(Angelo Ercole) Menni Benedek *Milánó, 1841. +Dinan 1914. április 24.

Angelo Ercole Menni 1841 március 11-én született Milánóban. Az iskola befejezése után rövid ideig egy bankban dolgozott, majd 19 éves korában belépett Istenes Szent János által alapított Irgalmasrendbe, ahol szerzetesként a Benedek nevet vette fel. 1866-ban pappá szentelték, és 26 éves korában Spanyolországba küldték, hogy a szekularizáció miatt ott legyengült rend helyreállítását elvégezze.

Benedek atya rendíthetetlen hitű ember volt, és ezt a hitét át tudta adni másoknak. Az ő vezetésével és energiáival a missziót sikeresen végrehajtották. 36 évet töltött Spanyolországban, Portugáliában, Mexikóban és ezalatt a rend teljesen újjászületett. Egyedül Spanyolországban 15 központot hozott létre, és igen sok hivatás született környezetében. A nők számára megalapította a Jézus Szent Szívének Irgalmas Nővérei Társaságot, amely ma önálló rend. Rövid ideig az Irgalmasrend általános főnökeként szolgált, és 1914 április 24-én halt meg, száműzetésben, Franciaországban.

1985-ben avatta őt boldoggá, 1999 november 21-én szentté II. János Pál pápa.

Szent Erzsébet anya

Erzsébetről, anyja már születése előtt megtudta Istentől, hogy a Szentlélek kiválasztott edénye lesz. Konstantinápolyban a szent Kozma és Damjánról elnevezett kolostor főnöknője volt. Erzsébet szigorú önmegtagadást gyakorolt étkezésben, ruházatban, és állandóan dolgozott. Sokat törődött a rábízott nővérekkel. Látogatta és táplálta az árvákat, segítette a szegényeket és özvegyeket, és közbenjárt a hatóságok előtt a bevádolt emberekért. Életében ezekért Isten megajándékozta őt a gyógyítás kegyelmével és hatalommal a tisztátalan lelkek felett. Halálának ideje a VI. és IX. század köze esik.

SIGMARINGENI SZENT FIDÉL

*Sigmaringen, 1578. +Seewies, 1622. április 24.

Sigmaringeni Fidél nyugtalan és zavaros korban élt. A reformáció következtében kialakult a két hitvallási frontvonal ,,Unió'' és ,,Liga'' néven. Az Egyház helyzete Németországban reménytelennek látszott. A lakosság kétharmada az új hitet vallotta, s csak idő kérdése volt, hogy a maradék mikor követi.

,,Hűségesen kitartani!''- így hangzott a katolikusok jelszava. Kitartásra buzdította 1612-ben a kapucinusok tartományfőnöke is a testvéreket: ,,A fenyegetésekkel és erőszakosságokkal nem törődve teljesítsük továbbra is kötelességünket prédikációval és keresztény tanítással. Szorgalmazzuk állhatatosan és szünet nélkül az igaz Egyház kebelébe való visszatérést. Adná Isten, hogy olyan maradéktalan örömmel működnénk, mint svájci testvéreink, akik (nem sokkal előbb) a ragály idején Krisztusért meghaltak.''

Ismerni kell a korabeli körülményeket, hogy értékelni tudjuk az ilyen magatartást. A leggonoszabb felekezeti csatározások kora volt ez; legfőbb színterük a szószék volt. Ugyanakkor a végsőkig elszántakat a korviszonyok arra késztették, hogy vértanúságért imádkozzanak.

A megosztott kereszténység ügye vezette Roy Márkus doktort -- ahogyan Fidél atyát családi nevén hívták -- a kapucinus rendbe. Elhatározása pillanatában még teljesen a kapucinus testvérek hősiességének a bűvöletében élt, amelyet az alig fél éve tombolt pestis idején tanúsítottak. Közülük sokan bátran föláldozták magukat a betegek szolgálatában.

Abból az 1612-es esztendőből, amelyben Fidél pappá szenteltette magát és belépett a rendbe, följegyzések maradtak ránk tollából Szeráfi áhítatgyakorlatok címen. Ezek az imádságok tanúsítják, hogy Fidélt mennyire eltöltötte az újraegyesülés iránti elkötelezettség: ,,Könyörülj, irgalom jóságos Atyja -- fohászkodik -- ezen a világon, és vezesd vissza a hittől elvadult népeket az igazság ismeretére. Ne engedd, hogy Fiad vére haszontalan és gyümölcstelen maradjon. Uram, előtted siratom ezeket a tőled távol álló testvéreimet; mennyire szeretnék mindnyájuk lelkével Benned hinni, mindnyájuk akaratával Téged szeretni, és mindnyájuk erejével szüntelenül Neked szolgálni!'' Olyan korban, amikor a gyűlölet ördögi hatalmai uralkodtak, már csak a hősies szeretet hozhatott szabadulást. Ezért kérte Fidél ezt az erényt: ,,Ó édességes és jóságos Jézus, óvj meg attól, hogy akár csak egyetlen embert is megvessek, lenézzek, semmirevalónak tartsak, megalázzak vagy kerüljek, bármennyire is gyűlöl és üldöz engem. Ne tűrd, hogy valaha is gyűlölet vagy csak keserű érzés is támadjon bennem ellene. És ne hagyd, hogy kételkedjem javulásában, amíg él.''

A hitszakadás átka nem véletlenül sújtotta a kereszténységet. Nagy mértékben bűnösök benne az Egyház fölszentelt szolgái az Isten szolgálatában tanúsított hanyagságuk és bűnös életmódjuk révén. Csak az evangéliumi élet komoly vállalása háríthatta el a szerencsétlenséget.

Sigmaringeni Fidél imádságos és vezeklő lelkületét úgy kell látnunk, mint engesztelést a szakadásban való bűnrészességért, s váltságdíjat a jövendő újraegyesülésért. Egyik szerzetestestvére, János atya, aki a szentté avatási perben tanúskodott, így vall Fidél imaéletéről: ,,Az élet minden helyzetében Istenhez szállt imája, hőségben és hidegben, éhezve és szomjazva, veszedelmekben és küzdelmekben, akár a kolostorban tartózkodott, akár azon kívül.'' A rendben szokásos imaidők nem voltak számára elegendőek. A matutinumhoz, amely az elmélkedéssel együtt éjféltől két óráig tartott, még egy órányi imát csatolt. Reggel öt órakor mégis ő volt az első a karban. Nagyon komolyan készült a prédikálásra, az eredményt azonban teljesen a kegyelemtől várta. Ezért minden prédikációja előtt és után egy-egy órát könyörgő imában töltött. És ezzel együtt meg volt győződve, hogy tartozik a kegyelemnek azzal, hogy erejét a végsőkig az apostoli tevékenységnek szentelje.

Apostoli életének és vértanúságának legbensőbb forrása az Eucharisztia titka volt. Ismerte az Úr szavát, hogy a búzaszemnek meg kell halnia, ha termést akar hozni. Ezért a legnagyobb kegyelemnek tartotta, ha Isten arra méltatja, hogy vértanúsággal része legyen az Úr szenvedésében. Nem múlt el nap anélkül, hogy meg ne emlékezett volna az Úr áldozati haláláról, és ne kérte volna magának ezt a kegyelmet. Amikor tehát elindult a graubündeni misszióra, ezt mondta: ,,Kész vagyok meghalni az igaz hitért, amelynek hirdetésére most elindulok. És bár méltatlannak kell tartanom magamat a vértanúság koronájára, mégis bizonyosan tudom, hogy az Úr már elkészítette azt nekem.''

Halála előtt néhány nappal ezt kérdezte tőle kísérője, János atya: ,,Mit csináljunk, ha ránk támadnak a parasztok?'' Fidél így válaszolt: ,,Semmi mást, mint amit a többi vértanúk tettek: készséges és vidám szívvel elfogadjuk a halált.''

1622. április 23-án Graubündenben a seewiesi református parasztok küldöttsége jelent meg előtte, a Hitterjesztési Kongregáció által kirendelt misszió feje előtt, és meghívta, hogy prédikáljon nekik. Fidél átlátta szándékukat és így szólt kísérőjéhez: ,,Elmegyek, bár biztos vagyok benne, hogy rosszat forralnak ellenem.'' Másnap alig kezdte meg Fidél páter prédikációját, a templom előtti térről lövöldözés zavarta meg. A lövések leterítették a kis létszámú osztrák őrséget, de a szónoknak szánt lövés célt tévesztett. Fidél, mielőtt elhagyta a templomot, az oltár lépcsőjén Isten oltalmába ajánlotta magát. Alig ért ki a szabadba, máris körülvette egy csapat, mintegy húsz férfi: ,,Beszélj, elfogadod-e a hitünket vagy nem?'' Így válaszolt: ,,Én azért jöttem ide, hogy küzdjek a hamis hit ellen, és nem azért, hogy elfogadjam.'' Amikor a tömeg ezt hallotta, nekiesett a védtelen embernek, és megölte.

A vértanúság kegyelméért végzett sok évi könyörgés tehát meghallgatásra talált. Néhány nappal korábban Fidél arról beszélt a kísérőjével, hogy naponta azért a kegyelemért imádkozik: ne bántsa meg Istent súlyos bűnnel, és a hit tanújaként halhasson meg.

Fidélt 1746-ban avatták szentté, ünnepét 1771-ben vették föl a római naptárba, április 24-i dátummal.

--------------------------------------------------------------------------------

Azt állítják Fidélről, hogy diák korában jól forgatta a kardot a vívópáston. Ügyvédként az egyszerű emberek igazáért vívott; kapucinus páterként pedig a szószéken és a szó fegyverével harcolt az evangélium szerint való igaz hitért, nem ritkán olyan energiával, hogy a lábainál a parasztok és a polgárok behúzták nyakukat, mintha zivatar verné őket.

Amikor Fidél egy prédikáció után az altdorfi plébánián tartózkodott, a bíró belépett az ajtón, és így kiáltott: ,,Páter, ha zsíros levest akar itt enni, akkor prédikáljon egy kicsit szelídebben!'' Akkor Fidél, a derék sváb ember, nevetve így válaszolt: ,,Pár évvel ezelőtt történt. Ügyvéd voltam akkoriban az elzászi Ensisheimben. Akkor is beszélt nekem valaki zsíros levesről. Húzzam el a pört minél hosszabban, tanácsolták, akkor majd zsíros és kiadós lesz a levesem. Én akkor sem törődtem a leves zsírosságával, és ma sem törődöm. Te azonban, bíró, jobban tennéd, ha egy kicsit többet törődnél a magad lelkével, mint az én levesemmel!''

Páter Fidél prédikálása Graubündenben sok férfit és nőt térített vissza a katolikus hitre. Ezen fölindulva egy tekintélyes kálvinista, Gugelbergi Rudolf odament Fidélhez, és kihívta nyilvános vitára. Remélte, hogy meg tudja cáfolni. Fidél elfogadta a kihívást. Több órán át nagyszámú nép előtt támadták és védték az egymással ellenkező hittételeket. Rudolf végül annyira kifogyott fegyvereiből, hogy már nem tudott tisztességes választ adni. Még éjszaka elsietett egy kálvinista prédikátorhoz, elmondta neki a vita lefolyását, és megkérdezte, tudna-e új érveket, amikkel a kapucinust meg lehetne cáfolni. A prédikátor azonban csak üres szavakat, végül pedig csak szitkokat tudott a katolikus hit ellen fölhozni. Mivel Rudolf értelmes ember volt, a prédikátor fecsegése rávezette, mi is az igazság a hit dolgában. Restelkedve eddigi magatartásán másnap fölkereste Fidélt, nyilvánosan bocsánatot kért a kihívásért, és a katolikus hitre tért.

--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, aki Szent Fidélt arra méltattad, hogy szeretetedben lángra gyúlva a hit terjesztéséért elnyerje a vértanúság pálmáját, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a szeretetben gyökeret verjünk, és mi is megismerhessük Krisztus föltámadásának erejét!

PELLETIER SZENT MÁRIA-EUFRÁZIA apáca, rendalapító

*Noirmoutier, 1796. július 31. +Angers, 1868. április 24.

A 19. század rendalapítónőinek többsége a nemességből vagy a paraszti környezetből származik. Mária-Eufrázia a kivételek közé tartozik: családja apai és anyai részről egyaránt polgári származású volt. Mint vendée-i földijeik nagyobb része, jámbor és jótékonykodó emberek voltak, szilárdan gyökereztek keresztény hagyományaikban. A vendée-i Sallans-ban laktak, amikor kitört a forradalom. A katolikus hit melletti nyílt kiállásuk miatt arra kényszerültek, hogy félrevonuljanak Noirmoutier szigetére. Itt született Róza-Virginia 1796. július 31-én. 1810 végén a család visszatért Sallans-ba, Róza-Virginiát pedig Tours- ba küldték az ,,Association chrétienne'' (Keresztény Társulat) nevelőintézetébe. A leány már évek óta táplálta magában a szerzetesélet iránti vágyat; kívánsága egyre határozottabb formában vonzotta a Szeretetről nevezett Miasszonyunk Nővérei (Soeurs de Notre-Dame de la Charité) közé, akik Tours-ban menhelyet tartottak fenn. Ez a 17. században Eudes Szent János (lásd: A szentek élete, 467. o.) által alapított kongregáció mindenekelőtt a bűnbánó nők, bűnbeesettek és árvák közötti apostolkodásnak szentelte magát. Róza-Virginia terve környezetében élénk ellenállásra talált. Időközben elvesztette a szüleit; gyámja minden formában megtagadta a szerzetbe lépéshez az engedélyt. 1814 őszén végre mégis engedett azzal a feltétellel, hogy nem tesz fogadalmat nagykorúsága előtt.

1814-ben Róza-Virginia belépett ,,A keresztény Szeretetről nevezett Miasszonyunk Nővérei''-hez, 1815. szeptember 6-án beöltözött, majd 1817. szeptember 9-én ,,Szent Eufráziáról nevezett Mária'' néven fogadalmat tett. Az a ház, amelybe belépett, nem tartozott a legjobbak közé: a kevés, többnyire idős nővér teljesen a forradalom bénító ijedtségének a hatása alatt élt. Az utánpótlás hiányzott, a bűnbánók közti apostolkodás pedig nagyon nehéznek mutatkozott, mert csak kevés képzett munkatársuk volt. Mária-Eufrázia nővért csakhamar újoncmesternővé nevezték ki, és mint ilyen erős tekintélyt szerzett, amely a belőle áradó természetfölötti kisugárzáson nyugodott. Mélységes alázatossága ellenére természetes és természetfölötti adottságai gyorsan az egész közösség középpontjává tették. Már 1825. május 26-án - - nem tekintve fiatalságát, a szükséges felmentéssel -- főnöknővé választották.

Erőteljes vérmérséklete az addig hiányzó életerővel töltötte el a menhelyet; a ház vonzóereje megnőtt, és sok fiatal lány kérte felvételét a kongregációba. Mária-Eufráziát felkarolta és támogatta a papság és a város művelt lakossága. Egyik első önálló létesítménye a Magdolnák szemlélődő életet élő közössége volt; a bűnbánókból toborozta őket. Hasonló jellegű korábbi kísérletei, amelyeket más menhelyeken valósított meg, csak nagyon mérsékelt eredményekkel jártak. Mária- Eufrázia anya megértette: ha célhoz akar jutni, a legnagyobb mértékű követelményt kell velük szemben támasztania. A Magdolnákat, akik a Kármel regulája szerint éltek, teljesen elválasztotta a többi háztól; a siker teljes lett. Még előkelőbb családokból való, feddhetetlen életű fiatal lányok is beléptek a Magdolnákhoz.

A nővérek száma olyan mértékben nőtt, hogy más települések alapítására is kellett gondolnia. 1829 májusában azt a javaslatot terjesztették a főnöknő anya elé, hogy Angers-ben alapítson menhelyet. A helyi körülmények gondos vizsgálata alapján már júniusban meg is érkezett ide néhány nővér kíséretében. Az első idők nagy anyagi nehézségeit sikerült csökkenteni egy barátjának, de Neuville úrnak önzetlen segítségével, aki megingathatatlan nagylelkűséggel egész vagyonát ennek az intézetnek áldozta. A legsürgősebb kérdések megoldása után Mária-Eufrázia anya visszatért Tours-ba, mert főnöknői hivatalának hatéves ideje a végéhez közeledett. 1831-ben az angers-i ház főnöknőjévé nevezték ki; az ugyanis addig alig fejlődött valamit. Mihelyt Mária-Eufrázia odament, megváltozott ez az állapot. A nővéreket, a bűnbánókat, a Magdolnákat és az árva gyermekeket külön közösségekbe fogta össze; később még más osztályokat is csatolt hozzájuk: a ,,megőrzötteket, a ,,megszabadultakat'' és a ,,beavatottakat''. Ez utóbbiak e kori bűnbánó nők voltak, akik vonzódtak a szerzetesi élethez, de nem merték vállalni a Magdolnák szigorú életmódját. Számos novícia áramlott hozzá. Egyikük, egy fiatal özvegy, Cesbron de la Roche vagyonával, kapcsolataival és képességeivel felbecsülhetetlen támaszt jelentett a főnöknő számára.

A Le Mans-i új alapítás 1833 áprilisában a főnöknőt belesodorta első vitájába. Mindaddig a menhelyek teljesen függetlenek voltak egymástól, s ez a helyzet súlyos hátrányokkal járt. Mária-Eufrázia anya elhatározta, hogy az angers-i házat rendi szervezet központjává teszi, s a jövő mutatja majd meg, hogy helyes volt-e ez az elgondolás. Ez a döntése először is a többi menhely részéről támasztott nehézségeket; szemére vetették ugyanis, hogy idegen jogokhoz akar nyúlni, a maga számára pedig tekintélyen alapuló helyzetet kíván teremteni. Évekig tartó vitára került sor az eudista atyákkal, s nézeteltérése támadt a tours-i érsekkel is. Eközben az angers-i püspök támogatásával sikerült két új alapítást életre hívnia Poitiers-ban és Grenobleban. 1834-ben egy új incidens a Le Mans-i ház elszakadásához vezetett. A főnöknő anya Rómához fordult, a jámbor Carlo Odescalchi (1786--1841) bíboroshoz, aki jóindulattal viseltetett iránta. Egy 1835. január 16-án kiadott szentszéki dekrétum szerint Angers lett a központja a Jó Pásztor Szeretetéről nevezett Miasszonyunk nővérei kongregációjának, amelynek védnökévé hamarosan kinevezték Odescalchi bíborost. Az új alapítások tovább szaporodtak, és a főnöknőt állandó utazásra kényszerítették, útjait azonban májbaja egyre nehezebbé tette. A kongregáció 1841-ben már huszonhat házat számlált Franciaországban, Belgiumban, Németországban, Angliában és Itáliában.

A főnöknő anya utolsó éveit is beárnyékolta még egy hosszan elnyúló vita. 1841-ben msgr. Angebault, egy makacs breton és megrögzött gallikán lett Angers püspöke. Az a tudat, hogy egyházmegyéjében olyan kongregációt kell megtűrnie, amelyet egy római bíboros vezet, elviselhetetlennek tűnt számára; önmagát akarta általános szuperiorként elismertetni. Szűnni nem akaró viszálykodás tört ki, mely még a főnöknő anya halála után is folytatódott.

1845. április 14-én megjelent egy római dekrétum, amely nem adott igazat a püspöknek. Ennek azután ideiglenesen nagyon hátrányos következményei lettek a kongregáció utánpótlására nézve. A főnöknő azonban folytatta utazásait és új alapításait. 1847 februárjában abban az örömben volt része, hogy Párizsban találkozott Barat Szent Magdolna- Zsófiával (lásd: 285. o.) és Boldog Javouhey Anna-Mária (lásd: 375. o.) anyával. 1852-ben a kormányzat hivatalosan elismerte kongregációját. Az alapítások növekvő száma miatt kongregációját öt tartományra osztotta, s mindegyiknek tartományi főnöknője és saját noviciátusa lett. A házak száma most már ötvenháromra emelkedett; közülük huszonnégy volt Franciaországon kívül.

1867 májusában egy tüdőgyulladás csaknem teljesen mozgásképtelenné tette. 1868. április 24-én halt meg nagy fájdalmak közepette, rákban. 1933. április 30-án boldoggá, 1940. május 2-án pedig szentté avatták.

Szent Özséb és vértanútársai

Szent György nagyvértanú halála után a császár kiadta a parancsot, hogy az összes bebörtönzött kereszténynek áldozatot kell bemutatni a bálványok előtt, Özséb, Neon, Leontin és Longin, és velük kb. 40 keresztény erre nem voltak hajlandók. Megbilincselve börtönbe vitték őket újra, majd utána különféle kínzások után mindnyájukat lefejezték 303-ban.

Szent Paszikrát és Bálint vértanúk

Szláv származásúak voltak, mindketten a myziai Dorosztol városában voltak katonák. Azon a vidéken sok bálványimádó volt, az ország vezetői fenyegetésekkel kényszerítették a lakosokat a bálványáldozatokra. Egy ilyen alkalommal a két katona megtagadta az áldozat bemutatását, és nyíltan megvallotta keresztény hitét. Börtönbe zárás után is és kínzások után is állhatatosak maradtak, ezért karddal lefejezték őket 228-ban. Paszikrát anyja elkísérte őket a vesztőhelyre, mert fiatal koruk miatt féltette őket a hittagadástól. Haláluk után az anya örömmel vette testüket és temette el őket. Paszikrát 22 éves volt, Bálint 30.

Szent Szabbász vértanú

Szentünk származására nézve gót volt, és Aurelián császár alatt (270-75) a hadseregben szolgált, mint hadvezér. Szent Szabbász mint keresztény sokat segített a börtönbe zárt keresztényeknek vagyonából és tanácsaival, bátorítva őket a vértanúi halálra. Nemsokára jelentették a császárnak, hogy keresztény, azért a császár maga elé rendelte. Hitében való buzgósága miatt kínokat szenvedett, ütlegelték. sebeit tűzzel égették, forró olajjal telt üstbe dobták, végül pedig a folyóba fullasztották. Szenvedéseit és állhatatosságát látva, 70 katonatársa lett hívővé, ezért mindnyájakat lefejezték. Ez 272-ben történt.

Szent Tamás balgatag

Szentünk Cezarea egyik kolostorának szerzetese volt. Azzal foglalkozott, hogy kolostora számára adományokat gyűjtött. Amikor Antiochia közelében ilyen céllal egy faluba ért, magára vállalta a Krisztusért való balgatagság életmódját. Kolostorába visszatértében, Dafniban elgyengülve meghalt és ott temették el. Csodákkal ékes ereklyéit később Antlochiába vitték át. A VI. században élt.