Szenttéavatások a Szent Péter téren

II. János Pál pápa május 16-án, vasárnap délelőtt 10 órai kezdettel ünnepélyes szentmise keretében szentté avatott hat boldogot: Luigi Orionét, Paola Elisabetta Ceriolit, Annibale Maria di Franciát, Josep Manyanet y Vivest Nimatullah Kassab Al-Hardinit és Giovanna Beretta Mollát. Erre a rendkívüli eseményre a Szent Péter-bazilika előtti lépcsősor és emelvény virágos rétté alakult át az „Il Camino” nevű virágkertész-csoport keze munkájának köszönhetően.

A teret betöltő zarándokok közül 15 ezren érkeztek Szent Don Orione tisztelői. Az egész szertartást élőben követték Messina város lakói, a Szent Orione nevét viselő téren, illetve hivatásokért végzett ima szentélyében fölállított óriáskivetítőkön. A hivatások apostolaként, valamint az árvák és szegények atyjaként tisztelt szent alakja állt a középpontjában az elmúlt napokban megrendezett számos kezdeményezésnek, amelyeken neves személyiségek vettek részt, így egyházi részről Giovanni Battista Re, Roger Etchegaray, Javierre Ortas bíborosok, a világiak képviseletében pedig Giulio Andreotti szenátor.

A RAI UNO olasz közszolgálati televíziós csatorna vasárnap reggel 9 órakor dokumentumfilmet mutatott be Szent Annibale Maria Di Francia alakjáról, amelyet Joseph Ratzinger bíboros és Lino Banfi színész, az UNICEF nagykövete hozzászólásai követtek.

Az új szentek életrajza

Szent Paola Elisabetta, eredeti nevén Costanza Cerioli, 1816-ban született az olaszországi Cremona város közelében, gazdag, nemes családban. 19 éves korában szülei tanácsára férjhez ment egy jóval idősebb férfihez, akitől négy gyermeke született. Gyermekei korán meghaltak, egyetlen fia, Carlo érte meg a 16 évet, ám 1854-ben ő is távozott az élők sorából és még ugyanabban az évben férje is meghalt. Costanza ekkor 38 éves volt. Mérhetetlen fájdalmának haldokló gyermeke szavai adtak értelmet és célt: „Ne sírj közelgő halálom miatt, anyám, mert Isten sok más gyermekkel ajándékoz meg.”

A fiatal özvegy ettől kezdve a szeretet cselekedeteinek szentelte életét. Megértette, hogy fia szavainak értelme a Szent Család misztériumában rejtőzik, abban, hogy részt kell vállalnia az Atya üdvözítő tervében, Mária és József példája nyomán. Figyelme elsősorban az elhagyott gyermekek felé fordult. 1857. december 8-án – immár Paola Elisabetta nővérként – megalapította Bergamo közelében, Comonte di Seriate-ban a Szent Család Szerzetesnők kongregációját. Álma akkor vált teljessé, amikor később létrejött a kongregáció férfi ága is.

Paola Elisabetta nővér kolostorokat és iskolákat alapított, szándéka az volt, hogy a családból kiindulva az oktatáson, nevelésen keresztül az egész társadalom gyarapodjék. Mindig szem előtt tartotta azoknak a gyermekeknek a sorsát, akiknek nem volt családja. Paola Elisebetta nővér 1865-ben, karácsony vigíliáján hunyt el, intenzív szeretetszolgálatban töltött élet után. Az életét beárnyékoló nagy szenvedés, özvegysége és mind a négy gyermekének halála a rászorulók iránti anyai szeretetben oldódott fel. II. János Pál pápa 1994-ben avatta boldoggá.

Luigi Orione és Annibale di Francia
Don Orione az észak-olasz Piemonte tartomány szülötte. 1872-ben látta meg a napvilágot, s már fiatalon megmutatkozott a szegények iránti különös érzékenysége. Torinói tanulmányai idején Bosco Szent János volt lelki vezetője, majd Latin-Amerikában működött misszionáriusként. Õ alapította meg 1903-ban az Isteni Gondviselés Kis Művét, amely sok kisebb csoportot tömörít magában. Idővel megalapította a Szeretet Misszionárius Kisnővérei elnevezésű társulatot is. A különböző társulatok tagjai ma a világ számos pontján jelen vannak.

Annibale di Francia 1851-ben, a szicíliai Messinában született, nemesi családból. Papszentelése után szembesült az olasz nagyváros nyomorával, a széles néprétegek elszegényedésével. 1882-ben így megalapította az Antoniánus árvaházát, amely nemcsak befogadta a gyermekeket, hanem fel is nevelte őket, és szakmát adott a kezükbe. Tevékenysége nyomán a messinai nyomornegyed összes lakójának lett szakmája és munkája. P. di Francia alapította meg az Isteni Buzgóság Leányainak Társulatát és a hivatások ügyének előmozdítására a rogacionista rendet.
A két szent 1908-ban találkozott egymással, s kölcsönös tisztelet és barátság fűzte egybe őket.

Nimatullah Kassab Al-Hardini
A libanoni maronita szerzetes az 1800-as évek első felében élt, a közel-keleti ország harmadik szentje. Nimatullah – neve annyit jelent, mint Isten ajándéka – tökéletesen megvalósította a szerzetesi élet legfőbb szabályát: ora et labora – imádkozzál és dolgozzál. Tanárként, könyvkötőként és szabóként tevékenykedett. 1830-ban tette le szerzetesi fogadalmát, majd filozófiai és teológiai tanulmányai befejezése után pappá szentelték. Élete végéig tanárként működött. Napjai két részből álltak: a nap első felében a szentmise bemutatására készült, második felében pedig hálát adott a eucharisztikus áldozat ajándékáért. Összekötötte a szemlélődő és a tevékeny életmódot, több ingyenes iskolát létesített gyermekek számára. Ezeket hagyományosan a „tölgyfa alatti iskolának” nevezte el. Népével együtt szenvedett az 1840-es és 45-ös libanoni polgárháborúk során, amelyek előkészítették az 1860-as év véres eseményeit: a katonák számos kolostort felégettek, templomokat romboltak le és sok maronita keresztényt meggyilkoltak. Az ottomán hódítás alatti rendkívül nehéz időkben Nimatullah felajánlotta magát áldozatként Libanonért és a maronita rendért. Hiteles tanúvallomások szerint saját magával rendkívül kemény és szigorú volt, míg másokkal türelmes és irgalmas. Legfőbb támaszának a Szűzanyát tekintette, az ő közbenjárásáért imádkozott Libanonért és rendjéért. Szüntelenül imádkozta a rózsafüzért, szombatonként és a Mária-ünnepek vigíliáján a Szűzanyáért ajánlotta fel böjtölését, különösen nagy tisztelettel adózott a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának, amelyet az egyház 1854-ben hirdetett ki. 43 éves korában, 1845-ben, a Szentszék a maronita rend általános asszisztensévé nevezte ki, mivel kifogástalanul tiszteletben tartotta és életében megvalósította a monasztikus élet szabályait. Életszentsége az isteni erények érvényre juttatása volt, arra törekedett, hogy testvérei asztalán a szeretet tápláléka legyen. Tanítói tevékenysége mellett nagy gondot fordított a könyvkötésre, különös tekintettel a liturgikus kéziratokra. A nagyszemináriumban teológiát tanított, tanítványai között volt Charbel Maklouf szerzetes, akit VI. Pál pápa 1977-ben a szentek közé iktatott.

50 éves korában, tüdőgyulladás következtében halt meg, kezében egy Szűzanya ikont tartva, és így fohászkodva: „Mária, Rád bízom lelkemet”. Rendtársai tanúsága szerint halála pillanatától kezdve ragyogó fény világította meg néhány napig celláját, amelyet különlegesen finom illat töltött meg.

Az életszentség hírében halt meg, II. János Pál pápa 1998. május 10-én avatta boldoggá. Posztulátora, Paolo Azzi atya szerint Szent Nimatullah életpéldája a szeretet, a béke és a remény üzenete. A libanoni nép történelmében szüntelenül a nagyhét kínszenvedéseit éli. Ez a mostani szentté avatás nyílt levél Libanonhoz: a sokat szenvedett libanoni nép, amelynek szüksége van a békére, illetve a vértanú közel-keleti térség akkor küzdheti le a kétségbeesést, ha Szent Nimatullah nyomán a remény útját választja.

Szent Josep Manyanet y Vives
A spanyolországi Leida tartomány egy kis falujában született, 1833 január 7-én, ugyanezen a napon meg is keresztelték. Nagyszámú és vallásos család gyermeke, és ahhoz, hogy tanulhasson, már egész fiatalon munkát vállalt. A leidai és urgelli szemináriumokban tanult filozófiát és teológiát, majd 1859-ben pappá szentelték. Eleinte a püspök közvetlen munkatársa volt, de hívást érzett a szerzetesi élet felé, és társakat gyűjtve maga köré, 1864-ben megalapította a Szent Család Fiainak kongregációját, majd tíz évvel később egy női ágat, a Názáreti Szent Család missziós lányainak kongregációját. Szent Josep Manyanet karizmája abban rejlik, hogy felismerte a nevelés fontosságát, és társaival a katolikus nevelésnek szentelte életét. Hite szerint a keresztény szellemben nevelt gyermekek lesznek a jövő családjainak megteremtői. Az általa alapított iskolák ma is a szegény gyermekeket oktatják világszerte. Azt hirdette, hogy minden keresztény családnak a Szent Családhoz kell igazodnia, példaként követnie. Ezt akarta elősegíteni a ma is fennálló, „A Szent Család” című folyóirat megalapításával. 1901-ben súlyosan megbetegedett, és az év december 17-én a szentség hírében halt meg. A következő szavakkal búcsúzott földi életétől, és ajánlotta magát a Szent Család oltalmába: „Jézus, József és Mária, fogadjátok el lelkemet, amikor meghalok.”

Szent Gianna Beretta Molla
A hat szent közül korunkhoz legközelebb álló, mélyen hívő, olasz gyermekorvosnő, Gianna Beretta Molla negyedik gyermekét várta, amikor fölfedeztek a méhén egy rosszindulatú daganatot, amit azonnal el kellett volna távolítani – ez azonban a magzat életébe került volna. Õ lemondott saját életéről: csak a gyermeket mentsétek meg! – kérte. 1962 nagyszombatján egészséges leánygyermeknek adott életet, majd a szülés után egy héttel nagy szenvedések közepette meghalt. Utolsó szavai ezek voltak: „Jézus, szeretlek.” Ekkor 39 éves volt.

2004-ben tiszteletére templomot szenteltek Rómában, ahol a fiatal párok, leányanyák, kisgyermekek és idősek lelkigondozásával foglalkoznak.

VR/MK

Kühár Flóris: Mit jelent Szent Tamás személye és műve korunknak?

Amióta 1323-ban Aquinói Szent Tamást az Egyház oltáraira emelte, a halandóság porát levetvén, fr. Thomas a történelem sodró árja fölé emelkedett és a liturgia a múlandóság forgó körében évről-évre elénk állítja azt, ami benne örök érték és eszmény, akárhogy cserélődnek a nemzedékek, akárhogy forog a világ kereke, akármerre járnak az emberi gondolatok, vélemények, bölcseleti rendszerek és hittudományi állásfoglalások szellemútjai. Úton járó vándora, mint amilyen Szent Tamás szó szoros és teológiai értelemben is volt — gyalogos vándora a Nápoly-Róma-Párizs közti útnak — és alig ötven éves vándora az életútnak, mely a földről új égbe vezette, nagyobb záloga a történelem fölé emelkedésnek nincs, mint a szentté avatás. Ebben az örök élet szempontjai szerint pecsételik meg Tamás testvér földi pályájának küzdelmeit, eredményeit, eszményeit és erényeit.

Mi az, ami Szent Tamásban örök érték, követésre méltó minta, lelkeket vonzó eszmény marad? A szentek elsősorban egyéniségük győzelmes harcaival, erényeiknek Krisztust másoló vonásaival győzik le a feledést. Az aquinói grófok sarja Montecassinón nevelődik bele az Istenszolgálat és krisztusi katonáskodás elemeibe. Mikor élete döntő fordulatához érkezik, teljes elszántsággal választja a császárszolgálat helyett — ami családjának ősi hivatása volt — Krisztust, Szent Domonkos apostolkodó szerzetében. A hivatásáért és a tisztaságáért vívott nehéz küzdelem családjának erőszaka és csábítása ellen, a teljes szakítás mindennel, ami elvonhatta volna attól, hogy alázatosan, szegényen kövesse a Mestert, nem nézve jövőre, emelkedésre, méltóságra és javadalomra — Tamást a válaszútra került ifjúság szentjévé avatja, Szent Imrének, Alajosnak, Szaniszlónak társává teszi. Ahogy egy életen át viseli a Regula és szerzetesi fegyelem súlyos igáját, ahogy szeme fénye lesz szerzetének alázatosságban, munkában, a közösség szellemének megőrzésében, szerzete védelmében, ahogy feltűnést kerülve valósítja meg önmagán a derűt sugárzó, a lélek Istenbékéjét élvező szentség eszméjét, ahogy nemcsak angyali doktorrá, hanem angyali erények hordozójává válik — abban mindig követésre méltó mintája marad azoknak, kik az Istentől ugyanazt a hivatást kapták.

Szent Tamás élete Köln, Párizs, Róma egyetemeinek padjaiban, majd katedráján telik el. Úgy is mint tanuló, úgy is mint tanár megmutatta, hogy a tudományhoz kell a tehetség, kell a bos mutus (néma ökör) belefekvése a munka igájába, kell az olvasmány és elmélyedés, nagy mesterek követése és önálló úton járás: de mindezek mellett és fölött kell az önfegyelem, a szellemi erőinek összpontosítása az igazság gyűjtőlencséjébe. Aszkézis, a test és lélek megfeszítése kell a tudományhoz. «Légy hallgatag — írja egy tanítványának — ne menj szívesen a beszélőszobába! Legyen gondod lelkiismereted tisztaságára. Maradj örömest celládban, hogy a tudomány borospincéjébe juthass. Szüntelenül imádkozzál! Ne törődj mások dolgaival, a világiak beszéde és cselekvése maradjon tőled távol». Ma már alig tudjuk megérteni, hogyan volt elég az a három évtized, amely Szent Tamás életéből a tudományos alkotásra jutott, harminc kötetnyi munkáinak megírására. Szent Tamás az imádság hegyéről indult el és a munka szentjévé vált. Rendje külön kísérőt, társat adott melléje, akinek az volt a feladata, hogy figyelmeztesse őt az evésre, a pihenésre, mert a mester az igazság kenyerétől megfeledkezett a testi táplálékról.

A tudomány sokak számára kenyérkereset. Szent Tamás számára fontosabb a mindennapi kenyérnél. Mások a tudomány által rangot, előmenetelt keresnek. Neki az a legfőbb imádsága, hogy egyszerű szerzetes maradhasson, szolgálja a tudományt és általa az Isten országát. Felajánlották neki a nápolyi érsekséget. Elhárítja. Van tudomány, mely az apostol szerint felfuvalkodottá tesz, Szent Tamás megmutatta, hogy az igazi tudomány a lelket az alázatosság fundamentumán építi naggyá és szentté.

A tudósoknak gyakori jelzője az, hogy száraz tudós. Mintha az élet sok példáját mutatná az élettől idegen, szikkadt kedélyű könyvmolyoknak, akikben a betű megölte a szellemet. Szent Tamás a skolasztikus gondolkozás száraz kenyerétől se száradt ki, mert az Élet kenyerével táplálta szívét-lelkét, mert az Eucharisztia napsugara ragyogott be szürke cellájába és ennek fénye, melege járta át benső világát. Jellemző, hogy a tudósok sorsa elérte őt is: műveiből — pedig mennyi gondolatát vette át szóról-szóra az Egyház hivatalos katekizmusa, a Trienti katekizmus — a szakemberek is keveset ismernek alaposan, a világiak tán tudják, hogy két Summát írt és a tömegek tán a nevét sem ismerik. Világszerte nem tudós iratai, hanem az Eucharisztia áhítatával szíveket lángra gyújtó himnuszai, a Pange lingua, Adoro te devote, Lauda Sion, Sacris sollemniis, Verbum supernum (O salutaris hostia) kelnek szárnyra milliók ajkán. Raffael óta megszoktuk, hogy Szent Tamást a Disputa szentjének tekintsük, pedig Raffael Disputája is — nem eszmetorna, hanem a Nagy Szentség adorációja.

Amikor a Benedicite-zsoltár felsorakoztatja az Isten minden műveit az Isten magasztalására, az eget, földet, tengert, hegyet, völgyet, folyót, állatot, embert — nem említi az Istenmagasztalók sorában a tudóst és a tudományt. Az ókeresztény katakombák orante-alakjának látásakor se gondol senki a scientia adorans szimbólumára. Szent Tamás érdeme, hogy a tudományt térdre kényszerítette az Isten előtt és a lelkiség csodás gazdagságú eszményseregébe odaállította az Eucharisztiát imádó tudományt, a scientia adoranst.

Horatius az alkotásban látja a mulandóságnak alávetett életet meghaladó, ércnél maradandóbb emléket. A krisztusi értékrendnek más a mérőeszköze, a személyi értékeket helyezi a tárgyiak fölé; a lélek maga több mint a múmiát őrző piramis, a történelem nem ad igazi halhatatlanságot, bármilyen alkotásokban, sikerekben nyilatkozzék is meg. Azért állítottuk elsősorban az embert, a tudóst, a szentet magunk elé Szent Tamásban.

Nem mintha ezzel azt akarnók mondani, hogy műveinek, gondolatainak, századokra sugárzó bölcseleti és hittudományi rendszerének csak történelmi, tehát múló és nem idő feletti az értéke. Mert minden tudományos rendszer annyiban idő feletti, amennyiben megközelíti, magába foglalja, kisugározza az örök igazságot. Évszázadok győződtek meg róla, hogy Szent Tamás eszméi az örök bölcselet és örök hittudomány termékeny magvai, hogy a két Summa nemcsak záróköve a keresztény gondolkozás addig tizenkét százados múltjának, hanem iránytűje a természet és kegyelem, Isten és a világ, hit és tudomány problémáiban előrehaladni akaróknak. Szent Tamás művei sohasem kerülnek pusztán múzeumi, szellemtörténeti érték gyanánt az Egyház könyvtári gyűjteményébe, Szent Tamás nem átmeneti állomás az igazság felkutatásának, birtokbavételének útján, hanem maga a pálya, melyről letérni céltévesztés veszélye nélkül alig lehet.

Azt mondhatná valaki, messze áll a mi korunk Szent Tamásétól, mások az igényei, mások a feladatai. Akkor delelőjén állt a középkor, az ég és a föld közt gótikus dómok tornya volt a híd, a középkor emberét az imádság gesztusa jellemezte, a mai embert a munka gépies üteme. Akkor a hit uralkodott a tudás fölött, ma a hitet legyőzte a tudomány. Akkor az Egyház, a pápa szabott törvényt, életformát a világnak, ma a gyárkémények a tornyok fölé emelkednek és mindent belépő kormuk a mai ember lelkére is rászáll, hogy a régi eszmények ragyogását elfödje és az új embert belekényszerítse a falanszter eszménytelen, szürke unalmába, zsarnoki uralmába. Szent Tamás annak a világnak szólt. Tud-e mondani valamit a mienknek is?

Igaz, hogy korok és korok közt ellentétek feszülnek, de az ellentétek olyanok, mint a hullámhegy és hullámvölgy váltakozása. A hullámvonalban maga az élet, a történelem, a világ szellemjárása sodródik tova és időben távol álló korok szellemi alkatuk, történelmi tartalmuk szerint közelebb állnak egymáshoz, mint amelyek szomszédosak egymással.

Szent Tamás korát és a mienket egyaránt a történelmi válság apokaliptikus borúja fedi be. A nagy válságok, változások, korfordulók vérrel és nyomorral öntik tele a világot. A középkor nagy harca a pápaság és a császárság közt épp Szent Tamás életében ért döntő fordulatához. Szent Tamás azért menekül Cassinóból, mert II. Frigyes seregei a monostort feldúlták; míg ő hivatásáért küzd, Európára a végveszélyt zúdítja a tatárjárás. Mikor 1245-ben Párizsban megkezdi tanulmányait, a lyoni zsinaton IV. Ince úgy jellemzi korát, hogy az Egyház öt sebből vérzik. Pogányok uralkodnak a Szentföldön, Bizáncot a törökök fenyegetik, Magyarországot rombolja a tatár, az Egyházat eretnekségek és erkölcsi foltok csúfítják, az Egyház védője, a császár — az Egyházat üldözi. II. Frigyes elbukott, az utolsó Hohenstaufnak Nápoly piacán feje hullott, de a középkori Európa egysége is széthullott, az egyetemes keresztény monarchiát az új nemzetállamok váltották fel, a pápaság pedig néhány évtizeddel a császárságon aratott győzelme után megkezdte avignoni «fogságát».

Míg Szent Tamás Párizsban tanít, Szent Lajos francia király Európa részvéte nélkül küzd és vérzik a középkor keresztes eszményeiért. Ezek az eszmények azonban már fénytelenekké válnak. Az arab, zsidó szellem fegyverrel és bölcselettel törekszik Európa szíve felé, II. Frigyes pogányokat fogad seregébe, hogy a kiközösítés fegyvere kicsorbuljon rajtuk, a párizsi egyetem bölcseleti karán Arisztotelész nyomán Brabanti Siger szembeállítja a bölcseletet a hittel és rejtett pogánysággal mételyezi a lelkeket. A szentatyák hagyománya összeütközik a haladó arisztotelészi iránnyal. Nagy Szent Albert és tanítványa, Szent Tamás, mondhatni kopernikuszi fordulattal terelik át a keresztény tudományt Arisztotelész útjára, megtisztítják rendszerét a pogány elemektől és a benne rejlő természetes igazságok köveit rakják alapul a keresztény bölcselet dómjába, hogy azt beboltozzák Szent Ágoston hitével.

A politikai és szellemi válsággal párhuzamos volt a társadalmi erők egyensúlyának eltolódása a lovagságról a polgárságra, a várakról a városokra, a terménygazdálkodásról a pénzre. A középkori bolsevizmust Szent Ferenc és Szent Domonkos állították meg és Szent Tamás eszmei téren szabta meg azokat a vonalakat, melyek a keresztény társadalmi rendet mindez ideig védték.

Nem szükséges részletekbe menni és kisarkítani azokat a mozzanatokat, melyekben Szent Tamás kora a mienkkel néha oly csattanósan egyezik, csakhogy a fegyvercsattogás zaját a mai világ inkább robbanásokban tapasztalja meg. Szellemi, társadalmi téren ugyanaz a forrongás, átállítás folyik és a világ ma is sok sebből vérzik.

Szent Tamás élete és műve megmutatta a maga korának a válságból kivezető utat. Élete azzal, hogy visszakacsintgatás nélkül lépett ő, az aquinói gróf — Krisztus szegényeinek útjára. Művei pedig azzal, hogy bennük és általuk is érvényesült himnuszának hangja:

Recedant vetera — Nova sint omnia

Corda, voces et opera.

Szent Tamás egészséges lelke a történelemben is, a szellemjárásban is az egészséges fejlődés útjain halad. Nem akarja megmerevíteni a szellemet a régiben, hanem merészen, néha mondhatni elszánt lendülettel száll szembe azokkal, akik az új utak és feladatok elől elzárkóztak. Bölcselete a maga korában annyira új volt, hogy saját rendjében is, azon kívül is sokan támadták, egyházi elítéltetését szorgalmazták, egyes tételeit cenzúrázták. Mivel azonban fenntartás nélkül az igazságot kereste, a régiben, az áthagyományozottban úgy, mint az újban, mert azt, ami új, nem újszerűen feltűnő volta, eredetisége miatt hirdette, hanem mert igaznak tanította, azért a harc az ő győzelmével dőlt el — halála után.

Szent Tamás szellemi épületének dómja úgy épül fel, hogy benne a természetes alapok, az ember, a természet, a világ értékelése az emberi értelem erejével súlyos, kimozdíthatatlan bázist adnak a hit magasba szökő, Istent érintő íveinek, a természetfölötti világszemlélet tornyainak. Az értelem hatókörét nem csökkenti le, nem menekül agnoszticizmusba, viszont a hitet nem racionalizálja, megrendült áhítattal borul le a misztérium, a titok előtt. Ahol elér a misztériumhoz: praestat fides supplementum sensuum defectui — pótolják a rest érzéket a merész hit szárnyai.

A tudomány, a bölcselet és a hittudomány Szent Tamásnál az igazság szolgálatára törnek. Az igazság pedig, amit Szent Tamás szolgál, nem a vágyak és érzelmek posztulátuma, nem a kedély megnyugtatásának eszköze, hanem a természetre, emberre, világra átsugárzó örök igazság, mely a teremtéssel a kinyilatkoztatással az Istenből forrásozik.

Szent Tamás sohasem egyoldalú, nem részletekben pepecselő, hanem az egészben látja a részt, a történelemben az eseményt, az Istenben az eszmét és eszményt, a valóság sokoldalú vonatkozásaiban az embert, a testben, anyagban a halhatatlan lelket. Realizmus és kidolgozott összhang az ő világa, melyben a valóság, az értékek rendje hierarchikus összecsengésben árad az ősokból, hogy a megértés és hit útján visszalendítse ősforrásához az Isten felé nyugtalankodó embert.

Ezért jelentette Szent Tamás a maga korának a válság megoldását, ezért lettek gondolatai, eszméi az újkor csírái, ezért bomlik vissza a káoszba minden törekvés, mely az ő útjáról letér.

Ezzel egyúttal tanítómestere a mi korunknak is. Hogy az apokaliptikus időkben, amikor a Nyugat, sőt Európa vesztének előjeleit látjuk, ne kapaszkodjunk az óvilág pusztulásra szánt deszkáiba, hanem keressük meg a fejlődés irányvonalait és járjunk rajtuk bátran. Az ót az újjal most is a természet alapjai és a kegyelem viaduktjai kötik össze, ne romboljuk az alapokat, mert megtörnek a rájuk épített ívek. Pártcélok, hírverés, pillanatnyi érdekek, személyi ellentétek ne befolyásoljanak az igazság kutatásában.

Míg a mai eszmei irányok bölcseletben, természettudományban, a társadalom gyakorlati kérdéseiben a részben maradoznak el és ezért legfeljebb féligazságokat termelnek, mi Szent Tamás egészlátásával gyökereztessük bele az ősokba a természetet, Istenbe az embert, az örök Igazságba a szellemet.

A mai tudomány ugyan sokat elért, sok kérdést megoldott, de egészében úgy járt, mint a híres sebész, aki először hajtott végre műtétet a rákos betegen. A rákot kioperálta, de a beteg szíve nem bírta. A műtét sikerült, a beteg meghalt. Azok a műtétek, miket a mai rendszerek végeznek a beteg emberiségen: forradalmakkal, ilyen meg olyan izmusokkal, társadalmi, gazdasági átállításokkal, világ- és kultúrapusztítással végzetes operációkká válnak, ha a műtétre vállalkozók nem alkotnak pontos és körültekintő diagnózist emberről és kultúrájáról, társadalomról és világról az örök igazságok fényében. Szent Tamás műve ezért marad ma is korszerű: az emberalakításban, a társadalom újjászervezésében, a világ helyes rendjében, a bajok gyógyításában. 

(amdg.betiltva.com)

Három új szentet avatott a pápa

Vatikán: II. János Pál pápa október 5-én, vasárnap ünnepi szentmisét mutatott be a Szent Péter téren, amelynek során három új szentet adott az egyháznak. Mindhárman a XIX. és a XX. század fordulóján éltek és nagy missziós egyéniségek voltak: Daniele Comboni olasz püspök Afrika apostolaként ismert, két szerzetes kongregációt alapított: a Szent Szív Fiai és a Négerség Kegyes Anyái Szerzetes Intézetet, ám ma már egyszerűen komboniánus szerzeteseknek és szerzetesnőknek nevezik őket. A német Arnold Janssen Hollandiában alapította meg az Isteni Ige Társaságát. Ma inkább verbita néven ismerik őket. A dél-tiroli Joseph Freinademezt a verbita alapító egyik első lelki gyermeke, a távoli Kínában hirdette Krisztus örömhírét.
A vasárnapi szertartáson a világ minden részéből érkezett 30 ezer hívő vett részt. Comboni Szent Daniele tiszteletére különösen sok afrikai zarándok érkezett Rómába, míg Ázsiát Kínából jött papok és verbita nővérek által vezetett indiai énekkar képviselte. A több mint kétórás szertartás során afrikai és indiai liturgikus táncokban és énekekben gyönyörködhetett a nagyszámú hívősereg, annak jelképeként, hogy a katolikus hit távoli kultúrákban is otthonra talált.
Homíliájában a szentatya hangsúlyozta: a három új szent egész életével az evangéliumot hirdette, tanúságot téve arról, hogy ez az egyház elsődleges szolgálata minden egyes ember és az egész emberiség számára. A három szent értékes öröksége azt bizonyítja, hogy az evangelizálás mindig Krisztus hirdetését jelenti, minden emberi segítségnyújtáson túl. Napjainkban is sürgető feladat az ad gentes misszió. Szükség van Daniele Comboni püspök lelkesedésére és szenvedélyes apostoli buzgóságára, aki Afrikában hirdette az Evangéliumot. A pápa szeretettel és aggodalommal utalt a fekete földrész lakosságára. A gazdag emberi és lelki erőforrások földje, Afrika, továbbra is számos nehézséggel és problémával küzd. Bárcsak a nemzetközi közösség tevékenyen segítené, hogy építhesse a remény jövőjét – mondta a pápa, Szent Daniele Comboni közbenjárásáért fohászkodva.
A szentatya ezután németül folytatta szentbeszédét, méltatva Szent Arnold Janssen fáradhatatlan apostolkodását. Most az égből segíti szerzetescsaládját, hogy tovább haladjon az általa kijelölt úton, amely az egyház evangelizáló küldetésének örökérvényűségéről tanúskodik.
Végül a pápa a harmadik szent, Josef Freinademetz hitvallomását idézte: „Evangelizáló küldetésemet nem Istennek felajánlott áldozatnak, hanem az Istentől kapott legnagyobb kegyelemnek tekintem.” A szeretetnek ez a tanúja önmagát ajándékozta testvéreinek Kínában, ahol missziós küldetését végezte. Szeretetből és szeretettel vállalta életkörülményeit, mivel meggyőződése volt, hogy az Evangélium hirdetése hiábavaló, ha nem szeretettel végezzük. Az evangéliumi inkulturáció példaképe volt, mivel Jézust követve megosztotta életét azokkal az emberekkel, akiknek elvitte az üdvösség hírét.
„A három új szent arra emlékeztet bennünket, hogy az Evangélium hirdetése minden megkeresztelt elhivatottsága. Ahhoz azonban, hogy Krisztus hiteles tanúi legyünk, arra van szükség, hogy szüntelenül törekedjünk az életszentségre” – mondta a pápa, majd Mária, az új-evangelizálás csillaga közbenjárásáért fohászkodott a Rózsafüzérnek és a misszióknak szentelt hónapban.
A vasárnapi szentmisével 477-re emelkedett a II. János Pál által kanonizált szentek száma. Boldoggá 1320 személyt avatott a pápa, köztük két magyart: Apor Vilmost és Batthyány-Strattmann Lászlót. A következő boldoggá avatás Kalkuttai Teréz anyáé lesz, október 19-én. VR/MK

Boldoggá avatási szentmise

Fél 12-kor, rekkenő melegben kezdődött meg Ivan Merz boldoggá avatási szentmiséje a ferencesek Szentháromság kolostora melletti hatalmas mezőn. A hívek kitörő örömmel üdvözölték a soraik között gépkocsin tovahaladó és áldást osztó pápát és szívből jövő tapssal köszönték meg, hogy idős kora és gyengesége ellenére másodszor is ellátogatott hazájukba.
A szentmise elején Josip Bozanic zágrábi érsek, Franjo Komarica banja lukai püspök és a jezsuita Nagy Bozsidar (Bizidar) posztulátor kérte a pápát Isten Szolgája, Ivan Merz boldoggá avatására, akinek életrajzát a zágrábi érsek ismertette, majd ezután került sor a boldoggá avatás meghirdetésére.
„Ti vagytok a világ világossága” – kezdte homíliáját a pápa, hangsúlyozva: „Ez a jézusi szó nemcsak egy közönséges erkölcsi buzdítás, hanem egy olyan megállapítás, amely kifejezésre juttatja a keresztségben kapott elfojthatatlan igényt: e szentség révén ugyanis az ember Krisztusnak a titokzatos testébe kapcsolódik. Joggal kiálthat fel Szent Ágoston: ’Örvendezzünk és adjunk hálát, hogy nemcsak kereszténnyé, hanem Krisztussá lettünk…’ Krisztus az ’igazi világosság’, amely minden embert megvilágosít. A keresztény ember tehát arra kapott meghívást, hogy ’ennek a Világosságnak a visszfénye legyen’, miközben Krisztust követi. Ennélfogva hallgatja és átelmélkedi az ő igéjét, tudatos és aktív módon részt vesz az egyház liturgikus és szentségi életében, gyakorolja a szeretet parancsolatait – a testvérek, de elsősorban a kicsinyek, a szegények és a szenvedők szolgálatán keresztül.”
A hívek és pásztoraik köszöntésén túl a pápa testvéri üdvözletet küldött Pavle pátriárkának és a Szerb Ortodox Egyház Szent Szinódusa tagjainak, továbbá örömének adott hangot a kölcsönös megértés és tisztelet, valamint a testvéri szolidaritás felé vezető eddig megtett úton elnyert új erőért, amely ennek a térségnek örömére és reménységére szolgál. Szeretettel köszöntötte még a pápa az ország más egyházi közösségeit, valamint a helyi zsidó és iszlám felekezet híveit.
Ismét a katolikus hívekhez fordulva a szentatya biztosította őket: kitárt karokkal fogadja őket, annak jeleként, hogy milyen fontos helyet foglalnak el szívében. Imádságában szüntelenül az Úr elé tárja az életüket súlyosan megnehezítő súlyos szenvedéseiket, megosztva reményeiket egy jobb jövő iránt.
„Ebből a városból, melyet történelme során oly sok szenvedés és vér pecsételt meg, a Mindenható Istenhez fohászkodom, hogy az embernek, méltósága és szabadsága ellen a katolikus egyház fiai által is elkövetett vétkeiért bocsásson meg és mindenkit töltsön el a kölcsönös megbocsátás óhajával. Csak az igazi kiengesztelődés légkörében nem lesz hiábavaló a megannyi ártatlan áldozat emlékezete és így az áldozatuk arra bátorít bennünket, hogy a testvériség és a megértés új kapcsolatait építsük” – mondta a pápa, majd rámutatott: a boldoggá avatott Ivan Merz példája azt tanítja, hogy az isteni világosságtól áthatott „igaz ember” válik valóban világító és meleget adó fáklyává. A ragyogó képességű fiatalember gazdag, természetes tehetségét képes volt megsokszorozni és így ért el számos emberi sikert: azt mondhatjuk, hogy sikeresen élt. „De nem ezért iktatjuk a boldogok sorába, hanem sokkal inkább az Isten előtt elért sikereiért. Életének leghőbb vágya ugyanis az volt, hogy soha ne feledkezzék meg Istenről és hogy mindig egyesüljön vele: Tevékenysége során mindig Jézus Krisztus ’fölséges ismeretét’ kereste.”
A liturgia iskolájában Ivan Merz a keresztény nagykorúság teljességéig gyarapodott és hazája liturgikus megújulásának egyik úttörője lett. A szentmisén való részvétel és a szentáldozás révén lett a fiatalok apostola. Nem véletlenül lett a jelszava: „Áldozat – Eucharisztia – Apostolkodás”. Keresztségének hivatástudatában a szentség felé vezető utat járta be.
Beszéde végén a pápa a fiatalokhoz fordulva arra emlékeztetett, hogy Ivan Merz neve élet- és akcióprogramot jelentett a fiatal katolikusok nemzedékének, amit ma is folytatni kell. „Hazátok és egyházatok – kedves fiatalok – nehéz időket élt át és most azon kell munkálkodni, hogy újrakezdjétek az életet a maga teljességében. Arra kérlek, ne engedjetek annak a kísértésnek, mely elbátortalanít benneteket, sokkal inkább szaporítsátok meg kezdeményezéseiteket annak érdekében, hogy Bosznia-Hercegovina újból a megbékélés, a földi találkozás és a béke földje legyen. E térség jövője ugyanis tőletek is függ! Ne keressetek másutt kényelmes életet, ne meneküljetek el a felelősségtek elől, arra várva, hogy majd mások oldják meg a problémátokat, hanem eltökélten szegezzétek szembe a rosszal a jó erejét. Boldog Ivan Merzhez hasonlóan ti is keressétek a személyes találkozást Krisztussal, aki új fénnyel világítja meg életeteket.”
Utolsó szavaiban a pápa az Atyaisten minden emberi érzést meghaladó békéjét kérte a hívek számára, amely béke megőrzi szívüket és lelküket az Isten és Isten Fia, Jézus Krisztus ismeretében és szeretetében. Ez a pápa imádsága és jókívánsága Boldog Ivan Merz közbenjárásáért – Bosznia-Hercegovina összes népe számára.
A szentmise végén, az Úrangyala imádság előtt a pápa az új boldognak a Szűzanya iránti gyengéd tiszteletéről emlékezett meg, majd öt különféle nyelven, köztük magyarul is köszöntötte a boldoggá avatásra érkezett zarándokokat. VR/MK
Az új boldog, Ivan Merz életrajza
Ivan Merz 1896-ban született Banja Lukán. Édesapja cseh nemzetiségű katonatiszt, édesanyja magyar zsidó származású volt. Egy éven át a wiener-neustadt-i katonai akadémián tanult, majd beiratkozott a bécsi egyetem tanári szakára. 1916. márciusában besorolták a hadseregbe. Először Grazban szolgált, majd az isonzói frontra küldték. A háborús tapasztalat nagymértékben hozzájárult gyors lelki érlelődéséhez. A szörnyűségek láttán Isten kezébe helyezte sorsát és minden erejével a keresztény tökéletességre törekedett. A háború után visszatért Bécsbe, ahol folytatta tanulmányait. 1920-ban negyvennapos lelkigyakorlatot végzett a mödlingi Steyler missziósházban, amely sorsdöntő lett a fiatalember számára. Ezt követően a párizsi Sorbonne-n tanult, ahol filozófiából doktorált. 1922-től Zágrábban gimnáziumi tanárként működött, francia nyelvet és irodalmat tanított, majd a zágrábi egyetemen is ledoktorált. Hamarosan ismertté vált, mint az ifjúság apostola, mivel bekapcsolódott a „Fiatal horvát katolikusok ligájába”, majd a „Sasok horvát ligája” munkájába. Szorgalmazta továbbá a liturgikus megújulást, négy évtizeddel megelőzve a II. Vatikáni zsinat irányelveit. Tevékenységét számos értetlenség, különféle nehézségek kísérték, amelyekkel csodálatra méltó nyugalommal nézett szembe. Erejét a szüntelen imából, az Istennel való egységből merítette. Meggyőződéssel hangoztatta, hogy a lelkek üdvösségének leghatásosabb eszköze az Istennek felajánlott szenvedés, ezért minden testi-lelki szenvedését, majd fiatal életét is apostoli kezdeményezései sikeréért, szeretett „Sasmadaraiért” ajánlotta fel. 32 éves korában, 1928. május 10-én hunyt el Zágrábban, életszentség hírében. Tervét halála után Marica Stankovic valósította meg, amikor megalapította a „Krisztus Király Munkatársnőinek Egyesületét.” Ivan Merz boldoggá avatási eljárását 1958-ban kezdték meg. A leendő boldog földi maradványai a zágrábi Jézus Szíve-bazilikában nyugszanak. VR/MK

Szentté avatás a pápa 83. születésnapján

Vatikán: II. János Pál pápa május 18-án, 83. születésnapján több mint ötvenezer zarándok, közöttük mintegy húszezer lengyel előtt a Szent Péter téren négy személyt avatott szentté: Jozef Sebastian Pelzart (1842-1924), Przemysl egykori püspökét, Ursula Ledochowska (1865-1939) szerzetesnőt, és két olasz rendalapító szerzetesnőt, Virginia Centurione Bracellit (1587-1651), és Maria de Mattiast (1805-1866). Szentbeszédében a pápa a négy szentet az „Eucharisztiából fakadó élet” példaképének nevezte.
Jozef Pelczar és Ursula Ledochowska személye a szentatya személyes élettörténetével is összekapcsolódik: Pelczar püspök annak a krakkói egyetemnek a rektora volt, ahol Karol Wojtyla később tanulmányokat folytatott. Az Ursula Ledochowska által alapított rend tagjai közül öt nővér vezeti a szentatya háztartását a Vatikánban.
A szentté avatás, és a pápa 83. születésnapja alkalmából a lengyel zarándokokat több püspök kísérte. Jozef Glemp bíboros azonban betegsége miatt nem tudott részt venni az ünnepi szentmisén. Jelen volt viszont Aleksander Kwasniewski államfő.
A szentté avatás a szokásos módon, a szokásos liturgikus formában zajlott, nem történt benne utalás a pápa születésnapjára. A szertartás végén azonban a zarándokok ezrei, közöttük a pápa honfitársai hosszasan éltették a szentatyát.
Az Angelus elimádkozása előtt II. János Pál köszönetet mondott mindazoknak, akik születésnapja alkalmából gratuláltak neki, és kérte a hívőket, imádkozzanak azért, hogy Isten segítse őt abban, hogy a rábízott feladatokat továbbra is teljesíthesse, és felelősségteljes missziós munkáját továbbra is betölthesse. Ezzel a szentatya ismételten „válaszolt” azokra az újra és újra felröppentő találgatásokra, amelyek lemondásáról szólnak. KAP/MK

Szentté avatási szertartás több mint egymillió hívő jelenlétében

hívő jelenlétében avatott szentté öt spanyol egyházi személyt: Pedro Poveda Castroverde (1874-1939) papot, aki a spanyol polgárháború alatt halt mártírhalált, Jose Maria Rubio y Peralta (1864-1929) jezsuitát, Genoveva Torres Morele (1870-1956) és Ángela de la Cruz (1846-1932) rendalapítókat, valamint Maria Maravillas de Jesús (1891-1974) karmelita szerzetesnőt.
Szentbeszédében II. János Pál pápa az új szenteket példaképül állította az egyház, különösen a spanyol egyház számára. A spanyol hívőket ismételten kérte: őrizzék meg keresztény gyökereiket, hiszen csak így tudják Európának megmutatni igazi arcukat, és kultúrájuk gazdagságát. A szentatya az Evangéliumhoz való hűséget, és a család szentségének fontosságát hangsúlyozta. Utalt a pápa a spanyol történelem mindmáig nem teljesen feldolgozott időszakára, a polgárháborúra is. Megemlékezett a polgárháború többezer hívő áldozatáról, mindenekelőtt a szentté avatott Pedro Poveda mártírhaláláról. A szenvedés idejének nevezte ezt a korszakot, amely mára már véget ért.
A szentatya újra és újra arra buzdította a spanyolokat, ne a múlt sebeit őrizzék magukban, hanem bátran ápolják keresztény hagyományaikat.
A több mint háromórás program után II. János Pál pápa a nunciatúrán találkozott a spanyol püspöki kar tagjaival. VR/KAP/MK

Romlatlan testek

Mindazok, akik lelkükkel hosszú éveken keresztül még tovább irányították a népüket, valószínűleg csak ideiglenesen léptek ki a fizikai testükből is, azaz van tetemük a Földön, ám az romlatlan állapotban nyugszik.

Akinek a halálát követően nem bomlik fel a teste, azt jelenti, hogy mesteri szinten képes bánni az egyes elementálokkal, azaz a természeti elemek szellemeivel. A négy elementál – a Levegő (Szilfek), a Tűz (Szalamanderek), a Víz (Nimfák) és a Föld (Gnómok) – ugyanis felelős a halál beálltát követően a test felbomlásáért. A Levegő, amikor a légzés leáll, a Tűz, amikor a test lehűl, a Víz, amikor a test kiszárad, és végül a Föld, amitől aztán a test elporlad.

Egyes beavatottak, akik parancsolni tudtak ezeknek az elementáloknak, ezt a folyamatot teljesen le is tudták állítani, vagy éppen fordítva: képesek voltak mindezt néhány mp alatt véghezvinni, úgy hogy az eredmény a teljesen nyomtalan elbomlás lett. Sok szent távozott így el a Földről észrevétlenül. Talán a legismertebb ilyen eseteket a Pilis között élő egykori pálos rendi szerzetesek képviselték. De azt már kevesen tudják, hogy nem csak a Pilisben vannak pálos rendi szerzeteseknek romlatlan testei, hanem pl. Pápán és Vácon is.

Paulus Osirius egy hispániai pap volt, és egyben korának egyik legműveltebb embere, Szent Ágoston tanítványa volt. Később az észteknél járt, akikről az alábbiakat jegyezte fel: “Van náluk egy törzs, akik hideget tudnak csinálni. S ezért van, hogy a halottak sokáig ki vannak terítve, nem indulnak oszlásnak, mivelhogy hideget hoznak rájuk. Azt is képesek megcsinálni, hogy ha bevisznek egy teli hordó vizet, vagy sört, az is befagy, még ha nyár van, akkor is.”

Mongólia Altájon kurgánokban nagyon sok olyan tetemet találtak, amelyek nem indultak oszlásnak. Ilyen pl. a paziriki kurgánok leletanyaga is. Ezek a testek nem mumifikálódtak, tehát nem arról van szó, hogy bebalzsamozták őket, mint pl. az egyiptomiak, hanem teljes épségben megvannak. Egyesek a speciális időjárási viszonyokkal próbálják magyarázni ennek az okát, azonban még soha senki nem tudta ezt rekonstruálni. Ezek az emberek europidok, antropológialilag belső-ázsiaiak, és amint azt a többi leletanyagból tudni lehet, több királyi személy van közöttük.

Bizonyos látó emberek elbeszélése szerint Atilla király sem halt meg, olyan állapotban él, amelyből elvileg bármikor fel tud kelni, de erre ténylegesen majd csak akkor kerül sor, ha eljön az ideje. Gyakorlatilag bármikor testet tud ölteni.

A Képes Krónika – annak ellenére, hogy elég ellenséges hangvétellel beszél Aba Sámuelről – mégis megemlíti, hogy mikor néhány évvel a temetése után felnyitották a sírját, “szemfedőjét és ruházatát épségben, sebhelyeit begyógyulva találták”. Hiába nem szerették, ez akkora csoda, hogy csak nem tudták elhallgatni.

Mikor II. András meghalt nem Fehérváron temették el, hanem koporsóját Magyarország déli részére, egy Egres nevezetű helyre szállították (Csanádvár-Nagyvárad). A krónika szerint András holtteste itt látható, amint boldogan nyugszik, ez pedig azt jelenti, hogy romlatlanul nyugszik. Olyan erők jelentek meg a királyban, amit az ország más földrajzi pontjára is elszállítottak azért, hogy ebből a hatalmas energiából mások is részesüljenek. Ezért nem Fehérváron temették el.

A Képes krónikában rendre visszatérő kifejezést használnak II. Gézára, miszerint teste Albában nyugszik. Ezt többnyire úgy fordítják, hogy Fehérváron nyugszik, holott az alba pusztán fehéret jelent, azaz teste fehérben, azaz fényben nyugszik. Aludva nyugszik, merthogy az ő teste is romlatlan állapotban van.

Lourdes-i Szent Bernadette – szintén romlatlan testtel nyugszik Szent Margit már életében megmondta előre, hogy teste nem fog majd rossz szagot árasztani, azaz romlatlan marad. 1270-ben halt meg, arca napokig fénylett. Finom virágillat áradt belőle. Később hármas koporsóba tették (fa-vörösmárvány-vas), akárcsak Atillát, vagy Tutenhament. Fél évvel később még nagyobb illat és füst szállt fel a koporsóból. II. József, a kalapos uralkodó összetörette a koporsóját, amit a törökök elöl Pozsonyba menekítettek. Úgy gondolta, hogy ezzel az egész magyarság lelkét, nyelvét és sorsát meg tudja törni, el tudja pusztítani.

A trónviszályok során IV. Istvánt megölték az ideig-óráig őt pártfogoló bizánci katonák és kidobták a várból a várfalán keresztül a
földre. Senki nem nyúlt hozzá, és még egy hónap múlva is ugyanúgy feküdt ott, teljesen épen, nem indult oszlásnak.

II. Lajos az Arvisura tanúsága szerint nem azért fulladt bele a Csele-patakba, mert a nehéz páncélja lehúzta, hanem mert bizonyos
jóakarói – Zápolya emberei – előtte teljesen cselekvésképtelenné tették, s eszméletlen volt, mikor a vízbe dobták. Az ő tetemét is kb.
egy hónappal később találták meg, mint ahogyan a mohácsi csatában elvesztette életét. Egy mocsaras területen volt, s egyesek szerint a mocsár miatt nem indult oszlásnak a tetem, de ez nagy badarság, mert attól éppen hogy hamarabb kellene rothadásnak indulnia.

Amikor Mindszenthy József bíboros koporsóját hazahozták és belenéztek, az ő esetében is megdöbbenve látták, hogy romlatlanul fekszik benne. Jelenleg Esztergomban van, el is rejtették a kíváncsi szemek elől.

Forrás: http://tudatbazis.hu/romlatlan-testek