Szent Apollináris     püspök, † ~180       


Szent Domnika anya

Nagy Teodóz császár uralkodása alatt (379-395) élt a Kartagénából Konstantinápolyba került Domnika 4 más leánnyal együtt. Domnika még pogány volt, de nagyon vágyott arra, hogy keresztény legyen. Szent Nektáriosz pátriarka, különös kinyilatkoztatást kapva, megkeresztelte és diákonisszává tette a leányt. Domnika kolostort alapítva, több jó életű leánnyal élt együtt. Itt, megvetve minden világi dolgot és élvezetet sok önmegtagadás útján jutott el a lelki tökéletesség nagy fokára. Betegeket gyógyított, előre megmondta a jövendőt, és sok csodát tett. Hosszú élet után békében hunyt el 474-ben.

Szent Erhard     püspök, † ~750       


CHOZIBAI SZENT GYÖRGY szerzetes
*Ciprus szigete. +Choziba-kolostor, 625.

Georgiosz, a chozibai Istenanya-kolostor szerzetese nem a nagy alapítók vagy tanítók közé tartozik, akiknek neve belekerült a szerzetesség történetébe. Feltehetően semmit sem tudnánk róla, ha tanítványa, Antal gyermeki szeretettel és hálával nem állított volna neki egyszerű emléket, amennyiben életét megírta, bár gyakorlatlanul és valóságában mégis szokatlanul megragadóan.

György születési éve ismeretlen, a 6. század közepére eshetett. Szülőföldje Ciprus szigete volt. Úgy tűnik, néhány esemény beárnyékolta ifjúságát. Korán elvesztette szüleit, s beszélt néhány komor eseményről: éhínségről, földrengésről, megmagyarázhatatlan fényjelenségekről, amelyek egy jövendő szerencsétlenség sejtelmeként nyugtalanították az embereket. A gyermekben mindezek mélységes komolyságot és bűnbánó lelkületet ébresztettek, s miattuk sohasem érezte magát otthon a világban, és korán megtalálta a kolostorba vezető utat. Amikor nagybátyja, aki házába fogadta az árvát, össze akarta házasítani lányával, György röviden döntött, s egy közeli kolostorban keresett menedéket, ahol egy másik nagybátyja volt az igumen. De nem sokáig maradt ott; útra kelt egyetlen testvéréhez, Hérakleidészhez, aki hosszú idő óta a Jordán melletti Kalamon lavrájában élt remeteként egy magányos cellában. Mivel azonban György még nagyon fiatal volt a remeteéletre, Hérakleidész a közeli Choziba kolostorba vitte.

Az Istenanya e szentélye nem messze esett Jerikótól, a jeruzsálemi úttól északra, a mai Vádi-el-Kelt vad, kopár hegyvidékén. Kolostor volt, amelyhez számos ,,kellióta'' tartozott, vagyis olyan remeték, akik a környező hegyvidék barlangjaiban éltek. Az ifjú jelentkezőt csakhamar méltónak ítélték a szent ruha viselésére, és a kertész testvér segítője és tanulójaként megkezdte noviciátusát. Ez a testvér tapasztalt aszkéta, de kemény ember volt, aki a szerzetesi élet újonca iránt nem mindig tanúsított példás szeretetet. György azonban minden próbát hősiesen kiállt, és Hérakleidész most már magához vette öccsét; az idősebb vezetésével a csendes magábaszállás és istenközelség évei következtek. Külön cellájában élt a két aszkéta a legnagyobb szegénységben és nyomorúságban, de a legmélyebb békében egymással és mindazokkal, akikkel kapcsolatba kerültek. Akkor tanulta meg György a testvérétől, hogy milyen az igazi szerzetes, s alázatosan és engedelmesen alávetette magát neki. Miután a csendes vezeklő és nagy imádkozó Hérakleidész meghalt, György örökségének őrzőjeként egy ideig még ott maradt magányos cellájában. A lavrának, melyhez a cella tartozott, szolgált diákonusként.

Nem sokkal ezután nyugtalanság tört ki a kalamoni lavrában, és a szerzetesi fegyelem hirtelen meglazult. Ekkor György, álombeli látomástól vezetve visszatért Chozibába, ahol egykor elkezdte szerzetesi életét.

Álmában a Choziba kolostor úgy jelent meg neki, mint magas, fényövezte hegy. A látomásban bizonyára visszatükröződött valami e ház egészen különleges sajátosságából, nemhiába hívták ,,a vendégszeretet házá''-nak. Egy tehetséges, jámbor és nagy felebaráti szeretettől áthatott férfi volt akkor éppen a kolostor igumenje. György, aki már nem kezdő, hanem gyakorlott szerzetes volt, egy, a kolostorhoz tartozó hegyi cellát kapott tőle. Így hát Chozibában is folytathatta hivatását, a remeteéletet. Ennek az életnek a lényegéhez tartozik, hogy voltaképpeni titka minden külső tekintet elől elrejtőzik. Még a kolostorban lakó testvérek sem tudták, hogy mit csinál a remete egész héten át cellájában. Amit tapasztalhattak, mindössze az volt, hogy a legnagyobb megelégedettségben élt minden szükség közepette is; néhány dolog, amit tulajdonságairól beszélnek, Assisi Szent Ferencre (lásd A szentek élete, 566. o.) emlékeztet.

A chozibai remeték mindig eleven kapcsolatban maradtak kolostorukkal, amelyben szigorú közös élet folyt. Így a remete György is hétvégeken rendszeresen a kolostorba ment, hogy részt vegyen a szentmisén és a testvéri étkezéseken, ahogy a korai keleti szerzeteseknél szokásos volt. György ott is, mint egykor Kalamonban, diákonusként tevékenykedett. Vasárnapi szabad idejét szívesen használta fel arra, hogy elvezettette magát a testvérekkel munkahelyeikre, és eközben mindenkihez szólt egy jó szót.

A szokásos istentiszteleteken kívül voltak még más alkalmak is, amikor megjelent a kolostorban. Elsősorban a nagy közös munkák voltak ezek, mint az évenkénti tüzelőfavágás, vagy a kenyérsütés, olyan munkák, amelyekben a remeték is részt vettek. A kenyérsütés volt György különleges szenvedélye. Ez ugyanis -- különösen az elviselhetetlen nyári hőségben -- fölötte nehéz munkát jelentett. Azt beszélik, hogy György készen volt egy nap háromszor is befűteni a nagy sütőkemencébe, amire a testvérek közül senki sem volt képes. Elmondhatták róla: ,,Ez a szerzetes vasból van!'' Györgynek azonban oka volt erre. Choziba, a vendégszeretet háza, ugyanis kenyereinek csak egy csekély részét használta fel a testvérek szükségletére. A ház éjjel-nappal nyitva állt a vendégek és zarándokok, mindenekelőtt pedig a szegények előtt, és úgy látszik, ezt a vendégszeretetet bőségesen ki is használták. A vendégben és a szegényben jelenlevő Krisztus iránti szeretet hajtotta Györgyöt, hogy lehetőleg egyetlen sütési napot se hagyjon elmúlni az ő segítsége nélkül. Egyúttal a testvéreknek, különösen a fiatalabbaknak példát mutatott az önzetlen önátadásra.

A perzsák 614-ben elfoglalták Jeruzsálemet. György előre hirdette a bekövetkező szerencsétlenséget, bűnbánatra és megtérésre szólított fel. Ő maga azért imádkozott, hogy forduljon el Isten ostora népéről. Az ellenséges haderő azonban egyre jobban közeledett, úgyhogy a szerzeteseknek rá kellett szánniok magukat a menekülésre. A kolostor lakói Arábiába menekültek, a cellák lakói pedig elbújtak a hegy barlangjaiban. Sokakat közülük elfogtak, elhurcoltak vagy megöltek a szerzetesek után hegyet-völgyet átkutató perzsák. Györgyöt is elfogták. Lesoványodott alakja és megjelenésének szelíd, alázatos komolysága azonban még a kegyetlen katonákra is lenyűgözően hatott. Kenyeret és vizet adtak neki, s bántatlanul elengedték. Az idős szerzetes Jerikóba menekült, majd amikor a perzsák elvonultak Jeruzsálemből, felment a szent városba, s mihelyt a szerzetesek visszatelepedhettek Chozibába, hazatért, de most már nem a cellájába. A szigorú aszkézistől és a kiállott nyomorúságoktól legyengülve a kolostorban töltötte utolsó napjait. Mint érett és bölcs férfiú, az ifjak mintaképe és a szerzetesi magatartás tanítója lett.

Amikor egy betegség ágyba döntötte, tudta, hogy elérkezett az órája. Utolsó estéjén Antalt, kedvelt tanítványát kereste, és megüzente neki, hogy jöjjön, mert elérkezett az ideje. Antal azonban mint gondnok a számos vendég elszállásolásával volt elfoglalva, és nem tudta eldönteni, mit tegyen. Ekkor a haldokló azt üzente neki: ,,Ne izgasd magad, gyermekem! Fejezd be a munkádat; megvárom, amíg jössz''. Csak éjfél felé hagyták el az utolsó vendégek a vendégszerető házat, és a fáradt gondnok elgyötörve lépett be haldokló mestere szobájába. Ez még egyszer felemelkedett, utoljára átölelte a fiatal szerzetest, akinek a kezdeti idők szorongatásaiban és kísértéseiben fáradhatatlan szeretettel segített, Krisztusban megmaradó kapcsolatuk jeleként békecsókot adott neki és arcát kelet felé fordította. Ezután így szólt:

,,Hagyj el hát, lelkem, az Úrban, hagyj el!'' És ,,átadta lelkét az Úrnak, aki benne és vele megharcolta a jó harcot, és a tiszteletre méltó szerzetesi életben vezette őt. Úgy hunyt el, mint ahogy a lábunkat egyik helyről a másikra tesszük, teljes békében és nyugalomban.''

Életét nem jellemezték nagy tettek, rendkívüli tanítások. Olyan szerzetesi élet volt az övé, mint sok más, amelyekből sohasem ismerünk meg semmit. Ezek helyett a névtelenek helyett, akiket csak Isten ismer egyedül, álljon itt emlékezetül. Teljesen betöltötte a lemondás és vezeklés láthatatlan gondja; a szerető önátadás a mindennapok munkájában; a mélységes, önzetlen jóság a testvérek, szegények és zarándokok iránt; a jóságos, intő, óvó, serkentő, vigasztaló tanítás, mindenekelőtt azonban a lángoló istenszeretet. Az imádság volt emberi létének belső erőforrása; belőle fakadt az a zavartalan béke, amely elárasztotta még utolsó óráját is.

Szent Illés remete

Kora fiatalságában kezdte meg a szerzetesi életet. 75 évet töltött el a zord pusztában a thébai Antinoé közelében. Teljesen egydül élt egy sziklabarlangban. 110 éves korában halt meg a IV. században.


Szent Julián és vértanútársai

Julián az egyiptomi Antinoéban született nemes és gazdag szülőktől. Megismerte a világi tudományokat is, de jól megtanulta az isteni Írásokat is tanulmányaiban. Fiatal korában megszerette a szűzi tisztaságot és abban akart élni élete végéig. 18 éves korában szülei akaratát követve házasságra lépett a gazdag és erényes leánnyal Bazilisszával. A házasságban mindketten megtartották szüzességüket. Szüleik halála után két kolostort, egy férfi és egy női kolostort alapítottak. Mindketten belépve, szerzetesekké lettek. Julián a férfi kolostor, Bazilissza a női kolostor főnöke lett.

Ebben az időben uralkodott az istentelen Dioklécián és Maximián császár. Mindnyájan ellenségei voltak a keresztény hitnek. Amikor az üldözés városukat is elérte, egyedül Juliánt állították ítélőszék elé. Kolostorát a benne tartózkodókkal együtt felgyújtották, mindnyájan a tűzben vesztek el. Juliánt, akit nagyon megkínoztak hitéért, nem tudták hittagadásra rábírni. Amikor botokkal ütötték, az erős ütéstől egy szilánk 1evált, és a helytartó rokona szemébe kerülve elvette szeme világát. Julián keresztet rajzolva a szemre, visszaadta látását. Ez meggyőzte a meggyógyítottat és Jézust igaz Istennek ismerte el. Büntetése a lefejezés lett. Így saját vérével keresztelkedve meg, lett kereszténnyé. Juliánt vasra verve vezették az utcákon át. Amikor arra a helyre érkeztek, ahol a helytartó egyedüli fia tanult, a fiú Kelzusz, látomást látott. Látomása után Julián után szaladt és a tömeg előtt nyíltan megvallotta az igaz Istent. A helytartó apa mindkettőjüket a börtönbe vetette. Egy Antal nevű pap éjszaka megkeresztelte a fiút Kelzuszt és még 20 megtért katonát. Másnap az ítélőszék elé állítva őket, egy halottat hoztak oda. Julián imádságára Isten feltámasztotta a halottat. A csodára a halott felesége Marionilla is Krisztus híve lett. Mindnyájan börtönbe záratva és kínzásokat elviselve haltak meg Krisztusért, lefejezés által 313-ban.

Szent Karteriosz felszentelt vértanú

Dioklécián császár uralkodása alatt a kappadókiai Cezarea áldózópapja volt. . pogányokat térítő munkáját nagy buzgósággal végezte. Ezért Urbán helytartó előtt bevádolták. Szentünk elmenekült, de éjjeli látomásban az Úr visszaküldte a városba. Először börtönbe vetették, majd kényszerítették, hogy áldozzon Szerapisz istennek. Mivel nem tette meg, fára függesztették, körmeit leszedték, testét vashorgokkal szaggatták. Isten angyala segítségével mindenben sértetlen maradt. Újabb kínzások után egy zsidó ember lándzsával átszúrta oldalát 304-ben.

BOLDOG SCHERVIER MÁRIA FRANCISKA III. r., rendalapító (1819-1876)

Aachenben született hétgyermekes, jómódú német családban. Szigorú nevelésben részesült. Egy konvertita tanítónoje révén megismerkedett a szegények és betegek világával. Szülei halála után néhány ferences III. rendi barátnojével 1845-ben közös életet kezdett s a nagyváros szegénynegyedeit látogatták. Házukat megnyitották 30 szerencsétlen sorsú nonek. A kórházakat járva olyan betegeket ápoltak, akikhez mások még közelíteni sem akartak (vérbaj, kolera). Tehetosebb családoktól kéregettek a betegek részére. Gondjuk volt arra is, hagy a bunösök megtérjenek, felvegyék a szentségeket. Franciskát a „szegények anyjának” kezdték nevezni. 1850-ben életszabályt szerkesztett a már összekovácsolódott közösség számára. 1851-ben elfogadták a ferences reguláris III. rendi szabályzatot, ferences ruhát öltöttek s az elso tagok szerzetesi fogadalmat tettek. A kongregáció a Szent Ferenc Szegény Novérei nevet vette fel. 1858-ban, az USA-ban is letelepedtek, s szinte minden évben új kórházat nyitottak. A Szentszék 1865-ben hagyta végleg jóvá a közösséget. A háborús években (1865-70) a sebesült katonákat is ápolták. A „kultúrharcnak” nevezett, hét évig tartó katolikusellenes mozgalom idején a novérek szorosan felzárkóztak a katolikus Egyház mellett. Franciska változatlanul folytatta szigorú vezeklo életét, de néhány fiatal novér halála miatt enyhítenie kellett a szabályokon, különösen a böjti eloírásokon. 57 éves korában halt meg 1876- ban Ekkor 30 intézményben Európában mintegy 800, Amerikában 170 novér gyászolta rendalapító anyját, akit VI. Pál pápa avatott boldoggá 1974-ben. 1959-ben a két amerikai tartomány különvált az európaitól „A Szegények Ferences Novérei” elnevezéssel.

Szent Klára tanítása az elöljáró novérekrol:

„Igyekezzék másokat inkább erényeivel és szent erkölcseivel kormányozni, semmint hivatalából fakadó hatalmával, hogy így az o példáján felbuzdulva novérei ne csak hivatalból engedelmeskedjenek, hanem inkább szeretetbol… Legyen olyan jóindulatú és barátságos, hogy nyugodtan feltárhassák elotte szükségleteiket.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Mária Franciskát arra választottad ki, hogy a szegények
és a betegek felkarolására új szerzetesi közösséget alapítson és a bunösökért
vállalt vezeklo élettel sokak javára legyen. Add, hagy mi is hozzá hasonló
lelkülettel segítsünk elesett embertársainkon. A mi Urunk...

Szent Péter     vértanú      


Szent Szeverin     hitvalló, † 482       


Szent Teofil és Hellád vértanúk

Teofil diakónus és Hellád világi ember Líbiában terjesztették a keresztény hitet. Emiatt különféle kínzásokat kellett elszenvedniük: verés, szurkálás, tűzzel való égetés. Mindezek ellenére is állhatatosan kitartottak hitük mellett. Ezért kövekkel agyonverték őket a IV. század elején.

Keresztelő Szent János emléke

A tegnapi nagy ünnep után Egyházunk, szokása szerint megemlékezik arról a szent személyről, aki az előző nagy ünnep eseményénél a legfőbb szolgálatot végezte. Keresztelő szent János ez az ember. Jézusnak távoli rokona volt, de egyben előhirdetője is. Ő készítette fel beszédeivel az embereket, hogy készüljenek a Megváltó fogadására, mert már eljött és közel van. János az az ember, aki lezárja az ószövetségi próféták sorát. Ők csak jövendöltek a Megváltóról, János már megláthatta, sőt megérinthette Őt. Jézus szavai szerint az asszonyok szülöttei között nincs nagyobb ember, mint Keresztelő János. Szent Ágoston szavai szerint „Ő mindenkit megelőz, mindenki fölött elsőbbsége van mindaz, aki csak asszonytól született lentebb áll Jánosnál. ” Egyházunk gondolkozása és megnyilatkozása szerint János angyal és apostol, vértanú és próféta, világító, Krisztus barátja, és a próféták pecsétje, közvetítő az ó és újszövetség kegyelme között, a szülöttek között a legtisztesebb és az Igének fényes hangja.


Szent Aelred     hitvalló, † 1167       


Boldog Artur     vértanú, † 1643       


Szent Bálint     püspök, † 400       


Szent Klérus     vértanú, † ~310       

ANTIOCHIAI SZENT LUKIÁNOSZ (LUCIUS) egyházatya, vértanú

*Szamoszata 250. körül. +Nikomédia, 312. január 7.
Lukiánoszt ma úgy tekintik, mint ,,a 3. évszázad egyháztörténetének rejtélyét''. Antióchiában, működése helyén és a többi egyházban is már röviddel a halála után szentként tisztelték. Tanúsítja ezt egy dicsőítő beszéd, amelyet Aranyszájú Szent János (lásd: A szentek élete 516. o.) tartott az ünnepnapján Antióchia templomában. A büthiniai városban, Drepanonban (a későbbi Helénopoliszban), ahol Lukiánoszt eltemették, a sírja fölé épített bazilika hasonlóképpen tanúsította a szent korai kultuszát. Konstantin császár ennek a városnak még örökös adómentességet is biztosított a vértanú tiszteletére.

Lukiánosz Szamoszatából, az Eufrátesz melletti szír Kommagene tartomány fővárosából, tekintélyes szülőktől származott. Szülei korai halála után a szíriai Edesszába ment, és átengedte magát egy Makariosz nevű tanító vezetésének. Makariosz nagyon tisztelte a Szentírást, és ennek a kifejtésére oktatta tanítványát. Tanítója vezetésével szigorú aszketikus életet élt, elmélyedt a szent könyvekben, és megbízható teológiai ismeretekre tett szert. Tanulmányai befejeztével pap lett Antióchiában. Később tanítója példájára teológiai iskolát alapított, az úgynevezett antióchiai exegetikai iskolát, amely csakhamar híressé vált.

Antióchia akkoriban -- hála egyes kiváló férfiak, nem utolsósorban Lukiánosz kezdeményezésének -- a keresztény kultúra otthonává fejlődött. Az antióchiai iskola Lukiánosz hatására, aki a bibliai gondolkodás és a görög bölcselet világában egyaránt otthon volt, különleges jelleget nyert: tudósai azon fáradoztak, hogy a világi tudományok ismereteit és haladását a teológiában is hasznosítsák. Tudományos alaposságukkal az antióchiaiak elsősorban mégis a lelkipásztori jelleg megújítását és elmélyítését érték el. A puszta filozófiai spekulációkkal szemben nagyon bizalmatlanok voltak. Maga Lukiánosz megteremtette iskolájának és az egész Egyháznak a lehetőséget egy jobb, szó szerinti írásértelmezéshez, mégpedig azzal, hogy gondoskodott a Septuaginta felülvizsgálatáról. Ebből a célból a görög szöveget összehasonlította a héber ősszöveggel, és egybevetette az eltérő szövegváltozatokat, hogy lehetőleg világos és értelmes megfogalmazást nyújthasson. Az Ószövetségnek ekként átvizsgált szövege a 4. század folyamán mértékadóvá vált egész Szíriában, Thrákiában és Kisázsiában, egészen Konstantinápolyig; valószínűleg ez képezte a gót bibliafordítás alapját is. Az Újszövetségnek Lukiánosz által újból elkészített, és később tovább tökéletesített szövegét használták azután csaknem kizárólagosan évszázadokon át az egész görög világban.

Lukiánosz nagy tekintélye ellenére -- megmaradt egész magatartásában kiváló papnak, szigorú életmódját tekintve minden szempontból derék embernek. Az említett ún. Lukiánosz-probléma azzal a kérdéssel függ össze, hogyan viselkedett Lukiánosz az akkoriban kezdődő ,,krisztológiai vitákkal'' kapcsolatosan. Lukiánosz Antióchiának az eretnekség felé hajló és azért csakhamar letett püspökét, szamoszatai Pált érintő teológiai cáfolatában valószínűleg túl messzire ment, és egy fenn nem tartható szentháromságtant képviselt; Pál püspök pedig bizonyára alkalmul használta ezt fel arra, hogy terhes ellenfelét rövid úton kizárja a keresztény közösségből. Később azután Arius és követői, akik Lukiánosz egykori tanítványai közé tartoztak, minden valószínűség szerint a saját előnyükre használták ki ezt a szerencsétlen eseményt, amennyiben Lukiánoszt szellemi atyjuknak tekintették. Bár a történeti körülményeket nem ismerjük pontosan, mégis világos, hogy Lukiánosz vértanúsága idején teljes békében élt az Egyházzal. Bizonyságunk erre egy levél, amelyet mint bebörtönzött hitvalló küldött az antióchiai közösségnek. Többek között ezt írja befejezésül: ,,Az üdvösség teljességét kívánja nektek egybehangzóan a vértanúk egész kara.'' Az egyházatyák és egyházi írók, akik alkalmilag említik őt, nevezetesen Aranyszájú Szent János, Szent Jeromos és Euszébiosz mindig csak dicsérő szavakkal emlékeznek meg róla. Szent Jeromostól tudjuk, hogy az ő idejében elterjedtek voltak még az Egyházban Lukiánosz hitről szóló írásai, de később ezek az írások elvesztek.

Bár Lukiánosz tévedhetett teológiai kutatásainak eredményeiben, mégis bizonyos, hogy tévedéséhez nem ragaszkodott makacsul, hanem alávetette magát az Egyháznak mint az Isten által megbízott közösségnek és tekintélynek.

303-ban, a diocletianusi keresztényüldözés idején Lukiánoszt keresztény hitvallása miatt feljelentették és letartóztatták. Bizonyára mint vezető keresztény személyiséget akarták kézre keríteni. Kilenc évig kellett a börtönben sínylődnie, mielőtt a vértanúság kegyelme lett volna osztályrésze. A 311. év vége felé ,,Nikomédiába hurcolták, ahol a császár (Maximus Daia) akkor éppen tartózkodott, és miután az uralkodó jelenlétében beszédet tartott az általa hirdetett tanítás elmélyítésére, fogságba vetették és kivégezték'' -- tudósít Euszebiosz Egyháztörténetében.

A vértanúságot hosszú szenvedés után nyerte el. Nikomédiában kihallgatták, de nem ítélték halálra és nem végezték ki azonnal, hanem éheztetéssel akarták hittagadásra kényszeríteni. A börtön kövezetét beszórták éles cseréptörmelékkel, ráfektették, majd kezét-lábát kifeszítve lebilincselték, hogy kifeszített állapotában mozdulni se tudjon. Két hét telt el így, s mikor már majdnem éhen halt, pogány áldozati húsból készített, válogatott ételeket raktak melléje, hogy egyen. Lukiánosz azonban megkapta az erőt, hogy ne nyúljon hozzá, mert tudta, hogy az hittagadást jelentene.

A halála előtti napon még egyszer misézett. Vízkereszt napja volt, s mert más pap nem volt a börtönben, a vele lévők a testét készítették el oltárnak. A mellére terítették a korporálét, arra helyezték a kenyeret és bort, s miután Lukiánosz konszekrált és felajánlotta az áldozatot, a vele lévő diákonus megáldoztatta.

Másnap újra kihallgatásra vitték, de ekkor bármit kérdeztek tőle, már csak annyit felelt: ,,Keresztény vagyok!'' Mielőtt azonban tovább gyötörhették volna, az Úr magához szólította hűséges szolgáját.

Aranyszájú Szent János az ünnepén mondott beszéde végén ezeket a tanulságokat ajánlotta hívei szívébe: ,,A békesség idején kell készülnünk a háborúra, hogy a harcban koszorút nyerhessünk. Lukiánosz legyőzte az éhséget; nekünk a test gyönyöreit és a gyomrunk kívánságait kell legyőznünk, hogy ha elérkezik a nagy küzdelem órája, a kicsi dolgokban szerzett gyakorlat legyen a segítségünkre. Ő bátran szólt a fejedelmek és királyok előtt; nekünk is ezt kell tennünk, amikor gazdag és tekintélyes pogányok gyülekezetében valljuk meg a hitünket és tesszük nevetségessé tévedéseiket... Mint császári koronát, úgy kell hordanunk a hitvallásunkat, mert nem ékesíti annyira a császárt a koronája, mint bennünket a hit és annak megvallása. De hitvallásunk ne csak szó, hanem tett is legyen, és egész életünk legyen méltó a hitünkhöz!''


AGRIGENTOI BOLDOG MÁTÉ PÜSPÖK (kb. 1390-1451)
Szicília déli részén, Agrigentóban (olaszosan: Girgenti*) született jómódú spanyol származású szüloktol. Apja neve: Giumarra*. 18 évesen lépett be a Ferenc- rendbe. A fogadalmak letétele után elöljárói Spanyolországba küldték teológiai tanulmányai végzésére, itt is szentelték pappá. Ebben az idoben (1420 körül) Sienai Szent Bernardin híre és az obszerváns mozgalom terjedése rá is nagy hatással volt: elöljárói engedélyével belépett az obszerváns ferencesek közé s csakhamar jóhíru igehirdeto lett. Egy ideig Szent Bernardin társaként bejárta Itália vidékeit, majd hazájában és Spanyolországban obszerváns rendházakat alapított, s küzdött kora (a reneszánsz kezdete) bunei ellen. Muködéséhez csodás események is fuzodnek. Bernardin példájára Jézus neve tiszteletét terjesztette; Szicíliában is elterjedt az IHS monogram felírása a házak falára. Jézus neve tiszteletét összekötötte a Szuzanya tiszteletével. Sok általa alapított rendház vagy templom ezt a nevet viselte: „Jézus Szuz Máriája”. Közben szülovárosa püspöksége megüresedett. A nép a város szülöttét akarta püspöknek. Máté teljes erejébol ellenállt. Végül azonban a pápa parancsára (és I. Alfonz szicíliai király kérésére) kénytelen volt elvállalni a terhes feladatot 1442-ben. Jó példával járt elo az apostoli szegénység megélésében; az egyházmegye jövedelme nagy részét a szegények javára fordította. Célul tuzte az egyházmegye megreformálását, a visszaélések (a papságnál a simónia, a híveknél a közömbösség) megszuntetését. Törekvése a papság egy részénél heves ellenállást váltott ki. Bevádolták a pápánál, hogy zavart kelt egyházmegyéjében, felforgatja a rendet. Máté kénytelen volt elmenni IV. Jeno pápához és magát a vád alól kimenteni. A pápa elismerte a vádak alaptalanságát. Visszatért egyházmegyéjébe, újra folytatta reform-tevékenységét, de kevés eredménnyel. Ezért elhatározta, hogy lemond a püspökségrol. A pápa eleinte nem fogadta el a lemondást, de Máté ismételt kérésének végül engedett. Kinevezte utódját, o pedig - háromévi püspöksége után - örömmel ment a Palermo közelében általa alapított obszerváns kolostorba, hogy az imának szentelje magát s így segítse azokat, akik az apostoli munkában fáradoznak. Itt azonban nagy megalázás érte. A gvárdián nem fogadta be. „Ambicionáltad a püspökséget, amelyet nem tudtál ellátni, most ide jöttél, hogy itt is megzavard a rendház békéjét? Menj máshová!” Máté védekezés nélkül ment és Palermo egy másik, konventuális kolostorában szíves fogadtatásra talált. Néhány hónapra rá az obszerváns provinciális fölkereste és nagy bocsánatkérések közepette kérte, jöjjön vissza a kolostorba, ahonnét elküldték. Máté lelki nagyságára vall, hogy felejtve a sérelmet, elment a Jézus Máriája kolostorba. Ott élt néhány évig, majd amikor betegsége miatt, hogy jobb orvosi ellátásban részesüljön, Palermóba vitték, ott halt meg 1451. febr. 7-én. Holttestét elvitték a Jézus Máriája kolostorba. Amikor bevitték a templomba, mindenki ámulatára felült koporsójában, imádta az Úr Jézust az Oltáriszentségben, aztán visszafeküdt. XIII. Kelemen pápa (1758-69) megerosítette évszázados tiszteletét, boldoggá avatta.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Máté lelkét Jézus neve és a Szuzanya iránti nagy szeretettel
töltötted el, valamint apostoli buzgósággal a papság és a hívek javára.
Segíts bennünket, hogy mi is hasonló lelkülettel végezzük szolgálatunkat. A mi
Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Melánia
               

Szent Nikétás     püspök, † 414       


PENNAFORTI SZENT RAJMUND

*Pennafort vára (Barcelona mellett), 1175/1180. +Barcelona, 1275. január 6.
Az Ibériai-félsziget a 13. században politikai téren nem volt egységes. Navarra, Kasztília, León, Aragónia és Portugália önálló keresztény királyságaival szemben ott állt a mohamedán Almohádok országa Cordobával és Sevillával. E városok eleste (1236--1248) után pedig létrejött a Granadai királyság.

Rajmund nemesi család sarjaként Aragóniában, egy Barcelona közelében álló várban született. Korán a barcelonai székesegyházi iskolába került. Ott azokat a tárgyakat tanulta, amelyeket a középkor a ,,szabad mesterségek'' névvel fogott egybe, de megismerkedett az egyházi tantárgyakkal is, s végül pappá szentelték. Kezdetben maga Rajmund is a székesegyházi iskolában tanított. 1210-ben azonban lemondott erről a hivataláról, hogy alaposabban képzettséget szerezhessen egyházjogból. E célból Itáliába ment, Bolognába. A híres bolognai jogtudományi iskolát a 11. században alapította a római jog egyik tudósa, Orvietói Graciánusz. A bolognai kamalduli kolostorban dialektikus módszerrel földolgozta az egyházi jogot, és ezzel az ,,egyházi jogtudomány atyja'' lett.

Rajmund Bolognában a római és az egyházi jog jelentős tudósait hallgathatta. Hat évet töltött jogi tanulmányokkal. Részt vett az egyetemi vitákban, megszerezte a ,,dekrétumok doktora'' címet, s ott maradt tanárnak Bolognában. Akkoriban minden doktornak megvolt a joga, hogy előadásokat tartson, ha megfelelő termet és tanítványokat tudott szerezni. A tanár és a tanulók egymás között egyeztek meg a tandíj összegében. Sok tanár csak azért tanított, hogy minél több pénzt keressen, Rajmundnak viszont az volt a véleménye, hogy a tudományt nem szabad pénzért árulni, és tanítványaitól nem kért tandíjat. Ennek következtében sok diák vette körül, Bologna városi vezetősége pedig gondoskodott a megélhetéséről.

Bolognai működésének gyümölcseként tartják számon az 1218-ban írott Summa iuris (A jog Summája) című művét. Az egyetemi város nagy eseménye volt 1218-ban egy dominikánus prédikátor, Orléans-i Reginald szereplése. Reginald eredetileg jogtudós volt Franciaországban, és maga Szent Domonkos küldte Bolognába. Úgy prédikált, hogy ,,tűzbe jött egész Bologna'' és számos ismert tudóst megnyert a domonkos rend számára. Kollégái rendbe lépése bizonyára mélyen érintette Rajmundot is.

Barcelona püspöke Rómában járt akkoriban. Útját Bolognában megszakította, és rávette a fiatal tudóst, hogy térjen vissza spanyol hazájába. Otthon Rajmund egy ideig székesegyházi kanonokként szolgált, és bizonyos egyházkormányzati feladatokat látott el. 1222-ben azonban, miután lemondott minden káptalani méltóságáról és javadalmáról, fölvette a domonkosok rendi ruháját.

Nolaszkói Péter abban az időben alapította a Fogolykiváltó rendet a keresztes hadjáratok folyamán rabul esett keresztények kiváltására. Kérésére Rajmund írta meg a rendi szabályzatot. Akkoriban egy kolostori iskolában tanított. 1227--29-ben tanácsadói minőségben János bíboros kíséretébe tartozott aragóniai vizitációs útján. A legátus szerette volna magával vinni Rómába, de Rajmund sehogyan sem akart kötélnek állni. Végül akkor ment Rómába, amikor IX. Gergely pápa berendelte a kúriába.

A 12. század óta a pápai hivatalok sorába tartozik az apostoli penitenciária. Ez a hivatal dönt azokban a nehéz lelkiismereti ügyekben, amelyekkel a pápához fordulnak mindenfelől. Hivatalnokai a pápai tanácsadók szűk köréhez tartoznak. Rajmundot pápai káplánná és penitenciáriussá nevezték ki, ezenkívül IX. Gergely pápa személyi gyóntatója lett. Valahányszor a pápa elhagyta Rómát, vele kellett tartania. Így például Rietibe, ahol IX. Gergely 1234. július 3-án szentté avatta Caleruegai Domonkost, a rendalapítót.

Az egyházi jog történetében IX. Gergely és Rajmund neve elválaszthatatlan egymástól. Gergely megbízásából Rajmund egybegyűjtötte a12. és 13. század pápáinak dekretálisait (rendelettárait). Ez a mű Liber extra vagy Decretales Gregorii IX. néven ismeretes, öt kötetből áll, s magában foglalja az akkor újabbnak számító jogi forrásokat. A pápa e gyűjteményt megküldte a bolognai és a párizsi egyetemnek. Ilyen módon Rajmund főműve közvetlenül is szolgálta mind az akadémiai egyházi tudományosságot, mind a gyakorlati életet.

Rajmund gondolt a gyóntatókra is. Jogi és gyóntatói esetekből készített egy gyűjteményt. Ez később a Summa Raymundi (Rajmund Summája) címet kapta. Három könyvben az Isten és a felebarát ellen elkövetett bűnöket valamint a papság jogi helyzetét taglalta, egy később hozzáfűzött negyedik könyvben pedig különféle házassági problémákat. 1480-ban Lyonban nyomtatták ki. Freiburgi János dominikánus (aki 1314-ben halt meg) kibővítette Rajmund gyűjteményét Nagy Szent Albert és Aquinói Szent Tamás műveiből vett teológiai és antropológiai fejtegetésekkel. Így alakult ki a nagy elterjedtségnek örvendő Gyóntatók Summája. Sok ügyben még világi tudósok is szívesen bízták magukat Rajmund gyűjteményének vezetésére.

1236-ban egészségi állapotára hivatkozva kérte, hogy visszatérhessen hazájába. Ismét a barcelonai rendház tagja lett; fölajánlották neki a tarragonai érsekséget, de elhárította magától.

1238. május 24-én Bolognában egybegyűlt a domonkos rend nagykáptalanja. Egyes rendi ügyek szabályozásán kívül az volt a feladata, hogy megválassza az 1237-ben elhunyt általános rendfőnök, Szász János utódját. A választás Rajmundra esett, s ő engedelmességből kénytelen volt elfogadni a hivatalt.

Jogász volt, azért pontosabb fogalmazást adott a rendi szabályzatnak, s azt a rend el is fogadta, de nemsokára fölmentését kérte rendfőnöki tisztsége alól. Végül is engedtek sürgető kérésének.

Rajmund ekkor minden erejével bekapcsolódott abba a keresztény munkába, amely Spanyolország és Észak-Afrika mohamedán uralom alatt álló területein folyt. Egy emlékiratban jobb lelki gondozást követelt a mohamedán szolgálatban álló keresztény zsoldosok és szolgák számára. A spanyol tartományi káptalanokon 1250-ben és 1257-ben külön iskolák létesítését határozták el arab tanulmányok céljaira, 1259-ben pedig az egész spanyol rendet kötelezték egy Studium Arabicum (Arab Intézet) fölállítására. Állítólag éppen a mohamedánok között végzett misszió ügyével kapcsolatban vette rá Aquinói Szent Tamást, hogy megírja Summa contra gentiles (Summa a pogányok ellen) című munkáját. Ezt mostanában kétségbe vonják, az viszont tény, hogy Tamás e műve jó szolgálatot tett Spanyolországban a mohamedánokkal való viszony kialakításában. A keresztény hit hirdetése és védelme ezen a mohamedánok és zsidók által lakott területen éppen szentünk papi éleslátása nyomán alakult olyan irányba, amelyet a későbbi évtizedekben, sőt évszázadokban is követni lehetett.

Életének maradandó emléke a kánonjogi tudomány fejlődésére gyakorolt hatása. De talán még vonzóbb a példaadása, ahogyan ismételten elhárított magától ragyogó ajánlatokat, csak hogy béklyó nélkül élhessen az apostolkodásnak és annak a keresztény hivatásnak, amelynek leghőbb vágya az egyszerűség és a szeretet.

Amikor Rajmund közel száz éves korában meghalt, a hívek nagy serege rótta le előtte a végső tiszteletet. Köztük volt a király és számos püspök. 1601-ben avatta szentté VIII. Kelemen pápa, de már 1553-ban volt ünnepe. 1647 óta Barcelona városának védőszentje.

A római naptárba 1671-ben vették föl ünnepét, január 23-ra. 1969-ben áthelyezték halálának másnapjára, január 7-re.

--------------------------------------------------------------------------------

Amikor Rajmund még spanyol hazájában élt, gyóntatója volt Aragóniai Jakab királynak, aki nagyra becsülte őt. Az uralkodó híve volt ugyan a vallásnak, de ez nem nagyon látszott meg életén. A szent hiába intette, hogy küzdjön ártalmas szenvedélyei ellen. Szemtől-szembe javulást ígért a király, de egyáltalán nem törte magát érte. Rajmund egy napon megtudta, hogy a király ismét tilalmas viszonyt kezdett az egyik udvarhölggyel. Mint gyóntató sürgette a királyt, hogy bocsássa el a hölgyet, de annak esze ágában sem volt megtenni. Erre Rajmund úgy döntött hogy otthagyja a királyi udvart, amely akkor éppen Mallorca szigetén tartózkodott. A király azonban megparancsolta, hogy senki se merjen Rajmundnak bármiben is segítségére lenni.

Amikor szentünk nehéz helyzetében tengerre akart szállni -- így beszéli a legenda --, éppen útra készen állt egy hajó a kikötőben. A hajós azonban vonakodott őt magával vinni, és fölmutatta a király írásos parancsát. Rajmund erre Istenbe vetett bizalommal azt mondta útitársainak: ,,Egy földi király meg akarja akadályozni, hogy elutazzunk. Majd az égi Király fog javunkra beavatkozni''. Ezekkel a szavakkal a tengerre terítette köpenyegét, fogta botját, keresztet vetett, azután bátran rálépett a köpenyre, és hat óra leforgása alatt átkelt a hatvan mérföld széles tengeren. Nagy tömeg szeme láttára lépett partra Barcelonában. Vállára vetette köpenyét, és elindult kolostorába -- s annak kapuja magától kitárult előtte.

* Irgalmas Istenünk, ki Szent Rajmundot arra választottad, hogy irgalmas szeretettel lehajoljon a bűnösökhöz és a foglyokhoz, kérünk add meg közbenjárására, hogy mi is kiszabaduljunk a bűn szolgaságából, és szabad szívvel megtegyünk mindent, ami előtted kedves!

Szent Tivadar     szerzetes † ~340   

Úrjelenés napja

Amikor Jézus 30 esztendős lett, elhagyta názáreti lakóhelyét. A Jordán folyóhoz ment rokonához, Jánoshoz, aki ott a bűnbánatot és az eljövendő megváltót hirdette, és a folyóban megkeresztelte a bűnüket megbánó embereket. Jézus is beállt a bűnbánók sorába. János előbb ellenszegült, de Jézus szavára mégis megmerítette őt is a Jordán folyóban. Az eseményt a szent Evangéliumok így írják le. A mai ünnepet Úrjelenés, vagy Istenjelenés ünnepének, görögül Theofániánek nevezzük. Szintén az evangéliumokból tudjuk, hogy ekkor meghasadt az ég, a Szentlélek galamb képében rászállt Jézus fejére, a mennyből pedig az Atyaisten hangja tett tanúságot Fia mellett. A teljes Szentháromság megnyilatkozott a Jordán folyónál.

Jézus megkeresztelésének hatását szent énekeink válogatott szavakkal fejezik ki. A. vízszentelési imából ezeket halljuk 5.: Ma az emberi nem vétkeit a Jordán folyó habjai lemossák. 6.: Ma az emberiség számára megnyílik a Paradicsom, s az igazság Napja felragyog nekünk 3.: Ma az Úr keresztségre száll alá, hogy emberi nemünket a magasságba emelje. 7.: Ma megszereztük a mennyek országát és az Úr országának soha nem lesz vége. 4.: Ma a Teremtő fölött saját teremtménye terjeszti ki kezeit. 2.: Ma a vizek állománya vállaira fogadja Alkotójának lépteit. 4.: Ma a lelki ünnepet ünneplőknek, az Anyaszentegyháznak szent és Igaz hite nyilvánul ki.”


URUNK MEGJELENÉSE (VÍZKERESZT)

Manapság január 2. és 9. közötti vasárnapon üljük meg, de a liturgikus reformig január 6-án ünnepeltük. Az ünnep keleti eredetű, valószínüleg Alexandriából terjedt el. A Húsvét utáni második legrégibb ünnepünk, már a 4. században Rómában is ünnepelték. Ekkor az Úr születését nyugaton már december 25-én ünnepelték.

Az ünnep neve (Epiphania) két gondolatot egyesít: - keleten egy király, vagy nagy úr érkezését, nagy ünneplését, vagy kitüntetés osztogatását Theophániának, vagy Epiphániának (Isten megjelenésének) nevezték; - a keleti menyegzőhöz hasonlóan a "mennyek országát" is csak nagy ünnepléshez tudták hasonlítani.

A két gondolat egyesítésével az Epiphánia ünnepén Krisztus, a király, az Isten bevonul városába, megünnepli mennyegzőjét jegyesével és naponta meghív és lakomán lát vendégül az Eucharisztiában. Az ünnep eredetileg háromnapos volt, közben a napkeleti bölcsek látogatásáról, Jézusnak a Jordánban történt megkeresztelkedéséről és a kánai menyegzőről emlékeztek meg, mert ezek a keresztségről, és az Oltáriszentségről szólnak.

Három előkelő és bölcs ember talán Bálám próféta jövendölése nyomán, de isteni sugallatra elindult megkeresni a zsidók megváltóját. A bölcsek számáról és nevükről a szentírás semmit sem mond. Az ajándékok száma alapján következtetik, hogy hárman voltak. Ezt már Szent Leó pápa feltételezte. A 9. században adták nekik a Gáspár, Menyhért, Boldizsár nevet. Vannak olyan koraközépkori ábrázolások, ahol négyen szerepelnek. 1164-ben Kölnbe kerültek az ereklyéik, a kölni dómban ma is látható művészi, középkori ereklyeszekrényük. A Szentírás bölcseknek nevezi őket, és csak a középkorban feltételezték róluk, hogy királyok, az adományok gazdagsága alapján, valamint a 71. zsoltár jövendölése alapján.

Az ajándékok jelentését különbözőképen értelmezték. Az arany a királyi hatalmat jelképezi. A tömjén a főpapot jelképezte  nyugaton, keleten az anyának és gyermeknek szóló kellemes illatot jelentette. A mirha nyugaton Krisztus szenvedését és eltemetését jelezte, keleten a tejképzést segítő gyógyszernek értelmezték.

Ezen az ünnepen több szentelménnyel is találkozunk:
    A vízszentelés az ősi keresztelési szokásra emlékeztet.
        Ma is megmaradt a szokás, hogy a szentelt vízből hazavisznek a hívek.
    Lakásszentelés szokásos ezekben a napokban.

Ekkor írják fel az ajtó fölé a királyok nevének kezdőbetüit és az évszámot:
        19  G.  M.  B.  98

        Eredetileg a három betü jelentése

Gondolat:
    Jézus, királyunk és testvérünk jelenvaló és vendégségére hív!


Szent Makra     szűz, vértanú, † 304       


Szent Melániusz     püspök, † ~550       


Szent Nilammon     remete, † ~404       

Szent Amáta


Szent Apollinária anya

Arkádiusz görög Császár halála után Antemiosz prokonzul irányította az országot a kiskorú Teodóz Császár helyett. A prokonzul leánya volt Apollinária. Amikor felnőtté vált, szülei férjhez akarták adni, de ő szerzetesnő akart lenni. Szülei találtak egy tapasztalt szerzetesnőt, aki megtanította Apollináriát olvasni a szent könyveket. Ezután azt kérte szüleitől, engedjék el a szent helyekre Jeruzsálembe. Többszörös kérésre szolgákkal együtt elengedték őt erre az utazásra. Visszatérőben, Alexandriában, titkon férfiruhába öltözött és elrejtőzködött egy mocsaras helyen. Ott néhány évig szigorú életet élt. Itt találta meg őt szent Makariosz. Apollinária kérésére befogadta kolostorába Dorotheosz néven. Apollinária szüleinek volt még egy beteg lánya, akit tisztátalan lélek szállt meg. Szülei elküldték Dorotheosz szerzeteshez (azaz saját lányukhoz) aki a gyógyítás ajándékával rendelkezett. A leány meggyógyult, de visszafelé újra beleszállt a gonosz lélek. Megvádolta Dorotheoszt, hogy megrontotta őt. A szülők a szerzetest katonákkal elfogatták, és ítélőszék elé akarták állítani. A szerzetes egy szobában feltárta előttük, hogy ő a saját leányuk Apollinária. Újra meggyógyította leánytestvérét és visszament a remeteségbe. Békében halt meg 470 körül. Társai csak halála után tudták meg Dorotheosz/Apollinária kilétét. Testét szent Makariosz kolostorának templomában temették el.


Szent Emília (Emiliána)     szűz, † ~560       


Szent Fosztériosz remete

Egy magas kopár hegyen élt remete életet. Mint Illés próféta ő is a mennyekből kapott kenyeret étkezésre. Ez éveken keresztül így történt, amíg egyedül élt. Amikor az emberek meghallották hírét, és köréje gyülekeztek, hogy ők is így éljenek, szentünk kolostort alapított számukra. Ettől kezdve már nem kapott az égből kenyeret. Mindenki maga dolgozott meg érte. Abban az időben az Egyházat tévtanítások zavarták. Zsinatot hívtak össze ellenük, Fosztériosz is hivatalos volt rá. A szent ügy érdekében otthagyta a kolostort, és a zsinaton bátran és meggyőzően hirdette az igaz hitet. Sokukat visszavezetett tévelygésükből az igaz hitre Békében halt meg a IX. században.


Szent György atya

Szentünk Kréta szigetén született 760-ban. Szüleitől jó nevelést kapott, a könyvek olvasásában is jártas lett. 12 éves korában elutazott Jeruzsálembe, hogy meglátogassa a szent helyeket. Tizenkét évet élt ott és sokat szenvedett a zsidóktól és araboktól. Innen Rómába távozott és felvette a szerzetességben az angyali öltözetet. Azután Konstaintinápolyba került és a Márvány tenger partján levő Akrita kolostorban élt. Békében halt mg 820 körül.


Szent Ménász atya

Ménász az egyik Sínai hegyi kolostorban élt a VI. században. 50 évi szerzetesi élet után hunyt el. Temetésénél jó illat töltötte be az egész templomot. Feltárva koporsóját, látták, hogy mindkét lábánál jó illatot árasztó myró fakadt.


Mikeás próféta

Nem tartozott a 12 kis próféta közé. Ő Jimla fia, és Illés próféta kortársa volt. Ácháb király uralkodása alatt jövendölt Szamaria pusztulásáról és a király haláláról. Ezért börtönbe vetették, és szegényesen táplálták, amíg Akáb király meg nem halt. Vértanúként halt meg a IX. században Krisztus előtt. A Királyok és Krónikák könyvében olvashatunk történetéről (I. 22, 8-; II. 18, 7-)


BOLDOG ROGÉRIUSZ (kb. 1196-1237)
Az umbriai Todiban született. Az a szerencse érte, hogy maga Szent Ferenc vette fel a rendbe 1216-ban. Nem csoda tehát, hogy igyekezett követni szeráfi atyjának nyomdokait. De eloszeretettel nézett fel azokra a szentéletu testvéreire is, akikben szüloföldje oly gazdag, és szerintük iparkodott élni. Így jutott nemsokára nagy tökéletességre. Szent Ferenc az igehirdetésben kifejtett buzgósága miatt nagyra becsülte. Gyakran magával vitte prédikálni s rábízta a Todi klarisszák lelki vezetését. De külön rábízta a szentéletu Filippa Mareri klarissza novér lelki vezetését is, aki a Rieti völgyben élt novértársaival. Ennek a megbízásnak Rogeriusz híven megfelelt s a rábízott novért a tökéletesség magas fokára vezette. Halálos ágyánál mellette volt, szentáldozásban részesítette és a szent olajjal megkente. O mondta felette a temetési beszédet, majd visszatért szülovárosába, Todiba, ahol a következo évben, 1237. jan. 5-én az igazak halálával halt meg. Halála után sírját sokan keresték fel s tapasztalták csodás segítését. IX. Gergely pápa, aki személyesen ismerte, szentnek nevezte s megengedte, hogy Todiban nyilvánosan tiszteljék. Tiszteletét XIV. Benedek terjesztette ki az egész Ferenc-rendre.
„Virrasszatok kitartással, buzgón fenntartva magatokban az áhítat szellemét, hogy midon a kiáltás hallatszik: „Jön a Volegény!”, huségesen elébe mehessetek lelketeknek a szeretet és öröm olajával teli lámpásaival, miközben a balga szüzek kizáratnak, ti pedig bevonultok az örök örvendezés lakodalmas asztalához, ahol Krisztus az o jegyeseit az angyalok és választottak közé ülteti és körüljárva felszolgál nekik.”
Szent Bonaventúrának az assisi klarisszákhoz írt levelébol.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Rogériuszt, Szent Ferenc társát és követojét a szentek példája követése által a tökéletességre vezetted, add, hogy mi is szentjeink nyomdokain haladva, részesei legyünk dicsoségüknek is. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

OSZLOPOS SZENT SIMEON szerzetes
*Szisz, Nikopolisz mellett, 390 körül. +Antióchia mellett, 459.

A korai idők szíriai szerzetesei életmódjukkal és aszketikus gyakorlataikkal megdöbbentik az utókort. Közöttük alakult ki a remeteségnek az a szinte hihetetlen formája, hogy a remete nem barlangba vagy kunyhóba húzódott vissza, hanem oszlop tetejére költözött. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy 3--5--10 méter magas kőoszlop tetejére feltettek egy nagy kőlapot, ezt korláttal vették körül, s a remete ott fenn imádkozott, vezekelt, böjtölt. Élelmezéséről létra segítségével a körülötte megtelepedett tanítványok gondoskodtak. A kortársak között is sokan idegenkedtek ettől az életformától, ezért mondta Szent Simeon kortársa, Theodorétosz ciruszi püspök: ,,Meggyőződésem, hogy ez az oszlopon állás nem Isten szándéka nélkül történt. Azért intem a gáncsoskodókat, hogy zabolázzák meg nyelvüket és ne fecsegjenek vakmerően. Gondolják meg, hogy Isten már többször cselekedett így, hogy a lomhábbakon segítsen.''

A nyugati egyházban egy kísérletről tud a hagyomány: Trier közelében állított magának ilyen oszlopot egy remete, de a püspök megtiltotta és leromboltatta az oszlopot.

Az itt következő életrajz olvasásakor bennünk is felmerül, hogy túlzás, amit olvasunk. Simeont azonban a kortársak ,,a földkerekség legnagyobb csodájaként'' tartották számon.

A 4. század vége felé született Szíria és Kilikia határán egy jelentéktelen faluban. Úgy látszik, hogy szülei nem voltak szegény emberek, de a fiuk mégsem kapott alaposabb képzést. Ifjúságát inkább a mezőn töltötte juhokat legeltetve. Simeonnal is az történt, ami oly sok szerzetessel: egy napon a templomban meghallotta az Úr szavát, és mindenkorra megváltoztatta az életét.

A Hegyi beszéd szavai voltak ezek, amelyekkel az Úr boldogoknak magasztalja a ,,sírókat'' és a ,,tiszta szívűeket''. E szavak és egy álom hatására a fiatalember sürgető hívást érzett az imádságra közeli szomszédságának aszkétái körében, és elmagyaráztatta velük magának a szerzetesi élet alapjait, ahogy akkoriban -- mindenekelőtt Szíriában -- értették. Kemény, csaknem vad élet volt ez; ma erőszakoltnak és sok részletében természetellenesnek tűnik számunkra, mert úgy látszik, mintha a külső aszkézist tartották volna fontosabbnak. Nem lehet azonban fel nem ismerni, hogy az istenszeretet nagy belső heve lelkesítette ezeket az embereket.

Simeon két év múlva elhagyta első tanítóit, akiknél a szerzetesi élet alapelvei mellett megismerte a zsoltárkönyvet és a Szentírást, majd belépett a szíriai Antióchia közelében lévő teledai kolostorba. Itt az aszkézis még sokkal szigorúbb volt, mint amelyhez addig hozzászokott. Tíz évig gyakorolta ott magát lankadatlan buzgósággal az alázatosságban és a türelemben. Egyre fokozott vezeklései először csodálatot keltettek, majd kiváltották szerzetestársai nemtetszését. Elöljárójának közbe kellett lépnie, de mivel semmit sem ért el nála, végül el kellett bocsátania. Közvetlen alkalmat nyújtott erre egy esemény, amelyet a hagyomány különös szeretettel beszél el: Simeon egy durva kötelet olyan szorosan csavart csupasz teste köré, hogy mélyen bevágott a húsába. Rájöttek titkára, mert a ruháján átszivárgó vér elárulta, és erőszakkal eltávolították róla a kötelet. Amikor ezért kiutasították a kolostorból, öt nap múlva félholtan találták -- de még mindig zsoltárokat énekelve a kolostor közelében egy kiszáradt ciszternában.

Ezután Simeon Tellneszinbe indult, egy nem messze lévő faluba; ama hegy lábánál feküdt, amelyen később az oszlopa állt. Remeteként akart itt élni. Bezárkózott egy parányi kunyhóba, és mivel éppen a nagyböjt közeledett, az Úrhoz, Mózeshez és Illéshez hasonlóan 40 napig étel és ital nélkül akart maradni. Mivel a pap, akitől tanácsot kért, lebeszélte erről az ,,öngyilkossági kísérletről'', készségesen odakészített erre az időre kenyeret és vizet; a 40 nap elteltével azonban mindkettőt érintetlenül találták, a remete pedig kunyhója földjén feküdt ájultan. Attól kezdve haláláig megtartotta a húsvét előtti 40 napos böjtöt, sőt még meg is nehezítette ezt a gyakorlatot.

Három évet töltött a kunyhójában, s ezalatt számos tanítvány gyűlt köréje. Ekkor felment a hegyre, s egy ajándékba kapott földdarabot bekerített, önmagát pedig lánccal egy súlyos kőhöz kovácsoltatta. Később eltávolíttatta a láncot, de ott maradt a legszűkebb területen tetőzet nélkül, a szabad ég alatt. Következő lépésként egy oszlopra állt. Ez eleinte csak alacsony volt, de egyre magasabb oszlopokra cserélte. Közülük a legutolsó, vélhetően mintegy 20 méter magas oszlopon, amelyen két négyzetméternél nem lehetett több hely, húsz évet töltött állva, méghozzá hosszú ideig mindkét lábát úgy odaerősítve, hogy nem is tudta mozgatni őket. Összesen mintegy negyven évet tölthetett az oszlopokon.

Idővel pontos napirendet állított össze magának. Az éjszaka beköszöntétől a kilencedik óráig (tehát a következő nap délutánjáig) imádságba merült; a kilencedik órától pedig az embereknek szentelte magát, akik odasereglettek, hogy lássák, hallják, kikérjék a tanácsát, megvallják a bűneiket vagy fogyatkozásaikra gyógyulást keressenek. Érkeztek hozzá Szíriából, Arábiából, Perzsiából, Ibériából, Rómából, Itáliából, Hispániából és Galliából egyaránt. Betegséget, éhséget és szomjúságot, a nap hevét és a fagyot, esőt, szelet és zivatart, a kíváncsiskodók és segítséget keresők ezreinek tolongását a vezeklő zokszó nélkül viselte el napról napra, évről évre, míg csak imádsága közepette a halál meg nem váltotta kínjaitól. Temetése egy császár diadalmenetéhez hasonlított. Tetteinek és szenvedéseinek helyén csakhamar zarándokhely létesült, amelynek romjai még ma is láthatók.

Mint valami lepecsételt könyv, olyan számunkra Simeon élete, mégis teljes nyilvánosságában játszódott le az akkori civilizált világ országainak számtalan embere előtt. Mi ösztönözhette ilyenféle látszólag értelmetlen aszkézisre? És ha azt hitte, hogy Isten tetszését leli a természet ilyen erőszakos leigázásában, miért állt egy oszlopra, amely mindenki számára láthatóvá tette? Nem kellett volna-e inkább alázatosan a rejtettséget keresnie? A sok kérdés ellenére csodálatot kelt ennek az embernek a lelki ereje, mögötte pedig olyan erő érezhető, amelyet természetes módon nem lehet megmagyarázni. Maga Simeon arról az álomról beszélt, amelyet ,,megtérése'' kezdetén vallott be. Akkor ugyanis miközben -- még félig gyermekként -- a nyolc boldogság szavain tűnődött, azt álmodta, hogy ki kell ásnia egy épület alapjait. Eközben egy titokzatos hang egyre arra késztette, hogy ásson mélyebbre, és ne fáradjon bele. Csak amikor ez az alap már rendkívül mély lett, kapta azt az utasítást, hogy most már hozzákezdhet az építéshez. A rendkívül mély alapon a jelképek nyelvén kétségtelenül az alázatosságot kell érteni. És valóban: a szentség ismertetőjelei közül ezt a legcsalhatatlanabbat Simeonban magas fokon lehet megtalálni. Mindenki másnál bűnösebbnek tartotta magát, és nem vetett meg senkit, aki felkereste. Elérhető volt mindenki számára, szelíd és szeretetre méltó mindenki iránt; az osztályrészévé vált csodálatot egyedül az általa működő Istenre tudta áthárítani. Életét egyértelműen Isten megbízásának tekintette, s olyan módon valósította ezt meg, hogy nyomát sem találni benső bizonytalanságnak, vagy hivatása valódiságában való kételkedésnek. Az oszlopos szentnek nagy jelentősége volt a maga korában. Úgy állt az oszlopán, mint messzire világító fény, amely sokak útmutatója és Krisztushoz vezetője lett. Bizonyára sokan szenzációvágyból keresték fel, de jól ki tudta használni az általa előidézett bűvöletet: prédikált, intett, korholt, vigasztalt, gyógyított, jövendölt, beleavatkozott a teológiai vitákba, megtérített számtalan arabot és pogányt, hitehagyottakat és langyosakat vezetett vissza az Egyházba, a szava pedig eljutott császárokhoz és királyokhoz, papokhoz és püspökökhöz, gazdagokhoz és koldusokhoz egyaránt.

Emellett napjának csak egy csekély töredékét szentelte külső ügyeknek. Az éjszakát és a nap nagyobb részét egyedül Istennek tartotta fenn. Ekkor áramolhatott belé az az erő, amely hallatlan kínjai közepette is rendíthetetlenül tartotta fenn. Hiábavaló, ha ezt az életet ,,igazolni'' akarjuk; belső titka rejtve marad számunkra. Jelentősége azonban kora súlyosan megpróbált Egyháza számára felbecsülhetetlen; szeretete és segítő jósága kiárad minden testi és lelki nyomorúságban sínylődő emberre, és Istennek égő, mélységesen misztikus megtapasztalásában úgy áll még ma is előttünk, mint felfoghatatlan, utánozhatatlan ,,jel'', amely hirdeti, hogy mire képes az az ember, aki elfelejti önmagát, mert Isten szeretete hatalmasodott el benne.

Szent Szinklétika anya

Szinklétika Alexandriából származott gazdag szülőktől, Amikor elérte azt a kort, számtalan fiú szerette volna feleségül elnyerni a szép, erényes és gazdag leányt. Ő azonban tisztán akarta magát megőrizni és mennyei Vőlegényéhez ragaszkodott. Istenhez emelve értelmét, igyekezett győzelmet aratni látható és láthatatlan ellenségei fölött, amelyek bűnre akarták vinni. Szülei halála után minden vagyonát elosztotta a szegények és rászorulók között. Magával víve vak testvérét, elrejteztek egy síremlékben, amely szüleihez tartozott, és ott szerzetesi életet éltek. Szent életüknek híre hamar elterjedt a környéken. Körülötte egész kis közössége gyűlt össze az istenfélő asszonyoknak és lányoknak, akik oktatását várták. Egész további életében szóval és tettel, nagy buzgósággal tanította a körülötte élő nőket. 80 éves korában olyan fájdalmas betegség támadt rá, amelyet az istenfélő Jób is megtapasztalt. Teste szétoszlott és a férgek rágták. Három és fél évig szenvedett ebben, keresztény türelemmel tűrve szenvedéseit. Három nappal előre megmondta halálának idejét, ami valóban úgy következett be 350 körül.

Szent Teopempt és Teona vértanúk

Dioklécián császár, egy utazása alkalmával, Nikomédia városában bálványszobrokat állított fel és imádta azokat. Néhány nap múlva elfogták Teopemt nikomédiai püspököt és a császár elé vitték. Mivel nem tudta hittagadásra bírni, tüzes kemencébe vetette. A vértanú leült a kemencében, majd éjfélkor a kemencéből kijőve, a császár hálószobájába ment, szólt hozzá és újra visszament a kemencébe. Ezután börtönbe került, ahol éheztették.

Teona varázsló volt. Dioklécián azt a megbízatást adta neki, hogy leplezze le Teopempt varázslásait. Teona mérget készített a püspöknek. Látva, hogy semmi kárt nem tesz benne a méregpohár, ő is hitt Krisztusban. A császár őt is börtönbe vetette. Ott Teopempt kioktatta őt a keresztény hitről és megkeresztelte. Dioklécián új kínzásokat talált ki Teopempt püspök számára, de sikertelen maradt ebben is, és nem bírta hittagadásra venni. Kínzások után fejvesztésre ítélte, amit a szent püspök örömmel fogadott. Ezután a császár előhivatta Teonát, de ő sem akart hittagadó lenni. Büntetésül a császár elevenen eltemetésre ítélte. A keresztségben a Szinéziosz nevet kapva a vértanúságot is elszenvedte Krisztusért. Mindezek a 303. évben történtek.

A 70 szent apostol ünnepe

Jézus Krisztus először 12 apostolt választott ki, nevüket pontosan olvashatjuk az Evangéliumokban. Utána úgy látta jónak, hogy kiválasszon még 70 (vagy 72) apostolt. Ezeket páronként elküldte a városokba és falvakba, hogy hirdessék Isten országának eljövetelét. (Lk. 10,1-) A Szentlélek eljövetele után mindnyájan hirdették az evangéliumot különböző helyeken. Egyesek önálló hithirdetők voltak, mások pedig valamelyik apostolhoz szegődtek a 12 közül. Ezeknek az apostoloknak egy részét Egyházunk külön-külön napon is ünnepli. A mai napot az apostolok „gyülekezetének” nevezve egy napon ünnepli meg mindnyájukat, hogy a keresztényeket megóvja az apostolokkal kapcsolatos véleménykülönbségektől. A Szentírás csak néhánynak nevét említi közülük, a mai napra írt egyházi énekeink pedig nagy részüket említi név szerint.


FOLIGNOI* SZENT ANGÉLA ÖZVEGY, III. r. (1248-1309) 
Jómódú családból származott. Anyjáról úgy emlékezik meg, hogy nagy akadálya volt Isten felé vezeto útján. Fiatalon férjhez ment, négy gyermek anyja. lett. Világias életet élt, habár végezte vallási kötelességeit is. 37 éves, amikor Isten a tökéletesebb életre hívja. Bunei megismerése a kárhozat félelmével tölti el. Elmegy gyónni, de több bunét elhallgatja. Lelkiismeretfurdalásai közepette Assisi Szent Ferenchez fordul. Hallva a ferences Arnold atya prédikációját, jó gyónást végez s most már egészen Istent választja. Kéri, mutassa meg a hozzá vezeto utat. Nehéz áldozatokat kell hoznia. Egymás után halnak meg anyja, férje, gyermekei. 40 éves ekkor. Egészen búcsút mond a világi életnek. Beöltözik a ferences III. rend ruhájába, s Wadding ferences történész szerint kolostort is alapít, amikor már lelki leányai száma megnövekszik. Kezdodnek a látomások, kinyilatkoztatások. Legmélyebb nyomot a megfeszített Krisztus látomása hagy lelkében. Krisztus mondja neki: „Mindezt érted szenvedtem. Mit tudsz viszonzásul adni, ami elég volna?” Angéla írástudatlan. Látomásait, tanításait, leveleit Arnold atya írja le, ezek az írások könyv alakjában is megjelennek „Folignoi Angéla könyve” címen, s még életében sokan olvassák. Misztikus tanítások boven találhatók benne. Egyszer megmutatta neki az Úr szent Szívét, mint a viharban legbiztosabb menedéket. Angéla sokszor menekült oda, mert több éven keresztül mindenféle kísértést szenvedett. Az Úr ezekkel tisztította meg ot minden tökéletlenségtol s készítette elo a vele való egyesülésre. Élete utolsó 12 évében földi táplálékra nem volt szüksége: csak az Oltáriszentséggel táplálkozott. A szemlélodo életet összekötötte a felebaráti szeretet gyakorlásával, betegek gondozásával, mások tanításával. Tanításai miatt a „‘teológusok mesternoje” néven emlegették. 1309-ben, 61 éves korában halt meg. XII. Ince pápa (1691-1700) avatta boldoggá.
Boldog Angéla testamentuma lelki leányaihoz:
„Hon szeretett leányaim, törekedjetek arra, hogy igazán kicsinyek és alázatosak maradjatok, nemcsak külsoleg, hanem szívetek mélyébol. Más végrendeletet nem hagyok hátra, csak a kölcsönös szeretetet és a mély alázatot. És átadom mint egész hagyatékomat azt, ami Jézus Krisztusnak is a hagyatéka volt, ti. a szegénységet, a szenvedést, a megvettetést, mert ez volt Jézus élete.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Angélát azzal tuntetted ki, hogy Szent Fiad titkaiba be
tudjon hatolni. Érdemeiért és közbenjárására nekünk is add meg, hogy részesei
lehessünk misztériumaidnak itt a földön, és dicsoséged kinyilatkoztatásán
ujjongva örvendezhessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Dafróza     vértanú, † 362       


Szent Gergely     püspök, † ~541       


Boldog Izabella,     † 1270           


Szent Rigobert     szerzetes, érsek, † ~750       


Szent Teoktiszt atya

Szentünk a szicíliai Kukumoszban alapított kolostort szent Miklós tiszteletére. Ott éltek azok a görög szerzetesek, akik a képrombolás idején menekültek el hazájukból. A kolostorfőnök Teoktiszt atya volt. Mint jó atya vezette nyáját az örök élet hajlékai felé. Késő öregségben halt meg 800 körül, január 4én.

Szent Titusz
           

Szent Zoszimász és Atanáz atyák

Zoszjmász a kisázsiai Kilikiából származott. A pusztában élt remete életet. Dioklécián császár alatt elfogták, megkínozták, de semmiféle kínzás nem ártott neki. Kínzásai alatt a pusztából előjött egy oroszlán, emberi hangon beszélve. Ezt látva, Zoszimászt szabadon engedték. Atanáz, akinek a feladata volt a rabok számbavétele, látva mi történt Zoazimásszal, hitt Krisztusban és megkeresztelkedett. Mindketten a pusztába távoztak, és imádságos élet után egy hegy szakadékában csendesen meghaltak.

 Szent Dániel     vértanú, † ~100       
 

PÁRIZSI SZENT GENOVÉVA szűz

 *Nanterre, 422 körül. +Párizs, 502. január 3.
Genovéva szülei a Párizs melletti Nanterre-ben éltek, és még római őseikről nevezték magukat: apját Severusnak, anyját pedig Gerontiának hívták. 422-ben született gyermeküket frank néven nevezték el Genovévának.

Az 5. század eleje, amelyben a gyermek felnőtt, felkavart, megpróbáltatásoktól fenyegetett világ volt. Az utolsó északi római provincia határain átcsapdostak a népvándorlás hullámai. Az ókori nagyvárosokban leomlottak a paloták és fürdők, színházak és templomok. A városok falvakká zsugorodtak össze, s régi falaik és sáncaik már csak alig vették körül őket, olyanok voltak, mint valami túlságosan bővé vált köpeny. A pogányok között keresztények is éltek, nagy tekintélyű püspökük köré csoportosulva; régóta betelepült gall-római családok, amelyek büszkén vallották magukénak a háromszemélyű Isten igaz hitét, s elzárkóztak az ariánus eretnekség és a germán behatolók pogány szörnyűségei elől. A barbárok azonban csakhamar az igaz hitre tértek, s ez meghatározta jövőjüket. Amikor Genovéva fiatal volt, még Aätius, a birodalom hadvezére kormányozott Észak-Galliában; amikor pedig meghalt Genovéva, a rómaiakat már elűzték a germánok, a Merovingok királya, Klodvig pedig hatalmas birodalomba kényszerítette a frankok sok háború és véres viszályok által megtépázott törzsét. Miután Szent Remigius (436 körül--533) reimsi püspök megkeresztelte, a Mons Lutetiuson, az apostolok által épített templomában sírhelyet állíttatott fel Párizs szentjének, Genovévának.

Szent Genovéva életrajza, amelyet ismeretlen kéz írt a 6. században, közli, hogy amikor Genovéva még csak hatéves kislány volt, szülei között állt a félhomályos templomtérben, és nézte a két vándorpüspököt, Szent Germanust (378 körül--450 körül) és Szent Lupust (383 körül-- 478), akik úton voltak Anglia felé, és Nanterre-ben akartak éjszakázni. A nép összegyűlt, hogy meghallgassa prédikációjukat. Germanus csodálatos módon felismerte a gyermekben a jövendő szentet. Másnap reggeli elbúcsúzásuk alkalmával megáldotta, és egy bronzérmet ajándékozott neki, amelybe kereszt volt bevésve.

A következő évekből csak egy fontos eseményről tudósít életrajza. Egy napon anyja keményen megfegyelmezte a gyermeket, mert felingerelte -- mint vélte -- túlzott jámborsága. Gerontia ott helyben megvakult, és csak hosszú idő után látott ismét, amikor Genovéva, valami belső megvilágosodást követve, vizet merített egy közeli kútból, és megnedvesítette vele anyja szemeit. Ekkor vált először hatékonnyá az a csodás erő, amelyet Isten kölcsönzött Genovéva kezének, és amely később sok megszállottnak, betegnek és tévelygőnek gyógyítójává lett. Nanterre- ben még ma is tiszteletben tartják a gyógyító erejű vizet tartalmazó régi kutat.

Tizenöt éves korában tette le Genovéva Párizs püspökének kezébe a szüzességi fogadalmat és felvette a fátylat. Amint az ókeresztény időktől kezdve szokásos volt, családjában élte tovább az Istennek szenteltek csendes életét; először atyja nanterrei házában, szülei halála után pedig keresztanyjánál, Párizsban. Kemény böjtökben törte meg testét; egy súlyos betegségben átélte a halál közelségét is. Felgyógyulása után elmondta, hogy egy angyal felvitte a magasba, Isten dicsőségébe. Elnyerte azt az adományt, hogy olvasni tudott az emberek szívében, akik vigasztalást és tanácsot keresve érkeztek hozzá.

Sok időt szentelt az elmélkedő imának, s hogy testén uralkodni tudjon, böjtölt és vezekelt. Környezete számára érthetetlen módon negyven éven át csak csütörtökön és vasárnap evett kevés kenyeret és főtt zöldségfélét, a többi napokon semmit. 55 évesen a püspök tanácsára vett magához néha tejet és halat. Emiatt sokan boszorkánynak tartották, de ő alázatosságával, tisztaságával és jótékonyságával megnyerte az embereket. Azt szokták mondani róla, hogy mindig tizenkettedmagával van, s a tizenkét erényt értették ezen, amely szüntelenül megmutatkozott tetteiben: a hitet, böjtölést, türelmet, nagylelkűséget, egyszerűséget, ártatlanságot, egyetértést, szeretetet, fegyelmezettséget, tisztaságot, igazságosságot és okosságot.

Rágalmak, gyanúsítgatások, ellenségeskedések megtapasztaltatták vele a kereszt keménységét. Genovéva szerény párizsi házából lassanként valami kis kolostorféle alakult ki. Fiatal lányok sereglettek köréje, hogy együtt imádkozzanak vele, és együtt szolgálják Krisztust testvéreikben. Genovéva számára azonban mindez csupán előkészület volt tulajdonképpeni feladatára. Nemsokára eljutott hozzá a második hívás is, amely isteni megbízatással küldte ki cellájából népe és évszázada nagy küzdelmeibe és döntéseibe.

451 tavaszán Attila lovas hadaival átkelt a Rajnán, a nagyhéten elfoglalta Metzet, és a Szajna völgyén át Nyugat felé nyomult előre. Az öldöklő és gyújtogató hunok rémtetteiről szóló hírek hallatára Párizsban pánik tört ki: mindenki fejvesztetten menekült kifelé a városból. Genovéva szembeszegült a zűrzavarral: éjszakai imádságra gyűjtötte össze a nőket, erőteljes prédikációt tartott a férfiaknak, és Istenbe vetett bizalmat kívánt tőlük. Ekkor az egész nép ellene fordult, levonszolták a Szajna partjára, hogy megkövezzék és a folyóba vessék. A forrongó tömeg azonban szétrebbent, amikor egy csapat klerikus tört utat magának. A haldokló Germanus püspök fődiákonusa kereste Genovévát, hogy átadja neki a püspök utolsó miséjéből való szentelt kenyereket. Germanus mély tiszteletének e jele a szent nő iránt nem maradt hatás nélkül a népre. A haldokló láthatatlan jelenléte megmentette Genovévát és általa Párizst is.

A város védelmét lázas sietséggel megerősítették. Attila pedig elhagyta a Szajna völgyét, és Orléans ellen sietett, ám saját romlására. Ott ugyanis már várta Aätius a germánok és a gall-rómaiak egyesített seregével, és megsemmisítő csapást mért rá. Aätius halála (454) után a frankok pogány vezére, a Merovingok nemzetségéből való Kilderik meghódította Közép-Galliát, és székhelyét Párizsba tette. Erőszakos és veszedelmes férfi volt Klodvig apja. Számára Genovévát bizonyára titokzatos félhomály övezte; úgy tekinthetett rá, ahogy a germánok néztek bölcs nőikre. Genovéva mindenesetre félelem nélkül és sikeresen tárgyalt vele, kegyetlen kezéből kiragadta a hadifoglyokat, vagy legalább megkönnyítette sorsukat.

Még egyszer megmentette a várost, amikor a Kilderik és Syagrius (a római hatalom utolsó galliai védelmezője) közti háborúskodás során bekerítették Párizst, és minden utat elzártak az élelmiszerszállítás elől. Genovéva néhány hajónyi legénységet toborzott össze, és felhajózott velük Champagne-ba. Itt kenyérgabonát vásárolt, és vízi úton szerencsésen levitte az ostromlott városba. Régi életrajzai nem mulasztják el e vállalkozás rendkívüli veszélyeinek részletes leírását, is hangsúlyozzák, hogy a dolgok természetes rendje szerint el kellett volna veszniük.

Genovéva ekkor már nagy csodatevőnek számított. Mindenütt, ahol feltűnt: Laonban vagy Tours-ban, Arcis-ban, Troyes-ban vagy Orléans-ban betegeket és szerencsétleneket vittek hozzá. Uralkodott a démonokon, akik országában és évszázadában nyilván sokakat hatalmukban tartottak. Amikor Genovéva egy zarándokútján a tours-i Szent Márton bazilikához közeledett, a bejáratnál egy egész sereg megszállott rohant rá hangos kiáltozással. Kezének érintésével gyógyította meg a szenvedőket. Laonban visszaadta egy már kilenc év óta béna, fiatal lány egészségét. Hosszasan imádkozott, majd kezével megmelengette a merev tagokat, mire a béna felkelt és járt.

Legrégibb életrajza megörökít egy jelenetet, amely egy képben sűríti szentségének kisugárzó erejét. Egy viharos éjszakán Genovéva néhány társnőjével együtt Szent Dénes (lásd: A szentek élete, 580. o.) sírtemplomához zarándokolt. A szél eloltotta a többi nő fáklyáit és gyertyáit, Genovéva gyertyája viszont zavartalanul világított a sötétben. A művészek is fénnyel a kezében ábrázolják, egyik oldalán egy ördöggel, aki a lángra tör, másik oldalán pedig egy angyallal, aki megóvja azt.

Genovéva nyolcvanéves korában, 502-ben halt meg a hagyomány szerint január 3-án. Az apostoloknak abban a pompás templomában temették el, amelyet Klodvig és Klotild építtetett a Mons Lutetiuson. A későbbi századok folyamán a templomot többször átépítették, Genovéva sírja állandó zarándokhely maradt mindaddig, míg a forradalmárok fel nem dúlták. A templomból panteont alakítottak a francia nemzet nagyjainak.

Genovéva ereklyéit a közeli Saint-Étienne-du-Mont templomban őrzik. Mindmáig Párizs védőszentje.




Szent Gordiusz vértanú
Gordiusz a kappadókiai Cezareában született keresztény szülőktől, akiktől keresztény nevelést kapott. Érett korában belépett a hadseregbe. Ott minden társát felülmúlta testi erejével és lelki bátorságával. Mindezekért századossá nevezték ki. Licínius császár uralkodása idején (307-324) üldözés kezdődött a keresztény Egyház és a keresztények ellen. A keresztények sokféle kínzásokat és megaláztatásokat viseltek el ebben az üldözésben. Gordiusz látva ezt az igazságtalanságot, úgy döntött, hogy elhagyja a szolgálatot a saját elhatározásából. Minden vagyonát és ismerősét, rokonát elhagyva, egy járhatatlan pusztába ment, ahol csak Isten szeme láthatta. Ott, felébresztve magában az örök élet utáni vágyat, böjtökkel, imádsággal, virrasztásokkal és Isten igéjének tanulmányozásával készült a harcra Krisztusért. Amikor elérkezett Mars pogány isten ünnepe, Gordiusz előjött, megjelent a nép között a cirkuszban és nyíltan megvallotta keresztény hitét. A város parancsnoka megkínoztatta, és kardhalálra ítélte a IV. század elején.

Szent Malakiás próféta

Malakiás próféta Zabulon törzséből származott. Ő a 12 kis próféta közül az utolsó a Szentírás felsorolásában. Működésének idejét a babiloni fogság utánra kell tenni, kb. Krisztus születése előtt 400 évvel. Rövid prófétai könyvében ostorozza a papoknak az áldozatoknál megnyilvánuló hanyagságát, és megjövendöli a világon bemutatandó tiszta áldozatot. Korholja továbbá a nép bűneit, főleg a pogányokkal kötött vegyes házasságokat. Szól végül a Messiás eljöveteléről, Akinek előhírnöke is lesz. A próféta fiatal éveiben halt meg, atyái mellé temették Szufába. Egyes történészek személyét és életét kétségbe vonják.

Szent Ábel


NAZIANZI SZENT GERGELY

*Arianz, 329/330. +Arianz, 389/390.
Az Egyház együtt emlegeti és együtt ünnepli barátjával, Vazullal. Ahhoz hasonlóan ő is előkelő kappadókiai családból származott: apja egy zsidó keresztény szektához tartozott, anyja, Nonna, buzgó keresztény volt. Gergely hangja felforrósodott, ha róla beszélt. Nonna hatására az apa megtért, sőt püspök lett Nazianzban, egy vidéki kisvárosban, amelynek ma a romjai is alig találhatók. A szülőknek hosszú időn át nem volt gyermekük. Amikor elsőszülöttük, Gergely megszületett, nagy öröm köszöntött házukba. A hálás anya Istennek ajánlotta föl gyermekét. A fiú finom és érzékeny lelkű volt. Úgy érezte, hogy Isten szavának ,,zamata édesebb a méznél''.

Anélkül, hogy vallásos neveltetésével ellenkezett volna, megismerkedett a kereszténység előtti, antik kultúra kincseivel. Később megvallotta, hogy ,,már akkor lángolóan szerette az irodalmat, amikor még álla sem pelyhedzett''. E vonzalmát megőrizte egész életén át, és ezzel Egyházát összebékítette az antik költészettel és műveltséggel.

Korának leghíresebb iskoláiba járt: a kappadókiai Cézáreában, ahol Vazullal barátságot kötött, a palesztinai Cézáreában, Alexandriában és végül Athénben. Amikor utoljára hajózott Görögországba, útja veszélyesre fordult. Nagy aggodalom fogta el, mivel még nem volt megkeresztelve. Most maga is megújította anyja ígéretét, hogy életét Istennek szenteli.

Gergely szívesen diákoskodott. Később gyakran beszélt diákéveinek élményeiről, a tanulás örömeiről és diáktársainak csínytevéseiről. A tudomány mindig jobban vonzotta, mint a gyakorlati élet. Szerette a filozófiát, a nyelvet mint a kifejezés eszközét, és a költészetet, amely különösen közel állt szívéhez. Ezt írta: ,,Zabolátlan nyelvemet pogány tanokon műveltem és a keresztény tanítás által nemesítettem.'' Athénben hosszabb ideig maradt, mint barátja, még szónoklattani tanszéket is kínáltak neki.

Miután visszatért Kappadókiába, rétorként jó hírnévre tett szert. ,,Barátaimnak táncoltam'', így jellemezte némi öngúnnyal ezt az idejét vallomásaiban, amelyeknek ezt a címet adta: Életem költeménye. Született szónok volt, amellett nagy segítségére volt tanultsága, érzékeny lelkülete és lelkesedni tudása.

Mély lelkisége megóvta attól, hogy a szavak felszínes csengése kielégítse. A szemlélődő és a tevékeny élet vonzása között hányódott. Ez a belső kettősség természetének egyik vonása volt. Egész életén át küzdött e feszültség föloldásáért. A magányban való élet, amelyet a filozófia és a lelki szemlélődés tesz tartalmassá, rendkívül vonzotta: ,,Semmit sem találok csodálatosabbnak, mint érzékeinket elnémítani, és tőlük távol, a testtől és a világtól elszakadva, magunkba szállni és párbeszédet folytatni Istennel, túl a látható dolgokon.''

Szülei unszolásának azonban nem akart ellenszegülni, ezért végül is Nazianzban telepedett le. Itt vette föl a keresztséget apja kezéből, aki már igen koros volt és alig tudta ellátni püspöki hivatalát. Szükségét érezte annak, hogy fiatal erőre támaszkodjék, s az egyházközösség is ezt kívánta. Így azután édesapja pappá szentelte Gergelyt. Ő azonban nehezen fogadta el e kényszerhelyzetet, melyet később ,,zsarnokságként'' emlegetett. Elmenekült otthonról és Vazulnál keresett menedéket. Barátja lelket öntött belé, s így néhány hónap múlva hazatért.

Apja ettől fogva számíthatott támogatására. Érzékeny, finom lénye mérséklő hatást fejtett ki akkor, amikor a teológiai viták és harcok széthullással fenyegették az egységet és a békét.

Érzékenysége mélységes felebaráti szeretettel társult. Ez képessé tette volna, hogy az Egyház érdekében olyan működést fejtsen ki, amely a tettek nagy embereihez is méltó volna. Több tehetség rejtőzött benne, mint maga is vélte.

Közben Vazul Cézárea püspöke lett és új püspöki székhelyet alapított Szaszimában. Figyelmen kívül hagyva emberi sajátságait, Gergelyt küldte oda püspöknek, aki nem ellenkezett. Püspökké is szentelték, de sohasem foglalta el székét, mert vonakodott ,,a cézáreai püspök malacait és tyúkjait'' őrizni, amint bizonyos éllel megjegyezte. Ismét meneküléssel vonta ki magát a felelősség alól, és barátját sem kímélte meg a kritikáktól.

Magányban keresett menedéket, majd nemsokára hazatért Nazianzba, hogy apja mellett lehessen -- aki közel száz éves korában, 374-ben meghalt --, attól azonban vonakodott, hogy utódja legyen apjának. Még ugyanabban az évben elhunyt édesanyja is, ezért Szeleukeiába vonult vissza, hogy az aszkézisnek és a szemlélődésnek éljen. De itt sem volt boldogabb, mint másutt. Széleskörű levelezésben keresett vigasztalódást, mert nem tudott emberi kapcsolatok nélkül élni. Vazul halála után ő lett a feje a niceai hitvalláshoz hű egyházközségeknek.

Gyors egymásutánban veszítette el szüleit és barátját. Személyes vonatkozásban magányosabb lett, mint bármikor. Búskomorság vett erőt rajta: ,,Csak egyetlen kivezető úton találhatnám meg szenvedéseim végét, és ez a halál. De a másvilág is rémít, ha evilág tapasztalatai alapján kell ítéletet alkotnom róla.''

Ekkor azonban új lendületet adott életének a történelem fordulása. Valens császár, aki az ariánusok pártján állt, elesett a gótok ellen vívott harcban. Az új császár, Theodósziusz a niceai hitvallást követte. Eljött a pillanat, hogy az Egyház állapota jobbra fordulhasson. Gergely méltónak mutatkozott a helyzethez. Konstantinápolynak, a kelet-római birodalom fővárosának templomai mind ariánus kézen voltak. A fővárosban megmaradt hívek kicsiny közössége Gergelyhez fordult. Ezúttal is panaszkodott ugyan, hogy kényszerítik, mégis elfogadta a konstantinápolyi püspöki tisztséget.

Konstantinápolyban siralmas állapotok fogadták. A katolikusoknak egyetlen templomuk maradt, ezért Gergely kénytelen volt híveit a magánkápolnájában összegyűjteni. Megjelenése nem volt mutatós, de ahhoz értett, hogy buzgóságával, szavának erejével és kedves lényével megnyerje a népet. Öt nagy, ún. Teológiai beszédet mondott ezekben az időkben, és azok a lehető legjobb hatást fejtették ki.

Új nehézségek támadtak azonban, amikor föltűnt mellette Maximosz, ez a közönséges kalandor. Gergely gyanútlanul fogadta, pedig tulajdonképpen az arianizmus fő fészke, Alexandria küldte. El is követett mindent, hogy Gergelyt eltávolíttassa a Feltámadás- templomból, és magát választassa meg a helyébe. Hatalmas botránnyá dagadt az eset, de a nép és a császár Gergely mellett állt. A 381. évi zsinat hivatalosan is konstatinápolyi püspökké nevezte ki Gergelyt.

Életében először fogadott el hivatalt ellenkezés nélkül. A zsinat alatt meghalt Meletiosz antiochiai püspök. Utódjának megválasztása során azonban Gergely intézkedései nem mindig voltak szerencsések. Ellenzéke támadt, amely ott ártott neki, ahol csak tudott. Megvádolták, hogy törvényellenesen járt el, amikor a szaszimai püspökséget a konstantinápolyira cserélte. Gergely nem értett a taktikázáshoz, ezért nem tudott kellően védekezni. Ismét fölmentését kérte, és meg is kapta.

A zsinattól méltóságteljes beszédben vett búcsút. Gergely lelkén hosszú ideig nem gyógyuló sebet ejtett a zsinat: ,,Ostobák és fecsegők gyülekezete, akik csak károgni tudnak, mint egy varjúraj''. Mielőtt elhagyta a fővárost, végrendelkezett. Minden vagyonát a nazianzi katolikus egyházközségnek hagyta a szegények gyámolítására. Ugyanúgy, mint elhunyt barátja, Vazul, mindig gondoskodott az élet mostoháiról és a szerencsétlenekről, támogatta és védelmezte őket.

Rövid ideig ismét Nazianzban segédkezett, azután visszavonult Arianzba, s ott filozófiával, költészettel foglalkozott és terjedelmes levelezést folytatott. Itt írta meg élete költeményét. Ma is ebből ismerjük érzékeny és szorongásokkal teli egyéniségét. Jeromos szerint 389-ben vagy 390-ben halt meg.

Ékesszólásánál is jobban megragad minket szívének finom érzékenysége. Írásai azt mutatják, hogy bensője csupa megrendültség, csupa finom remegés. S ha személyiségét vizsgáljuk, nem állhatunk meg a művésznél és a költőnél, hanem föl kell fedeznünk benne a misztikust is, aki Istent keresi szünet nélkül.

Mert Gergely egész életén át Istent kereste. Szorongásait és kereséseit híven leírta: ,,Mim van nekem? Mi vagyok én? Mivé leszek? - - Minderről semmit sem tudok. Mondd, nem halál-e az élet, és a halál nem élet lesz-e egykor, ellentétben azzal, amit gondolsz?'' Ez a tizennegyedik költemény tele van azzal az égő vággyal, hogy közelebb kerüljön Istenhez, és megtalálja benne ,,szíve sebének'' gyógyulását. Lelkének legbensőbb titkát tárja föl itt a költészet.

A ,,teológus'' nevet elsősorban az isteni misztérium iránti érzékével érdemelte ki. A történelem azért tulajdonította neki a Himnusz istenhez szerzőségét, mert jól tükrözi Istenhez törekvő vágyakozását:

,,Te vagy mindeneknek túlján,

más névvel hogyan illesselek?

Milyen ének tudna megénekelni?

Nincs szó, amely kimondhatna.

Mely szellem tudna megérteni?

Nincs értelem, amely fölfoghatna...

Minden lény vágya, minden teremtmény sóhaja

tehozzád igyekszik.

Hozzád imádkozik minden, ami van,

és a csend himnuszát

hozzád küldi minden létező,

amely olvasni tudja teremtésed könyvét.''

Abban az időben, amikor a krisztológiai harcok Jézus Krisztus istensége és embersége körül folytak, Gergely ingadozás nélkül azt a hitet fogadta el, amely Jézus személyében egyszerre vallja az isteni és az emberi természetet. Izzó Krisztus-tiszteletével Clairveaux-i Bernát előfutára volt. Gergely költeményei egyaránt tanúskodnak a szorongásról, amely életére nehezült, de arról is, hogy nagy lelke mily szakadatlanul kereste Istent és a békét:

,,Tégy erőssé, Krisztus,

szolgád halálosan fáradt.

Hallgat a hangom, mely Téged énekelt.

Ezt elviselni hogyan tudod?

Adj erőt és ne hagyd el szolgád.

Szeretnék újra egészséges lenni,

Téged dicsérni és néped megtisztítani.

Erősségem, kérlek, többé el ne hagyj.

Elárultalak bár a viharban,

szeretnék hozzád találni újra.''

A bizánci egyház január 25-én, a halála napján ünnepli. A római naptárba 1500 körül vették fel az ünnepét, május 9-re, amelyet egy 9. századi martirológium tévesen Gergely égi születésnapjaként közölt. 1969-ben áthelyezték az ünnepét január másodikára.


--------------------------------------------------------------------------------

Ez az ékesszóló és mélygondolkodású szent, akit ,,a teológus'' és ,,a keresztény Démoszthenész'' névvel illettek, az írók és a költők védőszentje.

Egy elbeszélés szerint zsenge gyermekkorában egy álmot látott, amely mélyen beleivódott lelkébe. Két fehérruhás nőalak jelent meg előtte. Az egyiknek fátyol takarta az arcát. Karjukba vették és megcsókolták Gergelyt. Amikor csodálkozva nevüket kérdezte, az egyik azt mondta, hogy őt Szüzességnek hívják, a másik pedig Bölcsességnek nevezte magát. Elmondták még, hogy kísérői Krisztusnak és mindazoknak, akik a tisztaságnak szentelik magukat, hogy Isten hívását követve éljenek. Ez a csodás látomás mélyen a gyermek szívébe vésődött. Ettől fogva élete végéig szűzi tisztaságban élt és minden erejével a bölcsességet szolgálta.

Megrendítőek azok a szavak, amelyekkel ez az alázatos püspök búcsút vett népétől, amikor látta, hogy ellenségei makacsul kétségbe vonják megválasztásának jogszerűségét: ,,Ha megválasztásom ekkora nyugtalanságot kavar, akkor Jónás prófétával azt mondom: ťFogjatok és dobjatok a tengerbeŤ, hogy elcsituljon a vihar, bár azt nem én támasztottam. Sosem kívántam püspök lenni, és ha az vagyok, az az én akaratom ellenére történt. Szívesen visszamegyek magányomba, hogy Isten egyháza nyugalmat leljen. Csak azt kérem tőletek, hogy utódomul erényes férfit válasszatok, aki majd buzgón védi a hitet.''

Azután elbúcsúzott szeretett konstantinápolyi templomainak klerikusaitól és híveitől. Mindenki könnyezett, amikor e szavakkal végezte beszédét: ,,Gyermekeim, őrizzétek meg a hit rátok bízott kincsét, és emlékezzetek rá, hogy többször is ťmegköveztekŤ, mert az igaz hitet plántáltam szívetekbe.''

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Nazianzi Szent Gergelyt és Nagy Szent Vazult azért adtad Egyházadnak, hogy példájuk és tanításuk világosságul szolgáljon, kérünk, engedd, hogy igazságodat alázatosan megtanuljuk és hűséges szeretetben tettekre is váltsuk!

          

ALEXANDRIAI SZENT MAKARIOSZ szerzetes, pap     

*Alexandria, 297/98 +Kellien sivatag, 393/94.
Két azonos nevű híres aszkéta ugyanabban az időben és ugyanabban az országban -- hogy is ne történt volna meg, hogy felcserélték őket. (A másik: Egyiptomi Szent Makariosz; lásd: 42. o.)

Makariosz ,,az alexandriai'' vagy ,,a városi'' melléknevét szülővárosáról, a Nílus deltájának nyugati végénél lévő híres, akkoriban még virágzó egyiptomi világvárosról kapta. A hagyomány szerint kereskedő volt, és túlléphette harmincadik évét, amikor szerzetesi hivatása kivezette a pezsgő életű nagyvárosból.

Úgy látszik, hogy Makariosz először a nitriai szerzetesekhez csatlakozott, akik Alexandriától délnyugatra, a pusztába nyúló Mareotis- tó túloldalán laktak. Később mélyebben benyomult a Líbiai-sivatagba, ahol a remeték a legkeményebb életfeltételek közepette és egymástól távol éltek. Ott töltötte hosszú életének hátralévő részét, kb. 340-től a remeték papjaként, később pedig vezetőjeként.

Makariosz még az akkori fogalmak szerint is alig elképzelhetően szigorú aszkézisben élt. Folytonosan azon fáradozott, hogy mások gyakorlatait utánozza, vagy éppenséggel felülmúlja. Az alábbi kis történet jól megvilágítja ezt. Makariosz egy napon világi ruhát öltött, hogy meglátogassa Szent Pakhomiosz (lásd: 271. o.) nagy kolostorát a Nílus melletti Tabennisziben. Novíciusnak jelentkezett, de előrehaladott kora miatt nehezen vették fel. A ,,novícius'' azután az először csodálkozó, majd zúgolódó testvérek szeme láttára olyan aszketikus gyakorlatokat végzett, olyan emberfeletti teljesítményeket ért el a böjtölésben, az éjszakai virrasztásban, a hallgatásban, az imádságban és a munkában, hogy Pakhomiosz számára nem maradt más hátra, mint hogy tiszteletnyilvánítása mellett elbocsássa az új testvért, aki úgy tűnt, mintha nem is húsból és vérből való volna. Nem akarta ugyanis kockáztatni, hogy saját tanítványai megfutamodjanak.

Makarioszt egyszer elfogta a vágy, hogy öt napot szüntelenül imában töltsön. Két nap és két éjszaka után azonban meggyulladt a lába alatt lévő gyékény az egész cellával együtt, és abba kellett hagynia gyakorlatát.

Makarioszban, a testileg jelentéktelen kis emberben a tüzes, excentrikusságra hajló lelkialkattal mély, imádságos lelkület s nagy emberi gyöngédség és alázatosság párosult. A legenda elbeszéli a szent néhány megkísértését; olyan nehéz harcot tükröznek, amelyet az egy és ugyanazon emberben lévő ellentétes képességek szabadíthattak csak fel. Egyszer hirtelen haragjában két hibázó testvért kizárt a közösségből. Amikor ez az egyiptomi Makariosz fülébe jutott, ezt közölte az üzenet átadóival: ,,Nem a két testvér van kizárva, hanem Makariosz apát.'' Alig jutott el ez a mondás az alexandriai Makariosz füléhez, izzó bűnbánattal a közeli mocsárba menekült. Ott talált rá az egyiptomi Makariosz, amikor már tetőtől talpig összecsípdesték a moszkitók. Alázattal fogadta névrokonától a hibázó testvérekkel szemben tanúsított keménysége miatt a korholást, és bocsánatot kért.

Az ő nevéhez fűződik egy nevezetes szőlőfürt története, amely a lelki élet tanítói körében a lemondás és testvéri szeretet összetartozásának iskolapéldája lett: Makariosz egyszer kapott egy nagyon szép és ízletes szőlőfürtöt. Mivel tudta, hogy önmagát az apróságokban kell megfékeznie, s hogy nagyobb öröm adni, mint kapni, odaadta a szőlőt egy, a szomszédos cellában élő testvérnek. Ez mint jó tanítvány hasonlóképpen gondolkodva szintén elajándékozta. A szőlőfürt így bejárta az egész telepet, végül az egyik testvér bezörgetett vele Makarioszhoz. Ő hálaadásra hívta össze a testvéreket, hogy megköszönjék Istennek a közösség egységét.

Nem maradtak el Makariosztól a becsvágy kísértései sem. Hosszú ideig kemény küzdelmet kellett vívnia azzal a gondolattal, hogy elhagyja a sivatagot, és Rómába utazik. Úgy fojtotta el a vándorlás csaknem ellenállhatatlan ösztönét, hogy súlyos terhekkel megrakva vonult át a sivatagon az izzó hőségben. Bizonyára egyéb tettei is hasonlóképpen megmagyarázhatók. A heves vérmérsékletű testnek kemény fegyelmezésre volt szüksége.

Nagy csodatevőként élt az emberek emlékezetében. Csak a feltűnőt és a szokatlant jegyezték fel számunkra életéből a történetek és legendák; legbensőbb titkát magával vitte a sírba, amikor csaknem százévesen, elgyengülve és roskataggá válva meghalt. Abban a sok emberben azonban, akiken szavával és tanácsaival, imádságaival és némelykor még gyógyító erejével is segített, hatékonyan élt tovább a ,,Krisztus bennünk'' misztériuma.

Szent Marcelin és testvérei,     vértanúk, † ~310       


Névtelen Római vértanúk,     † 303


Szent Teogén püspök

Szent Teogén Párii városának volt püspöke. Licínius császár idejében Frígiában a katonák elfogták, és katonai szolgálatra kényszerítették. Teogén ennek ellenszegült, ezért 4 oszlophoz kötözték, és botokkal ütötték. Ő a kínokat hősiesen viselte. Ezután börtönbe vetették. A börtönben minden ételt visszautasított. Licinius császárnak jelentést tettek róla, ő büntetésül a vízbe dobatta. A büntetés végrehajtóitól időt kért az imádságra. Imádsága alatt különleges fény ragyogta be. A hajós és néhány katona emiatt a keresztény hitre tért. A tengerbe dobatván lett Krisztus vértanúja 320 körül. Testét a keresztények kivették a vízből és a város falai közelében temették el. Sírjánál sok csoda történt.

GARDI TERÉZ SZűZ, III. r. (1769-1837)

Élete feledésbe ment volna, ha feljegyzéseit, melyeket lelkivezetoje kérésére leírt, nyilvánosságra nem hozzák. Egyszeru családból származott az itáliai Emília tartományban, Gyermekkorától nagy tisztelettel volt a szentségi Jézus és a Boldogságos Szuz iránt. 32 éves korában lépett be Szent Ferenc III. rendjébe; s hogy nem volt középszeru tagja a rendnek, mutatja, hogy Szent Ferenc többször is megjelent neki. Egy alkalommal azt mondta neki: „Amióta a terciárius ruhát hordod s elhatároztad, hogy engem követsz, atyád lettem, te pedig a leányom.” Arra is intette, ne keresse az emberek szórakoztató társaságát, csak Isten dicsoségét. Elöljárójának mint Isten helyettesének akaratát kövesse s legyen alázatos. - Szülei halála után gyermekek nevelésével foglalkozott. Szívbetegsége miatt azonban egy ido múlva abba kellett hagynia ezt a tevékenységet, s mindinkább a szenvedés útját járta. Más misztikusokhoz (Szt. Kreszcencia) hasonlóan a sátán különféle zaklatását, kísértését viselte el. Majd lelki szárazság, Istentol való elhagyatottság, kétségbeesés környékezte meg. Mindezek fölött azonban úrrá lett Isten iránti nagy szeretete és lelkiatyjának mutatott engedelmessége által. Ilyen próbákkal és szenvedésekkel készítette elo az Úr szeretett leányát rendkívüli kegyelmi adományaira. Mint Kreszcencia, Schaffer Anna, Fidelis Weiss, o is bizonyos napokon (különösen pénteken) átélte az Úr Jézus szenvedéseit, részesült a szent sebek (stigmatizáció), valamint a misztikus eljegyzés kegyelmében. Ez utóbbi egy ünnepen történt, amikor megjelent neki az Úr Jézus Szent Anyjával és a szeretett tanítvánnyal, Szent Jánossal s otjegyesének nevezte. 68 éves korában költözött át égi Jegyeséhez az emiliai Imolában, 1837, jan. 1-én. Boldoggá avatási eljárását 1918-ban indították el.
„Tolem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nekem a világ megfeszíttetett, és én a világnak. Én az Úr Jézus jegyeit viselem testemen.” (Gal 6,14.)

Imádság:

Istenünk, te tiszteletreméltó Teréz szüzet sok küzdelem közepette vezetted el

az istenszeretet tökéletességére, és Szent Fiad szenvedése jeleivel kituntetted.

Add, hogy mi is növekedjünk az Isten- és a felebaráti szeretetben. A mi Urunk

Jézus Krisztus által.