Joaquín Navarro-Valls emlékei II. János Pálról

A már 74 éves orvos-pszichiáter és újságíró, esszéíró spanyol Joaquín Navarro-Valls, aki 22 éven át volt előbb II. János Pál pápa, majd XVI. Benedek szóvivője exkluzív interjút adott a spanyol ABC-nek a vasárnap boldoggá avatandó lengyel pápáról.

Rajta kívül csak Stanislaw Dziwisz bíboros, krakkói érsek ismerte jobban, mert 40 évig volt személyi titkára. II. János Pál 1984-ben azzal az indokkal kérette magához, hogy néhány tanácsot kérjen tőle, azt hitte, csak egy órát lesz nála, de 22 év lett belőle.

A több nyelven beszélő, és több egyetem díszdoktori címével is büszkélkedő orvos-esszéíró az utolsó, szótlan emléket érzi a legintenzívebbnek. Nem sokkal halála előtt szobájában volt, mert tájékoztatnia kellett állapotáról. Mélyen egymás szemébe néztek - a pápa akkor már nem tudott beszélni -, de nem volt szükség szavakra, enélkül is megértették, ez a csendes búcsú. Ugyancsak szemtanúja volt halála pillanatában, hogy a szobában nem imába fogtak a jelenlevők, hanem a hálaadó éneket, a Te Deumot kezdték énekelni, amely gazdag életútjáért adott hálát

A riporter kérdésére, hogy igaz-e, hogy amikor egyedül volt, a pápa a padlón fekve is imádkozott, Navarro-Valls így válaszolt:
Igen, amikor egyszer azt hitte, hogy egyedül van magánkápolnájában, láttam és hallottam, hogy énekel a szentély előtt és nem liturgiákat, hanem lengyel népballadákat. És igen, néhányszor valóban úgy is láttam imádkozni.

Arra a kérdésre, hogy mi volt az elhunyt Szentatya  kommunikációjának titka, a volt szóvivő elmondta: mondandója mindig azért volt hatásos, mert arra figyelt, hogy mit mond és nem arra, hogy hogyan. Mondatainak igazsága kitűnt kifejezésmódjából is.
1987-ben, az Egyesült Államokban egyik útja alkalmából a The New York Times újságírója megjegyezte, hogy a pápa úgy uralja a televíziót, hogy egyszerűen nem vesz tudomást róla. Nem készítette elő a beszélgetéseket, nem volt hajlandó sminkeltetni magát, nem nézett a kamerákba, és a jupiterlámpákba, csak az emberekre figyelt. Az emberekre, akik az ő szemében konkrét személyek voltak a többieken kívül.

II.János Pál megbízott az őt körülvevők szakértelmében – mondta Navarro-Valls. Például 1991-ben részletesen elmagyarázta nekem, hogy az orvosok megállapították, rosszindulatú vastagbéldaganata van. Az Úrangyala imádság után akarta bejelenteni röviden, néhány napra kórházba kell mennie, hogy majd imádkozzanak érte. De hozzátette, hogy mivel én jobban ismerem a részleteket, rám bízza, mit tartok belőle közölhetőnek. Ennyire tudta, hogy megbízhat valamennyiünk ítélőképességében. A 22 év során nem emlékszem egyetlen olyan esetre sem, amikor egy-egy téma alapos átbeszélése után azt mondta volna, „de ezt csak Önnek mondom, és erről ne nyilatkozzon”.

Navarro Valls  sokszor elkísérte a pápát, amikor titokban kiszökött a közeli római hegyekbe imádkozni. Arra hogy milyen volt az ilyen kirándulásokon, a szóvivő így emlékezett:
Kár, hogy nem kirándultunk többet, de óriási volt a munka terhe és a nyolcvanas évek feszült világáért érzett felelőssége. Esténként egy teljesen hétköznapi autóba ültünk, átvágtuk magunkat a rettenetes római csúcsforgalmon, és az autópályán a hegyekben rejtőző kis házikó felé vettük az utunkat. Ott aludtunk, és másnap reggel síelt néhány órát vagy csak sétált. És nem ismerte föl senki, mert el nem tudták volna képzelni a pápát, amint éppen síliftre vár. Csak néhány óra felüdülés volt, de nagyon jólesett neki.

A néhai Szentatya szóvivúje elkísérte őt 160 országot érintő útjaira. Ezeknek az utaknak az előkészítése tovább tartott, mint maguk az utazások – mondta Joaquin Navarro-Valls. Egészen beleásta magát a felkeresendő országok helyzetébe, történelmébe, földrajzába, nyelveibe stb. Hetekig-hónapokig tanulta nyelvüket, még a legnehezebbekét is. Emlékszem, hogy Japánban minden beszédét japánul mondta, még a szentbeszédeket is. Egyszer elmagyarázta nekem, miért utazik annyit: „Azelőtt az emberek mentek a plébániára. Most a plébánosnak kell az emberekhez mennie”.

Hogy melyik volt a legfontosabb útja? Sok fontos út volt, például a lengyelországi. De engem leginkább azerbajdzsáni útja fogott meg. Akkor járt ebben a kaukázusi, volt szovjet köztársaságban, amikor már alig tudott járni és beszélni, elmúlt már 80 éves is, de menni akart. Szerinte ennek a maroknyi, mindössze alig 200 hívőnek is joga van rá, hogy a pápával legyen.
A legveszélyesebb útja valószínűleg a szarajevói volt, mert többször csúszott, és nagyon nehéz volt előkészíteni biztonsági szempontból. Odaérkezés előtt közölték velünk, hogy nem használhatja a pápamobilt, helyette helikopteren kellene a repülőtérről a városközpontba menni, mert az ENSZ-csapatok nem sokkal korábban fedeztek föl nagy mennyiségű robbanóanyagot az egyik hídon. Én megmondtam a pápának, mire ő csak annyit kérdezett: sokan várnak az útvonalon? Az igenlő válaszra közölte, hogy „akkor az eredeti terv szerint megyünk”.

Magyar Kurír

Boldoggá avatják a francia forradalom és a spanyol polgárháború mártírjait

A spanyol polgárháború 22 mártírját és egy, a francia forradalom alatt lefejezett papot fog boldoggá avatni az egyház a következő hónapokban.

XVI. Benedek április 2-án találkozott Angelo Amatoval, a Szenttéavatási Ügyek Kongregáció prefektusával, és 28 boldoggáavatási ügyet hagyott jóvá, valamint hat szenttéavatásra jelölt személy hősi erényeit ismerte el (köztük van Thomas Kurialacherry, az indiai Changanacherry első püspöke; Theophanius-Leo Chatillon kanadai szerzetes; és egy 14 éves német gyermek, Bernhard Lehner, aki 1944-ben halt bele betegségébe).

Francisco Esteban Lacalt (a képen balról) és 21 társát, köztük Candido Castan San Josét, aki nem volt pap, az 1936-38 közti spanyol polgárháborúban végezték ki a lelkipásztori munkájuk végzése miatt. A polgárháborúban a becslések szerint hétezer papot és hívőt, köztük 12 püspököt végeztek ki hitük miatt a köztársaságiak oldalán, ahol sok kommunista harcolt, többek közt a Szovjetunió támogatásával, például a később a Rákosi-rendszer egyik prominens figurájává vált magyar kommunista, Gerő Ernő.

Peter Adrian Toulorge-t, egy premontrei szerzetest pedig a francia forradalomban fejeztek le guillotine-nal, Coutances-ben, 1793-ban. Boldoggáavatási ügyét még 1922-ben indították el 56 normandiai társával együtt.

Ezzel együtt a Vatikán elismerte két pap és három nővér (olaszok és spanyolok) közbenjárását, ami megnyitotta az utat szenttéavatásukhoz. Egyikük Clemente Vismara (a képen jobbra), a Pápai Missziós Művek papja volt, aki 1988-ban 91 évesen halt meg. Mianmarban dolgozott, ahol egy tíz éves fiú, aki elesett, beütötte a fejét és kómába került, három nap után minden különösebb károsodás nélkül ébredt fel a kómából – írja a CNA.

Magyar Kurír

Szentmisét mutattak be Bódi Magdi vértanú emlékére

Az idén is zarándokok sokasága érkezett a Veszprémi Egyházmegye kicsiny településére, Litérre, ahol ünnepi szentmisét mutatott be Paskai László bíboros a 66 esztendeje vértanúságot szenvedett gyári munkáslány, a falu egykori lakója, Bódi Mária Magdolna emlékezetére és boldoggá avatásának előmozdítására.

Az emlékezés a falu temetőjében kezdődött Bódi Magdi sírjánál, ahol az egybegyűltek imával fordultak Istenhez a vértanú leány boldoggá avatásáért, majd miután a nyughelyen elhelyezték az emlékezés virágait, a dicsőséges rózsafüzért imádkozva zarándokmenetben indultak Bódi Magdi vértanúságának helyszínére, a mai iskolaudvarra, ahol 2006-ban szobrot állítottak tiszteletére. A szobor melletti megemlékezés és koszorúzás után vette kezdetét a szentmise, melyet a bíboros Seregély István nyugalmazott érsekkel, Márfi Gyula veszprémi érsekkel és az egyházmegye egybegyűlt papságával koncelebrálva mutatott be.

Magdi emléke, lelki példaadása, életének tisztasága, vértanú halála máig  példát adhat mindannyiunknak a hűségre, a helytállásra, a lelki értékek követésére, mutatott rá szentbeszédében Paskai bíboros. Az áldozatkész szeretet mozgatta minden tevékenységében, Urunk Jézus Krisztus kegyelme dolgozott benne, s ő lélekben mindig készségesen nyitott volt a Megváltó felé rövid életútján. Kiemelte a főpásztor az Oltáriszentség iránti tiszteletét. Életrajzában olvashatjuk, hogy elsőáldozása előtt állandóan az Úr Jézusról beszélt odahaza és telve volt lelkesedéssel. S ez jellemezte később is szentáldozásait, melyet mindig mélységes találkozásként élt meg az Eucharisztiában a megtestesült Jézussal, az Élő Kenyérrel. Ezért tudott annyit imádkozni is, mint ahogy feljegyezték róla, mondta a bíboros. A szentmise, a szentáldozás forrása volt az életének. Hétköznapokon mindig a munkába állás előtt vett részt szentmisén, ebből merítette az erőt, a boldogságot, a kiegyensúlyozottságot munkájához, egész napjához. 1942-ben lett kongreganista és a szívgárdásokkal foglalkozott, s gyermekek, fiatalok körében végzett hitoktatást. „Minden könnyű, amit Krisztusért és lelkekért vállal az ember” – szokta mondani. Szeretett volna szerzetesnő lenni, de az akkori körülmények között ez nem volt lehetséges. Ám sosem elégedetlenkedett emiatt, hanem abban a körülményben, amelyben tehette, hűségesen követte Jézus Krisztust, s boldogan tett tisztasági fogadalmat is. Vértanú halála fényt adhat ma is, amikor az emberek beállítottsága és a köz véleménye pontosan az ellenkezőjét kínálja és ajánlja a világban, zárta gondolatait a főpásztor.

A szentmise végén Márfi Gyula érsek elmondta, a Bódi Magdi boldoggá avatásáért folyó előkészületek folyamatban vannak, sikerült egy papot felszabadítani a lelkipásztori teendők alól, s megbízniuk az egyházmegyei eljárás bonyolításával, amelyet jövő év végére terveznek befejezni. Ezután elküldik az anyagot Rómába, hogy az ottani hatóságok folytassák a boldoggá avatás előkészítését.

Toldi Éva/Magyar Kurír

Szalézi világ a számok tükrében

A világ egyik legnépesebb férfi szerzetesrendjének, a Don Bosco Szalézi Társaságnak, vagyis a szaléziaknak jelenléte a 2010-es számadatok tükrében.

A beérkezett számadatok szerint 2010. december 31-én világszerte 15 763 szalézi szerzetes élt és dolgozott a rend alapítója, Bosco Szent János szellemében a fiatalokért. Közülük 2374-en ideiglenes fogadalmasok, 12 789-en örökfogadalmasok. A 15 163 fogadalmas szerzetes mellett van 481 novícius és 119 püspök illetve bíboros; (ehhez a számhoz még hozzá kell adni két nemrég kinevezett püspököt, Savio Hon Tai-Fait és Mauro Maria Morfinót).

A szalézi szerzetesek közül 10 507 pap, 1915 pedig testvér. Don Bosco fiai a világ 130 országában vannak jelen mind az öt kontinensen. A tartományok és vizitatóriák száma 89.

Egyes régiókban a szerzetesek száma csökkent: Olaszország és Közel-Kelet régióban 2356 (-78), Észak-Európa régióban 2459 (-24), Nyugat-Európa régióban 1502 (-52), Észak- és Közép-Amerika régióban 1569 (-71). Növekedett viszont Afrika-Madagaszkár régióban 1432 (+35), Kelet Ázsia-Óceánia régióban 1438 (+30) és Dél-Ázsiában 2584 (+12). A rendfőnökségen és a Pápai Szalézi Egyetemen (UPS) 213 szalézi van.

A legtöbb szerzetes Val d'Aosta (ICP) tartományban van (537), a legkevesebb pedig Magyarországon (39). A legtöbb novícius (38) Vietnamban készül a szerzetesi életre. India az az ország, ahol a legtöbb szalézi szerzetes és a legtöbb szalézi mű található. A tíz indiai tartományban 2504 szalézi él (2378 fogadalmas és 126 novícius), akik 337 szalézi házban működnek (ezekből 53 még nincs kánonjogilag bejegyezve). Ami a fogadalmas szerzeteseket illeti, itt Olaszország vezet: a hat olasz tartományban 2395 szalézi szerzetes és 16 újonc követi Don Boscót.

Lengyel Erzsébet szalézi sajtóreferens/Magyar Kurír

Világszerte fokozódott a keresztényüldözés 2010-ben

Az Open Doors keresztény emberi jogi szervezet adatai szerint ebben az évben világszerte fokozódott a keresztényüldözés. A becslések alapján 100 millió embert üldöznek keresztény hite miatt – közölte az osztrák szervezet december 9-én.

Az Open Doors segélyszervezet úgy véli, hogy összefüggés van a vallásszabadság korlátozása és az emberi jogokat sértő egyéb megnyilvánulások között.

A keresztényellenes fellépések tragikus csúcspontja volt, amikor októberben 58 ember vesztette életét egy bagdadi keresztény templomban, szentmise közben elkövetett merénylet során. A segélyszervezet megítélése szerint a muzulmán szélsőséges csoportok minden keresztényt ki akarnak űzni Irakból.

Fokozott vallási üldözés tapasztalható Pakisztánban és Indiában; szinte hetente érkeznek jelentések hindu szélsőségesek keresztényellenes támadásairól. A segélyszervezet emlékeztetett a Nigériában elkövetett merényletre, mely több száz emberéletet követelt. Nehéz helyzetben vannak az Afganisztánban, Egyiptomban, Eritreában és Marokkóban élő Krisztus-hívők is.

Az Open Doors szervezet, mely 50 országban végez segélyszolgálatot,  arra szólítja az államokat, hogy tegyenek többet a vallásszabadság megvalósításáért. A szándéknyilatkozatok nem elegendőek ahhoz, hogy segíteni lehessen a vallási kisebbségek helyzetén.

Magyar Kurír

Hét magyar ferences vértanút avathatnak boldoggá

A hét ferences vértanú – Körösztös Krizosztom, Kovács Kristóf, Hajnal Zénó, Kiss Szaléz, Lukács Pelbárt, Kriszten Rafael és Károlyi Bernát – 1944. és 1954. között életáldozatával tett tanúságot hitéről és emberszeretetéről. Krisztusért adták életüket, mentették az üldözötteket, kiálltak az egyházért, a kisemmizettekért. Emlékük és tiszteletük eleven rendtársaik és a hívek körében. A püspöki konferencia december elején hozott döntése értelmében támogatja a hét magyar ferences vértanú boldoggáavatásának ügyét.

A hét szerzetes 1944. és 1954. között életáldozatával tett tanúságot hitéről és emberszeretetéről. Hárman szovjet, illetve jugoszláv csapatok, négyen pedig a kiépülő kommunista rendszer áldozatai lettek. Mártírhaláluk ideje arra a tíz évre esik, amikor a Magyarországot lerohanó, majd rabigába hajtó reguláris és partizáncsapatok, valamint a támogatásukkal kiépült rendszer számára az élet nem volt érték. Amikor a kommunista rezsim még nem ismerte fel, hogy a vértanúk vére az egyház magvetése.

Az újvidéki vértanúk

A déli területek 1942-es visszacsatolása után a kapisztránus rendtartomány vezetése szinte azonnal elfogadta a felkérést, hogy rendházat alapítson Újvidéken. A letelepedő ferenceseknek már 1944 őszén szembe kellett nézniük a szerb partizáncsapatok előretörésével.

Az újvidéki kolostor házfőnöke a korábban az amerikai magyarság körében működő, majd a Don-kanyart is megjárt Körösztös Krizosztom (1900–1944) volt, akit 35 éves kora ellenére, meggyötört kinézete miatt csak öregbarátnak hívtak. A veszélyt látva többször felajánlották neki a hazatelepülést, ő azonban az utolsó pillanatban is azt mondta: „Amíg hívek jönnek a templomba, a pap nem hagyhatja el a rábízottakat!”. A szerb csapatok 1944. október 23-án, Kapisztrán Szent János ünnepén értek Újvidék közelébe. A város elfoglalása után összegyűjtötték a férfiakat, de Krizosztom atyának felajánlották a menekülést. Ő azonban csak akkor élt volna ezzel, ha rendtársait is elengedik, erre azonban már nem volt lehetőség. Barakkba hajtották őket, ahol napokon át gyóntatta, vigasztalta a híveket. Október 27-én Krizosztom atyát több férfival együtt egy szomszéd barakkba terelték azzal, hogy a nap folyamán hazaengedik őket. Másnap katonazene mellett a foglyokat hármasával összekötözve futásra kényszeríttették, s közben puskatussal ütötték. Az „öreg” ferences papot is agyonverték.

Az újvidéki rendház másik vértanúja Kovács Kristóf (1914–1944), aki 1944-ben arra kérte provinciálisát, hogy Újvidékre mehessen, mégpedig azzal az indokkal, hogy vértanú akar lenni Krisztusért. Őt is 1944. október 26-án tartóztatták le. A tanúk elmondása szerint, amikor csak tehette, a rabokkal beszélgetett, mindenki becsülte emberségességéért. November 1-jén rendtársával, Kamarás Mihállyal és más rabokkal Pétervárad felé hajtották. Napközben meneteltek, éjszaka pedig gyóntattak, mert a hívek a halálveszélyt látva sokszor hosszú évtizedek után is rendezni akarták életüket. November 2-án folytatniuk kellett a menetelést. A papokat különös kegyetlenséggel bántalmazták. Lelkipásztori jelenlétüket a fasiszták szolgálatának minősítették. Kristóf és Mihály atyát fegyvert hordozva kényszerítették futásra, Kristófot vasvesszővel, puskával ütötték. Homloka a vasvessző ütéseitől fölrepedt, a verésektől nem tudott menni. Társai segítették, de elájult. Utolsó szavai ezek voltak: Sic debuit esse, vagyis így kell ennek történnie. A katonák teherautóra dobták, és Indijja község határában lelőtték.

Vértanúság a szovjet fronton

Nagyatád a háború utolsó szakaszában a nemzeti szocialista és a szovjet csapatok ütközőzónájába került. A front közeledtével a katonaság felszólította a lakosságot, hogy hagyja el a települést. Ekkor Hajnal Zénó (1900–1945) ferences házfőnök állt a nagyatádiak élére, az ő vezetésével vonultak ki az emberek a településről. Gyékényes felé indultak, amelynek határában a bolgár és a német csapatok kerültek egymással szembe. Húsvétvasárnap a bolgár katonák házról házra foglalták el a falut. Elértek a plébániához, ahonnan kiparancsolták Martincsevics Pál plébánost és a nála meghúzódó Hajnal Zénót is. Egy bolgár lovas katona, mikor meglátta a reverendát, illetve a ferences habitust viselő két papot, visszafordult, kiszólította őket a tömegből és agyonlőtte őket. A menekülő magyarok közül csak őket végezték ki. Az emberek melletti kitartás itt ismét a vértanúság vállalását jelentette, az egyházi ruhát viselők szisztematikus kivégzése pedig nyilvánvaló bizonyítéka az egyház iránti gyűlöletnek. A hét rendtag közül egyedül Zénó atya nyughelye ismert.

A kommunista diktatúra áldozatai

A ferenceseket a világháború idején tanúsított hősies helytállásuk miatt nagy tisztelet vette körül. Kiiktatásuk leghatásosabb eszköze a koncepciós perek gyártása volt. Így történt Gyöngyösön is, ahol Kiss Szaléz (1904–1946) klerikusmagiszter volt. 1945-ben megszervezte a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösséget, amely a város fiatalságát fogta egybe. E szervezetben a kommunisták konkurenciát láttak, ezért Szaléz atyát 1946. április 28-án letartóztatták. Azzal vádolták, hogy részt vett szovjet katonák meggyilkolásában, és fegyveres összeesküvést szervezett. A bírósági jegyzőkönyv szerint Szaléz atya előre megígérte, hogy feloldozza a diákokat, ha elkövetik a gyilkosságot, illetve beszámolt arról is, mit gyóntak neki vádlott társai. A per jogi vizsgálata bebizonyította, hogy a vallomás jelentős része nem Szaléz atyától származik. Társai közül többen kiszabadultak a fogságból. Vallomásuk szerint papjukat felismerhetetlenségig verték, de ő a gyónási titkot nem árulta el, a szembesítéskor pedig kijelentette: a jegyzőkönyvet a kínzások hatására írta alá, abból semmi sem igaz. A tárgyalást magyarul nem tudó szovjet katonák megfelelő tolmács nélkül vezették. A szovjet hadbíróság 1946. december 10-i ítélete alapján végezték ki Sopronkőhidán. Halála óta rendtársai a gyónási titok vértanújaként tisztelik. A per koncepciós jellege és a gyónás szentségének központi kipellengérezése mutatja a tudatos egyházellenességet, Szaléz atya szenvedésvállalása pedig a hit tisztaságáért hozott áldozat.

A háború után a kommunista hatalom fokozott támadást indított a hatvani vasutas lakosság ellen, akiknek lelkipásztorai a ferencesek voltak. E meghurcolás részeként a 1945–50 között a hatvani kolostor szinte valamennyi tagját börtönbüntetés vagy valamilyen más diktatórikus eszköz segítségével távolítottak el a városból. Közéjük tartozott Lukács Pelbárt (1916–1948), akit 1946 májusában tartóztattak le. Ügyét a Kiss Szaléz perhez csatolták, amit így sikerült regionális üggyé emelni. A vád szerint ő volt az összekötő Hatvan és Gyöngyös városa között a szovjetellenes szervezkedésben, és tudott a gyöngyösi katonagyilkosság előkészületeiről. A jogi vizsgálat bebizonyította, hogy az ő tanúvallomása is a kommunista szervek által írt szöveg, számtalan ellentmondással. A magyar hatóságok Pelbárt atyát is átadták a szovjet bíróságnak, és perét ugyanolyan jogellenes körülmények között tárgyalták, mint P. Szalézét. Tíz év kényszermunkára ítélték, a Szovjetunióba hurcolták. Betegségét nem kezelték megfelelően, ezért – rabtársai szerint – embertelen kínok között halt meg 1948. április 18-án. A ferencesek vértanúként tisztelik.

Ugyancsak Hatvanból hurcolták el 1950-ben Kriszten Rafaelt (1899–1952). A budai, Margit körúti rendházban 1941 és 1946 között eltöltött éveit során házfőnök–plébánosként a zsidóüldözés idején a menekítés érdekében megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba, és sebesülten is több száz kilométeres útra indult, gyalogosan, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez juttassa. Az általa vitt iratok segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza; így az odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól. A világháború után megnyitotta a kolostor konyháját, és hosszú időn keresztül étkeztette a környék nyomorgóit. 1949 augusztusában, már betegen került Hatvanba házfőnöknek. 1950. június 19-én, a szerzetesrendek elhurcolásának idején teherautók álltak meg a hatvani rendház előtt, piarista szerzeteseket és szerzetesnőket deportáltak a kolostorba. A lakosságot azonban fellázította a kommunista rendőrség, azt híresztelve, hogy a ferenceseket akarják elvinni. Ekkor az emberek a templom elé vonultak, a rendőrség pedig felszólította a házfőnököt, P. Rafaelt, hogy oszlassa fel a tömeget. Nem sikerült. Az éjszakai órákban a politikai rendőrség brutális módon feloszlatta a tüntetést, a kolostor lakóit pedig véresre verte. A négy ferences atyát az Andrássy út 60-ba szállították. A vallomásokról ebben az esetben is kimutatható, hogy a politikai rendőrség koncepciójának szüleményei, nem a vádlottak szavai. Rafael atyát – a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés címén – 1951-ben életfogytiglani börtönre ítélték. A szerzetes tudta, hogy Hatvanban szinte valamennyi elődjét letartóztatták, így a helyezés elfogadása számára a meghurcolással való tudatos szembenézést jelentette 1949 augusztusában. A börtönemlékek között megőrizték azt a történetet, miszerint egy téli napon kabátban, ing nélkül szállították át egyik börtönből a másikba. Amikor az őr meglátta a teherautóról leszálló, ing nélküli rabot, így szólt: „Te, pucér Krisztus, hol hagytad az ingedet?” Rafael atya 1952. szeptember 15-én halt meg a börtön embertelen körülményei között.

Börtönben halt meg Károlyi Bernát (1892–1954) is, aki 1929 és 1938 között a ferencesek kínai missziójának alapító vezetője, 1936-tól az apostoli delegátus helyettese volt Paoking környékén. Missziós tevékenysége során az elhagyott, magatehetetlen betegeket ápolta, árvaházat alapított azoknak a lányoknak, akiket a családok kitettek otthonukból. Iskolát, orvosi rendelőt létesített, letelepítette a Szatmári Irgalmas Nővérek Rendjét, megszervezte a környék lelkipásztori szolgálatát. 1938-ban visszajött Magyarországra, ahol a misszió anyagi támogatásának szervezésén dolgozott, újságkiadással foglalkozott. A zsidóüldözés idején ferences habitust adott a menekülteknek, és abban rejtegette őket. A kecskeméti rendházba fogadott be üldözötteket, illetve felkereste gettóba zárt embertársait. A szovjet front előretörésekor Kecskemét város köztisztviselői elmenekültek. Ő irányította a várost, vezette a kórházat, összeszedte a házaknál hagyott betegeket, és ingyen konyhát nyitott a Dél-Magyarországról érkező menekülteknek. 1945-ben tiltakozott a kommunista rendőrség embertelen túlkapásai miatt, amelyekkel megalázták a börtönbe vetetteket, ezért 1945 júliusában őt is letartóztatták. Zsidóellenességgel, izgatással vádolták, majd 1949. november 26-án végleg elhurcolták. 1950. november 18-án államrend elleni szervezkedés vádjával, de bizonyítékok nélkül elítélték. A rabtársak visszaemlékezései szerint a börtönben őt is kegyetlenül kínozták, de P. Bernát mindig megőrizte jóságát. A börtönben titokban gyóntatott, mindenkit bátorított. A ferences provincia a vértanúk között tartja számon. Boldoggáavatási eljárásának megkezdését 700 kecskeméti hívő támogatta aláírásával. Zsidómentő tevékenységéért a magyarországi rabbi kar a holokauszt hatvanadik évfordulóján emlékfát ültetett tiszteletére a kecskeméti ferences templom kertjében. Bernát atya környezetéből többek nyugatra menekültek, mert számolniuk kellett az elhurcolással. Ő azonban súlyosbodó betegsége ellenére is helyén maradt, tudatosan vállalva a szenvedést és a vértanúságot.

*

A hét személyről a ferencesek és az érintett egyházközségek úgy vélekednek, hogy Krisztusért adták oda az életüket. Ugyanazt tették a nemzeti szocialista időszakban, mint a kommunista éra kiépülése idején: mentették az üldözötteket, kiálltak az egyházért, a kisemmizettekért. Helytállásuk és el nem menekvésük következménye minden esetben a meghurcolás volt, mely Isten és az egyház elleni haragból forrásozott. A lelkipásztorok tisztában voltak a várható következményekkel, mikor úgy döntöttek, hogy kitartanak híveik mellett, és így igent mondtak a vértanúságra.

* * *

A püspöki konferencia december elején hozott döntése értelmében támogatja a hét magyar ferences vértanú boldoggáavatásának ügyét.

Ferences Sajtóközpont/Magyar Kurír

Ausztrália első szentjét ünnepli

A Szentatya október közepén avatta szentté Mary McKillopot. Ausztrália számára különleges esemény ez, hiszen az országnak eddig nem volt egyetlen szentje sem. A Zenit hírügynökség közölte George Pell bíboros beszámolóját arról, hogy milyen hatást tett ez az ausztrál hívőkre.

Sydney bíboros-érseke elmondta, melegség töltötte el a szívét, amikor a Szent Péter-bazilika falán meglátta Szent Mary képét. Nyolcezer ausztrál zarándokolt el Rómába a Szent József Nővérei rend alapítójának szenttéavatási ünnepségére, és sokan jöttek Új-Zélandról, Skóciából, Peruból, Kelet-Timorból is, ahol a kongregáció nővérei jelenleg is aktívan munkálkodnak.

Pell érsek méltatta Tim Fischer, Ausztrália első állandó szentszéki nagykövete közreműködését. A nagykövet részt vett minden eseményen, és ő maga is számos ünnepséget szervezett a szentté- avatás köré. Külön kiemelte, milyen hasznos volt az a gyakorlati segítség, amelyet a Rómába érkező ausztrál zarándokoknak nyújtottak (információs pont felállítása, az utazásból eredő gondok megoldása).

A szenttéavatást követő napon körülbelül ötezer ausztrál ment el a hálaadó szentmisére a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikába. Azért választották ezt a helyszínt, mert régen az angol katolikus királyok a bazilika tiszteletbeli kanonokai voltak, és a templom ma is az ökumenikus szertartások hagyományos székhelye. A szentmisén megszólalt Maria Casey nővér, Mary McKillop szentté avatási ügyének posztulátora. Kifejezte örömét, hogy Mary nővér már nem csupán Ausztrália, hanem az egész világ szentje. A bíboros homíliájában hangsúlyozta, mekkora örömöt és hálát érez most Ausztrália népe. Mary McKillopról elmondta, hogy bármit tett, azt Jézus Krisztus nevében tette, mindvégig az Isten országába és megváltó igazságosságába vetett hite vezette a szolgálat során. Példaértékű tanítást hagyott népére a megbocsátásról, a másik embernek nyújtott segítségről, és arról az erőről, amelynek segítségével szembe tudunk nézni a nehézségekkel.

***

A Szentatya Mary McKillop mellett öt személyt emelt az oltár dicsőségére 17-én : André Bessette kanadai szerzetest, akiről azt tartják, hogy képes volt csodás gyógyításokra; Stanis³aw Kazimierczyk Soltys XV. századi lengyel szerzetest; Giulia Salzanót, aki a XIX-XX. században élt, és a Szent Szívről elnevezett Hitoktató Nővérek Kongregációjának alapítója; Camilla Battista da Varano XV. században élt klarissza nővért; Candida Maria de Jesus Cipitria y Barriolát, a Jézus Leányai Nővérek alapítóját.

Magyar Kurír