otthonává fejlődött. Az antióchiai iskola Lukiánosz hatására, aki a bibliai gondolkodás és a görög bölcselet világában egyaránt otthon volt, különleges jelleget nyert: tudósai azon fáradoztak, hogy a világi tudományok ismereteit és haladását a teológiában is hasznosítsák. Tudományos alaposságukkal az antióchiaiak elsősorban mégis a lelkipásztori jelleg megújítását és elmélyítését érték el. A puszta filozófiai spekulációkkal szemben nagyon bizalmatlanok voltak. Maga Lukiánosz megteremtette iskolájának és az egész Egyháznak a lehetőséget egy jobb, szó szerinti írásértelmezéshez, mégpedig azzal, hogy gondoskodott a Septuaginta felülvizsgálatáról. Ebből a célból a görög szöveget összehasonlította a héber ősszöveggel, és egybevetette az eltérő szövegváltozatokat, hogy lehetőleg világos és értelmes megfogalmazást nyújthasson. Az Ószövetségnek ekként átvizsgált szövege a 4. század folyamán mértékadóvá vált egész Szíriában, Thrákiában és Kisázsiában, egészen Konstantinápolyig; valószínűleg ez képezte a gót bibliafordítás alapját is. Az Újszövetségnek Lukiánosz által újból elkészített, és később tovább tökéletesített szövegét használták azután csaknem kizárólagosan évszázadokon át az egész görög világban.

Lukiánosz nagy tekintélye ellenére -- megmaradt egész magatartásában kiváló papnak, szigorú életmódját tekintve minden szempontból derék embernek. Az említett ún. Lukiánosz-probléma azzal a kérdéssel függ össze, hogyan viselkedett Lukiánosz az akkoriban kezdődő ,,krisztológiai vitákkal'' kapcsolatosan. Lukiánosz Antióchiának az eretnekség felé hajló és azért csakhamar letett püspökét, szamoszatai Pált érintő teológiai cáfolatában valószínűleg túl messzire ment, és egy fenn nem tartható szentháromságtant képviselt; Pál püspök pedig bizonyára alkalmul használta ezt fel arra, hogy terhes ellenfelét rövid úton kizárja a keresztény közösségből. Később azután Arius és követői, akik Lukiánosz egykori tanítványai közé tartoztak, minden valószínűség szerint a saját előnyükre használták ki ezt a szerencsétlen eseményt, amennyiben Lukiánoszt szellemi atyjuknak tekintették. Bár a történeti körülményeket nem ismerjük pontosan, mégis világos, hogy Lukiánosz vértanúsága idején teljes békében élt az Egyházzal. Bizonyságunk erre egy levél, amelyet mint bebörtönzött hitvalló küldött az antióchiai közösségnek. Többek között ezt írja befejezésül: ,,Az üdvösség teljességét kívánja nektek egybehangzóan a vértanúk egész kara.'' Az egyházatyák és egyházi írók, akik alkalmilag említik őt, nevezetesen Aranyszájú Szent János, Szent Jeromos és Euszébiosz mindig csak dicsérő szavakkal emlékeznek meg róla. Szent Jeromostól tudjuk, hogy az ő idejében elterjedtek voltak még az Egyházban Lukiánosz hitről szóló írásai, de később ezek az írások elvesztek.

Bár Lukiánosz tévedhetett teológiai kutatásainak eredményeiben, mégis bizonyos, hogy tévedéséhez nem ragaszkodott makacsul, hanem alávetette magát az Egyháznak mint az Isten által megbízott közösségnek és tekintélynek.

303-ban, a diocletianusi keresztényüldözés idején Lukiánoszt keresztény hitvallása miatt feljelentették és letartóztatták. Bizonyára mint vezető keresztény személyiséget akarták kézre keríteni. Kilenc évig kellett a börtönben sínylődnie, mielőtt a vértanúság kegyelme lett volna osztályrésze. A 311. év vége felé ,,Nikomédiába hurcolták, ahol a császár (Maximus Daia) akkor éppen tartózkodott, és miután az uralkodó jelenlétében beszédet tartott az általa hirdetett tanítás elmélyítésére, fogságba vetették és kivégezték'' -- tudósít Euszebiosz Egyháztörténetében.

A vértanúságot hosszú szenvedés után nyerte el. Nikomédiában kihallgatták, de nem ítélték halálra és nem végezték ki azonnal, hanem éheztetéssel akarták hittagadásra kényszeríteni. A börtön kövezetét beszórták éles cseréptörmelékkel, ráfektették, majd kezét-lábát kifeszítve lebilincselték, hogy kifeszített állapotában mozdulni se tudjon. Két hét telt el így, s mikor már majdnem éhen halt, pogány áldozati húsból készített, válogatott ételeket raktak melléje, hogy egyen. Lukiánosz azonban megkapta az erőt, hogy ne nyúljon hozzá, mert tudta, hogy az hittagadást jelentene.

A halála előtti napon még egyszer misézett. Vízkereszt napja volt, s mert más pap nem volt a börtönben, a vele lévők a testét készítették el oltárnak. A mellére terítették a korporálét, arra helyezték a kenyeret és bort, s miután Lukiánosz konszekrált és felajánlotta az áldozatot, a vele lévő diákonus megáldoztatta.

Másnap újra kihallgatásra vitték, de ekkor bármit kérdeztek tőle, már csak annyit felelt: ,,Keresztény vagyok!'' Mielőtt azonban tovább gyötörhették volna, az Úr magához szólította hűséges szolgáját.

Aranyszájú Szent János az ünnepén mondott beszéde végén ezeket a tanulságokat ajánlotta hívei szívébe: ,,A békesség idején kell készülnünk a háborúra, hogy a harcban koszorút nyerhessünk. Lukiánosz legyőzte az éhséget; nekünk a test gyönyöreit és a gyomrunk kívánságait kell legyőznünk, hogy ha elérkezik a nagy küzdelem órája, a kicsi dolgokban szerzett gyakorlat legyen a segítségünkre. Ő bátran szólt a fejedelmek és királyok előtt; nekünk is ezt kell tennünk, amikor gazdag és tekintélyes pogányok gyülekezetében valljuk meg a hitünket és tesszük nevetségessé tévedéseiket... Mint császári koronát, úgy kell hordanunk a hitvallásunkat, mert nem ékesíti annyira a császárt a koronája, mint bennünket a hit és annak megvallása. De hitvallásunk ne csak szó, hanem tett is legyen, és egész életünk legyen méltó a hitünkhöz!''


AGRIGENTOI BOLDOG MÁTÉ PÜSPÖK (kb. 1390-1451)
Szicília déli részén, Agrigentóban (olaszosan: Girgenti*) született jómódú spanyol származású szüloktol. Apja neve: Giumarra*. 18 évesen lépett be a Ferenc- rendbe. A fogadalmak letétele után elöljárói Spanyolországba küldték teológiai tanulmányai végzésére, itt is szentelték pappá. Ebben az idoben (1420 körül) Sienai Szent Bernardin híre és az obszerváns mozgalom terjedése rá is nagy hatással volt: elöljárói engedélyével belépett az obszerváns ferencesek közé s csakhamar jóhíru igehirdeto lett. Egy ideig Szent Bernardin társaként bejárta Itália vidékeit, majd hazájában és Spanyolországban obszerváns rendházakat alapított, s küzdött kora (a reneszánsz kezdete) bunei ellen. Muködéséhez csodás események is fuzodnek. Bernardin példájára Jézus neve tiszteletét terjesztette; Szicíliában is elterjedt az IHS monogram felírása a házak falára. Jézus neve tiszteletét összekötötte a Szuzanya tiszteletével. Sok általa alapított rendház vagy templom ezt a nevet viselte: „Jézus Szuz Máriája”. Közben szülovárosa püspöksége megüresedett. A nép a város szülöttét akarta püspöknek. Máté teljes erejébol ellenállt. Végül azonban a pápa parancsára (és I. Alfonz szicíliai király kérésére) kénytelen volt elvállalni a terhes feladatot 1442-ben. Jó példával járt elo az apostoli szegénység megélésében; az egyházmegye jövedelme nagy részét a szegények javára fordította. Célul tuzte az egyházmegye megreformálását, a visszaélések (a papságnál a simónia, a híveknél a közömbösség) megszuntetését. Törekvése a papság egy részénél heves ellenállást váltott ki. Bevádolták a pápánál, hogy zavart kelt egyházmegyéjében, felforgatja a rendet. Máté kénytelen volt elmenni IV. Jeno pápához és magát a vád alól kimenteni. A pápa elismerte a vádak alaptalanságát. Visszatért egyházmegyéjébe, újra folytatta reform-tevékenységét, de kevés eredménnyel. Ezért elhatározta, hogy lemond a püspökségrol. A pápa eleinte nem fogadta el a lemondást, de Máté ismételt kérésének végül engedett. Kinevezte utódját, o pedig - háromévi püspöksége után - örömmel ment a Palermo közelében általa alapított obszerváns kolostorba, hogy az imának szentelje magát s így segítse azokat, akik az apostoli munkában fáradoznak. Itt azonban nagy megalázás érte. A gvárdián nem fogadta be. „Ambicionáltad a püspökséget, amelyet nem tudtál ellátni, most ide jöttél, hogy itt is megzavard a rendház békéjét? Menj máshová!” Máté védekezés nélkül ment és Palermo egy másik, konventuális kolostorában szíves fogadtatásra talált. Néhány hónapra rá az obszerváns provinciális fölkereste és nagy bocsánatkérések közepette kérte, jöjjön vissza a kolostorba, ahonnét elküldték. Máté lelki nagyságára vall, hogy felejtve a sérelmet, elment a Jézus Máriája kolostorba. Ott élt néhány évig, majd amikor betegsége miatt, hogy jobb orvosi ellátásban részesüljön, Palermóba vitték, ott halt meg 1451. febr. 7-én. Holttestét elvitték a Jézus Máriája kolostorba. Amikor bevitték a templomba, mindenki ámulatára felült koporsójában, imádta az Úr Jézust az Oltáriszentségben, aztán visszafeküdt. XIII. Kelemen pápa (1758-69) megerosítette évszázados tiszteletét, boldoggá avatta.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Máté lelkét Jézus neve és a Szuzanya iránti nagy szeretettel
töltötted el, valamint apostoli buzgósággal a papság és a hívek javára.
Segíts bennünket, hogy mi is hasonló lelkülettel végezzük szolgálatunkat. A mi
Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Melánia
               

Szent Nikétás     püspök, † 414       


PENNAFORTI SZENT RAJMUND

*Pennafort vára (Barcelona mellett), 1175/1180. +Barcelona, 1275. január 6.
Az Ibériai-félsziget a 13. században politikai téren nem volt egységes. Navarra, Kasztília, León, Aragónia és Portugália önálló keresztény királyságaival szemben ott állt a mohamedán Almohádok országa Cordobával és Sevillával. E városok eleste (1236--1248) után pedig létrejött a Granadai királyság.

Rajmund nemesi család sarjaként Aragóniában, egy Barcelona közelében álló várban született. Korán a barcelonai székesegyházi iskolába került. Ott azokat a tárgyakat tanulta, amelyeket a középkor a ,,szabad mesterségek'' névvel fogott egybe, de megismerkedett az egyházi tantárgyakkal is, s végül pappá szentelték. Kezdetben maga Rajmund is a székesegyházi iskolában tanított. 1210-ben azonban lemondott erről a hivataláról, hogy alaposabban képzettséget szerezhessen egyházjogból. E célból Itáliába ment, Bolognába. A híres bolognai jogtudományi iskolát a 11. században alapította a római jog egyik tudósa, Orvietói Graciánusz. A bolognai kamalduli kolostorban dialektikus módszerrel földolgozta az egyházi jogot, és ezzel az ,,egyházi jogtudomány atyja'' lett.

Rajmund Bolognában a római és az egyházi jog jelentős tudósait hallgathatta. Hat évet töltött jogi tanulmányokkal. Részt vett az egyetemi vitákban, megszerezte a ,,dekrétumok doktora'' címet, s ott maradt tanárnak Bolognában. Akkoriban minden doktornak megvolt a joga, hogy előadásokat tartson, ha megfelelő termet és tanítványokat tudott szerezni. A tanár és a tanulók egymás között egyeztek meg a tandíj összegében. Sok tanár csak azért tanított, hogy minél több pénzt keressen, Rajmundnak viszont az volt a véleménye, hogy a tudományt nem szabad pénzért árulni, és tanítványaitól nem kért tandíjat. Ennek következtében sok diák vette körül, Bologna városi vezetősége pedig gondoskodott a megélhetéséről.

Bolognai működésének gyümölcseként tartják számon az 1218-ban írott Summa iuris (A jog Summája) című művét. Az egyetemi város nagy eseménye volt 1218-ban egy dominikánus prédikátor, Orléans-i Reginald szereplése. Reginald eredetileg jogtudós volt Franciaországban, és maga Szent Domonkos küldte Bolognába. Úgy prédikált, hogy ,,tűzbe jött egész Bologna'' és számos ismert tudóst megnyert a domonkos rend számára. Kollégái rendbe lépése bizonyára mélyen érintette Rajmundot is.

Barcelona püspöke Rómában járt akkoriban. Útját Bolognában megszakította, és rávette a fiatal tudóst, hogy térjen vissza spanyol hazájába. Otthon Rajmund egy ideig székesegyházi kanonokként szolgált, és bizonyos egyházkormányzati feladatokat látott el. 1222-ben azonban, miután lemondott minden káptalani méltóságáról és javadalmáról, fölvette a domonkosok rendi ruháját.

Nolaszkói Péter abban az időben alapította a Fogolykiváltó rendet a keresztes hadjáratok folyamán rabul esett keresztények kiváltására. Kérésére Rajmund írta meg a rendi szabályzatot. Akkoriban egy kolostori iskolában tanított. 1227--29-ben tanácsadói minőségben János bíboros kíséretébe tartozott aragóniai vizitációs útján. A legátus szerette volna magával vinni Rómába, de Rajmund sehogyan sem akart kötélnek állni. Végül akkor ment Rómába, amikor IX. Gergely pápa berendelte a kúriába.

A 12. század óta a pápai hivatalok sorába tartozik az apostoli penitenciária. Ez a hivatal dönt azokban a nehéz lelkiismereti ügyekben, amelyekkel a pápához fordulnak mindenfelől. Hivatalnokai a pápai tanácsadók szűk köréhez tartoznak. Rajmundot pápai káplánná és penitenciáriussá nevezték ki, ezenkívül IX. Gergely pápa személyi gyóntatója lett. Valahányszor a pápa elhagyta Rómát, vele kellett tartania. Így például Rietibe, ahol IX. Gergely 1234. július 3-án szentté avatta Caleruegai Domonkost, a rendalapítót.

Az egyházi jog történetében IX. Gergely és Rajmund neve elválaszthatatlan egymástól. Gergely megbízásából Rajmund egybegyűjtötte a12. és 13. század pápáinak dekretálisait (rendelettárait). Ez a mű Liber extra vagy Decretales Gregorii IX. néven ismeretes, öt kötetből áll, s magában foglalja az akkor újabbnak számító jogi forrásokat. A pápa e gyűjteményt megküldte a bolognai és a párizsi egyetemnek. Ilyen módon Rajmund főműve közvetlenül is szolgálta mind az akadémiai egyházi tudományosságot, mind a gyakorlati életet.

Rajmund gondolt a gyóntatókra is. Jogi és gyóntatói esetekből készített egy gyűjteményt. Ez később a Summa Raymundi (Rajmund Summája) címet kapta. Három könyvben az Isten és a felebarát ellen elkövetett bűnöket valamint a papság jogi helyzetét taglalta, egy később hozzáfűzött negyedik könyvben pedig különféle házassági problémákat. 1480-ban Lyonban nyomtatták ki. Freiburgi János dominikánus (aki 1314-ben halt meg) kibővítette Rajmund gyűjteményét Nagy Szent Albert és Aquinói Szent Tamás műveiből vett teológiai és antropológiai fejtegetésekkel. Így alakult ki a nagy elterjedtségnek örvendő Gyóntatók Summája. Sok ügyben még világi tudósok is szívesen bízták magukat Rajmund gyűjteményének vezetésére.

1236-ban egészségi állapotára hivatkozva kérte, hogy visszatérhessen hazájába. Ismét a barcelonai rendház tagja lett; fölajánlották neki a tarragonai érsekséget, de elhárította magától.

1238. május 24-én Bolognában egybegyűlt a domonkos rend nagykáptalanja. Egyes rendi ügyek szabályozásán kívül az volt a feladata, hogy megválassza az 1237-ben elhunyt általános rendfőnök, Szász János utódját. A választás Rajmundra esett, s ő engedelmességből kénytelen volt elfogadni a hivatalt.

Jogász volt, azért pontosabb fogalmazást adott a rendi szabályzatnak, s azt a rend el is fogadta, de nemsokára fölmentését kérte rendfőnöki tisztsége alól. Végül is engedtek sürgető kérésének.

Rajmund ekkor minden erejével bekapcsolódott abba a keresztény munkába, amely Spanyolország és Észak-Afrika mohamedán uralom alatt álló területein folyt. Egy emlékiratban jobb lelki gondozást követelt a mohamedán szolgálatban álló keresztény zsoldosok és szolgák számára. A spanyol tartományi káptalanokon 1250-ben és 1257-ben külön iskolák létesítését határozták el arab tanulmányok céljaira, 1259-ben pedig az egész spanyol rendet kötelezték egy Studium Arabicum (Arab Intézet) fölállítására. Állítólag éppen a mohamedánok között végzett misszió ügyével kapcsolatban vette rá Aquinói Szent Tamást, hogy megírja Summa contra gentiles (Summa a pogányok ellen) című munkáját. Ezt mostanában kétségbe vonják, az viszont tény, hogy Tamás e műve jó szolgálatot tett Spanyolországban a mohamedánokkal való viszony kialakításában. A keresztény hit hirdetése és védelme ezen a mohamedánok és zsidók által lakott területen éppen szentünk papi éleslátása nyomán alakult olyan irányba, amelyet a későbbi évtizedekben, sőt évszázadokban is követni lehetett.

Életének maradandó emléke a kánonjogi tudomány fejlődésére gyakorolt hatása. De talán még vonzóbb a példaadása, ahogyan ismételten elhárított magától ragyogó ajánlatokat, csak hogy béklyó nélkül élhessen az apostolkodásnak és annak a keresztény hivatásnak, amelynek leghőbb vágya az egyszerűség és a szeretet.

Amikor Rajmund közel száz éves korában meghalt, a hívek nagy serege rótta le előtte a végső tiszteletet. Köztük volt a király és számos püspök. 1601-ben avatta szentté VIII. Kelemen pápa, de már 1553-ban volt ünnepe. 1647 óta Barcelona városának védőszentje.

A római naptárba 1671-ben vették föl ünnepét, január 23-ra. 1969-ben áthelyezték halálának másnapjára, január 7-re.

--------------------------------------------------------------------------------

Amikor Rajmund még spanyol hazájában élt, gyóntatója volt Aragóniai Jakab királynak, aki nagyra becsülte őt. Az uralkodó híve volt ugyan a vallásnak, de ez nem nagyon látszott meg életén. A szent hiába intette, hogy küzdjön ártalmas szenvedélyei ellen. Szemtől-szembe javulást ígért a király, de egyáltalán nem törte magát érte. Rajmund egy napon megtudta, hogy a király ismét tilalmas viszonyt kezdett az egyik udvarhölggyel. Mint gyóntató sürgette a királyt, hogy bocsássa el a hölgyet, de annak esze ágában sem volt megtenni. Erre Rajmund úgy döntött hogy otthagyja a királyi udvart, amely akkor éppen Mallorca szigetén tartózkodott. A király azonban megparancsolta, hogy senki se merjen Rajmundnak bármiben is segítségére lenni.

Amikor szentünk nehéz helyzetében tengerre akart szállni -- így beszéli a legenda --, éppen útra készen állt egy hajó a kikötőben. A hajós azonban vonakodott őt magával vinni, és fölmutatta a király írásos parancsát. Rajmund erre Istenbe vetett bizalommal azt mondta útitársainak: ,,Egy földi király meg akarja akadályozni, hogy elutazzunk. Majd az égi Király fog javunkra beavatkozni''. Ezekkel a szavakkal a tengerre terítette köpenyegét, fogta botját, keresztet vetett, azután bátran rálépett a köpenyre, és hat óra leforgása alatt átkelt a hatvan mérföld széles tengeren. Nagy tömeg szeme láttára lépett partra Barcelonában. Vállára vetette köpenyét, és elindult kolostorába -- s annak kapuja magától kitárult előtte.

* Irgalmas Istenünk, ki Szent Rajmundot arra választottad, hogy irgalmas szeretettel lehajoljon a bűnösökhöz és a foglyokhoz, kérünk add meg közbenjárására, hogy mi is kiszabaduljunk a bűn szolgaságából, és szabad szívvel megtegyünk mindent, ami előtted kedves!

Szent Tivadar     szerzetes † ~340