„A halálomon voltam, de II. János Pál pápa közbenjárására meggyógyultam”

Florybeth Mora Díaz beszél csodálatos gyógyulásáról. A Zenit hírügynökség tudósítását közöljük.

A Costa Ricából származó Florybeth Mora Dìaz gyógyulása történetét „Accanto a Giovanni Paolo II. Gli amici e collaboratori raccontano“ (II. János Pál mellett. Barátok és munkatársak mesélnek) címmel az Ares kiadó által megjelentetett kötet tartalmazza.

Florybeth Mora Dìaz feleség, négy gyermek édesanyja (ötödik gyermekét elveszítette), a Dulce Nombre de Jesús nevű kis faluban él.

Mikor egy napon hirtelen erős fejfájást érzett, a rohammentő a főváros San José kórházába szállította. „Akkor 47 éves voltam – idézte fel a történéseket az asszony. – Derült égből villámcsapásként ért a betegség. Rövid 24 óra leforgása alatt életveszélyes állapotba kerültem. Először felfoghatatlan volt az egész, hiszen egészséges voltam egész életemben. Kórházat csak öt gyermekem szülésekor láttam.

Nem tudtam hinni sem a diagnózisnak – patologikus elváltozás az agyban, a jobb agyi artéria okozta agyvérzés – sem az orvosoknak, akik azt mondták, néhány órám van hátra. Férjem és gyermekeim mélységesen szomorú arca bennem is elindította a kétségbeesést, mely állapotom látható rosszabbodásával tovább mélyült.

Istenben kerestem támaszt, és II. János Pál pápa közbenjárásáért imádkoztam. Mivel állapotomat kilátástalannak ítélték, elhagytam a kórházat.”

A hazafelé vezető úton Florybeth férje, Edwin Antonio kétségbeesésében a következő szavakkal fordult II. János Pálhoz: „Szentatyám, kérem járjon közben feleségem gyógyulásáért!”

2011. május 1-jén, helyi idő szerint hajnali 2 órakor kezdődött Costa Ricában II. János Pál pápa boldoggá avatásának élő közvetítése. Florybeth erős fájdalmai és mozgásképtelensége ellenére az ágyból követni akarta.

„II. János Pál pápát már életében szentként tiszteltem – indokolta hozzá való fordulását Florybeth. – Nem volt kétségem afelől, hogy Isten mellett van, és Jézus urunk előtt közbenjár értünk.”

A kérdésre, mikor és miből ismerte fel, hogy kérése meghallgatásra talált, Florybeth így válaszolt: „Egyedül voltam a szobámban. Egyszer csak hangot hallottam bensőmben, mely azt parancsolta, álljak fel. Tudtam, követnem kell az utasítást, és azt is éreztem, meg is van az erőm hozzá. Nagy békesség töltött el, megszűnt bennem a félelem. Azt gondolom, a testi gyógyulási folyamat ezután következett be. Az Úr megerősítette lelkemet, eltöltött békéjével és a gyógyulás bizonyosságát adta nekem.”

Florybeth felkelt ágyából, és kiment a konyhába. A férje meglátta, megijedt és visszavezette fekhelyéhez. Az asszony tudatta vele, mit élt át. Azt mondta, jól van, testében történt valami.

A következő reggel visszavitték az asszonyt a kórházba. Erről így számol be: „Először azt gondolták az orvosok, valaki más diagnózisát vélték az enyémnek. Mikor mégis beigazolódott, hogy a felvételek rólam készültek, az orvosok teljes tanácstalansággal reagáltak, tudták, hogy csoda történt.”

A tény, hogy Florybeth meggyógyult, megdöbbentette barátaikat, akik tanúi voltak a betegségnek. Szívük megtelt örömmel.

Milyen lehet, amikor az ember saját testében éli át a csodát? Florybeth erről így beszélt: „Nagyon nehéz időket élünk át, ha nincs hitünk. Azt gondolom, azért történt velem a csoda, hogy tekintetünket az égre irányítsuk, és elfogadjuk, Isten van, és nélküle nincsen élet. Hit és remény nélkül nem lenne lehetséges egyetlen csoda sem. Hinnünk kell abban, amit most nem látunk, de melynek létezéséről szívünk és lelkünk meg van győződve.”

Magyar Kurír

A pápa is sürgeti a 8 magyar boldoggá avatását

Szombaton egy szentimrevárosi lelki nap keretében ismerkedhetünk meg a hét ferences és egy ciszterci novícius szombathelyi pap vértanúságával, ők lehetnek Sándor István után legközelebb boldogok. Várhatóan nem kell sok évet várni a következő nagy ünnepre, Ferenc pápa ugyanis személyesen priorizálja a XX. századi diktatúrák áldozatainak boldoggá avatási ügyeit.

Rómában kibontották a 7+1 boldoggá avatásra váró magyar szerzetespap 3300 oldalas dokumentációját, ezzel párhuzamosan Magyarországon nekiláttak a „munka” másik felének: az érintett ciszterci rend, a Szombathelyi Egyházmegye és a ferencesek, Károlyi Bernát, Körösztös Krizosztom, Kovács Kristóf, Hajnal Zénó, Kiss Szaléz, Lukács Pelbárt, Kriszten Rafael, valamint Brenner János népszerűsítésébe kezdtek.

Szombaton a vértanú sorsú papok napja lesz a budai ciszterci Szent Imre Gimnáziumban 10.45-től filmvetítéssel, kiállítással, egykori cella- és paptársak személyes beszámolóival. A részleteket Kálmán Peregrin ferences szerzetes mesélte el az MNO-nak, aki viceposztulátori minőségében vesz részt a hét ferences boldoggá avatási eljárásában.

Ismert, Brenner János szombathelyi egyházmegyés vértanú pap, ciszterci novícius boldoggá avatási eljárásának hazai szakasza kilenc év után, 2008-ban lezárult, a ferenceseké valamivel később kezdődött (2011. november 27.), de az egyházmegyei szakasz már az ő esetükben is véget ért (2013. augusztus 31.), és aztán Rómába repült a Szentté Avatási Ügyek Kongregációjához.

Boldoggá avatás: ami eddig történt
l a vatikáni Szentté Avatási Ügyek Kongregációjánál folytatódott az eljárás. k, a kongregáció vezetése és a Szentatya is áttekinti a szakvéleményt.

 – A testületnél jelenleg ez a két magyar vonatkozású ügy fut, a ciszterci Brenner János atyáé és a hét ferencesé. Utóbbiak iratanyagát január 20-án bontották fel formai ellenőrzésre, mert ez egy szabályos bírósági per. Arra gondoltunk Veress András megyés püspök úrral és Dékány Sixtus ciszterci apáttal, hogy az ő tiszteletüket közösen szeretnénk elmélyíteni, életük történetét megismertetni a közvéleménnyel. Az ő példájukra való odafigyeléssel kezdjük a nagyböjtöt – magyarázza Kálmán Peregrin atya.

Törekvésükhöz sokan csatlakoznak, az ország számos pontjáról érkeznek zarándokok a Feneketlen-tó partjára, akik aztán elviszik az élményt és a tanúságtételeket otthonaikba. Körösztös Krizosztomot és Kovács Kristófot ráadásul idén 70, Károlyi Bernátot 60 esztendeje ölték meg, ami alkalmat ad egész közeli találkozásra: Krizosztom atyának például azzal a kelyhével miséznek majd, amelyikkel ő tette ezt Újvidéken, elhurcolása előtt.

Nem kevesen egyébként már eddig is felfedezték maguknak a XX. századi vértanú szerzeteseket. Mint Peregrin atya mondja, több imameghallgatást is tulajdonítanak a ferencesek közbenjárásának.

– Volt olyan házaspár, amelynél hosszú ideig nem lehetett gyermek, de miután Károlyi Bernát közbenjárását kérték imáikban, az meghallgatásra talált. Egy másik esetben egy gyermekeit egyedül nevelő édesapa épült fel csodás módon egy életveszélyes agyérgörcs után, ő Rafael atya közbenjárását kérte fohászaiban.

Károlyi Bernát csoportjának és Brenner Jánosnak egyébként azért sem lebecsülendő a hatása, mert a hozzájuk kapcsolódó történészi kutatás új történelemszemléletet hoz: többen a vértanúk közül ugyanis aktív zsidómentést végeztek a második világháború alkonyán.

Történelemformáló boldoggá avatás

– Kriszten Rafael atya betegeskedő ember volt, szervezőmunkája által mégis egy egész zsidómentő hálózat jött létre, és népkonyhákat is üzemeltetett. Amikor pedig felrobbantották a Margit hidat, csónakkal igyekezett a haldoklók segítségére a Duna jeges vizén. De Bernát atya is számos zsidó életét megmentette. Ezek a tanúságtevők saját bátorságukkal, ártatlanságukkal, életükkel és halálukkal megmutatják mindkét XX. századi diktatúra embertelenségét; hatásukkal a történelemszemléletre elérik, hogy ne legyenek kijátszhatók egymás ellen a nagy diktatúrák, mindkettő gonoszságát rajtuk keresztül egyformán lehet látni – érzékelteti Kálmán Peregrin az 1944 és ’57 között elhunyt szerzetespapok hatását.

Amihez még hozzá kell tennünk azt is, hogy néhány héttel ezelőtt a kongregáció prefektusa nyilatkozatot adott ki, miszerint a pápa külön felhívta a figyelmüket arra: a XX. századi diktatúrák áldozatainak boldoggá avatási ügyeit vegyék előre. – Úgy tűnik tehát, hogy a mostani Szentatya evangelizációs szempontjaiba is jól beleillik ez a nyolc személy – mondta Peregrin atya.

A szombati rendezvényhez kapcsolódóan a szomszédos templomban látható lesz Brenner János karinge és stólája, amiben 1957-ben a kommunisták kivégezték. Látható lesz továbbá a Paskai László bíboros által megőrzött misekönyv is, amivel Hajnal Zénó atya misézett elfogása előtt, 1945 karácsonyán a menekülteknek. A filmek kedvelői Csallóközi Zoltán 2013-as alkotásával találkozhatnak, amiben közelebbről is megismerhető Károlyi Bernát működése és tanúságtétele. Brenner Jánosról is készült film, amit szintén levetítenek a Villányi úton.

A boldoggá avatási eljárás végidőpontját nehéz megjósolni, de ha vértanú Sándor István vagy Meszlényi Zoltán perét nézzük, akár 2-3 éven belül újabb boldoggá avatás kihirdetésére is sor kerülhet Budapesten, illetve Szombathelyen.

A vértanúk százada – a 7+1 pap

1944 és 1954 között megöltek hét ferences szerzetest, hárman szovjet és jugoszláv csapatok, négyen pedig a kiépülő kommunista rendszer áldozatai lettek. Brenner Jánossal 1957-ben végeztek a kommunisták. Ismerje meg őket!

KÁROLYI BERNÁT (1892–1954) 1913-ban tett ferences örök fogadalmat, pappá 1945-ben szentelték. Az első világháború zárószakaszában tábori lelkészként tevékenykedett a fővárosban és Szécsényben. 1929-ben hittérítő munkára jelentkezett, és a kínai Paokingba utazott. Alapított egy missziós iskolát, betegeket, időseket ápolt, és szerkesztett egy 2000 szavas magyar–kínai szótárt, munkája elismeréseként 1936-ban a missziós terület második emberévé nevezték ki, de betegsége miatt két évvel később haza kellett jönnie. 1939-ben helyezték a pasaréti kolostorba helyettes vezetőnek, ott ferences újságot is szerkesztett. Kisvártatva kinevezték a kecskeméti rendház vezetőjévé (a kecskeméti zsidóság megmentőjeként tartják számon, emlékére fát is ültettek a városban), majd a pappá szentelése utáni évben a pasarétiek élére került. Még 1944-ben a rendházban rejtegette azokat, akik a nyilasok elől menekülve hozzá fordultak segítségért. Ő bújtatta el Vörös János honvédelmi minisztert is. Demokráciaellenesség vádjával tartóztatták le, de kiengedése után elindult az 1947-es választásokon, ahol egyéni mandátumot szerzett a Demokrata Néppárt színeiben. Mivel elöljárói nem engedték, hogy politikai pályafutásba kezdjen, lemondott. 1948-ban nem jogerősen börtönbüntetésre ítélték, de csak 1949. november végén a pasaréti templomból hurcolták el az ávósok – épp vásárolni ment óvodásoknak –, majd megkínozták. Vácott internálták, a börtönben halt meg 1954-ben. Jeltelen sírba temették. Akik a börtönben találkoztak vele, úgy tartották, hogy „egy maroknyi mennyország volt a pokol kapujában”. Károlyi lehet a képviselők védőszentje.

KÖRÖSZTÖS KRIZOSZTOM (1900–1944) „Nem akarjuk cserbenhagyni azt a népet, amely megszeretett minket, nagy áldozatot hozott (…). Itt maradásunk valószínű következményeivel tisztában vagyunk…” – írta elöljárójának halála előtt. Október 28-án, Újvidéken a partizánok végezték ki, mert a hívekkel maradt a meghurcolások idején.

KOVÁCS KRISTÓF (1914–1944) a lágerben is hamar megtalálta a beteg, szomorú embereket, akiket „ne aggódj, kis pajtásom” megszólítással biztatott. Kamarás Mihály atya, aki szemtanúja volt kivégzésének, egy történetet említ: sikerült egy alkalommal bort és ostyát hozatni a táborba misézéshez, amit Kovács Kristóf egy betegnek odaadott szíverősítőül… Sic debuit esse (Így kellett történnie) – ezek voltak utolsó szavai a kivégzés előtt.

HAJNAL ZÉNÓ (1900–1945) a Gyékényesre bevonuló bolgár partizánokat egyházi öltözetben várta, hogy a hívek a menetelés közben is láthassák, van mellettük pap, tudnak gyónni. Egy katona – látva a ruhát – az árokba lőtte a helyi plébánossal együtt.

KISS SZALÉZ (1904–1946) naplójában 17 évesen előre megírta, hogy a vértanúság útjára lép. 1946-ban azért ítélték halálra, mert nem törte meg a gyónási titkot. Mindszenty József mondta róla: „A magyar vértanúpapok sorát Szaléz atya nyitja meg.” Sopronkőhidán végezték ki. Halála után hajtóvadászat indult az egyházhoz köthető ifjúságnevelő mozgalmak, különösen a cserkészet ellen.

LUKÁCS PELBÁRT (1916–1948) a börtönpincében maga köré gyűjtötte azokat, akik rózsafüzért akartak imádkozni. A hangot meghallotta egy Ungvárról odahurcolt zsidó is, akivel Pelbárt atya egy harmadik társukkal új fejezetet nyitott a hírhedett Vilma Királynő úti börtönpincében; nem panaszkodtak, nem jajveszékeltek, megbocsátottak és imádkoztak. Finn-Karéliába hurcolták, ott halt vértanúhalált. A Kiss Szaléz és Lukács Pelbárt elleni eljárások voltak a Mindszenty-per főpróbái, az volt a „bűnük”, hogy az ifjúsággal foglalkoztak, amit, mint azt Sándor Istvánnál később látjuk, a kommunisták nem tűrtek el. Pelbárt atyának a ma közismert és közkedvelt Olofsson Placid atya volt a cellatársa.

KRISZTEN RAFAEL (1899–1952) pasaréti és Margit körúti házfőnök is volt, 1950-ben a hatvani kolostor elöljárója, az üldözött zsidók és a szegény családok támasza. Hatvanból hurcolták el. A téli hidegben egy szál kabát volt az összes börtönruházata, „pucér Krisztusnak” gúnyolta őt egy őr. Tüdőbajban halt meg, fogságban.

BRENNER JÁNOS (1931–1957) 1950-ben jelentkezett a ciszterci rendbe, néhány héttel később azonban utolérte zirci állomáshelyét a kommunisták bosszúja. A rend vezetése, hogy mentse a szerzeteseket, integrálta a rendtagokat az egyházmegyékbe, így lett 1951-ben Brenner szombathelyi egyházmegyés. 1955-ben pappá szentelték, Rábakethelyen kezdte szolgálatát, rajongott az ifjúságért, együtt sportolt velük. 1957-ben többször is megpróbálták megölni, végül december 14-én éjjel, miután a Zsida felé vezető úton többször is megtámadták, 32 késszúrással végezték ki, miközben egy halálos beteg felé tartott. Halála része volt az egyház és a hívek ellen irányuló megfélemlítéssorozatnak.

 (Bucsy Levente, mno.hu)

Ellopták II. János Pál vérét

Ellopták a II. János Pál pápa vérét tartalmazó ampullát az abruzzói San Pietro della Ienca templomból. A bűncselekményt hétfő reggel fedezték fel. Több mint ötven csendőr keresi nyomkövető kutyákkal az ereklyét az apró templom körüli mezőkön. A hatóságok nem zárták ki, hogy a tolvajok eldobták a kegytárgyat.

A lopást a hét végén követték el. Az ereklyével együtt egy kisebb méretű feszületet is elvittek a templomból. A lengyel pápa vérét őrző ereklyéből az egész világon három van. Az egyik azért a l'Aquila közeli San Pietro della Ienca templomába került, mivel II. János Pál gyakran járt errefele az Appenninekben töltött téli és nyári pihenései során. (MTI)

Játékfilm készül Teréz anyáról

Játékfilm készül Teréz anyáról: az I Thirst (Szomjazom) című életrajzi alkotás forgatókönyvét Keir Pearson, a Hotel Ruanda forgatókönyvének Oscar-jelölt társszerzője készíti.

A Nobel-békedíjjal kitüntetett katolikus nővér történetéről születő film tervét Tony Krantz, a 24 executive producere karolta fel az Origin Entertainment és a Teréz Anya Központ közreműködésével.

Keir Pearson az albán származású apáca életének legfontosabb helyszínein, az indiai Kalkuttában és a mexikói Tijuanában is végez kutatásokat a forgatókönyv megírásához, emellett a Teréz anya hagyatékát gondozó központ archívuma is megnyílik előtte.

Pearson a tervek szerint február végén lát neki a munkának. A film forgatását 2014 végére időzítik, a bemutatót pedig 2015 tavaszán szeretnék megtartani. Ez lesz az első egészestés játékfilm Teréz anyáról.

Teréz anya 1910-ben született az akkor még a Török Birodalomhoz tartozó Szkopjéban. 18 évesen belépett a Loreto Nővérek Rendjébe, és felvette a Teréz nővér nevet. Egy évvel később Indiába küldték, ahol 18 évig tanított a kalkuttai Szent Mária szerzetesi iskolában. 1948-ban elhagyta a kolostort, Kalkutta nyomornegyedébe költözött, ahol a hajléktalanokat, a gyermekeket istápolta, tanította. 1950-ben megalapította a Szeretet Misszionáriusai római katolikus rendet. 1953-tól már indiai állampolgárként hozta létre otthonait az elhagyott gyermekeknek, kórházat a súlyos betegeknek, menedékhelyet a haldokló nyomorgóknak és nélkülözőknek, otthont a leprásoknak.

Tevékenységét számos kitüntetéssel ismerték el, ezek közül a legjelentősebb az 1979-ben neki ítélt Nobel-békedíj volt. Teréz anya 1997. szeptember 5-én Kalkuttában halt meg, az indiai állam rendezte búcsúztatásán egymillió ember vett részt. A katolikus egyház halála után hat évvel boldoggá avatta.

A készülő film Teréz anya kalkuttai éveire koncentrál, hangsúlyosan az ötvenes évekre, amikor megtalálta későbbi életét meghatározó hivatását.

(hvg, kulturpart)

Márton Áron püspökünk

Mennyei Atyánk, szentéletű Márton Áron püspökünk közbenjárására, öntsd szívünkbe lángoló szeretetedet, hogy egységben, a Te szent akaratod szerinti életünkkel tanúságot tehessünk rólad és a te drága szent Fiadról, a megfeszített Jézus Krisztusról, a mi jegyesünkről!! Ámen!
Fehérváron, míg a teológiára jártam, hosszú éveken keresztül, hétről - hétre tízen, húszan lementünk a székesegyház alatti kriptába boldog emlékű Márton Áron püspök sírjához, és egy rózsafüzér elimádkozása után elmondtuk a fenti imádságot. Akkoriban napi egy óra sétát engedélyeztek a szeminaristáknak, és mi annyira szerettük, tiszteltük Márton Áront, hogy heti egy nap ezt az egy órát, mit kint a városban tölthettünk volna, azt lent a nyirkos kriptában, imádkozásra szántuk!! Jó volt elcsendesedni, erőt gyűjteni a nagy püspökünk sírjánál! Az az eszme, lelkiség mi életpéldájából, beszédeiből, írásaiból áradt, reménnyel, fénnyel, bizalommal töltött el, és mi mind a kis virág a fény felé, öntudatlanul hajoltunk e tiszta, megalkuvást nem ismerő szeretet felé! A kommunizmus utolsó éveiben nagyon kevés tiszta szó, forrás volt, melyből gondolkodás nélkül lehetett meríteni, ezért Márton Áron írásait nagyon megbecsültük. Az Erdélyi Iskola egy-egy agyonolvasott régi példánya hihetetlenül kincs volt, mert abban a vezércikket a lánglelkű apostol, a kolozsvári ifjúsági lelkész, Márton Áron írta! Minden valamire való dolgozatban, akkoriban illett a szentírásból, a zsinati dokumentumokból és boldog emlékű Márton Áron püspök gondolataiból idézni, mert a nagy püspök írásai számunkra az ateista elnyomás éveiben, a sötét reménytelenség korában, az élet, a remény forrása volt! Akkor mikor puszta fizikai létünk is, - nem beszélve a a népünk léte - ostrom alatt állt, olyan jó volt olvasni püspökünk egyértelmű szavait: "Az élethez való jog pedig természeti jog, életét minden nemzetnek isteni parancs folytán kötelessége megtartani!" (Erdélyi Iskola 34/35)
Kedves Testvérem! Az ateista elnyomás éveiben nem mertük volna gondolni, hogy eljön az a nap, mikor szép kötetbe összegyűjtve, bárki megvásárolhatja ezeket az élet adó igéket!! Örömmel köszöntöm a Székely Könyvtár minden megjelenő kötetét, és külön köszönöm, hogy a XX. század emberkatedrálisának, Márton Áron válogatott írásait, beszédeit nyomda alá szerkesztették, a Hargita Kiadóhivatal által minden érdeklődőhöz eljuttatják!! Isten áldása kísérje szép munkájukat!
Őszinte tisztelettel, Böjte Csaba OFM

Csíkszereda, 2o14 jan. 2o.

Egy iraki fiatal pap mártírhalála és égi segítsége

Ed West, a Catholic Herald újságírója, a második gyermeke születése utáni nehéz pillanatokban egy mártírhalált halt iraki paphoz imádkozott segítségért. Mivel a kisfiú nem lélegzett és semmire nem reagált, riasztották a többi orvost is, és a szülőszobán már mindenki a legrosszabbtól tartott. A tragikus pillanatban az apa letérdelt és Ragheed Ganni közbenjárását kérte: az iraki papét, akit 2007 júniusában gyilkoltak meg Moszulban.

Mint később az orvosok közölték velük, teljes két percig kellett várniuk rá, míg a baba végre felsírt. A gyermek sírásának hallatán túláradó boldogság árasztotta el a szülőket. Az apa köszönetet mond Ragheed Ganninak, és az ő áldozatkész életét állítja példaként elénk. Az alábbiakban részleteket közlünk Ed West írásából.

Ragheed Ganni, a káld szertartású katolikus pap egyike volt azoknak az iraki keresztényeknek, akiket meggyilkoltak a 2003-as koalíciós inváziót követő pogrom során. A keresztényüldözés 2010. október 31-én érte el tetőpontját, amikor 52 hívőt öltek meg egy bagdadi katolikus templomban. Ez az üldöztetés és vérfürdő meglehetősen kevés publicitást kapott a nyugati sajtóban, – leszámítva a keresztény médiát –, és csak a közelmúltban, az Egyiptomban egyre gyakoribb keresztények elleni erőszak és a szíriai polgárháború hatására kezdtek többet foglalkozni a kérdéssel.

A világ egyik legrégebbi keresztény közösségét ért rettenetes megpróbáltatások eredménye, hogy a háború előtti egymilliós lélekszám ma 150 000 körül jár, ennek is jelentős hányada idős ember, és több mint 60 templomot bombáztak le.

Mindezek ellenére, Ragheed atya története inspiráló, lélekemelő: a tökéletes önfeláldozásról, hitről, megbocsátásról és barátságról szól. Ragheed az észak-iraki Moszulból származott, mely évszázadokig a szír kereszténység központjának számított; világvárosnak, ahol asszírok, arabok, kurdok, törökök, zsidók, perzsák, valamint kisebb népcsoportok éltek egymás mellett. Jelentős káld szertartású katolikus közösség élt Moszulban, bár a lélekszámuk egyre apadt a 20. század folyamán az üldöztetés, a diszkrimináció és a kivándorlás következtében.

Ragheed 1972-ben született Moszulban, 1993-ban szerzett mérnöki végzettséget. Három évvel később Rómába ment teológiát tanulni az Angelicumban, ahol végül ökumenikus teológiára specializálódott. 2001 októberében szentelték pappá Rómában. Folyékonyan beszélt arabul, olaszul, franciául és angolul.

Még szeminarista volt a szeptember 11-i terrortámadások idején, melynek következményeként háborút indítottak szülőhazája ellen. A Pápai Ír Kollégiumban lakott Rómában, a nyarakat pedig a Donegal megyei Loch Derg mellett töltötte Írországban.

Nagyon megrázta, amikor kitört a háború, és rendkívül aggódott családjáért, akiket akkor már hét éve nem látott. Úgy érezte, vissza kell térnie Irakba, és ott kell végeznie papi szolgálatát, bármennyire veszélyes is, mert oda tartozik, az az otthona. Akkor még optimistán írt egy szabad társadalom újjáépítéséről: „Szaddam megbukott, új kormányt választottunk, megszavaztuk az alkotmányt!” Teológiakurzusokat szervezett Moszulban, fiatalokat, szegényeket és betegeket gondozott, többek között egy gyermeknek segített, akinek szemműtétre kellett Rómába utaznia.

Az iraki keresztények elleni erőszak 2006 januárjában felerősödött: több templomot ért bombatámadás Moszulban és Bagdadban egyaránt. A szunnita és a síita milícia is támadni kezdte a keresztényeket az amerikai invázió miatti megtorlásként; sőt, néhányan közülük egyenesen a pápát hibáztatták a háborúért, holott II. János Pál mindent megtett, hogy megakadályozza annak kitörését.

Ragheed szülővárosában a helyzet kritikussá vált. 2006. augusztus 4-én, amikor Ragheed plébániájából 80 gyermek lett elsőáldozó, utcai harcok törtek ki a templom előtt, s a gyerekek rettegve hallgatták a gépfegyverek és rakéták hangját. A jó pásztor bátorította őket. Mint Ragheed az Asia News hírügynökségnek elmondta, „bár itt hozzá vannak szokva ehhez az emberek, és viszonylag nyugodtak maradtak, nem voltak biztosak abban, hogy hazajutnak-e az otthonaikba. Tisztában voltam vele, mekkora öröm a 80 gyermeknek, hogy elsőáldozók lehettek, ezért igyekeztem viccesen kezelni a helyzetet, és azt mondtam nekik: 'Ne féljetek, ez csak tűzijáték. A város is velünk ünnepel.' Aztán mondtam nekik, hogy gyorsan és csendben hagyják el a templomot.”

Az azt követő hónapban XVI. Benedek regensburgi beszéde ürügyén támadtak meg keresztényeket, egy moszuli papot lefejeztek. Októberben Ragheed azt írta egy barátjának: „A Ramadán rettenetes volt itt Moszulban. Keresztény családok százai menekültek el a városból, az én családom és a nagybátyáim is. Körülbelül harminc embert megfenyegettek, ők mindent hátrahagyva elmenekültek. Nem könnyű a helyzet, de az Úr kegyelme erőt ad nekünk. Itt minden nap szembe kell néznünk a halállal.”

A barátai később, visszaemlékezve erre az időszakra, megemlítették, hogy egyre fáradtabb és elgyötörtebb lett. Amikor a plébániáját érte támadás 2007 virágvasárnapján, azt írta: „Együttérzünk Krisztussal, aki úgy vonult be Jeruzsálembe, hogy tudta: az emberek iránti szeretetének a következménye a kereszt lesz. Így aztán, miközben golyók csapódtak folyamatosan a templom ablakainak, fölajánlottuk szenvedéseinket Krisztus iránti szeretetünk jeleként.”

2007-ben a bombázások és a túszejtések sűrűsödtek, a víz- és áramellátás egyre gyérebbé vált.

Egyik utolsó emailjében Ragheed atya azt írta: „Minden nap várjuk a végső csapást, de nem hagyjuk abba a misézést, a föld alatt fogjuk folytatni, ott biztonságosabb. Megerősít ebben az elhatározásomban a hívek ereje is. Ez háború, valódi háború, de bízunk benne, hogy a végsőkig tudjuk hordozni a keresztet az isteni kegyelem segítségével.”

Húsvétkor, május 27-én bomba robbant a templomban, két biztonsági őr sebesült meg. Másnapi utolsó, az Asia Newsnak szóló tudósításában azt írta: „Az összeomlás határán állunk... Irakban lesz-e egyáltalán hely a keresztényeknek? Senki sem támogat minket, semmilyen csoport nem harcol az ügyünkért; elhagyatottak vagyunk. Irak megosztott, soha nem lesz már olyan, mint volt. Milyen jövő vár a mi egyházunkra?”

Egy héttel később, 2007. június 3-án, mise után, Ragheed atya épp a templomtól indult el három diakónussal, amikor fegyveresek közeledtek. Az egyik diakónus felesége szintén velük volt az autóban, őt külön állították a férfiaktól. Az asszony később így emlékezett vissza arra a napra: „Az egyik gyilkos rákiáltott Ragheedre: 'Mondtam, hogy zárd be a templomot, miért nem tetted meg? Miért vagy itt még mindig?' Ragheed csak annyit válaszolt: 'Hogy zárhatnám be Isten házát?' Rögtön a földre lökték, csak annyi ideje volt még, hogy intsen nekem a fejével, hogy meneküljek el. Aztán tüzet nyitottak rájuk és mind a négyüket megölték.”

Ragheed Ganni élete a kiengesztelődés és megbocsájtás csodálatos üzenetét hordozza. Muzulmán barátainak egyike, Adnam Mokrani professzor így írt róla a halálát követő napon: „A halál mely istenének nevében gyilkoltak meg téged?  Milyen pogány elképzelés nevében feszítettek keresztre? Tudták egyáltalán, mit tesznek? Testvérem, nem hiába ontották véredet...”

2005-ben, az eukarisztikus kongresszuson Ragheed azt mondta: „Vannak napok, amikor gyengének érzem magam, és tele vagyok félelemmel. De amikor a kezemben tartom az Oltáriszentséget, és azt mondom: Íme, az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit – akkor érzem az Ő erejét bennem. Amikor a kezemben tartom Jézust, akkor valójában Ő tart a tenyerén engem és mindnyájunkat, dacolva a terroristákkal, és egységben tart minket az Ő határtalan szeretetében.”

„Az Ő határtalan szeretete” – Ragheed Ganni beszédének ezek a szavai maradtak meg az újszülött gyermek édesapjában, ezeknek a szavaknak tulajdonítja, hogy azokban a pillanatokban, amikor a legnagyobb félelmet élte át, Ragheed Ganni jutott eszébe és hozzá könyörgött. így a kisfiú kapott a James mellé még egy szokatlan keresztnevet is.

Catholic Herald/Magyar Kurír

Játékfilm Márton Áronról közösségi összefogásban

Játékfilm készül Márton Áronról a Mustármag megújulás-szolgálat terve szerint. A 2012 őszén megalkotott, és azóta Erdély különböző településein már tizenkilenc alkalommal bemutatott, Népemért vállalom zenemű nagy sikere ébresztette rá Papp László lelkipásztort és a közösséget arra, hogy Isten szolgájának életpéldája, egyénisége ma is vonzó. Ez a felismerés indította őket arra, hogy egy játékfilmet valósítsanak meg. A Vasárnap című lapt szerkesztőja, Bereczki Silvia beszélgetett a tervről Papp Lászlóval, a marosvásárhelyi Szent Imre Kollégium lelki vezetőjével.

Hogyan született meg a filmforgatás ötlete?
Amikor a zeneművön át tapasztaltuk, hogy Márton Áron alakja ma is megszólítja az embereket, ezt gondoltuk: lépjünk tovább, próbáljunk egy játékfilmet készíteni.  Persze ez meghaladja a képességeinket, az anyagi lehetőségeinket, a szaktudásunkat, mindent-mindent, de mégis azt éreztük, meg kell próbálnunk. Mindig, amikor döntést hozunk, először imádkozunk. És Isten valamilyen formában választ ad.

Játékfilmet mondtál.
Igen, játékfilm lesz, nem életrajz, nem dokumentumfilm. A dokumentumfilm azokat célozza meg, akiket nagyon érdekel a téma, akiknek van türelmük, odafigyelésük. Ez a film pedig azokat is szem előtt tartja, akik soha nem is hallottak Márton püspökről. Úgy is tervezzük, hogy minden mozzanat és minden szereplő a filmen belül „felépül”. A másik szempont pedig, hogy izgalmas legyen, hogy még a tini is, aki türelmetlenül továbbkattintgat, ő is nézze végig a filmet, függetlenül attól, hogy egy pap a főszereplője.

A filmen végigmegy egy küzdelem. Az eseményeket és a szereplőket is összesűrítjük, nincsen benne például csak egy államtitkár, egy püspöki titkár, hogy könnyen lehessen követni a filmet. Az eseményeket is sűrítjük, ami három-négy helyen történt, azt tömörítjük egy helyre, oda, ahol a legerősebb a történelmi mag. De minden kis jelenet történelmi valóságra épül, vagy valaki visszaemlékezésére, vagy leírt forrásra támaszkodunk. Az első részben felépítjük az embert, s utána a püspököt. Visszamegyünk picit a gyerekkorába, hogy megadjuk a családi hátteret, amiből kiderül, hogy a családban szeretet és odafigyelés, de szigor is volt. Van például egy olyan jelenet, hogy a gimnáziumból megszökött és hazament, de az apja visszaküldte. Utána van harctéri jelenet tiszt korából, majd a kétéves keresési időszak Csíkszentdomokoson, ott  próbáljuk a népet bemutatni, a lelkületet, ízelítőt adni abból, hogy mi táplálta őt, miből élt. Bemutatjuk a falut is.

Sajtóanyagotokban az áll, hogy több mint húsz helyszínen szándékoztak forgatni, és mintegy 140 helység lakóit bevonni.
A cél, hogy bemutassuk Márton Áront, de egyben azt is szeretnénk, hogy  a film az erdélyi nép vallomása is legyen önmagáról. Erdély egyik legkritikusabb, legtragikusabb korszakáról van szó, de akkor voltak talán a legszebb erkölcsi győzelmek is. Törekszünk arra, hogy a képek közé bekerüljenek a természeti szépségek, a helyi kultúra és a lelkiség is. Benne lesz például az Egyeskő, a Pásztorbükk is, népdalokat, gyerekjátékot is beépítünk, megjelenik a népviselet.  Úgy választottuk ki a helyeket, hogy az egész egyházmegye le legyen fedve: Kolozsvár, Csík, Háromszék – még a Zsíl-völgyébe is elmegyünk filmezni. Legalább húsz templomot szeretnénk megmutatni, először is a legnagyobbakat, legértékesebbeket, az építészeti ékszereket: a kolozsvári Szent Mihály-templomot, a gyulafehérvári székesegyházat, az Árpád-kori menaságit is, de a legkisebb pottyondi csengettyű is benne lesz egy bérmálási jelenetben. Amikor Márton Áron halálát mutatjuk be, ezek a harangok mind megszólalnak: kezdi a székesegyház nagyharangja, következnek sorrendben a többiek: a kolozsvári, a domokosi, majd legvégül a pottyondi kicsi csengettyű, aminek szintén szerepe van a népi kultúrában. Minden képet pontosan megalkotunk.

Hogyan láttatok hozzá a munkához?
Összeszedtük az irodalmat, majd megírtuk a forrásanyagot, mikor, hol, mit tett Márton püspök, egyfajta biográfiát készítettünk. Megpróbáltuk összegyűjteni a nagyon jellegzetes mozzanatokat. (Miközben ezeket meséli, kézírással betöltött füzeteket lapozgat Papp László.)

Ti írjátok a forgatókönyvet is?
Igen, ez már el is készült. A filmforgató nagy programba most visszük át, 90 oldal már megvan. Az egész munkát a közösségben beszéljük meg, együtt  dolgozunk rajta, együtt írjuk, rendezzük, imádkozunk  – adja magát.

Ki lesz a rendező?
Még nem kötöttük meg a szerződést, de Dér András lesz Magyarországról. Itthon, erdélyi magyar rendező még nem forgatott nagyjátékfilmet, így Magyarországon kerestünk. Az elvünk az, hogy mindent, amit lehet, helyi erőből oldjunk meg, és csak amikor itthon kimerítettük a forrásokat, akkor folyamodunk Magyarországhoz. A rendező közvetlen munkatársait maga hozza, azokra a területekre, amelyekért neki kell vállalnia a felelősséget.

Hogyan választjátok ki a színészeket?
Ők kizárólag erdélyiek lesznek, hivatásos színészek, és meghívásos pályázat alapján választjuk ki őket. A színészeknél a szakmaiság számít: van egy feladat, és aki azt legjobban elvégzi, azt választjuk. Ez még nagy munka.

Ha jól értettem, a tömegjelentekhez a helyszíneken élőket szólítjátok meg. Hogyan teszitek ezt?
Igen, minél több embert akarunk mozgósítani, hogy erdélyi tanúságtétel legyen a film. Semmit sem akarunk digitális trükkel megoldani, ha a filmen 300 személy látszik, akkor azt akarjuk, hogy valóban legyen ott annyi. Most azon dolgozunk, hogy közhírré tegyük, aztán felépítjük az imaszolgálatot, kérjük, hogy minden fajta imacsoport, kezdve a karizmatikus mozgalomtól a klasszikus rózsafüzércsoportokig, vállaljon imát. Állandó, szervezett imaszolgálat lesz, amely védelmet is biztosít a gonosz ellen.

Márton Áron misszió akar ez lenni, aminek a film a segédeszköze. A zeneműnél is így volt: mielőtt kivittük volna a közönség elé, a szereplők magukévá tették az üzenetet, és amíg valaki elől szólót énekelt vagy beszélt, addig a többi a háttérben imádkozott.  A népet tehát először az imán keresztül vonjuk be, utána pedig felépítjük a tömeg alapsejtjét, a keresztaljakat. Egy keresztalj három csoportból, három szakaszból áll, egy szakasz pedig három tízesből, és minden tízesnek lesz egy vezetője. Így könnyebb mozgatni a tömeget, nagy fegyelem és türelem kell hozzá. Minden egyes személlyel szerződést kötünk, amelyben benne lesz az is, hogy részt vesz az előkészületekben. Dolgozunk egy kiadványon is, amelyben benne lesznek a tudnivalók: Márton Áron élete, tanítása, az információk a filmről. Ezt minden szereplő megkapja egy CD-vel együtt, ami segít ráhangolódni érzelmileg, mert így tudja, mibe áll bele. Amikor felkészült ilyen szinten a tömeg, akkor jön a szakember, aki elmondja a gyakorlati tudnivalókat. Ha megvan az előkészület, akkor ez már egy gyümölcs. Amikor majd elkészül a film, akkor mindenütt, ahol részt vettek az emberek, lesz nagyvásznas vetítés, amire meghívjuk a szereplőket. Ők aztán mozgósítanak másokat, és tovább beszélnek róla. Csak akkor tesszük be tévébe a filmet, amikor az már él. Az emberek szívéhez akarunk szólni. Nem kereskedelmi film, és nem is úgy készül. Ott van a szakma benne, de a szolgálatunkban sokszor áttörjük a sablonokat, a műfajokat. Nem engedjük, hogy korlátozzanak a módszerek, szakmai zsákutcák. Azt választjuk, amit az üzenetnek a természete kér, és ami a közösségbe bele tud épülni. Sokan mondták, hogy nem kellene annyit fáradni. De a mi célunk pontosan az, hogy fáradozzunk, hogy minél több embert megmozgassunk. Ez már önmagában gyümölcs.

Mikorra tervezitek, hogy elkészül a film?
Ha a jó Isten megsegít, ez körülbelül két év alatt meglesz. A terv szerint a télen megszervezzük a keresztaljakat, lezajlik a lelki-szellemi előkészület, a próbák, és a nyáron lehetne kezdeni filmezni. De ez pénz függvénye is, hiszen sok százezer euróba kerül.

Miből fedezitek a költségeket?
Itt is arra törekszünk, hogy a nép magából kihozza, amit képes. Ha jelent neki valamit ez az üzenet és annak továbbadása,  akkor áldozatot is hoz. Amikor minden helyi forrás kimerült, akkor megyünk kifelé. 

Nagyszabású terv ez, és rengeteg kihívást tartogat.
Igen, helyenként kétkedéssel találkozunk, amikor hallják, hogy egy katolikus püspökről készül a film. De nem kell félnünk, és  mindent vállalunk,  azt is, ha szégyen ér, mert tudjuk, hogy minden a javunkra válik. Márton Áron is vállalta a rengeteg megaláztatást, börtönt. Isten ott használhatta, ahol akarta.

Aki szeretne közreműködni vagy bármilyen segítséget nyújtani, jelentkezhet a mustarmag2000@yahoo.comEzt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. e-mail címen.

romkat.ro/Magyar Kurír