Szent Cirusz és János ingyenes orvosok

Cirusz Alexsndriából származott. Fiatal korában kitanulta az orvosi mesterséget. Ingyenesen gyógyította a betegeket. Egyrészt orvosi tudományát használta erre, másrészt főleg a hit erejét és az imádságot alkalmazta. így sok pogányt térített meg a keresztény hitre. Dioklécián császár üldözése idején elkerült Arábiába, ott felvette a szerzetesi rendet és folytatta gyógyító tevékenységét.

Hallva gyógyító tevékenységéről, János az edesszai katona, aki Jeruzsálemben élt, felkereste Ciruszt Arábiában és tanítványa lett. Követte az ő szent életét, gyógyította ő is a betegeket és terjesztette a keresztény vallást a pogányok között.

Abban az időben Krisztus megvallásáért elfogtak és megkötöztek egy istenszerető asszonyt Athanáziát három leányával és Kanopé városába vitték őket Alsó-Egyiptomba. A két szent gyógyító, nem törődve a rájuk leselkedő veszélyekkel, elmentek Kanopéba, hogy hitükkel megerősítsék a szent vértanúnőket a hitben és a türelemben. Elhatározásukat végrehajtották. Erről jelentést tettek a városparancsnoknak, aki elfogatta a két szent gyógyítót. Súlyos kínzások alá vetette őket a vértanúnők szeme láttára. Mindketten állhatatosak maradtak hitük megvallásában. Ekkor a kínzók a szent nőket kezdték kínozni. Mivel náluk sem értek el semmi eredményt látva állhatatosságukat, fejvesztésre ítélte mindhármójukat. Utánuk azonnal ugyanilyen vértanúi halállal adták vissza Istennek lelküket a szent ingyenesek. Ez 311-ben történt.


BOSCO SZENT JÁNOS
*Becchi tanya (Torinó mellett), 1815. augusztus 16. +Torinó, 1888. január 31.
XI. Pius pápa, aki szentté avatta Bosco János áldozópapot, így nyilatkozott róla: ,,Az ő életében természetesek voltak a természetfeletti dolgok, s ami másnál szokatlan, az nála megszokott volt.'' Csodái megszámlálhatatlanok, a rábízottak lelkében úgy olvasott, mint egy könyvben, látta a jövendőt, és olyan hihetetlen szeretet és öröm sugárzott belőle, hogy az utcagyerekek nemcsak a parancsát teljesítették, hanem lesték a kívánságait, hogy eleget tehessenek neki.

Ez a rendkívüli ember, akit Isten a múlt század forradalmainak időszakában ajándékozott az Egyháznak, Torino mellett egy szegény tanyán, Becchiben látta meg a napvilágot 1815. augusztus 16-án. Apja, Bosco Ferenc másodszor nősült, mert első felesége Antal nevű fiúk születése után hamarosan meghalt. Második feleségétől, Occhiena Margit asszonytól két fia született: József és János. A fiúkat édesanyjuknak kellett fölnevelnie, mert apjuk 1817-ben meghalt.

Margit mama mélyen vallásos, dolgos, jámbor asszony és nagyszerű édesanya volt. Nevelési módszerének igen nagy szerepe volt abban, hogy János később sokak atyja lehetett. Gyermekeit kicsi koruktól arra nevelte, hogy Isten jelenlétében járjanak, mert ,,Isten mindenütt jelen van, mindent lát, a legtitkosabb gondolataitokat is.'' Ugyanakkor állandóan a jótettekre sürgette őket. Azt szokta mondogatni: ,,Aki alszik, nem fog halat!'' János pedig különösen megszívlelte egy másik intését: ,,Lásd csak, oly rövid az életünk, hogy nagyon kevés időnk van jót tenni. Minden óra, amit felesleges alvással töltünk, elveszett idő a mennyország számára. S minden perc, amit elveszünk a nélkülözhető éjszakai nyugalomtól, meghosszabbítja az életünket.'' Don Bosco ezért aludt oly keveset.

Amikor János hat éves lett, nagyon szeretett volna tanulni, Isten ugyanis rendkívüli képességekkel áldotta meg: ha valamit figyelmesen elolvasott, megmaradt az emlékezetében. Testi ügyessége és ereje is átlagon felüli volt, kézügyessége pedig olyan fokot ért el, hogy könnyedén elleste a vásári bűvészek fogásait. Ennek ellenére a bátyja, Antal, aki nála tizenkét évvel volt idősebb és a tanulást naplopásnak tartotta, hallani sem akart a taníttatásáról. Számára csak a munka létezett, a földdel és az állatokkal való törődés. Így Jánosnak csak este volt módja arra, hogy az egyik szomszéd parasztbácsitól olvasni tanuljon.

Kilenc éves korában álmot látott, amely meghívásának első jele volt. Ebben az álomban parancsot kapott: ,,Állj a fiúk élére!'' Szó szerint véve a parancsot, kezdte maga köré gyűjteni a környékbeli fiúkat. Tanította őket a katekizmusra, elismételte nekik a templomban hallott prédikációt. Amikor pedig látta, hogy hallgatói fáradnak vagy unatkozni kezdenek, egy anyjától tanult történettel vagy bűvészmutatvánnyal szórakoztatta őket. Nem egyszer versenyre is kiállt -- hallgatósága nagy tetszésére -- a mutatványosokkal, és mindig ő nyert.

Mindezt már tíz éves korában gyakorolta! Ekkor járulhatott először szentáldozáshoz, és hitoktatójának is föltűnt értelmességével és jámborságával, de a bátyja csak nem akart hallani a tanulásról. Sőt addig gúnyolódott vele, míg 1828-ban édesanyja is jobbnak látta, ha János elmegy otthonról: elindult, hogy szolgagyereknek szegődjék egy tanyára.

Két év múlva végre megkezdhette a rendszeres iskolába járást Castelnuovóba. Eleinte naponta járt be az iskolába, később különböző házaknál kapott szállást házimunkák elvégzése fejében. Így alkalma nyílt sorban megismerkedni a szabó, lakatos, asztalos mesterséggel. Egy kávéháztulajdonos mellett főzni tanult, egy kántortól megtanult zenélni. Mindezeknek később, amikor már fiúk serege vette körül, igen nagy hasznát látta.

Tizenhat évesen, némi gondolkodás után, hogy ferences legyen-e, vagy világi pap, -- jólelkű papok pártfogásával -- beléphetett a chieti szemináriumba. Olyan szegények voltak, hogy minden ruhadarabot mástól kapott ajándékba. Társai hamarosan fölfigyeltek képességeire, ő pedig olyan szorgalommal tanult, hogy minden évben elnyerte az évfolyam számára kitűzött tanulmányi jutalmat.

1841-ben szentelték pappá. Utána még két évig továbbtanult egy torinói konviktusban, amelyet 1820-ban alapítottak fiatal papok számára, hogy erkölcstani és szónoki tudásukat elmélyíthessék. Miközben ezt a konviktust látogatta, rabok, betegek, szegények lelkipásztori gondozásában vett részt. Az utcákat járva megdöbbenve látta, milyen sok fiú csatangol szerte a városban. Torinó ugyanis tele volt otthontalan és család nélkül élő fiúkkal, akik vidékről jöttek, hogy munkát találjanak, de csak keveseknek sikerült elhelyezkedniük.

1841. december 8-án Don Bosco éppen misézéshez öltözött, amikor a sekrestyében föltűnt egy ilyen fiú. Kiderült, hogy nemcsak ministrálni nem tud, hanem vallásilag is teljesen tudatlan. A sekrestyés ki akarta kergetni, de Don Bosco visszahívta, s mise után megtanította a keresztvetésre és beszélt neki a Teremtőről, aki életünk végső célja is. Ezzel a fiúval kezdődött az ,,oratorium'', Don Bosco műve. A fiú ugyanis egy hét múlva öt társát hozta magával; február másodikán már húszan, március huszonötödikén már harmincan voltak, akik mise után hallgatták Don Bosco tanítását, s utána is vele maradtak. Öt évvel később négyszáz lett a fiúk száma!

Eleinte különböző templomokban vettek részt a szentmisén, s jó időben kinn a szabadban, rossz időben valahol tető alatt töltötték a napot. A szentmisét katekizmus-oktatás követte, majd játékok, versenyek, éneklés. Don Bosco 1843-ban elvállalta a leánynevelő intézet mellett működő Szent Filoména kórház lelki irányítását, s a kórház mellett ki tudott alakítani egy kis kápolnát, amelyet 1844. december 8-án Szalézi Szent Ferenc tiszteletére szenteltek. A fiúk száma azonban oly mértékben sokasodott, hogy nem fértek el, és zajongásukat a környék sem tűrte.

Ezért 1835 júliusában áttelepültek a Szent Márton-templomba, de fél év múlva itt sem volt maradásuk. Ekkor egy pap kínálta föl a télre való tekintettel három szobáját, hogy fedél alatt lehessenek. Tavasszal azonban a szomszédok közölték, hogy tovább nem tűrik a ,,rendetlenkedést'', ezért Don Bosco kibérelt egy rétet, ahol szentmise után az oktatást tartotta és felügyelete alatt szabadon játszhattak a fiúk.

1846-ot írtak, s a politikai légkör egyre feszültebbé vált. A nemzeti eszme és a szabadságvágy Torinóban is éreztette hatását. Don Bosco pedig angyali egyszerűséggel távol tartotta magát és a fiait is minden politikai nyilatkozattól és megnyilvánulástól. Ennek ellenére följelentették őket. Don Boscót ismételten beidézték kihallgatásokra, egy ideig rendőri felügyelet alá is helyezték, sőt, előadásaira rendőröket küldtek ki, nehogy valami rendbontást készíthessenek elő. Emellett a papok között is voltak olyanok, akik nem jó szemmel nézték az oratóriumot. Féltek ugyanis attól, hogy Don Bosco, aki nem tartozott plébániai kötelékbe, elvonja a híveket a plébániáktól. Hiába magyarázta a plébánosoknak, hogy ezek a fiúk vagy nála vannak, vagy az utcán, hiszen nincs családjuk, amely szerint bármelyik plébániához tartozhatnának. Nem hallgattak rá, sőt két pap összefogott, hogy mint bolondot, elmegyógyintézetbe juttassák.

Egy hónap elteltével a gazda fölmondta a rét bérletét, s ekkor égi ajándékként egy Pinardi nevű háztulajdonos fölajánlotta házának fészerét. Don Bosco csak arra kérte, hogy kicsit magasítsa meg a helyiséget, hogy kápolnának használhassák. Mikor ez egy héten belül megtörtént, bérbe vette a fészert abban a reményben, hogy majd az egész házat is bérelheti, ha a lakók elhagyják. Májusban viszont Barolo őrgrófné, aki a Szent Filoména kórházat fenntartotta, választás elé állította: vagy a kórház alkalmazottja marad, de akkor hagyja abba a fiúkkal való felesleges vesződést, vagy azonnal elbocsátja. És Don Bosco a fiait választotta. Utána hamarosan súlyos beteg lett, úgyhogy egy időre haza kellett menni Becchibe. Amikor már elég erősnek érezte magát, novemberben édesanyját is magával hozta, és együtt költöztek be a Pinardi-házba. Margit mama ettől fogva haláláig (1857. november 25.) az összes fiú édesanyja is lett.

A következő évben némi könnyebbséget hozott az érsek rendelkezése amellyel az oratóriumot az elhagyott gyermekek plébániájává tette. Ezáltal legalább a plébánosok zaklatásai ellen védve voltak. Az oratóriumból, amely a mi fogalmaink szerint napközi otthon volt, lassan éjszakai menedékhely is lett, mert egyre több olyan fiú jelentkezett, akiknek semmifajta szállása sem volt. Don Bosco megosztotta velük a házat.

A város vezetősége szünet nélkül kapta a följelentéseket. 1848-ban fegyveres merényletet követtek el ellene: valaki rálőtt, miközben a kápolnában magyarázott a fiúknak, de csak a reverenda ujját találta el a merénylő.

1850-ben két magas rangú tisztviselő jelent meg, hogy ellenőrzést tartson és véget vessen ennek a kényelmetlen ügynek. De teljesen megváltozott véleménnyel tértek vissza a városi tanácsba, és sikerült elérniük, hogy a fiúk a kormánytól támogatást kapjanak.

Don Boscónak ugyanis semmiféle jövedelme nem volt. Övéivel együtt élt, mint az ég madarai: alamizsnából. Ismételten sorsjátékot rendezett, amelynek bevétele segített rajtuk. Nincstelenségük ellenére 1851-ben megvásárolhatta a teljes Pinardi-házat, és letették a Szalézi Szent Ferenc-templom alapkövét. A templom egy év múlva teljesen készen állt.

Közben nagyon kemény támadások érték Bon Boscót, főleg a protestánsok részéről. Igaz, írt egy szókimondó könyvecskét, amely sok ezer példányban forgott a katolikusok kezén, s amelyre az volt a válasz, hogy ismételten az életére törtek. Ezért ha olyan útjai voltak, amelyeken veszélyben érezte magát, mindig vitt magával néhány erős fiút, akik megvédték.

Az 1854. évi kolerajárványban először ő maga tűnt ki helytállásával, majd a fiai is egymás után bátorságot kaptak, és segítettek a város betegeinek ápolásában.

1859-ben Don Bosco elérkezettnek látta az időt, hogy munkatársait társulatban fogja össze, és megalapította a Szalézi Szent Ferenc Társulatot, az egyháztörténelem egyik leghatásosabb szerzetesrendjét. Közben az oratóriumból iskola, majd iskolarendszer fejlődött ki. Már nem csak hitoktatás folyt Don Bosco iskolájában, hanem egyik műhelyt a másik után állította föl, hogy a növendékek mesterséget is tanulhassanak, s ha az ő keze alól kikerülnek, becsületes munkásemberként élhessenek. 1872-ben megalapította a rend női ágát, amelyet a Segítő Szűzanyáról nevezett el. A pápai jóváhagyást 1874-ben kapták meg. Egy év múlva már olyan híre volt a rendnek, hogy Dél- Amerikából kaptak meghívást, és Don Bosco el is indította az első missziós csoportot.

Életének utolsó éveiben sokat szenvedett. Állandóan fájt a háta, a szeme és a feje, s mindehhez krónikus álmatlanság társult. Tevékeny életét, amelyben oly kevés időt hagyott tétlenül, s oly sok jót tett a kicsinyekért, 1888. január 31-én fejezte be itt a földön.

XI. Pius pápa 1929-ben boldoggá, 1930-ban szentté avatta. A római kalendáriumba 1936-ban vették föl ünnepét.


--------------------------------------------------------------------------------

Don Bosco a rendalapítás és a nevelés mellett harminc kisebb nagyobb könyvet is írt, elsősorban fiai épülésére és oktatására. IX. Pius pápa, aki nagyon kedvelte őt, megparancsolta, hogy belső tapasztalatait is foglalja írásba. Megtette, de ezt a naplót csak halála után találták meg, s ezt a címet viseli: ,,Oratóriumbeli emlékek 1825--1855. Csak a szalézi tagoknak. A Szalézi Társaságnak.'' Életrajzát húsz nagy kötetben Lemoyne szalézi atya dolgozta föl. Néhány morzsa a ránk maradt hatalmas anyagból:

Meghívásának látomását így írja le maga a szent: ,,Kilenc éves koromban álmot láttam, amelyet egész életemben soha el nem felejtettem. Álmomban úgy éreztem, hogy egy igen tágas udvaron álló ház közelében vagyok, ahol egy sereg gyermek tolongott. Egyesek nevetgéltek, mások játszottak, de voltak köztük olyanok is, akik káromkodtak. Amint ezeket az istentelenségeket meghallottam, közéjük rohantam, s rábeszéléssel és ütlegekkel akartam őket elhallgattatni. Ebben a pillanatban egy javakorabeli, tiszteletreméltó, előkelő öltözetű férfi jelent meg. Egész alakját fehér köpeny burkolta, arca azonban olyan fényes volt, hogy nem tudtam rátekinteni. Nevemen szólított és megparancsolta, hogy álljak a fiúsereg élére, miközben hozzátette:

-- Nem veréssel, hanem szelídséggel és szeretettel teheted ezeket barátaiddá. Kezdd el tehát azonnal a munkát! Tanítsd meg őket a bűn utálatosságára és az erény szépségére!

Én ijedten jegyeztem meg, hogy tudatlan ifjú vagyok, tökéletesen képtelen arra, hogy a fiúkat vallásos oktatásban részesítsem. Amint ezt kimondtam, a fiúk abbahagyták a veszekedést, a zajongást és a káromkodást, és mind a férfi köré sereglettek. Majdnem öntudatlanul kérdeztem:

-- Kicsoda ön, hogy ilyen lehetetlenséget kíván tőlem?

-- Éppen azért mert lehetetlennek látszik, végre kell hajtanod engedelmesség és tudomány által!

-- Hol és milyen eszközökkel fogom megszerezni ezt a tudományt?

-- Adok melléd egy tanítónőt, akinek védelme alatt bölcs leszel, akinek befolyása nélkül miden bölcsesség csak balgaság.

-- De hát kicsoda Ön, hogy így beszél velem?

-- Annak vagyok a fia, akit napjában háromszor üdvözölni tanított a te édesanyád.

-- Édesanyám azt parancsolta nekem, hogy az ő engedelme nélkül semmiféle idegen emberrel szóba ne álljak; mondja meg tehát a nevét!

-- Azt kérdezd meg az én anyámtól!

Abban a pillanatban egy asszonyt láttam a férfi oldalán, igazi, fenséges alakot, olyan ruhában, amelyből pazar fényesség sugárzott, mintha csupa ragyogó csillaggal lett volna telehintve. Mikor megbizonyosodott növekvő zavaromról, közelebb hívott magához, jóságosan kézen fogott, és így beszélt:

-- Nézz ide!

Föltekintve észrevettem, hogy a fiúsereg eltűnt, és helyébe nagy tömeg kecske, kutya, macska, medve és egyéb állatokból álló nyáj került. A felséges Asszony tovább beszélt:

-- Ez a te munkaköröd, itt működj. Légy alázatos, erős és férfias, és az átváltozást, amelyet ezeken az állatokon most látni fogsz, csináld meg később az én fiaimnál.

Megint odatekintettem, és a vad állatok helyén ugyanannyi szelíd bárányt láttam. Ezek örömmel bégetve ugrándozták körül a férfit és az asszonyt, mintha hódolnának nekik. Ahogy ezt észrevettem, álmomban sírva fakadtam, és kértem a dicsőséges Asszonyt, magyarázza meg nekem, amit láttam, mert nem értettem, mit jelent mindez. Ő azonban csak a fejemre tette a kezét, és azt mondta:

-- A kellő időben mindent meg fogsz érteni.

Alig ejtette ki ezeket a szavakat, valami zörej fölébresztett az álomból, és minden eltűnt.''

Ez az álom -- mint később összes prófétai álmai -- szóról szóra beteljesedett, amikor a vad utcagyerekekből és suhancokból becsületes, vallásos fiatalokat nevelt, akik családjukban vagy az Egyház szolgálatában kamatoztatták mindazt, amit tőle kaptak.

A fiatal szívek fölötti hatalmának jellemző megnyilvánulása volt az az eset, amikor a torinói fiatalok börtönébe hívták húsvéti lelkigyakorlatra. A háromszáz fiú kivétel nélkül meggyónt és megáldozott. Don Boscót annyira meghatotta a hitük, hogy jutalmazni akarta őket, és egy napra el akarta vinni a fiúkat kirándulni, minden őrizet nélkül. A börtön parancsnoka hallani sem akart róla, mert attól félt, hogy egy szálig megszöknek. Don Bosco azonban addig érvelt, míg miniszteri engedélyt nem kapott a kiránduláshoz. És csodák csodája: a fiúk közül egynek sem jutott eszébe, hogy éljen a szökési lehetőséggel!

1850 körül, amikor oly sokszor életére törtek, titokzatos védelmet kapott. Egy alkalommal, amikor éjszaka egyedül kellett hazatérnie a Pinardi-házba, az egyik sarkon két férfi támadta meg, agyon akarták verni. A sötétből azonban hirtelen egy hatalmas szürke farkaskutya rohant rájuk, és majdnem széttépte őket. Ez a titokzatos kutya -- Don Bosco csak Szürkének hívta -- éveken át a legnehezebb pillanatokban megjelent, de senki nem tudta, kié.

Amikor két paptársa eljött, hogy mint bolondot intézetbe szállítsák, humorral vágta ki magát. Ártatlan jóindulatot színlelve látogatták meg a szobájában, de Don Bosco az első mondatukból tudta, hogy csapdát állítanak neki. Ezért hagyta, hogy hosszasan győzködjék, végül hajlandónak mutatkozott rá, hogy kocsiba szálljon velük. A beszállásnál udvariasan maga elé engedte a két papot, majd hirtelen mozdulattal rájuk csapta a kocsi ajtaját, és odakiáltott a kocsisnak, hogy sürgősen vigye az urakat az általuk megadott címre, azaz a bolondok házába. Ott csak kínos magyarázkodások után bocsátották szabadon őket.

Prófétai lelkének különös megnyilvánulása volt a királynak küldött figyelmeztetés. Viktor Emmánuel hosszasan készült arra, hogy eltörli a szerzetesrendeket. Don Bosco álmában látott egy királyi apródot, aki gyászt hirdetett a királyi család számára. Ismételten írt a királynak, és figyelmeztette, hogy bajt hoz a saját fejére, ha a rendeket bántalmazza. Ennek ellenére a király 1855. május 29-én aláírta az eltörlő rendeletet, s ezzel harmincöt szerzetesrendet szüntetett meg Piemontban. Utána négy hónap leforgása alatt meghalt az anyja, a nagybátyja, a felesége és a kisfia.

A szalézi rend hihetetlen gyorsasággal terjedt Itáliában és külföldön is, ami jelezte, hogy Don Bosco a kor nyomorúságát ismerte föl és azon segített, amikor az elhagyott fiúkat fölkarolta. Halála évében, 1888-ban a szalézieknek 250 háza volt 130.000 növendékkel. Élete folyamán hatezer pap került ki intézeteiből, akik közül 1200 szalézi szerzetes lett. 1980-ban világszerte 1341 házban 16.900 rendtag, közülük 11.000 fölszentelt pap, 1990-ben 1597 házban 17.191 szalézi szerzetes, köztük 10.884 pap foglalkozott a fiúneveléssel. A szalézi nővérek száma 1980-ban 1438 házban 17.500, 1990-ben 1505 házban 17.090 fő volt.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Bosco Szent Jánost arra választottad, hogy atyja és tanítómestere legyen az ifjúságnak, kérünk, add, hogy a szeretet tüzétől lángra gyúlva mi is keressük a lelkeket, és csak Neked szolgáljunk!


Szent Ludovika     özvegy, † 1530       


Szent Marcella     özvegy, † 410       


Nolaszkói Szent     Péter hitvalló, † 1256       


Szent Triféna vértanúnő

Triféna a frigiai Kyzikéből származott keresztény szülőktől. Önkéntesen vállalta a szenvedéseket hitéért. Nyilvánosan megvallotta keresztény hitét, elmarasztalta az embereket a bálvány imádása miatt, és kérte, hogy térjenek az igaz Isten ismeretére. Keszáriosz a város parancsnoka tüzes kemencébe dobatta, de a vértanúnő sértetlenül jött elő belőle. Újabb kínzások után egy megvadított bika öklelte fel szarvaival. Azt mondták, hogy ahol vére kifolyt, gyógyító erejű forrás fakadt.


Szent Viktorin és vértanútársai

Mindnyájan Décius császár üldözése alatt szenvedtek hitükért Korintusban 251-ben. Viktorin Viktort és Nikéfort kőmozsárba dobták, és abban kődoronggal összetörték. Klaudiusz kezét és lábait levágva ölték meg. Diodort tűzzel égették meg. Szerapimonnak levágták a fejét. Pápiászt a tengerbe dobva ölték meg.

A három szent főpap emlékünnepe

Szent Komnénosz Elek bizánci császár uralkodása idején (1081-108) nagy vita támadt a konstantinápolyi hívek között, hogy a januárban ünnepelt három főpap: Nagy Szent Bazil, Hittudós Szent Gergely és Aranyszájú Szent János közül ki a nagyobb. Minden vitatkozó félnek megvolt a maga érve az általa tisztelt szenteket illetően. Egyiket ékesszólásáért, másikat gondolatainak mélységéért, harmadikat önmegtagadó életéért tartották nagyra. A vitát maguk a főpapok zárták le. Álmában megjelentek Euchaita János metropolitának, és kifejezték, hogy ők Isten előtt egyformán nagyok. Rendeljen el azért számukra egy közös ünnepet. Ez az ünnep valóban elrendeltetett, és lo84 óta Ünnepeljük közösen a három szent főpapot, mint „az apostolokkal egyrangúakat” és a világmindenség tanítóit.


Szent Barsimacus     vértanú, püspök


SZENT BATHILDIS özvegy
*Britannia +Chelles kolostora, Párizs mellett, 680 körül, január 30.
Bathildis életét a 7. század mozgalmas frank történetének hátterében kell szemlélnünk, hogy egyáltalán megértsük: Klodvig birodalma széttöredezett, a Meroving nemzetség ereje kiégett. Az öntudatosodott frank nemesség egyre erősebb lett, és a király hatalmának visszaszorítására törekedett. A két hatalom között a majordomusok[3], a korszak voltaképpeni urai gátlástalan politikát folytattak. A frank hierarchia veszélyes játékba bocsátkozott; voltak olyan egyházfejedelmek, akikről valamivel később rémülettel eltelve írta Szent Bonifác (lásd: A szentek élete, 247. o.) Gergely pápának: ,,A püspöki székben kapzsi laikusok vagy simóniás papok ülnek''. A nép jámborsága is ijesztő mértékben külsőségessé vált, elvadult, babona és primitív csodavárás torzította el. Annál fényesebben emelkednek ki ebből a sötét háttérből a kor szentjei. Közéjük tartozik Bathildis is.

Származása homályos. Egy régi életrajz arról tudósít, hogy angolszász leány volt, akit kalózok hurcoltak el, majd eladtak egy galliai rabszolgapiacon. Erchinoald udvarában szolgálóként nőtt fel és feltűnő szépségűvé virágzott ki. II. Klodvig király meglátta, megtetszett neki és 649-ben feleségül vette. Nyolc éven át foglalta el férje, Neustria és Burgundia ura mellett a fő helyet. Hallatlan szerencséje nem zavarta meg az egykori szolgálót. Az angolszász hadifoglyok iránti szeretetre méltó gondoskodásával bebizonyította, hogy nem felejtette el, s még kevésbé akarta megtagadni származását. Bathildis három fiúval ajándékozta meg II. Klodvigot, s ezek később egymás után királyok lettek. 657-ben meghalt Klodvig, Bathildis pedig átvette az uralkodást a még kiskorú hercegek helyett. Hét évig viselte a koronát olyan országban, amelyet rémséges hatalmi küzdelmek rendítettek meg. Sikerült megőriznie az országot -- bár csak rövid időre -- az összeomlástól, megmentenie fiai örökségét és védekeznie az engedetlen nemességgel szemben. Mindenekelőtt a Neustriától való elszakadásra törekvő Burgundiában kellett levernie véres felkeléseket. Lyonban a zavargások közben kivégeztek kilenc püspököt, akik a burgundiai lázadás vezérei voltak. Bathildis ezekben a zavaros időkben, amelyeket a történelem még ma sem tud minden részletében megvilágítani, Ebroin segítségére támaszkodott. Ez azonban később ellene fordult, ő pedig 664-ben vagy 665-ben -- miután legidősebb fiát nagykorúsította -- visszavonult az uralkodástól, és belépett Chelles általa alapított kolostorába.

Valószínűleg inkább a politikai szükségszerűségek kényszerét követte, mint szabad döntését, de ha már egyszer elhatározta magát a belépésre, igent mondott minden következményével együtt. Nem vett igénybe semmi kiváltságot, amely őt mint egykori királynőt megillette volna, hanem az ott töltött tizenöt év alatt Szent Bertilla (+705 körül) apátnő vezetésével a nővérek vezeklő, imádságos és kemény munkával teli, szigorú életét élte. Jól mutatja nagyságát, hogy az egyszerű életbe való visszatérés éppen olyan tökéletesen sikerült számára, mint a királynői élete. Nem valószínű, hogy egy politikailag ennyire tehetséges, okos és energikus asszonyt sohase fogott volna el a hatalom kísértése, de legyűrte.

Kortársai számára Bathildis szentsége megnyilvánult már az Egyház rendjéért -- például a simónia ellen -- vívott harcában, és az Egyház iránti pazarló bőkezűségében is. Mindenekelőtt Corbie és Chelles később oly híres kolostorának megalapításával lépett be a történelembe. Ez az adakozókészség egymagában nem elegendő, hogy szentnek tekintsük a királynőt. Az adományozás és alapítás gesztusa a legkevésbé sem szent Meroving királyoknak is sajátja volt, egyszerűen a fejedelmi reprezentáció kötelezettségeihez tartozott. Valamivel többet szeretnénk tudni Bathildis személyes jámborságáról. Külső élete eléggé érdekes; üstökösként bukkant fel a homályból, rövid időn belül a legnagyobb történelmi jelentőség fényében izzott fel, majd elsüllyedt egy kolostor rejtettségében. Nem könnyű azonban a források által nyújtott szűkös adatokból feltárni, hogy milyen volt belső élete.

A szolgáló, királynő és nővér szentségének titka az, hogy élete fordulóin őszinte engedelmességgel adta át magát Isten akaratának. Korai életrajza közöl egy epizódot, amely világosan bizonyítja ezt a magatartást. Bathildis özvegyként is pompás öltözetekben jelent meg ékszerekkel díszítve, amelyek készítéséhez annyira értettek az ő korában, és amelyeket nagyon szeretett is. Szent Eligius (588/90--660) püspök, akit Bathildis nagyon tisztelt, röviddel a halála után egy klerikusnak látomásban megparancsolta, hogy feddje meg a királynőt hiúsága miatt. Bathildis első válasza önigazolás és védekezés volt: úgy gondolja, ezzel a megjelenéssel tartozik a helyzetének. Utána azonban egy nagyszerű gesztussal letette ékszereit, megparancsolta, hogy készítsenek belőlük ereklyetartót, és soha többé nem viselt sem aranyat, sem drágaköveket.

Hívő bizalmát látomása fejezi ki: úgy látta, hogy a kolostor Szűzanyaoltáráról fényből szőtt létra emelkedik fel az ő számára és elér Isten trónusáig. Bathildis 680. január 30-án halt meg; Chelles-ben temették el. Amikor a sírjánál történt sok csoda arra késztette Jámbor Lajost, hogy 833-ban felnyittassa a sírt, a szent testét épségben találták. Ekkor a király értékes koporsóba helyeztette. [3] major domus (latin ,,háznagy''): eredetileg a királyi udvartartás élén álló tisztségviselő a korai középkori Nyugat-Európában. A majordomusok később a leghatalmasabb földbirtokosokká váltak.


Szent Hyppolit és vértanútársai

Szent Kenszorin II. Claudius császár uralkodása idején első hivatalt töltött be. Feljelentés alapján az ítélőszék előtt állva, bátran megvallotta keresztény hitét. Ezért börtönbe zárták. Ott sok csodát tett sőt még halottat is feltámasztott. Azok a katonák, 20-an, akik látták ezt, hittek Krisztusban, ezért mindnyájukat lefejezték.

Ugyancsak feljelentették keresztény hite miatt Chrisiát, a boldogságos szüzet. Különféle kínzások alá vetették, és végül nyakára követ kötve a vízbe fullasztották. Szent Szabint szintén megkínozták hite miatt, a kínzások közt adta vissza lelkét Istennek. Mindezekről tudomást szerzett Hyppolit Róma püspöke. Idős kora ellenére elment a helytartóhoz és szóvá tette embertelenségét. A helytartó szolgái kiverték szemét és más kínzások után, kezeit és lábait összekötözve a tengerbe dobták. Mindnyájan 269-ben szenvedtek vértanúságot Krisztusért.


MARISCOTTI * SZENT JÁCINTA szűz, III. r. (1585-1640)
Viterboi Szent Jácintának is nevezzük, mert ott született gazdag szüloktol. Vallásos nevelésben részesült, de serdülo korában kituntek hibái. Szeszélyei és túlzott önállósága miatt feszültté vált a család légköre. Apja ezért úgy látta jónak, ha leánya belép a helybeli reguláris ferences novérekhez. Jácinta így lépett be a rendbe, igazi hivatás nélkül. A maga módján élte a szerzetesi életet. „Rangom szerint próbálok élni” - vallotta. Szobaberendezésén, ruházatán, látogatók fogadásán mindez tükrözodött. Jó 10 év múlva betegségbe esett. Úgy adódott, hogy ferences gyóntatója szobájában kereste fel, hogy meggyóntassa. Mikor azonban körülnézett, annyira megütközött a fényuzésen, hogy nem is akarta gyónását meghallgatni. Jácinta megdöbbent. „A mennyország - mondta a páter - nem azoké, akik kevélyek és a hiúság rabjai.” „Atyám! - kérdezte a novér akkor én nem remélhetem, hogy üdvözülök? Azért jöttem a zárdába, hogy elkárhozzam?” „Hogy elnyerd az üdvösséget - volt a felelet -, változtasd meg életedet, tedd jóvá a botrányt, amit okoztál.” Jácinta erre megtért. Példaadó ferences életet élt, úgyhogy késobb rábízták a novíciák képzését és a tanuló növendékek igazgatását. Csupa türelem, kedvesség volt, nem feledte saját gyarlóságát: megérto tudott lenni mások tökéletlensége iránt. Szívesen foglalkozott a betegekkel, elhalmozta oket gyengédséggel, miközben maga kemény vezekléseket vállalt, hogy jóvátegye elozo mulasztásait. Apostoli tuz égett benne. Viterbo papságát rávette, hogy bevezessék a farsangi idoben a 40 órás szentségimádást. Békeszerzo tevékenységet is kifejtett a városban Szent Ferenc szellemében. Mély lelki életet élt, kora nagy misztikusaihoz hasonlóan. Csodákat és jövendöléseket is tulajdonítanak neki. 1640. jan. 30-án halt meg a viterboi kolostorban. Teste épségben maradt. Hibái ellenére a tisztaságot mindig megorizte. VI. Pius avatta szentté 1807-ben.
Páduai Szent Antal tanítása a bunösök megintésérol: „Salamon mondja a Prédikátor könyvében: A bölcsek szavai mint a tövisek... A tövis, amikor az elevenbe szúr, vért fakaszt. Éppen így a bölcs ember szavai kell, hogy a bunös szívét megsebezzék s onnét a könnyek vércseppjeit kisajtolják... A bunbánat könnyei a lélek vércseppjei.”

Imádság:

Istenünk, te Szent Jácinta szüzet szereteted tüzével lángra lobbantottad és az állandó önmegtagadás példájává tetted; közbenjárására add, hogy buneinket megsiratva folytonosan a te szeretetedben éljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Teofil vértanú

Teofil Konstantinápolyban született és nevelkedett. Az arabok támadásai idején a hadsereg vezetője lett. Ebben a minőségben Isten segítségével és személyes bátorságával sok csapást mért az ellenségre. Egyik alkalommal azonban az arabok fogságába került. Az uralkodó elé kerülve, az megkedvelte őt, és igyekezett rábeszélni, hogy tagadja meg keresztény hitét. Mivel ebbe nem egyezett bele, 4 esztendőn át a börtönben tartották. Egy vallási ünnepük alkalmával kényszerítették őt az arabok, hogy vegyen részt azon. Mivel ezt megtagadta, fejvesztés által nyerte el a vértanúságot 784-ben.

Szent Martina     szűz, † 226       


Szent Zenon atya

Szentünk Pontuszból származott gazdag szülőktől. Fiatal korában, a hadseregben szolgált, a császári parancsok kézbesítője volt. Valens császár halála után elhagyta a világot. Antiochiába ment, ott az egyik hegyen talált egy barlangot. Negyven éven keresztül élt benne teljesen egyedül, szigorúan élve, hetente vasárnaponként ment el a templomba, hogy a Szent Titkokban részesüljön. Étele, itala, ruházata, barlangja a legegyszerűbb volt. Egyedüli drágaságai a megvásárolt könyvek voltak. Szegényes holmiját halála után Sándor antiochiai püspök kapta, hogy ossza szét a szegényeknek. Elhunyt az V. száz kezdetén.

Szent Ignác ereklyéinek átvitele

Miután az Istenhordozó Szent Ignác főpapot Traján császár rendeletére vadállatok elé vetették, azok szétmarcangolták és felfalták testét. Csontjaiból nagyon kevés maradt meg, amiket egy urnában őriztek. Ugyancsak Traján császár uralkodása alatt az ereklyéket Rómából Antiochiába vitték, hogy a várost védelmezze, a betegeket gyógyítsa és vigasztalja egykori szellemi nyáját. Ez az első átvitel 108-ban volt. Miután a perzsák elfoglalták Antiochiát, az ereklyéket újra Rómába vitték vissza 540-ben vagy 637-ben. Jelenleg is ott nyugszanak Szent Kelemen templomában.

Szent Adél

SZALÉZI SZENT FERENC  1567-ben született Savojában, Annecy közelében, Sales kastélyában. Szülei gondosan, sokoldalúan nevelték, egyszerűen öltöztették, fegyelmezett, őszinte, engedelmes viselkedésre szoktatták. Apja fényes politikus jövőt szánt neki, lovaglásban, vívásban és táncban is képeznie kellett magát.

Párizsban, majd Pádovában tanult, mindenütt szentéletű és bölcs lelki vezetők segítségét vette igénybe. Kiváló eredménnyel végezte be tanulmányait, ő azonban a világi karrier helyett a papságra vágyott.

Állhatatosságával elérte atyja beleegyezését, 1593-ban pappá szentelték, és már kezdettől a katolikus újjászületés (ellenreformáció) lelkes segítője volt. A pápa határozott parancsára vállalta el a püspöki kinevezést. Genfi püspökként mint igaz pásztor kormányozta papjait és híveit, írásaiban és egész életével a hit nevelője volt. Fáradhatatlanul dolgozott, hiába próbálták kímélni őt.

Híres műve a Filótea című könyv, a lelki élet egyik kiváló kézikönyve. Mindenkinek példaképül szolgált. 1610-ben a vizitációs apácák rendjének alapítója, Chantal Szent Franciskával. Megérte rendjüknek egész Franciaországban történt elterjedését

Lyonban halt meg 1622. december 28-án, hű lányai körében, halála előtt még misézett és prédikált nekik. Temetése január 24-én volt Annecyben. 1877-ben tette IX. Pius pápa egyházdoktorrá. A katolikus írók és újságírók védőszentje.

Példája:
    Állandóan tanulj, hogy jól végezhessed a munkádat!


ECK MAURICIA szűz, III. r. (1842-1921)

Bajorország északi részén, Dittigheimben született egyszeru, szorgalmas, vallásos családból. Gyermekkorában egyes szentbeszédek (Szt. Lióbáról, Szent Ferencrol) felkeltették érdeklodését a szerzetes élet iránt. Amikor 19 éves lett, Strassburgban belépett a vincés novérek közé. Addigi Genovéva neve mellé felvette a Mauricia nevet. Nemsokára az Osnabrück melletti Thuineba helyezték, a rend ott akkoriban telepedett le. Mauricia novér egész odaadással áldozta magát hivatásának, a betegápolásnak. Az ambuláns betegeket gondozta. Gyakorolta, amit késobb átadott novéreinek: „Mielott a betegekkel foglalkozol, imádkozzál, mert Isten gyakran helyez a novérek kezébe életet vagy halált. Hogyan állhatna meg itt az ember ima nélkül? Csak Isten segítségével tudjuk lelkiismeretesen teljesíteni kötelességünket.” Politikai és gazdasági okok miatt nemsokára változás állt be a Thuine-i közösség életében. A vincés novérek átadták helyüket a Szent Györgyrol nevezett ferences novéreknek. Mauricia maradt, így 1869-ben három novértársával o is letette a Ferences III. rendi fogadalmakat. A szokott buzgósággal dolgozott tovább a betegek és a gyermekek szolgálatában elobb Thuine-ben, majd Osnabrückben. Ferences lelkülettel vallotta - a gyermekekre vonatkozóan: „Árnyékban nott növények ritkán hoznak gyümölcsöt; olyan gyermekek is ritkán lesznek derék emberek, akiknek gyermekkorát nem ragyogta be az öröm és vidámság napsugara.” Ami a pénzbeli gondokat illeti, azt vallotta, hogy arról a jó Isten gondoskodik. 1887-ben ot választották általános fonöknonek. 1904-ig látta el feladatát rendje javára. Utolsó 17 évét az anyahát foltozó termében töltötte - munkával.Környezetét itt is felüdítette alázatosságával, egyszeruségével. Amikor már a betegség ágyhoz kötötte, akik meglátogatták, az volt a benyomásuk, hogy egy szentet láttak. Szelíden, boldogan aludt el 79 éves korában. „Mostantól boldogok a holtak, akik az Úrban halnak meg. Így van, mondja a Lélek: pihenjék ki fáradalmaikat, mert tetteik elkísérik oket.” (Jel 14, 13.)

Imádság:

Istenünk! Boldogemléku Mauricia ferences novér kitunt a betegek és a gyermekek iránti szeretetben. Példájára segíts bennünket, hogy megerosödjünk Isten és a felebarát szeretetében. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Román és vértanútársai

Szent Román, Jakab, Piloteosz, Hyperichiosz, Abib, Julián és Parigoriosz nyilvánosan leleplezték a pogány tévelygéseket, ezért sok kínzást viseltek el. Vállukat, lábaikat összetörték és a börtönbe zárták őket, végül fejüket fához szögezték. 297-ben történtek ezek a szíriai Számoszatáben, Dioklécián császár keresztényüldözése idején.

Szent Szilván és vértanútársai

Numerián császár uralkodása idején (283-84) üldözést rendeltek el a keresztények ellen. Emeza város parancsnokánál feljelentették a város püspökét Szilvánt. A püspök Lukács diakónusával és Mokiosz felolvasóval együtt megkötözve az ítélőszék elé került. Hitükben való állhatatosságuk miatt ütlegelték, börtönbe vetve éhséggel és szomjúsággal kínozták, végül arra ítélték, hogy vessék őket vadállatok elé. A vesztőhelyen azért imádkoztak, hogy haljanak meg. Közben imádságukat Isten meghallgatta. Meghaltak, és vértanúi tetemükhöz a vadállatok nem nyúltak. Éjjel a keresztények titokban tisztelettel temették el őket. Ez 312-ben történt.

Szent Valér     püspök, hitvalló, † 120     

Aranyszájú Szent János ereklyéinek átvitele

Szent János a Fekete-tenger legtávolabbi helyén Kománában halt meg száműzetésben. Ez 407. szeptember 14-én történt. 30 év múlva, 438-ban fényes ünnepségek között hozták vissza Konstantinápolyba a szent főpap földi maradványait. A nép, amely nagyra becsülte Szent Jánost beszédei és kimagasló erényei miatt, Szent Pröklosz konstantinápolyi pátriárkán keresztül, aki Szent János tanítványa és utóda volt, kérte II. Teodoziosz császárt, hogy a szent főpap testét hozzák vissza. A császár engedett a kérésnek. A szent főpap maradványait ezüst ládában hozva, a császár, udvartartása, a papság Chalkedonban fogadta. Onnantól császári hajó vitte Konstantinápolyba, ahol a szent apostolok templomába helyezték el. Az ereklyék előtt a császár sírva kért bocsánatot anyjának: Eudokiának viselkedéséért, aki gyűlöletével számkivetésbe küldte Isten főpapját. A tenger azon az estén a sok égő fáklyától és gyertyától nappali fényben tündöklött.



MERICI SZENT ANGÉLA
*Desenzano, 1474. március 1. +Brescia, 1540. január 27.
Angéla 1474-ben a Garda-tó melletti Desenzanóban született egyszerű emberek gyermekeként. Már tíz éves korában elveszítette szüleit, ezért a szomszédos Salóban élő nagybátyja vette magához nővérével együtt. A két kislány elválaszthatatlanul ragaszkodott egymáshoz. Szívesen játszottak ,,kolostort'', és két ,,karban'' imádkozták ilyenkor a zsoltárokat. Annál súlyosabb csapás volt Angéla számára nővérének váratlan halála. A gyerekes játékokat lassan fölváltották a komoly, a tökéletességre törekvést szolgáló gyakorlatok. Először, hogy remete lehessen, megszökött otthonról, de nagybátyja hazavitte. Akkor belépett Szent Ferenc harmadrendjébe, és azon volt, hogy az evangéliumi tanácsokat minél tökéletesebben valóra váltsa.

Amikor Angéla huszonkét éves lett, meghalt a nagybátyja, ő pedig visszatért Desenzanóba. Ott fölfigyelt arra, hogy a legtöbb gyermek iskolai és hitbeli képzés nélkül nő fel. Iskolakötelezettség nem volt még, de a szegény emberek meg sem tudták volna fizetni gyermekeik iskoláztatását. Maguk a szülők is többnyire teljesen tudatlanok voltak, még a hit dolgaiban is.

Angéla néhány barátnőjével többször megvitatta ezt a helyzetet. Ezek a fiatal nők sem befolyással, sem vagyonnal nem rendelkeztek. Angéla lelkesedése azonban magával ragadta őket, és mind kijelentették, hogy készek neki segíteni. Már akkor kitűnt, hogy Angélának határozott tehetsége van mások vezetésére és irányítására. Kiegészítette ezt kellemes megjelenése és megnyerő lénye.

Barátnőivel hozzálátott, hogy a szomszédok apró lánykáit összegyűjtse és hittanra tanítsa. Ebből a tevékenységből olyan szemmel látható áldás fakadt, hogy Angéla meghívást kapott: jöjjön a közeli Bresciába, és ott is hozzon létre valami hasonlót. Egy nemes házaspár szívesen befogadta. Vendéglátói révén megismerkedett a város jelentősebb családjaival, és egyre többen gyűltek köréje, hogy munkájában segítségére legyenek.

Angéla azonban nemcsak tanított. Szegényeket és betegeket látogatott, fölkereste a kézművesek műhelyeit. Működése nyomán sokan megtértek, és sikerült ősi ellenségeskedéseket is megszüntetnie.

Látóköre egyre tágult. Kezdetben csak a szegény lányok hitoktatása volt a szándéka, de lassan a nők teljes nevelésére és formálására is kiterjedt figyelme. A kiteljesedett reneszánsz kora volt ez, amikor az emberek a kereszténység előtti antik világ ideáljai felé fordultak. A komoly értékek felszínre hozása mellett azonban egyre inkább lazultak az erkölcsök. Az erkölcsi megújulás érdekében szükségessé vált a családokkal, elsősorban az asszonyokkal és anyákkal való törődés. Angéla ebben ismerte föl saját működési területét.

Igen szeretett zarándoklatra járni. Időről időre fölkereste hazájának egy-egy szentélyét, s minden alkalommal a szellemi energiák új lendületét hozta magával.

Életének egyik kiemelkedő eseménye volt a Szentföldre tett zarándoklat 1524-ben. Útközben Kréta szigetén hirtelen elveszítette szeme világát. Erős lélekkel hárította el a gondolatot, hogy visszatérjen, s mélységes összeszedettségben elvégezte a zarándoklatot. Hazatérőben pedig ugyanazon a helyen hirtelen visszanyerte látását.

Egy évvel később -- 1525 szentév volt --, immár ötvenévesen Rómába zarándokolt, hogy elnyerje a jubileumi búcsút. VII. Kelemen pápa magánkihallgatáson fogadta. Oly nagy hatással volt rá szent egyénisége, hogy Rómában akarta tartani. Angéla azonban érezte, hogy Bresciában még nagy feladat vár rá, s erről a pápát is meg tudta győzni.

Egyelőre azonban nem sokat tudott tenni, mert hazaérkezése után háború tört ki: V. Károly császár serege bevonult Bresciába, és a terület kiürítése miatt Angéla néhány társával együtt kénytelen volt Cremonába távozni. Csak négy év múlva állt annyira helyre a béke, hogy visszatérhetett.

Bresciában ekkor közösségbe fogta össze segítőtársait. Közülük tizenketten Angélával együtt laktak, a többiek családjuknál maradtak. Ami Angéla szeme előtt lebegett, azt ma világi intézménynek kellene mondanunk. Elgondolása szerint a lányok Isten és az Egyház szolgálatának szentelik magukat, de a világban maradnak, és rendi ruházat nélkül, koruk viseletében járva végzik munkájukat az iskolákban és a plébániákon. Elsősorban az egyszerű, szegény nép leányait nevelik, akikkel senki sem törődött akkoriban.

1535-ben huszonnyolc leány Istennek szentelte magát és csatlakozott Angéla művéhez. Ezzel a lépésükkel azonban annyira megelőzték korukat, hogy megértésre nem találhattak.

Az ősegyházban a diakonisszák jelentős szerepkört töltöttek be: a beteg nőket még meg is áldoztathatták. Az 5. század folyamán azonban eltűnt ez az intézmény, és egy évezreden keresztül az Istennek élő nők számára csak a szigorú klauzúrát ismerték. VIII. Bonifác pápa 1298-ban kijelentette: ,,Ezen rendelkezésünkkel megparancsoljuk, hogy az összes apácák és közülük minden egyes személy, bármilyen rendbe tartoznak is, mostantól fogva állandó klauzúrában éljenek kolostoraikban''.

Hogy Istennek szentelt nők a világban éljenek és rendszeres apostoli munkát végezzenek, sok egyházi méltóság szemében elképzelhetetlennek látszott. A Merici Angéla által kidolgozott szabályzatot a veronai püspök engedélyezte ugyan, és később a pápa is jóváhagyta, de ez a mozgási szabadság, sajnos nem sokáig tartott.

Társasága, amelyet Szent Orsolya oltalma alá helyezett -- később ezért nevezték őket orsolyitáknak --, eleinte még az alapítónő szellemében dolgozott tovább. De alig néhány évvel halála után klauzúra alá helyezték őket. 1566-ban a Szentszék elrendelte minden olyan női rend föloszlatását, amely nem klauzúrás és nem ünnepélyes fogadalmas. Az orsolyiták is kénytelenek voltak szerzetesruhát ölteni. A rend Angélának köszönhető előretörését azonban már nem lehetett teljesen visszafordítani. Az orsolyiták számára a klauzúra csak a közös ima szempontjából lett kötelező. Ez pedig már hatalmas újításnak számított az addigi gyakorlattal szemben.

Angéla 1540. január 27-én szentség hírében halt meg Bresciában. Sírja hamarosan zarándokhely lett, Borromei Károly bíboros sokat fáradozott boldoggá avatása érdekében. Mindazonáltal Angélát több mint 250 évvel a halála után avatták szentté, és még később, 1861-ben terjesztették ki ünnepét az egész egyházra. Alapos oka volt ennek: elgondolásai túlságosan modernek voltak. Abban a korban, amikor a rendi szabályzatok megmerevedtek és megváltoztathatatlanoknak látszottak, Angéla arra biztatta segítőtársait, hogy ,,alkalmazkodjanak mindig az adott korhoz, még akkor is, ha ehhez a szabályok megváltoztatása szükséges''. Azokban az időkben, amikor a nevelés szinte embertelenül szigorú volt, Angéla ezt írta lelki lányainak: ,,Könyörögve kérlek titeket, arra törekedjetek, hogy lányaitokat szeretettel kapcsoljátok magatokhoz, szelíd és jóságos kézzel vezessétek őket, ne parancsolgatva vagy szigorúsággal. Ez más szóval azt jelenti, hogy fölszabadítjuk a lelkeket, ha a gyengékbe és bátortalanokba bátorságot öntünk, szeretettel intjük őket, mindenkinek példánkkal prédikálunk, és hirdetjük nekik azt a nagy örömet, amely ott fenn készen vár rájuk.''

Merici Szent Angela ünnepét 1861-ben vették föl a római naptárba, május 31-re. Amikor a Boldogságos Szűz királynői méltóságának ünnepét erre a napra tették (1955), Angélát áthelyezték június 1-re, majd 1969- ben halála napjára, január 27-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Hogy a gyermekekhez forduljon, és életét a keresztény pedagógiának szentelje, arra egy látomás adott alkalmat, amelyben 1506-ban részesült. Ezt a látomást a desenzanói templom mennyezetének freskója örökítette meg számunkra. Szülőföldjének tavánál egy helyet látott, melyről egy létra emelkedett egészen az égig. E létrán angyalok és leányok jártak föl és alá. Angéla ebből arra következtetett, hogy neki olyan művet kell létrehoznia, amely ehhez a létrához hasonlít.

Nagy beleérző képességével Angéla nemcsak a fiatalokhoz talált utat, szentséget sugárzó egyénisége nagy hatással volt a felnőttekre is.

Egy példa: Két patrícius elkeseredett ellenségeskedésben élt Bresciában. A herceg és a püspök hiába fáradozott kibékítésükön. Angéla viszont alig szólt hozzájuk pár szót a feszületre mutatva, elszállt minden gyűlöletük, átölelték egymást, és hűséges barátokká váltak.


--------------------------------------------------------------------------------

Kérünk, Istenünk, Szent Angéla szűz szüntelenül ajánljon minket irgalmadba, hogy az ő szeretetének és okosságának nyomdokain haladva megőrizhessük és megvallhassuk tanításodat!

 Urunk, Istenünk, szüntelenül ajánljon minket irgalmadba Merici Szent Angéla
szűz közbenjárása, hogy szeretetének és okosságának lelkesítő példáját
követve, tanításodat megtartsuk, és életünkkel megvalljuk. Krisztus, a mi
Urunk által.

SZENT PÁL APOSTOL MEGTÉRÉSE (PÁL FORDULÁSA)

Saul római polgárjoggal rendelkező zsidó családból származott, ezért két neve volt: a zsidó Saul és a római Pál. Kora ifjúságától Gamaliel rabbi tanítványa volt, vad gyűlölettel fogott a keresztények üldözésébe. Elfogatási paranccsal indult Damaszkuszba a keresztények ellen, ám a város közelében Jézus jelent meg neki.

Pál ekkor megtért, ezentúl a kereszténység lánglelkű hithirdetője lett.

A 8. században tünt fel az ünnep gallikán liturgikus könyvekben.


Szent Ananiás     vértanú, † ~50       


Szent Felicitás és vértanú-fiai

Felicitás gazdag nemes családból származott és Rómában élt. Hét gyermeke volt: Január, Félix, Fülöp, Szilván, Sándor, Vitál és Marciál. Krisztus szeretetéért szétosztotta nagy vagyonát a szegények között és gyermekeivel együtt nyilvánosan kereszténynek vallotta magát. A császár Publius prefektusra bízta ügyük kivizsgálását. Mindnyájukat megkínozták hitükért, végül mindnyájukat lefejezték. Anyjuk azért imádkozott, tartva gyermekeiben a lelket, hogy ők menjenek előtte át az örökkévalóságba. Féltette ugyanis őket, nehogy elhajoljanak a hittől. Vértanúságot szenvedtek Rómában 164 körül.


NAZIANZI SZENT GERGELY
*Arianz, 329/330. +Arianz, 389/390.
Az Egyház együtt emlegeti és együtt ünnepli barátjával, Vazullal. Ahhoz hasonlóan ő is előkelő kappadókiai családból származott: apja egy zsidó keresztény szektához tartozott, anyja, Nonna, buzgó keresztény volt. Gergely hangja felforrósodott, ha róla beszélt. Nonna hatására az apa megtért, sőt püspök lett Nazianzban, egy vidéki kisvárosban, amelynek ma a romjai is alig találhatók. A szülőknek hosszú időn át nem volt gyermekük. Amikor elsőszülöttük, Gergely megszületett, nagy öröm köszöntött házukba. A hálás anya Istennek ajánlotta föl gyermekét. A fiú finom és érzékeny lelkű volt. Úgy érezte, hogy Isten szavának ,,zamata édesebb a méznél''.

Anélkül, hogy vallásos neveltetésével ellenkezett volna, megismerkedett a kereszténység előtti, antik kultúra kincseivel. Később megvallotta, hogy ,,már akkor lángolóan szerette az irodalmat, amikor még álla sem pelyhedzett''. E vonzalmát megőrizte egész életén át, és ezzel Egyházát összebékítette az antik költészettel és műveltséggel.

Korának leghíresebb iskoláiba járt: a kappadókiai Cézáreában, ahol Vazullal barátságot kötött, a palesztinai Cézáreában, Alexandriában és végül Athénben. Amikor utoljára hajózott Görögországba, útja veszélyesre fordult. Nagy aggodalom fogta el, mivel még nem volt megkeresztelve. Most maga is megújította anyja ígéretét, hogy életét Istennek szenteli.

Gergely szívesen diákoskodott. Később gyakran beszélt diákéveinek élményeiről, a tanulás örömeiről és diáktársainak csínytevéseiről. A tudomány mindig jobban vonzotta, mint a gyakorlati élet. Szerette a filozófiát, a nyelvet mint a kifejezés eszközét, és a költészetet, amely különösen közel állt szívéhez. Ezt írta: ,,Zabolátlan nyelvemet pogány tanokon műveltem és a keresztény tanítás által nemesítettem.'' Athénben hosszabb ideig maradt, mint barátja, még szónoklattani tanszéket is kínáltak neki.

Miután visszatért Kappadókiába, rétorként jó hírnévre tett szert. ,,Barátaimnak táncoltam'', így jellemezte némi öngúnnyal ezt az idejét vallomásaiban, amelyeknek ezt a címet adta: Életem költeménye. Született szónok volt, amellett nagy segítségére volt tanultsága, érzékeny lelkülete és lelkesedni tudása.

Mély lelkisége megóvta attól, hogy a szavak felszínes csengése kielégítse. A szemlélődő és a tevékeny élet vonzása között hányódott. Ez a belső kettősség természetének egyik vonása volt. Egész életén át küzdött e feszültség föloldásáért. A magányban való élet, amelyet a filozófia és a lelki szemlélődés tesz tartalmassá, rendkívül vonzotta: ,,Semmit sem találok csodálatosabbnak, mint érzékeinket elnémítani, és tőlük távol, a testtől és a világtól elszakadva, magunkba szállni és párbeszédet folytatni Istennel, túl a látható dolgokon.''

Szülei unszolásának azonban nem akart ellenszegülni, ezért végül is Nazianzban telepedett le. Itt vette föl a keresztséget apja kezéből, aki már igen koros volt és alig tudta ellátni püspöki hivatalát. Szükségét érezte annak, hogy fiatal erőre támaszkodjék, s az egyházközösség is ezt kívánta. Így azután édesapja pappá szentelte Gergelyt. Ő azonban nehezen fogadta el e kényszerhelyzetet, melyet később ,,zsarnokságként'' emlegetett. Elmenekült otthonról és Vazulnál keresett menedéket. Barátja lelket öntött belé, s így néhány hónap múlva hazatért.

Apja ettől fogva számíthatott támogatására. Érzékeny, finom lénye mérséklő hatást fejtett ki akkor, amikor a teológiai viták és harcok széthullással fenyegették az egységet és a békét.

Érzékenysége mélységes felebaráti szeretettel társult. Ez képessé tette volna, hogy az Egyház érdekében olyan működést fejtsen ki, amely a tettek nagy embereihez is méltó volna. Több tehetség rejtőzött benne, mint maga is vélte.

Közben Vazul Cézárea püspöke lett és új püspöki székhelyet alapított Szaszimában. Figyelmen kívül hagyva emberi sajátságait, Gergelyt küldte oda püspöknek, aki nem ellenkezett. Püspökké is szentelték, de sohasem foglalta el székét, mert vonakodott ,,a cézáreai püspök malacait és tyúkjait'' őrizni, amint bizonyos éllel megjegyezte. Ismét meneküléssel vonta ki magát a felelősség alól, és barátját sem kímélte meg a kritikáktól.

Magányban keresett menedéket, majd nemsokára hazatért Nazianzba, hogy apja mellett lehessen -- aki közel száz éves korában, 374-ben meghalt --, attól azonban vonakodott, hogy utódja legyen apjának. Még ugyanabban az évben elhunyt édesanyja is, ezért Szeleukeiába vonult vissza, hogy az aszkézisnek és a szemlélődésnek éljen. De itt sem volt boldogabb, mint másutt. Széleskörű levelezésben keresett vigasztalódást, mert nem tudott emberi kapcsolatok nélkül élni. Vazul halála után ő lett a feje a niceai hitvalláshoz hű egyházközségeknek.

Gyors egymásutánban veszítette el szüleit és barátját. Személyes vonatkozásban magányosabb lett, mint bármikor. Búskomorság vett erőt rajta: ,,Csak egyetlen kivezető úton találhatnám meg szenvedéseim végét, és ez a halál. De a másvilág is rémít, ha evilág tapasztalatai alapján kell ítéletet alkotnom róla.''

Ekkor azonban új lendületet adott életének a történelem fordulása. Valens császár, aki az ariánusok pártján állt, elesett a gótok ellen vívott harcban. Az új császár, Theodósziusz a niceai hitvallást követte. Eljött a pillanat, hogy az Egyház állapota jobbra fordulhasson. Gergely méltónak mutatkozott a helyzethez. Konstantinápolynak, a kelet-római birodalom fővárosának templomai mind ariánus kézen voltak. A fővárosban megmaradt hívek kicsiny közössége Gergelyhez fordult. Ezúttal is panaszkodott ugyan, hogy kényszerítik, mégis elfogadta a konstantinápolyi püspöki tisztséget.

Konstantinápolyban siralmas állapotok fogadták. A katolikusoknak egyetlen templomuk maradt, ezért Gergely kénytelen volt híveit a magánkápolnájában összegyűjteni. Megjelenése nem volt mutatós, de ahhoz értett, hogy buzgóságával, szavának erejével és kedves lényével megnyerje a népet. Öt nagy, ún. Teológiai beszédet mondott ezekben az időkben, és azok a lehető legjobb hatást fejtették ki.

Új nehézségek támadtak azonban, amikor föltűnt mellette Maximosz, ez a közönséges kalandor. Gergely gyanútlanul fogadta, pedig tulajdonképpen az arianizmus fő fészke, Alexandria küldte. El is követett mindent, hogy Gergelyt eltávolíttassa a Feltámadás- templomból, és magát választassa meg a helyébe. Hatalmas botránnyá dagadt az eset, de a nép és a császár Gergely mellett állt. A 381. évi zsinat hivatalosan is konstatinápolyi püspökké nevezte ki Gergelyt.

Életében először fogadott el hivatalt ellenkezés nélkül. A zsinat alatt meghalt Meletiosz antiochiai püspök. Utódjának megválasztása során azonban Gergely intézkedései nem mindig voltak szerencsések. Ellenzéke támadt, amely ott ártott neki, ahol csak tudott. Megvádolták, hogy törvényellenesen járt el, amikor a szaszimai püspökséget a konstantinápolyira cserélte. Gergely nem értett a taktikázáshoz, ezért nem tudott kellően védekezni. Ismét fölmentését kérte, és meg is kapta.

A zsinattól méltóságteljes beszédben vett búcsút. Gergely lelkén hosszú ideig nem gyógyuló sebet ejtett a zsinat: ,,Ostobák és fecsegők gyülekezete, akik csak károgni tudnak, mint egy varjúraj''. Mielőtt elhagyta a fővárost, végrendelkezett. Minden vagyonát a nazianzi katolikus egyházközségnek hagyta a szegények gyámolítására. Ugyanúgy, mint elhunyt barátja, Vazul, mindig gondoskodott az élet mostoháiról és a szerencsétlenekről, támogatta és védelmezte őket.

Rövid ideig ismét Nazianzban segédkezett, azután visszavonult Arianzba, s ott filozófiával, költészettel foglalkozott és terjedelmes levelezést folytatott. Itt írta meg élete költeményét. Ma is ebből ismerjük érzékeny és szorongásokkal teli egyéniségét. Jeromos szerint 389-ben vagy 390-ben halt meg.

Ékesszólásánál is jobban megragad minket szívének finom érzékenysége. Írásai azt mutatják, hogy bensője csupa megrendültség, csupa finom remegés. S ha személyiségét vizsgáljuk, nem állhatunk meg a művésznél és a költőnél, hanem föl kell fedeznünk benne a misztikust is, aki Istent keresi szünet nélkül.

Mert Gergely egész életén át Istent kereste. Szorongásait és kereséseit híven leírta: ,,Mim van nekem? Mi vagyok én? Mivé leszek? - - Minderről semmit sem tudok. Mondd, nem halál-e az élet, és a halál nem élet lesz-e egykor, ellentétben azzal, amit gondolsz?'' Ez a tizennegyedik költemény tele van azzal az égő vággyal, hogy közelebb kerüljön Istenhez, és megtalálja benne ,,szíve sebének'' gyógyulását. Lelkének legbensőbb titkát tárja föl itt a költészet.

A ,,teológus'' nevet elsősorban az isteni misztérium iránti érzékével érdemelte ki. A történelem azért tulajdonította neki a Himnusz istenhez szerzőségét, mert jól tükrözi Istenhez törekvő vágyakozását:

,,Te vagy mindeneknek túlján,

más névvel hogyan illesselek?

Milyen ének tudna megénekelni?

Nincs szó, amely kimondhatna.

Mely szellem tudna megérteni?

Nincs értelem, amely fölfoghatna...

Minden lény vágya, minden teremtmény sóhaja

tehozzád igyekszik.

Hozzád imádkozik minden, ami van,

és a csend himnuszát

hozzád küldi minden létező,

amely olvasni tudja teremtésed könyvét.''

Abban az időben, amikor a krisztológiai harcok Jézus Krisztus istensége és embersége körül folytak, Gergely ingadozás nélkül azt a hitet fogadta el, amely Jézus személyében egyszerre vallja az isteni és az emberi természetet. Izzó Krisztus-tiszteletével Clairveaux-i Bernát előfutára volt. Gergely költeményei egyaránt tanúskodnak a szorongásról, amely életére nehezült, de arról is, hogy nagy lelke mily szakadatlanul kereste Istent és a békét:

,,Tégy erőssé, Krisztus,

szolgád halálosan fáradt.

Hallgat a hangom, mely Téged énekelt.

Ezt elviselni hogyan tudod?

Adj erőt és ne hagyd el szolgád.

Szeretnék újra egészséges lenni,

Téged dicsérni és néped megtisztítani.

Erősségem, kérlek, többé el ne hagyj.

Elárultalak bár a viharban,

szeretnék hozzád találni újra.''

A bizánci egyház január 25-én, a halála napján ünnepli. A római naptárba 1500 körül vették fel az ünnepét, május 9-re, amelyet egy 9. századi martirológium tévesen Gergely égi születésnapjaként közölt. 1969-ben áthelyezték az ünnepét január másodikára.


--------------------------------------------------------------------------------

Ez az ékesszóló és mélygondolkodású szent, akit ,,a teológus'' és ,,a keresztény Démoszthenész'' névvel illettek, az írók és a költők védőszentje.

Egy elbeszélés szerint zsenge gyermekkorában egy álmot látott, amely mélyen beleivódott lelkébe. Két fehérruhás nőalak jelent meg előtte. Az egyiknek fátyol takarta az arcát. Karjukba vették és megcsókolták Gergelyt. Amikor csodálkozva nevüket kérdezte, az egyik azt mondta, hogy őt Szüzességnek hívják, a másik pedig Bölcsességnek nevezte magát. Elmondták még, hogy kísérői Krisztusnak és mindazoknak, akik a tisztaságnak szentelik magukat, hogy Isten hívását követve éljenek. Ez a csodás látomás mélyen a gyermek szívébe vésődött. Ettől fogva élete végéig szűzi tisztaságban élt és minden erejével a bölcsességet szolgálta.

Megrendítőek azok a szavak, amelyekkel ez az alázatos püspök búcsút vett népétől, amikor látta, hogy ellenségei makacsul kétségbe vonják megválasztásának jogszerűségét: ,,Ha megválasztásom ekkora nyugtalanságot kavar, akkor Jónás prófétával azt mondom: ťFogjatok és dobjatok a tengerbeŤ, hogy elcsituljon a vihar, bár azt nem én támasztottam. Sosem kívántam püspök lenni, és ha az vagyok, az az én akaratom ellenére történt. Szívesen visszamegyek magányomba, hogy Isten egyháza nyugalmat leljen. Csak azt kérem tőletek, hogy utódomul erényes férfit válasszatok, aki majd buzgón védi a hitet.''

Azután elbúcsúzott szeretett konstantinápolyi templomainak klerikusaitól és híveitől. Mindenki könnyezett, amikor e szavakkal végezte beszédét: ,,Gyermekeim, őrizzétek meg a hit rátok bízott kincsét, és emlékezzetek rá, hogy többször is ťmegköveztekŤ, mert az igaz hitet plántáltam szívetekbe.''


--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Nazianzi Szent Gergelyt és Nagy Szent Vazult azért adtad Egyházadnak, hogy példájuk és tanításuk világosságul szolgáljon, kérünk, engedd, hogy igazságodat alázatosan megtanuljuk és hűséges szeretetben tettekre is váltsuk!

SZENT SUSO (SEUSE) HENRIK domonkos pap
*Konstanz, 1295 körül, március 21. +Ulm, 1366. január 25.
A három nagy misztikus, Eckhart[4], Tauler[5] és Suso olyan csillagok, akik a katedrálisok, a keresztes hadjáratok és a skolasztika virágkora után a lelki irodalom, az Egyház és a domonkos rend történetében egyaránt világítanak.

A pápák 1307-ben Avignonba tették át székhelyüket. A német népet két évtizeden át ( 1326--1348) interdiktum sújtotta. A politikai zűrzavar és a halált hozó járványok, mint az 1327--1338 közti és az 1348/49. évi pestis megszüntették minden földi biztonság érzését. ,,Elaggott világ'' volt ez, amint Suso írta.

Suso a Bodeni-tó vidékén született. Tizenhárom évesen lépett a domonkosok szigeten fekvő kolostorába. Öt év múlva egy belső kegyelmi élmény jelentette ,,megtérését''. Nem sokkal ezután ,,lelkében elragadtatott'', s eközben eljutott a hittitkok mélységes megértésére. Szigorú önsanyargatásban élt, és teljesen átadta magát ,,az örök Bölcsesség szolgálatára''. 1322-ig tartó konstanzi, strassburgi és kölni tanulmányai maradandó benyomást hagytak a tudásszomjas és tehetséges tanulóban. Eckhart mestert hallgatta. 1326-tól -- már pappá szentelten -- a konstanzi konventben tanított. Az igazság kis könyvében megvédelmezte Eckhartot, a ,,szent mestert'', és szembefordult szabados gondolkodású testvéreivel. Emiatt igazságtalan vádak érték és megfosztották a tanárságtól.

A bölcsességben és az Isten ismeretében szerzett tudása most a hitoktatásban vált elevenné és gyümölcsözővé. Jósága és együttérzése mindazok iránt akik nem ismerik és nem szeretik Istent és nem szolgálnak neki, megtalálta az utat a szívekhez. Mintaszerű lelkipásztor volt. Fáradságos lelkipásztori útjairól csak ritkán szól. Templomokban és kolostorokban egyaránt prédikált. Beszédeit olykor leveleivel erősítette meg. A Levelek nagy könyve 28 levelet tartalmaz. Ezek nem híreket közölnek, hanem intő, vigasztaló és tanító fejtegetések a lelki élet egyes kérdéseiről és egyetemes vonásairól. Jóságos, atyai és papi lénye jut bennük kifejezésre. Világosan és mértéktartóan, okosan és szilárdan, tiszteletteljesen és bátorítóan tudott tanácsolni és oktatni. Akár az engedelmességről, az áldozatról és az önmegtagadásról, akár az isten- és a felebaráti szeretetről, a földi dolgok mulandóságáról és a túlvilági boldogságról beszélt, mindig az igazi erényekre, a lelki haladásra és Isten segítsége és kegyelme iránti bizalomra buzdított. Munkájának jó részét a kolostori közösségeknek szentelte, különösen a domonkos apácáknak. Így volt ez Konstanz-Zoffingenben, a Freiburg melletti Adelhausenben, a Colmar melletti Unterlindenben, a Zürich melletti Oetenbachban, Diessenhofenben és Tössben. Stagel Erzsébet (+1360 körül) domonkos apácában művelt, szokatlan nyelvtehetséggel és latin ismeretekkel megáldott, sokat tapasztalt és okos lelki nővérére talált. Egy ideig levelezésben is álltak egymással. Erzsébet feljegyzett mindent, amit Henrik életéről megtudott. Amikor ezt Henrik észrevette, elégette a feljegyzéseket. Később Erzsébet újabb jegyzeteit magához vette és átdolgozta. Így keletkezett a lelki emlékirat jellegű Suso élete, ennek a műfajnak legrégibb német nyelvű példája.

1338 végéig lelkipásztori útjaitól eltekintve Henrik a konstanzi konventben maradt. Ez idő alatt kapcsolatban állt Tauler Jánossal és Nördlingeni Henrikkel (+1379 után), aki domonkos apácák lelki vezetője volt. 1339-ben a domonkosok az interdiktum miatt egy évtizedre elhagyták a szigeti kolostort. Az elűzötteket a skótok kolostorába vagy Diessenhofenbe fogadták be. Feltehetően erre az időre esik Henrik priorrá választása (1343). Testvérei nem csalódtak bizalmukban. Az anyagi dolgokban való járatlansága ellenére jól gondoskodott számukra az ideigvaló javakról is. Konstanzba való visszatérésük után súlyos megpróbáltatás várt rá: egy nő, akit jóhiszeműen támogatott, a leggyalázatosabb módon megrágalmazta. A messze távolba is eljutott jó hírneve most alaposan semmivé vált. Áthelyezték egy másik kolostorba. A rendi elöljárók vizsgálata kiderítette ugyan ártatlanságát, ő azonban már Ulmban és környékén prédikált. A pestis évei alatt (1348/49) az egyik Rajna menti helységben egy rendtársával együtt meggyanúsították, hogy megmérgezték a kutakat. A helység papjának nagy fáradságába került, amíg az embereket fel tudta világosítani és meg tudta nyugtatni.

1362 körül állította össze az Exemplar című művet. Ennek első része Suso élete, második Az örök Bölcsesség kis könyve, egy közérthető épületes irat, amely Jézus Krisztus és az istenkereső ember párbeszéde; harmadik része Az igazság kis könyve, negyedik a Levelek kis könyve. Ez utóbbi tizenegy levelet tartalmaz; Stagel Erzsébet válogatta ki és dolgozta át őket. Suso latin írása a Horologium Sapientiae (A Bölcsesség hórás könyve).

Utolsó éveiről csaknem teljesen hiányzik mindenféle tudósítás. Erre az Isten kegyelmével elárasztott lelki vezetőre való emlékezés abban a tiszteletben nyilvánult meg, amely különösen az ulmi domonkos templomban levő sírjánál és a konstanzi szigetkolostorban levő cellájában, valamint képszerű ábrázolásaiban jutott kifejezésre. Kultuszát XVI. Gergely pápa erősítette meg 1831-ben. Ulmban (1927) és Konstanzban (1937) nevének tiszteletére templomot szenteltek. Szentté avatásáért lépések történtek. [4] Eck(e)hart mester (Hochheim Erfurt mellett, 1260-1328): német  domonkos, misztikus író, teológiai tanár. Teológiája Aquinói Szent Tamásra támaszkodik. -- Az inkvizíció eretnekség vádjával eljárást indított ellene, de Eckhart tisztázta magát [5] Tauler Johannes (Strassburg, 1300 után--Strassburg, 1361): német domonkos, misztikus író, lelkipásztor. Eckhart mester tanítványa volt.


Szent Már atya

Szentünk fiatal korában jó megjelenésű és szép hangú ifjú volt. Az ünnepeken ő szolgált, mint énekes. Mindennél jobban szerette Istent és megtartotta parancsait. Az élet kísértései között tisztán őrizte meg lelkét és testét. Hogy lelkét elfordítsa a világi dolgoktól, elhagyta szülőhelyét és Cirus város közelében Omira nevű faluban élt, egy általa készített kis kunyhóban. Étele és ruházata nagyon egyszerű volt. 37 éven át sokat szenvedett a nedvességtől, de kunyhóját nem akarta elhagyni. Nagyon boldog volt, amikor a Liturgia végzésénél jelen volt. Meghalt 430 körül.

Boldog GAMBARA PAULA özvegy, III. r. (kb. 1450-1505)

Az észak-olaszországi Bresciában született igen elokelo családból. Már fiatal korában kedvelte a magányt, imát, lelkiolvasmányokat. Szívesen belépett volna valamelyik kolostorba, de szülei odaígérték a fiatal Costa grófnak. Teljesítette szülei kívánságát, férje pedig Piemont tartományba vitte fiatal feleségét. (Neve Gambara-Costa változatban is szerepel.) Costa gróf, akárcsak a korabeli reneszánsz hercegek (Ferrarában az Este hercegek, Firenzében a Mediciek) kedvelte a pompát, szertelen költekezést, gazdag lakomákat, szórakozásokat, s feleségét is erre az életmódra akarta rávenni. Hiszen a jó feleségnek kötelessége mindenben férje kedvében járni! Paula azonban nem volt erre hajlandó. Lelkiismeretével mindez ellenkezett. Belépett a ferences III. rendbe, s gyóntatója tanácsára távoltartotta magát a hiúságoktól; a szegényekkel, betegekkel törodött, még önmagától is képes volt megvonni a falatot, hogy a beteghez elvigye. A hagyomány az o életébe is beiktatja a rózsacsoda legendát. (Ami férje magatartását illeti, nála találó a legenda.) Egyszer téli napon találkozott egy szegény asszonnyal, akinek nem volt cipoje. Levetette saját lábbelijét s a szegénynek adta. Ez a tette kiváltotta férje féktelen haragját: feleségét a szolgák elott megverte, rendszeresen durván bánt vele. A szolgák pedig ebben is követték urukat. Paula a szentek módján vett elégtételt: a gúnyolódást nagy türelemmel és szelídséggel viszonozta. Szenvedéseit férje megtéréséért ajánlotta fel, akinek rendetlen élete sok fájdalmat okozott neki. Felajánlásának meg is lett az eredménye: férje megtért, s ettol kezdve Paula végezhette jócselekedeteit minden akadály nélkül; viselhette nyilvánosan is a ferences III. rendi ruhát: Férje halála után folytatta jótékonykodó és önmegtagadó életét, mígnem 1505-ben boldog halállal megtért az Úrhoz. Évszázados tiszteletét XVI. Gergely hagyta jóvá 1840 körül.

„E világ gazdagjainak hagyd meg, hogy ne kevélykedjenek, és ne bizakodjanak a bizonytalan vagyonban, hanem az élo Istenben, aki bovel megad nekünk mindent megélhetésünkre. Legyenek jótékonyak, gazdagodjanak jótettekben, szívesen és együttérzéssel adakozzanak, így biztos alapot gyujtenek a jövore, és elnyerik az igaz életet.” (1 Tim 6, 17-19.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Paulát kituntetted a világi hiúság megvetésével, a szegények iránti szeretettel s a béketurés erényével. Segíts, hogy mi is irgalmasságot gyakoroljunk, hogy Istennél irgalmasságra leljünk. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Popliosz atya

Popliosz az Eufrátesznél levő Zeugmaban született. Először a szenátori tisztséget viselte. Aztán elfordulva a világi dicsőségtől, minden vagyonát szétosztott a szegények között és eltávozott egy magas hegyre. Itt egy kis kunyhót épített magának és abban élte imádságos és vezeklő életét. Szent életének híre hamar elterjedt. Akik a szent életre vágytak, sokan keresték fel, hogy irányítása alá helyezzék magukat. Popliosz barlangjai köré cellákat építettek és azokban valóban angyali életet éltek. 380 körül halt meg az Úrban.

Szent Babilász és vértanútársai

Babilász Róma közelében született istenfélő, gazdag szülőktől. Keresztény nevelést kapott tőlük. Ifjúságától fogva, elfordulva attól, ami földi, és a mennyeiek után törekedve, titkon elhagyta szülei házát és egy hegy tetején telepedett le, idejét böjtben, imádságban és hallgatagságban töltve el. Vele lakott két tanítványa: Agapius és Timoteus. Amikor a nyakas és vérszomjas pogányok át akarták őket adni a parancsnoknak, mindhárman elmentek Szicília szigetére, és ott sok hitetlen embert megtérítettek Krisztus hitére. Babilász ilyen tevékenysége miatt a parancsnok rendeletére tanítványaival együtt kínzásokat szenvedett. A szent vértanúk hősiesen viselték el a kínzásokat és mindnyájan elnyerték lefejezés által a vértanúságot a III. század végén.

Szent Felícián     püspök, vértanú, † ~250       


SZALÉZI SZENT FERENC
*Sales kastélya, 1567. augusztus 21. +Lyon, 1622. december 28.

Szalézi Ferenc-Bonaventura 1567. augusztus 21-én született Franciaországban, Thorens közelében, a salesi kastélyban. Családja az ősi savoyai nemességhez tartozott és mélységesen ragaszkodott katolikus hitéhez abban az országban, amely nagyrészt elfogadta a kálvinizmust. A számos gyermek között Ferenc volt a legidősebb: kilenc testvére következett még utána. Első tanítója és nevelője a kastély káplánja, Jean Déage volt, aki egész pályáján kitartott mellette.

Ferenc a La Roche-i és az annecyi kollégiumokba járt, majd 1562-től a jezsuitáknál tanult Párizsban. Már tizenegy éves korában föladták neki a tonzúrát, hogy egyházi javadalmakat élvezhessen, pedig családja éppenséggel nem szánta őt papi pályára.

1586 decemberében megismerte Kálvin eleve-elrendelés tanát. Azt hitte, hogy ő is az örök kárhozatra van rendelve; de azért hű maradt a katolikus hithez, s csak akkor lábolt ki a válságból, amikor magáévá tette Lessius elméletét, amely szerint Isten az eleve-elrendelésnél számításba veszi az ember érdemeit.

1588 nyarán a vallásháborúk kezdték bizonytalanná tenni Párizs környékét, ezért apja visszahívta Savoyába, hogy azután Padovába küldje. A család akarata iránti engedelmességből jogot tanult, személyes érdeklődésének kielégítésére pedig teológiát. Jezsuiták és teatinusok révén megismerte A lelki harc című könyvet, és ez nagy hatást gyakorolt lelkiéletének további fejlődésére. 1591. szeptember 5- én elnyerte a jogi doktorátust, majd egy római és loretói zarándoklat után 1592 tavaszán visszatért Savoyába.

Ettől kezdve szilárd volt elhatározása, hogy pap lesz. A házasságot, amelyet családja előkészített számára, visszautasította. Nagybátyja, Szalézi Lajos kanonok azon volt, hogy támogassa atyja ellenállásának legyőzésében. Összeköttetésbe lépett a genfi püspökkel, és titokban elintézte, hogy Ferenc pápai kinevező okmányt kapjon, amely neki adományozza a genfi Szent Péter-káptalan préposti címét. Az egyházmegyében ez volt a püspök után a legmagasabb rang. Ez hízelgett a családi hiúságnak, és így az apa beleegyezését adta. Ferencet 1593. december 18-án pappá szentelték.

Először Thono vagy Chablais vidékének lelkipásztori ellátását bízták rá, olyan területét, amelyet a berniek hódítása után, 1536-ban erőszakkal kálvinizmusra ,,térítettek''. Miután a savoyai herceg visszahódította, most helyre kellett állítani a katolikus hitet a vidéken. Ez a feladat Ferenc számára súlyos testi megpróbáltatásokat jelentett: hajléktalanságot a hegyi tél hidegében és életveszélyes rajtaütéseket ellenfelei részéről. Nyilvános vitákat tartott és röpiratokat szerkesztett, amelyeket később Viták címen összefoglalt; ezenkívül kiadta első művét A szent Kereszt zászlajának védelme címen.

Háromszor titokban Genfbe utazott, hogy Kálvin utódjával, Bézával párbeszédet folytasson a hitről. A megtérések száma nagy volt. A sikerek nyomán a püspök Ferencet kinevezte segédpüspökévé. Ebben a minőségben járt Rómában és Párizsban. Párizsban megismerte Acarie asszonyt, és szoros kapcsolatot alakított ki a város vallásilag legjelentősebb köreivel. Miközben hazafelé tartott, meghalt Granier genfi püspök. Utódjául Ferencet választották 1602. december 8-án. Székhelye Annecyben volt a kálvinista reformáció miatt.

Ettől fogva Ferenc minden erejét a hegyvidéki püspökség lelkipásztori feladataira mozgósította. Személyre való tekintet nélkül egyaránt szolgálatára állt a nemeseknek, a polgároknak és a szegényparasztoknak. Mindenkinek mindene lett. Kortársai teljes joggal látták benne a tettrekész, kötelességének élő püspök eszményképét. Minden eszközzel azon fáradozott, hogy a katolikus keresztényekbe olyan személyes jámborságot ültessen el, amely állja az összehasonlítást a kálvinistákéval. Korlátozás nélkül áldozott időt és fáradságot azok személyes irányítására és lelki vezetésére, akik rábízták magukat. 1604 márciusától Chantal asszony állt közöttük az első helyen, akivel egy Dijonban tartott nagyböjti prédikáció alkalmával találkozott. Azokból a levelekből és kisebb értekezésekből, amelyeket unokahúgának, Charmoisy asszonynak írt, állította össze a Bevezetés a lelkiéletbe vagy Filótea című művét. 1608 decemberében jelent meg nyomtatásban. E könyvecske, amely meg akarta mutatni a keresztényeknek, hogy a megszentelődés nem függ egy meghatározott élethelyzettől vagy sajátos állapottól, hamarosan csodás sikert ért el.

Chantal asszonyhoz fűződő mély és bensőséges barátsága segítette abban, hogy megvalósíthassa egyik legkedvesebb tervét: egy olyan kontemplatív női szerzet alapítását, amelynek nincs szigorú klauzúrája, s tagjai a felebaráti szeretetnek szentelik magukat. A rendnek olyan -- emberi szempontokra is figyelő -- szabályzatot akart adni, hogy gyenge egészségű, beteg vagy öreg nők is tagjai lehessenek. Chantal asszony és két társa 1610. június 6-án kezdte meg a közös életet a szabályok szerint, amelyeket Ferenc adott nekik. A vizitációs nővérek száma gyorsan növekedett, még Ferenc életében 12 kolostoruk jött létre.

A nővérek között egészen rendkívüli egyéniségek is voltak. A velük való bensőséges kapcsolat Ferenc gondolkodásának és belső életének fejlődését egyre inkább misztikus irányba terelte. Az idők folyamán e témakörben gyűjtött tapasztalatai és meglátásai, melyeket rendszeresen följegyzett, lassan formát öltöttek és egységes tanítássá álltak össze az Értekezés az istenszeretetről vagy Teotimus című munkájában. A könyv végső kialakítása sok fáradságába került. 1616 júliusában jelent meg, és rövid idő alatt a lelki irodalom klasszikus írásává lett. Benne a legjobb formájában fejeződik ki Szalézi Szent Ferenc misztikája, amely egyszerre számol az akarattal és az érzelemmel.

Kezdettől fogva ismételten félreértették ezt az írást, és érzelgős, kétes ízlésű, édeskés jámborkodásnak értelmezték. A valóság azonban az, hogy Szalézi Ferenc szelídsége nyilvánul meg abban, ahogy -- emberi és igen megértő módon -- szólni tudott az emberekhez, miközben az aszkézis síkján nagyon szigorú és igényes volt. Azokat, akik a vezetésére bízták magukat, tökéletes lemondásra kötelezte, mely a legkisebb dolgokra is kiterjedt annak érdekében, hogy a tökéletes benső önkiüresítést a gyakran nagyon kemény külső vezekléssel egyesítsék.

A Teotimus kiadása egybeesik Ferenc saját benső életének fordulatával, amely ettől fogva magányosabb lett és kifejezett aszkétikus vonásokat öltött. Gondoskodott arról is, hogy a Chantal anyához fűződő kapcsolatából minden olyan vonás eltűnjön, amely inkább szolgálja az emberi kedvtelést, mint Isten közös szolgálatát. Még többet foglalkozott egyházmegyéjének ügyeivel, és lemondott arról, hogy több könyvet írjon.

Utoljára 1618-ban utazott Párizsba. Ez az út valóságos diadalmenet volt, oly nagy tiszteletadással vették körül. A fővárosban megismerkedett De Paul Vincével és Angelique Arnault anyával, a Port- Royal apátnőjével, aki egyik leglelkesebb tanítványa lett. Ebben az időben azonban gyengülni kezdett szervezete, amely soharni. Közeli halálának sejtelmével indult útnak. Hazatérőben megállapodott Lyonban, és ott a vizitációs kolostor kertész-házacskájában szállt meg. Néhány órára még egyszer láthatta Chantal anyát. December 27-én agyvérzés lépett föl nála, ami másnap asem volt ellenálló. 1620-ban engedélyt kapott, hogy testvérét, János-Ferencet, segédpüspökként maga mellé vegye.

1622-ben kénytelen volt Savoya hercegét Avignonba kísé halálát okozta. Halála után életszentségének híre állandóan növekedett, írásai számtalan új kiadást értek meg.

Szalézi Ferencet 1661. december 8-án boldoggá, 1665. április 19-én szentté avatták; 1877. november 16-án egyháztanítóvá nyilvánították. Ünnepét a római naptárba 1666-ban vették föl, január 29-re. 1969-ben áttették január 24-re, amely napon 1623-ban Annecyben eltemették.

--------------------------------------------------------------------------------

Szalézi Szent Ferencnél elsősorban az emberekkel való jóságos bánásmódját kell kiemelnünk. Jellemző rá egy ezzel kapcsolatos mondata: ,,Egy csepp mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel.'' Vagy ahogyan De Paul Vince mondta megismerkedésük után: ,,Milyen jó lehet az Isten, ha már a genfi püspök ilyen jó!''

Íme egy a vele történt számtalan eset közül:

Egy nemesi származású, de egyébként goromba ember valami miatt különlegesen gyűlölte Szalézi Ferencet. Egy este szolgáival és kutyáival fölvonult a püspök háza elé, s ott egész éjszaka pokoli lármát csaptak. Az emberek vadászkürtöket fújtak és pisztollyal lövöldöztek, a kutyáknak pedig a fülét csipkedték, hogy minél jobban vonítsanak. Ez több éjszakán át megismétlődött, sőt egyre pimaszabbak és arcátlanabbak lettek. A püspök házanépe rájuk akart rontani, Szalézi Ferenc azonban visszatartotta őket, bár ő sem talált nyugalmat. Ezt mondta: ,,Ó, nem is olyan rossz ez! Mi legalább fűtött szobában ülünk, de azok a szegény fickók odakinn, akik szintén nem alhatnak, még fázni is kénytelenek hozzá.''

Másnap Ferenc találkozott ellenfelével a városban. Rögtön odasietett hozzá, és olyan barátságosan és derűsen köszöntötte, hogy az egészen lefegyverezve érezte magát, őszintén bocsánatot kért és gyerekes ellenségeskedésére fátylat borított.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki úgy akartad, hogy Szent Ferenc püspök a lelkek üdvösségére mindenkinek mindene legyen, engedd jóságosan, hogy testvéreinket szolgálva mi is tanúságot tegyünk gyengéd szeretetedről!

Imádság:

Istenünk, te a lelkek üdvössége érdekében úgy akartad, hogy Szalézi Szent Ferenc püspök mindenkinek mindene legyen. Segíts, hogy példája szerint mi is fáradhatatlanul szolgáljuk embertársainkat, és így mindenkor tanúságot tegyünk szereteted hatalmáról. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Kszénia anya

Szentünk egyetlen lánya volt egy előkelő római szenátornak. Eredeti neve Euszébia volt. Fiatal korától elhatározta, hogy tisztán megőrzi magát. Szülei szerették volna férjhez adni, hogy e nagy vagyonnak legyen örököse. Euszébia, hogy elkerülje a házasságot, 2 szolgálójával titokban elhagyta a szülői házat és Alexandriába távozott. Kérte társnőit, hogy ettől kezdve Kszéniának (idegennek) nevezzék, hogy elkerülje szülei utána való kutatását. Véletlenül összetalálkozva a Milasszéban fekvő Szent András kolostor főnökével, kérte, hogy vigye őt táranőivel együtt Milasszába. Ott Kszénia földet vásárolt, és templomot épített rajta Szent István tiszteletére. Női kolostort is alapított a helységben. Szent és példás élete miatt a város püspöke Kszéniát diakonisszává tette. Kszénia valóban angyali életet élt. Mindenkit szeretett, mindenkinek segítséget nyújtott, a szegények jótevője, a szomorúak vigasztalója, a bűnösök oktatója volt. Szombati napon halt meg a templomban az V. század második felében, január 24-én. Csodás jelek történtek halálánál.

Szent Makedon atya

Szíriai pusztalakó volt. Vezeklő életének helyei a magas hegyek voltak. Nem volt neki sem kunyhója, sem sátra, lakóhelye a mély barlangokban volt. Ott is rövid ideig tartózkodott. Hogy elkerülje a köréje összegyűlt emberek dicséretét, egyik helyről a másikra vándorolt. Így töltött el 45 évet. Idősebb korában, tisztelői kérésére cellában lakott, és barátai házában, követve azok meghívását és élvezve szeretetüket. így élt 25 éven át. Eledele leginkább árpa volt, ezért nevezték „kritofág”-nak azaz árpaevőnek. Amikor érezte ereje hanyatlását, akkor evett kenyeret. Szent életéért Istentől az ördögűzés és a gyógyítás adományait kapta meg. 420 körül adta vissza lelkét Istennek jó öregségben.

Szent Timóteus (Timót)     püspök, hitvalló, † ~80    

LY ANDRÁS pap
*Csing-ku, 1692. +Ly-pao-tho, 1774. január 23.

Ha Ly Andrást, a kínai világi papot besoroljuk az Egyház jelentős szentjei vagy boldogjai közé, nem azért történik, mert Kína első papjainak egyike volt, nem is mint hithirdetőnek és szervezőnek jelentős sikerei miatt, hanem mert mint már a halála után írta Boldog Moye János-Márton (lásd: 251. o.): ,,Non est inventus similis illi (nem lehetett hozzá hasonlót találni), -- a legragyogóbb talentumokkal rendelkezett, számos könyvet írt, s az üldözések és zaklatások egész sorát állta ki''. Egy ismerőjének ehhez a bizonyítványához csatlakozik az a szerencsés körülmény, hogy kínai papok tollából való dokumentummal rendelkezünk, amely egyedülálló nemcsak Kína, hanem az egész világ missziós történetében; egy latinul írt naplóval, amely 1924. évi kiadásában 677 sűrűn nyomott oldalt tesz ki. Az európai hithirdetők és kínai munkatársaik bizonyságait megerősíti ez a napló, amelyet egyáltalán nem kinyomtatásra szántak, és csak 1906-ban vált ismeretessé Adrien Launay, a párizsi missziós szeminárium történésze és levéltárosa révén.

Ly András 1692-ben született Senszi tartományban, de már gyermekkorában Szecsuán tartományba került; a párizsi misszionáriusok, La Baluere és Basset vették magukhoz az eszes gyermeket, és már a latinra is tanították. Amikor a hithirdetőknek az 1707. évi rítusvita következtében el kellett hagyniok Szecsuán tartományt, a tizenöt éves András is csatlakozott hozzájuk. Makaóban kapta meg a tonzúrát 1709-ben Ch.-T. Maillard de Torunon (1668--1710) pápai legátus kezéből, olyan kínos kísérő körülmények között, hogy ezek egész életére belevésődtek emlékezetébe. Az összegyűlt európai misszionáriusok között ugyanis egyesek kikeltek a kínaiak pappá szentelése ellen, s egyikük ez alkalommal erre a kemény ítéletre fakadt: ,,A kínaiak büszkék, állhatatlanok és hálátlanok, s ezért nem szabad őket pappá szentelni''. Még a párizsi misszionáriusok kantoni hivatalában is hallania kellett később ilyen szavakat: ettől kezdve ugyanis András Ayuthiának, Sziám egykori fővárosának a párizsi misszionáriusok által alapított szemináriumában végezte tanulmányait.

Miután 1725-ben msgr. de Cicé, Sziám apostoli vikáriusa pappá szentelte, a következő évben ismét Kínába ment. A párizsi misszionáriusok kantoni prokurátora a fiatal papnak a Fukien tartománybeli missziós területet jelölte ki, amelyet az ottani hithirdetők a későbbi vértanú püspök, Boldog Sanz Péter (lásd: 298. o.) vezetése alatt gondoztak. Már három év múlva azonban egy üldözés menekülésre késztette, két évvel később pedig súlyos betegsége arra kényszerítette, hogy hagyja el Fukient, és a párizsi misszionáriusok kantoni képviseletén keressen gyógyulást. Mivel azonban az orvosok úgy ítélték, hogy Fukien tengeri klímája káros az egészségére, a prokurátor Szecsuán hegyes vidékére küldte, az ott tevékenykedő hithirdetőkhöz, Joachim de Martiliat-hoz ( 1706--1755), aki a következő időkben azután atyai barátja lett. Szecsuáni együttes munkájuk csupán rövid életű volt, mert az akkori apostoli vikárius, Müllener német lazarista unszolta őket, hagyják el Szecsuán tartományt és Hukuangban tevékenykedjenek. Csak 1737-ben adta át a Propaganda Kongregáció Szecsuán tartományt jogszerűen a párizsi misszionáriusoknak. J. de Martiliat-t Yünnan apostoli vikáriusává nevezték ki, és msgr. Müllener 1741-ben püspökké szentelte. Msgr. Müllener és utódja, a dominikánus Maggi halála után reá hárult Szecsuán, Hukuang és Kveicsu vezetése is. Mielőtt még azonban Joachim de Martiliat püspök lett volna, Andrással együtt sínylődött a kínai börtönben. A fogság mind enyhébb lett, végül visszaadták a szabadságukat.

1746-ban a Fukien tartományban dühöngő keresztényüldözés átcsapott Szecsuánba is. Martiliat és András egyik helyről a másikra menekült, míg végül a püspök számára nem maradt más hátra, mint hogy Makaóban keressen menedéket. Röviddel megérkezése után,1747. január 17-én írt kínai munkatársának, hogy amennyire lehetséges, a misszió minden eseményéről és kérdéséről szabályszerűen értesítse. András örömmel vette ezt a megbízatást, és évről évre rendszeresen elküldte Makaóba csaknem naponta készített feljegyzéseit. A naplóvezetés annyira szokásává vált, hogy püspökének halála (1755) után is folytatta. Ez az a napló, amely 1747. június 15-ével kezdődik, és amelyet 1763 végéig folytatólagosan vezetett a párizsi misszionáriusok makaói prokurátora számára.

Ez a napló nemcsak a szecsuáni fiatal misszió és a szomszédos tartományok egyháztörténetének különösen értékes forrása, hanem különösképpen tanulságos az üldözések alatti missziós módszerek és lelkipásztorkodás szempontjából is. Ezen túlmenően kulcsot ad a kezünkbe, hogy megérthessük egy akkori kínai pap jellemét és magatartását.

6.000 keresztény élt Szecsuánban, amikor Andrásra hárult a gond és felelősség az óriási területen szétszórt seregért. Hogy e kicsiny nyájak nagyobb részben kitartottak a hitük mellett, és új megtérésekkel még gyarapodtak is, az ennek az egyszerű és alázatos kínai papnak az érdeme. Ha meggondoljuk, hogy Szecsuán tartomány 566.000 négyzetkilométer, megértjük, mekkora fáradságot és lemondást követelt a keresztényeknek csupán a gondozása is, hozzátéve, hogy Andrásnak nem volt valami jó az egészsége; felfogjuk továbbá, hogy emberileg egyszerűen lehetetlen volt oly sok, többnyire magányosan lakó keresztényt szabályos időközönként felkeresnie. Éveken át nélkülözniük kellett a papi segítséget és tanítást. Sok helyütt ezért kihűlt a hit, és így teljességgel érthető a hithirdető gyakran ismétlődő panasza a keresztények tudatlansága, a pogány erkölcsök és néhány aposztázia miatt. 1750-ben egy másik kínai pap, Ly Lukács érkezett a sziámi szemináriumból Szecsuánba; idősebb névrokona gondos apaként látta el, és bevezette a missziós munka gyakorlatába.

1754-ben kapta meg első francia hithirdetőjét, Lefévre-t munkatársául, aki azonban méltóságon alulinak találta, hogy tanácsokat fogadjon el egy tapasztaltabb kínai paptól. Ismét üldözések kezdődtek, s ezek során mindkettő, András és Lefévre is áldozatul esett. Fogságból fogságba hurcolták őket, amíg végül azután a francia misszionáriust Makaóba száműzték, majd azután 1792-ben a francia forradalom áldozataként kellett meghalnia; Andrást viszont mint kínait szabadon engedték. 1756-ban lépett a missziós területre François Pottier, a későbbi apostoli vikárius, és kezdettől fogva szívélyes és bizalommal teli érzéseket táplált kínai testvére iránt. Pottier hamarosan jogilag András felettese lett, mert Martiliat halála (1755) után a Propaganda Kongregáció a már Makaóban tartózkodó P. Raymondot Szecsuán apostoli vikáriusává nevezte ki, ő pedig Pottier-t a vikáriusává. 1762-ben azután a sziámi szeminárium egy professzorát, P. J. Kerhervét nevezték ki apostoli vikáriussá. Ő Andrást javasolta püspöknek és apostoli vikáriusnak a Propaganda Kongregáció számára: ,,Ly András úr bizonnyal alkalmasabb lenne erre a posztra. Ez a tiszteletreméltó hitvalló mindenkinek a megítélése szerint a szecsuáni misszió lelke és támasza. Püspökké szentelése a szecsuáni keresztények hitét újból megélénkítené, a szeminárium tanulóit pedig reménységgel töltené el... a keresztelések száma megsokszorozódna...''

A hithirdető kívánsága nem teljesült ugyan, mert 1767-ben Pottier-t választották meg apostoli vikáriussá, azt mégis mutatja, hogy milyen nagyra becsülték missziós körökben a kínai papot. András ebben az időben bizony már öreg és megtört volt ahhoz, hogy felnőhessen ilyen feladatra. 1761 után egy üldözés alkalmával hosszú börtönt kellett elviselnie. Amikor kiszabadult, betegsége és nagyothallása nem tette többé lehetővé, hogy szétszórt keresztény közösségeket gondozhasson. Pottier helyettes vikárius ezért rábízta a Csengtu város közelében levő, mintegy 700 keresztényt számláló közösséget. Itt nemcsak -- mint előzően -- termékeny lelkipásztori tevékenységet fejtett ki, hanem elindított egy új munkát is: megalapította Kína első kisszemináriumát, hogy előkészítse azokat a tanulókat, akik a sziámi szemináriumban akarták folytatni tanulmányaikat. A mindenfelé uralkodó nagy szegénység miatt a misszionáriusok ezt ,,Krisztus születése szemináriumának'' (Séminaire de la Nativité) nevezték. Pottier, aki 1769-ben megkapta kinevező bulláját, ide hívta a misszionáriusait -- köztük Franciaországból és Sziámból való erősítések is voltak --, hogy velük együtt közösen végezzen lelkigyakorlatot püspökké szentelése előtt. Alig kezdték meg azonban ezt, amikor hirtelen felbukkanó csapat tört rájuk, három mandarinnal az élén. Mindenki menekült, amilyen gyorsan csak tudott. Csupán Gleyo misszionáriust fogták el, aki 1777-ig a kínai börtönökben szenvedett. Andrásnak is sikerült elmenekülnie és ismét új menedéket találnia. 1770-ben egy feljelentés következtében mégis arra kényszerült, hogy az újból megnyitott kisszemináriumot feloszlassa és meneküljön. A szeminaristákat Sziámba tudta küldeni, maga pedig egy kicsi, távol eső közösségben, Ly-pao-thóban talált utolsó földi menedékhelyére. Itt halt meg 1774. január 23-án, nyolcvankét éves korában.

E rövid életrajz sajnos csak halvány képet tud nyújtani a kínai pap gazdag személyiségéről. Különösen az első években mutatkozott kiváló szervezőnek. Naplói számos pontos évszámot tartalmaznak, a keletkezőben levő új közösségek vásárlásait és bérleti szerződéseit, fáradozásait a hitoktatók és keresztény elöljárók elmélyültebb képzése érdekében, és gondoskodását a Makaóval való kapcsolat fenntartásáról s az évenként küldött futárokról. Emellett igazi hithirdető volt, aki minden kínálkozó alkalmat kihasznált, hogy a pogányokkal megismertesse a keresztény hitet és jártassá tegye őket benne.

Egy sor általa szerkesztett írás állt a pogányok térítésének szolgálatában. Módszere a párizsi misszionáriusok alapvetését követte, s egyszerűsített formájában mint ,,alulról felfelé'' történő haladás jellemezhető (ellentétben a jezsuitákéval, amely ,,felülről lefelé'' akart haladni). Folytonosan új közösségek alapítására törekedett, s ezeket azután egészséges és vallásos családok magva köré tömörítette. Hogy ez a rendszer is eredményes volt, mutatja az a tény, hogy Szecsuán a hierarchia 1947. évi felállításakor már nyolc egyházmegyére oszlott (közülük három a kínai világi klérusé volt). A már megnyert keresztényekre irányuló lelkipásztori tevékenységét is alig méltathatjuk kellőképpen. A szentmise ünneplése, kivált a nagyobb ünnepeken, amikor a keresztények messziről sereglettek össze, központi ügy volt számára. E célból általánosan érthető kínai nyelvre fordította le az Ordo Missaet; Moyéval imakönyvet adott a keresztények kezébe, amely felettesei utasításainak megfelelően csak az Egyház liturgikus könyveiből való imádságokat tartalmazta. A kínai újévnek, a kínaiak fő ünnepének megülését nagy szeretettel és alkalmazkodással igyekezett valóban vallási liturgikus ünneppé formálni.

Egész misszióspapi élete számára érvényes eme alázatos vallomása: ,,A lelkipásztorkodás és a papi hivatal a művészetek művészete. Senki nem állíthatja, hogy bármely halandó akkora bölcsességgel, tudománnyal és isteni okossággal rendelkezik, amelynek birtokában sohasem téved le a helyes útról. De őszintén és férfiasan küzdöttem''.

Szent Emerencia (Emerenciána)     vértanú, † 304           


Szent Ildefonz     püspök, hitvalló, † 667       


Alamizsnás Szent János     hitvalló, † 616           


Szent Kelemen és Agatangel vértanúk

Kelemen a galáciai Ankirában született pogány atyától és keresztény anyától. Atyja korai halála után anyja nevelte és kereszteltette meg. A gyermek jó előhaladást tanúsított a keresztény életben. 12 éves volt, amikor halálos ágyán fekvő anyja megjövendölte neki a vértanúságot. Anyja halála után anyja barátnője, a gazdag, istenfélő és gyermektelen Szofia vette őt magához és saját jó példájával nevelte a keresztény erényekben. Abban az időben nagy éhség támadt Galáciában. Egyes pogányok, élelmiszer hiányában kidobták gyermekeiket. Szófia összeszedte ezeket a szerencsétleneket, táplálta és nevelte őket. Nagy segítségére volt ebben Kelemen. Tanította ezeket a gyermekeket és készítette a szent keresztségre. Erényes életének híre volt, hogy 20 éves korában megválasztották Ankira püspökévé. Nemsokára kitört Dioklécián császár üldözése a keresztények ellen. Kelement is elfogták, kihallgatásra vitték, és ő bátran megvallotta hitét. Sok kínzást kellett kiállnia különböző városokban különböző hóhéroktól 28 éven keresztül. Csodálták, hogy ezek ellenére élve maradt. Fára függesztették, éles vasakkal szaggatták, úgy, hogy csontjai kilátszottak. Ütötték, lassú tűzön sütögették. Isten csodásan meggyógyította a szenvedő testet. Börtönbe vetették, vadállatok eledelére adták, zsákba varrva tengerbe dobták, mégis sértetlen maradt. Kínzásai közben sok csodát tett, betegeket gyógyított és sok pogányt térített Krisztus hitére. Vértanúi halála istentisztelet közben történt. Az oltárnál állva, az üldözők rátörtek, hátulról levágták fejét, amely az oltárra esett. Ez 312. január 23-án történt.

Kelemennel szenvedett az ő tanítványa Agatangel vértanú. Ő egyike volt azoknak, akik a római börtönben őrizték Kelement. A szent főpap térítette a keresztény hitre. A főpap társa lett a szenvedésekben Rómától Ankiráig. Húsz évig szenvedett a börtönben, aztán karddal lefejezve lett Krisztus vértanúja.


ALBERTONI Boldog LUDOVIKA özvegy, III. r. (1471-1533)
Elokelo római családból származott. Kiváló erényei miatt már hajadon korában leánytársai példaképe lett. Jakab nevu nemes ifjúhoz adták férjhez. A házasságból három leány született, akiket Ludovika istenszeretetre és a bun kerülésére nevelt. Férje halála után felvette a ferences III. rend ruháját és abban járt. Az imának, önsanyargatásnak, jótékonykodásnak élt. A szegényeken legszívesebben titokban segített. Megtette, hagy a kenyérbe rejtette a pénzt s így segített a rászorulókon. Amikor maga is szegénnyé lett, örült, hogy hasonlóvá lehetett a szegény Üdvözítohöz. 1527-ben átélte Róma feldúlását V. Károly császár zsoldosai által. Sokat elmélkedett Jézus szenvedéseirol, követve a ferences hagyományt. Megkapta Istentol a könnyek adományát. Gyakran sírt Jézus szenvedése és saját bunei miatt. A ferences hagyomány·tud csodáiról, jövendöléseirol is. Az elore megmondott napon, 1533. jan. 31-én halt meg. Sírja a Tiberis-menti Szent Ferenc templomban (S. Francesco a Ripa) egy oldalkápolnában van. Ezt a kápolnát még életében építtette családja. Ludovikát 1671-ben avatta boldoggá X. Kelemen pápa. A boldoggá avatás után hamarasan, 1675-ben Bernini, a híres szobrászmuvész gyönyöru márványszobrot faragott: a haldokló Ludovikát ábrázolja. Szent Ferenc idejében a mostani templom közelében zarándokház volt, Szent Ferenc itt szokott megszállni társaival, amikor Rómában járt. A közelben van Settesoli „Jakóba testvér” háza, aki vendégül szokta látni szeráfi atyját. Tetemesen hozzájárult a Vízparti Szent Ferenc templom építési költségeihez.
„Ügyeljetek, hogy ne az emberek szemeláttára s az o kedvükért tegyétek a jót, így semmi jutalom nem vár reátok mennyei Atyátoknál. Amikor tehát alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb. Így alamizsnád titokban marad, és Atyád, aki a rejtekben is lát, megfizet neked.” (Mt 6, 1-4).

Imádság:

Istenünk, Boldog Ludovika különösen kitunt a szegények iránti szeretetben; közbenjárására add, hogy téged minél jobban szeressünk, felebarátainknak pedig szolgálatára legyünk. Krisztus, ami Urunk által.

Boldog Margit     szerzetes, † 505       


WARD MÁRIA rendalapító
*Mulwith, 1585. január 23. +Hewarth, 1645. január 30.

1585. január 23-án született, amikor I. Erzsébet idejében a katolikusokat elkeseredetten üldözték. Olyan környezetben nőtt fel, amely vallását buzgón gyakorolta, és szilárdan kitartott a katolikus Egyház iránti hűségében. Szülei gyakran kockáztatták az életüket, amikor papot rejtettek el a házukban. Nagyanyjának, Wright Orsolyának, akinél Mária korai gyermekségének néhány évét töltötte, a hite miatt tizenegy évig tartó fogságot kellett elszenvednie. Mária éber lélekkel fogadta magába a nagy angol hitvallókról és vértanúkról szerzett értesüléseit.

Isten gazdag adományokkal halmozta el: kiemelkedő természetes bájjal, világos értelemmel és hajlíthatatlan akaraterővel; ő pedig fel is használt mindent, hogy mindig mindenben Isten nagyobb dicsőségére járjon el.

Már korán érezte szerzetesi hivatását. Mivel Angliában minden kolostort feloszlattak, külföldön akarta célját elérni. Családja és barátai ellenezték tervét; árulásnak tűnt számukra, hogy olyan időben, amikor a fenyegetett angol egyház rászorul minden hű gyermeke tevékenységére, valaki a kolostor békéjébe akar visszavonulni. Ugyanakkor a westmorelandi gróf örököse Mária kezére pályázott, s ezzel a házassággal sokat nyert volna a katolikusok ügye. Kezdetben Mária gyóntatóatyja is úgy látta, hogy ez a kapcsolat Isten akarata, csakhamar felismerte azonban, hogy felfogása keresztezi Isten terveit. A huszonegy éves Mária a flandriai Saint-Omer klarissza kolostorába került. (A rend megválasztásában teljesen papi tanácsra hagyatkozott; kívánsága csak az volt, hogy ,,a legszigorúbbat válassza, hogy lelkét ne csak részben, hanem teljesen és mindenestül Istennek adhassa''.) Azt remélte, hogy a visszavonult szemlélődésnek és a zsolozsma istendicséretének élhet majd, de a helyét a kolduló nővérek között jelölték ki. Naponta be kellett járnia a környék falvait, s gyakran gúnyos beszédek kíséretében, és az összeroskadásig kimerülve élelmet gyűjteni a kolostor számára. Nehezítette helyzetét egy térdén támadt gennyes kelevény. Mária mindenben Isten akaratát látta, de csaknem egy év múlva a kolostor általános vizitátora alkalmatlannak találta erre az életmódra. Letette a szerzetesi ruhát, elhagyta a vallon konventet, és egy sugallat hatására ugyanott kolostort akart alapítani a klarissza rend angol tagjai számára, s erre a célra fordította vagyona nagy részét.

Novíciaként belépett az új kis közösségbe, ahol imádkozva és vezekelve mélységes belső békét élvezett. Csakhamar úgy érezte azonban, hogy Isten ellenállhatatlan erővel ragadja meg; így közölte később: ,,Legnagyobb vigasztalásom annak felismerése volt, hogy Istennek terve van velem. Eközben megmutatkozott számomra, hogy nem kell megmaradnom Szent Klára rendjében; valami mást kellett tennem, de hogy mit és milyen természetű dolgot, azt nem láttam és nem is tudtam kitalálni. Csak azt értettem meg, hogy ez valami jó és Isten akarata szerinti dolog lesz.''

Hónapokon át próbálta Mária főnöknője parancsára félretenni ezt a megtapasztalását, mint amit az ördög az ő megzavarására sugallt, és a számára oly kedves kolostori életet tovább folytatni. Végül azonban Isten egyértelmű hívását kellett felismernie, s meg nem értve és megvetetten elhagyta a kolostort.

Miután így három évet a kontinensen időzött, visszatért a családjához Londonba. A következő hónapokat világi apostolkodással töltötte. Haldoklókat és betegeket látogatott, előkészítette őket a pap jövetelére, gyermekeket oktatott a hitigazságokra, gondozta a szegényeket, báli ruhában elvegyült a nemesi társaságban, arra gondolva, hogy itt is embereket vezessen vissza az Istenhez. Mária csakhamar talált fiatal munkatársakat. Amit azonban tenni tudtak, csekély volt. Szükségesnek látszott, hogy Anglia fiatalságát a hit alapjaira oktassák, és meg is erősítsék benne, hogy később képviselhessék majd hazájukban a katolikus Egyház ügyét. Mária biztos helyen, a kontinensen telepedett le, első hét társnőjével és növendékeinek egy csapatával, s Saint-Omerben megalapította első iskoláját. Az oktatás és (járványos időkben) a betegek ápolása mellett az ,,angolkisasszonyok'' a kor özvegyi ruhájába öltözve apácaéletet éltek, de klauzúra és zsolozsma nélkül. Voltak, akik ezt nehezményezték, mert nem felelt meg az Egyház hagyományának. Ward Máriától azt kívánták, hogy közösségével csatlakozzék valamelyik meglévő női rendhez, és hogy jóváhagyott regula szerint éljen. Ő ezt elutasította, de nem tudta megmagyarázni, hogy valójában mit akar intézetével, miután ő maga évek óta bizonytalanságban maradt felőle. Végre 1611-ben megkapta Isten titokzatos útmutatását, és felismerte célját. Megbízatásának végrehajtása minden ellentmondással szemben könnyű lett számára, összevetve a korábbi évek sötétségével. Arra törekedett, hogy Isten akaratával szembe ne állítson önmagában semmiféle akadályt, hogy Isten végrehajthassa általa művét.

Miközben a tagok száma és munkája is megnövekedett a kontinensen, Mária visszatért Angliába, és Londonban megalapította első házát. Tevékenysége nem maradt sokáig elrejtve. Fejére nagy vérdíjat tűztek ki. Legelkeseredettebb ellensége, a canterbury anglikán érsek azt mondta róla: többet ártott, mint sok pap, és szívesen kicserélte volna hat-hét jezsuitával. Miközben országszerte kutattak utána, tárgyalás végett önként a palotába ment, és amikor hiába várt üldözőire, belevéste nevét az egyik ablakba.

Attól kezdve életének nagy részét a kontinensen töltötte; egyre újabb házakat alapított, és fáradozott az egyházi jóváhagyásért. Ma érthetetlennek tűnhet, hogy eszméje: ,,valamiféle vegyes életmód'' -- tudniillik a kolostori élet összekapcsolása ,,a felebaráti szeretetnek a kolostoron belül el nem végezhető gyakorlataival'' -- oly nagy ellenállásra talált. Ennek történeti alapjai összetettek. Szerepet játszhattak benne a személyét és művét ért rágalmak, továbbá a jezsuita rend tagjainak ellenállása is, akik féltek a ,,második rendtől''. Más oldalról mint ,,jezsuita nők'' ellen -- ahogy a nép nevezte őket -- a jezsuita rendnek az Egyházon belüli ellenfelei léptek fel velük szemben. Mária következetes törekvése, hogy intézetét (Institutum Beatae Mariae Virginis = A Boldogságos Szűz Mária Intézete) közvetlenül a pápának rendelje alá, ellenfeleket támasztott számára a püspökök között.

A Szentszék elé terjesztette intézetének tervét, római útra is vállalkozott, hogy ügyét maga tárja a pápa és a bíborosok elé; házat nyitott Rómában, hogy mindenki meggyőződhessen ügyének igaz voltáról -- mindez mégsem tudta feltartóztatni az intézetre mért megsemmisítő csapást. Voltak már házai Saint-Omerben, Londonban, Ličge-ben, Kölnben, Trierben, Rómában, Nápolyban, Perugiában, Münchenben, Bécsben, Pozsonyban; az intézet taglétszáma már százakra emelkedett, amikor VIII. Orbán pápa 1631-ben kiadott bullájával feloszlatta. Magát Máriát mint eretneket egy müncheni klarissza kolostorban őrizték. Halálos betegen elmondhatta: ,,Sohasem mondtam vagy tettem semmit, sem nagyot, sem kicsit Őszentsége vagy a szent Egyház tekintélye ellen''. Inkább lemondott volna a haldoklók szentségéről, mint hogy a visszavonás látszatába keveredjen. Visszanyerte egészségét, és három hónap múlva elengedték a fogságból. Életműve darabokban hevert, házait feloszlatták, a nővéreket hazaküldték. Mária azonban töretlen erővel indult el harmadik római útjára, és a pápa lába elé vetette magát, aki megengedte, hogy néhány társnőjével együtt az ő különleges felügyelete és oltalma alatt megnyisson egy házat, és lányok nevelésével foglalkozzék. Müncheni házát is visszaállíthatta. Lassanként újból növekedni kezdett alapítása.

Mária azonban arra érezte magát hivatottnak, hogy visszatérjen hazájába. Anglia megtérítésének szentelte élete utolsó éveit Londonban és Yorkban. 1645. január 30-án halt meg.

Alapításának jóváhagyását nem érte meg. 1703-ban a szabályzata jóváhagyást nyert ugyan, de 1749-ben XIV. Benedek pápa megtiltotta, hogy rendalapítóként tiszteljék. Ezt a tilalmat 1908-ban X. Pius feloldotta, miután az angolkisasszonyok rendjét már 1877-ben jóváhagyták. 1978-ban kapta meg a rend a Szent Ignác-i konstitúciók használatának jogát.

XII. Pius a világi apostolok 1951-ben tartott kongresszusán úgy emlékezett meg Ward Máriáról, mint aki ,,a katolikus Angliával ajándékozta meg az Egyházat történelmének legsötétebb és legvéresebb óráiban''. A mai Egyház feladata, hogy méltányolja Ward Mária apostoli eszméjének hatékonyságát és személyének sugárzó erejét.

Szent Mauvszim atya

Szentünk a IV. században élt Szíriában. Falujában egyszerű nevelést kapva jó előmenetelt tett a keresztény erényekben. Később egy helységnek lett szellemi vezetője. Azt tette és mondta, ami az Isten törvényében van. Önkéntes szegénységet vállalt magára és teljesen átadta magát a szegények szolgálatára. Kunyhójában az egyik edény a kenyéré volt, másik az olajé. A szükséget szenvedőt saját kezével elégítette ki, és a két edény mindig tele volt. A IV. század végén hunyt el.

Irgalmas Szent Paulin püspök

Paulin a franciaországi Bordeauxban született nemes és gazdag családból. Kiváló képesítést kapott, a szenátori tisztségig vitte. Házasságra lépett, és 25 éves korában felesége térítette a keresztény hitre. Megismerve az igaz hitet, Paulin lemondott a tisztségről eladta gazdag vagyonát és a keresztény szeretet cselekedeteire fordította. Mivel nem volt gyermekük, árvákat fogadtak örökbe és nevelték őket. Azután feleségével Spanyolországba utaztak és Barcelona környékén teljes önmegtartóztatásban éltek. Szent életéért Barcelona lakói kérésére pappá szenteltette magát. Később a kampániai Nólába ment, ahol a püspök halála után őt kívánták püspöknek. Egész lélekkel állt be utána püspöki hivatásának gyakorlásába. Amikor Alarik gótjai kifosztották Nólát is, a szent főpap az egyház kincseiért egymásután váltotta ki a keresztény foglyokat. Egy özvegyasszony egyetlen fiáért már nem tudott fizetni. Őmaga lett a váltságdíj érte. Afrikában mint kertész szolgált a király rokonánál. Amikor felismerték a többi rabbal együtt hazaküldték. Paulin 431-ben fejezte be életét istenes halállal, közvetlenül a Liturgia után.

PENYAFORTI SZENT RAJMUND 1175 Barcelona közelében született, Pennafort várában. Családja a királyi házzal állt rokonságban. Tehetségesen tanult, híres tanár volt.

A barcelonai egyházmegye kanonokja lett, majd a domonkos rendbe lépett. IX. Gergely pápa rendeletére az egyházjogi dekretálisok gyűjteményét állította össze.

Később rendje elöljárója lett, igen jó szabályokkal kormányozta rendjét. A bűnbocsánat szentségének jó és gyümölcsöző kiszolgáltatásáról szóló 'Summa casuum' című írása kiemelkedő.

Támogatta a fogolykiváltók rendjének megalakulását és működését.

1275. január 6-án halt meg Barcelonában. 1601-ben avatta  szentté VIII. Kelemen pápa, 1671-ben került be a római kalendáriumba, akkor január 23-ra. A liturgikus reform során került ide, közelebb halála napjához.

Példája:
    Legyél sokoldalú és nagyon szorgalmas!


Szent Szalaman atya

Szalaman az Eufrátesz nyugati partján fekvő Kaperszán városából származott. A magányosságra vágyva, a folyó túlsó partján talált egy magányos barlangot, abba bezárkózott, és imádságban, elmélkedésben, megtartóztatásban élte hallgatag életét. Egyedül Istennel beszélgetett. Mivel senkihez nem beszélt, a folyó másik partján élő lakosok éjszaka mentek el kunyhójához, hogy hallgassák imádságát. A lakosok szétszedték kunyhóját és átvitték őt magukhoz a másik oldalra. Elhunyt 400 körül.