2017. december 4., hétfő

BOLDOG KOLPING ADOLF III. r. (1813-1865)
Egyes szerzok állítják, hogy a ferences III. rend tagja volt. O a Katolikus Legényegylet (Kolping-család) alapítója. Mint cipészinas, a maga sorsán szerzett tapasztalatokat ifjú iparostársai kiszolgáltatottságáról. A mesterek kihasználták munkaerejüket, a kizsákmányolás valóság volt. Felszabadulásuk után a segédek vándorútra keltek, más országokba is elmentek, hogy pénzt keressenek. Ez azonban újabb hányódást, sokszor lezüllést vont maga után. Kolpingot egyre jobban foglalkoztatta a gondolat: az ifjú iparosok egyesületbe való tömörítése, ezáltal felemelése s védelmük biztosítása. Közben a papi hivatás is megérlelodött benne. 24 évesen kezdte bepótolni középiskoláit, 28 évesen kezdte el a teológiát, 32 évesen szentelték pappá a kölni minoriták templomában. Utána segédlelkésszé nevezték ki egy Köln közelében lévo községbe. Hamarosan gyárvárosba került, a munkások közé. Itt kezdett komolyan foglalkozni az iparoslegényekkel, akik gyorsan megszerették. A kezdeti nehézségek, elöljárói ellenzése nem törték le lelkesedését. Négy év múlva Kölnbe helyezték, itt szervezte meg igazán egyletét s innen terjesztette tovább. Ekkor 36 éves volt. Még 16 év adatott neki, hogy muvét felépítse, kiterjessze s beírja nevét a történelembe. Róla írták: „Kolping volt az újkor elso katolikus papja, aki teljesen a szociális munkának tudta szentelni magát.” A Kolping-mu arra akarja tagjait képessé tenni, hogy a világban, foglalkozásukban, házasságukban és családi életükben, az Egyház, a társadalom, az állam javára keresztényként megállják a helyüket. Az alapító 52 éves korában, a munkától felorlodve, szívbántalmakkal kórházba került, ahol dec. 4-én elhunyt. II. János Pál 1991-ben avatta boldoggá. Kolping muve halála után sem fejlodött vissza. Fennmaradását annak is köszönhette, hogy o a tagokat önállóságra nevelte. A II. Vatikáni Zsinat után a mozgalom meg tudott újulni. 1991-ben a Kolping család több mint 30 országban 300.000 taggal muködött szerte a világban. Székhelye Köln. Magyarországon is létezik, 1989 után kezdhette meg újra tevékenységét.
II. János Pál mondotta róla:
„Ilyen vonzó példaképekre van szüksége a mai embernek, mint amilyen Kolping Adolf volt.”

Imádság:
Istenünk, te megadtad Boldog Adolfnak, hogy a munkásság felemelésére és a vallásban való megtartására világméretu szervezetet alapítson; add, hogy az o lelkülete továbbra is eleven maradjon Egyházadban és a munkás társadalomban. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


SZENT BORBÁLA
+Nikomédia, 306 körül
Minden történetkritikai megállapítás ellenére fény és vonzerő árad Szent Borbálából. Szent Cecíliához és Alexandriai Szent Katalinhoz hasonlóan Borbála tisztelete is jóval megelőzi a 7. századból ránk maradt latin, görög, szír és örmény nyelven megírt legendát, függetlenül attól, hogy a hitelesnek tekintett történeti források nem beszélnek róla.

Borbála/Barbara (kinek neve a Barbarus, azaz barbár szó nőnemű alakja) egy pogány apa nagyon szép leánya volt. Valahányszor az apa kereskedelmi útra ment, leányát egy magas toronyba zárta. Egy ilyen távollétet ragadott meg Borbála arra, hogy miután már régóta vágyott a keresztségre, fölvételét kérje az Egyház közösségébe. A Szentháromságba vetett hite jeleként a torony falába, amelyen addig csak két ablak volt, vágatott egy harmadikat is. Atyja hazatérve az ablakok számából fölismerte, hogy leánya elhagyta ősei hitét. Emiatt azonnal meg akarta ölni, ám Borbálának sikerült elmenekülnie, mert a torony fala és a sziklák megnyíltak előtte.

A hegyek között egy barlangban rejtőzött, de egy pásztor elárulta atyjának a rejtekhelyet. A pásztor árulásának büntetéseként Isten a bárányait ganajtúró bogarakká változtatta. Ez azonban nem tartotta vissza az atyát attól, hogy leányát a bíró elé hurcolja.

A bíró megfélemlítésül keresztényeket gyötörtetett Borbála szeme láttára a legválogatottabb kínzásokkal. Krisztus azonban erőt öntött lelkébe, s hogy ne féljen, társnőnek adta mellé Juliannát.

A város kormányzója akkor a megszégyenítés eszközéhez folyamodott: megparancsolta, hogy ruhátlanul pellengérezzék ki a piacon, minden kíváncsi tekintet prédájául. Borbála azonban most is az Úrhoz menekült, és meghallgatásra talált: a földből felszálló köd és az égből leereszkedő felhő úgy beburkolta a testét, mintha teljesen föl lett volna öltözve. Végül a bíró fővesztésre ítélte, és ekkor történt a legszörnyűbb: az apa, aki korábban esztelen féltékenységgel óvta a leányát, most maga ragadta meg a kardot és fejezte le. Mikor azonban hazafelé ment, villám sújtotta őt, és nem maradt belőle más, csak egy maréknyi hamu.

Egy Valerianus nevű ember gondoskodott arról, hogy Borbála és a vele együtt lefejezett Julianna teste méltó temetésben részesüljön. A sírnál pedig hamarosan megkezdődtek a csodák.

Borbála vértanúságának időpontjául a legenda különböző változatai más és más időpontokat jelölnek meg: Maximinus Thrax (235--238), Maximianus (286--305) vagy Maximinus Daia (308--313) uralkodását. Lakóhelyéül Antiochiát, Héliopoliszt mondják, vértanúsága helyéül pedig egyes források Nikomédiát, mások Toszkánát, sőt olyan is van, amelyik Rómát jelöli meg.

Ezeket az ellentmondó adatokat lehetetlen tisztázni. Elégedjünk meg tehát azzal a ténnyel, hogy Borbála tisztelete legkésőbb a 9. század óta Keleten és Nyugaton egyaránt elterjedt. Ez keleti származására utal, mert a nyugati egyház sok keleti szent tiszteletét átvette, fordítva ellenben nagyon ritkán történt.

Annak ellenére, hogy a történeti források nem szólnak róla, többfelé tisztelnek Borbála-ereklyét, és több ereklyeátviteli ünnepet is számon tartanak. Így Velence, Konstantinápoly, Róma és Ó-Kairó büszkélkedik azzal, hogy ereklyét őriz a vértanú szűztől; de olyan kis helyek is állítják ugyanezt, mint Plaisance és Rieti. Fejét Novgorodban őrizték. Borbála tisztelete Brémából terjedt Litvánia és Finnország felé.

A 13. században az aragóniai királyság folytatott tárgyalásokat a kairói szultánnal, hogy megkaphassa a szent ereklyéit. Szeretik és tisztelik Borbálát Ciprus szigetén, az Égei-szigeteken, Görögországban, a Balkánon és Örményországban éppúgy, mint Grúziában. Nyugat-Európában: Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban, Svájcban, Ausztriában és Magyarországon is nagy tekintélynek örvend. A népi tisztelet a legenda különböző elemeihez kapcsolódik. Így a ,,hirtelen és készületlen halál'' elleni oltalmazónak tekintik, mivel atyja ezzel bűnhődött gonoszságáért. Gyakran így imádkoznak: ,,Add meg, ó Urunk, hogy Szent Borbála közbenjárására halálunk előtt részesülhessünk szentségeidben.'' Ez a magyarázata annak, hogy a művészek gyakran ábrázolják Borbálát úgy, hogy a kezében cibóriumot és felette ostyát tart. Ugyanezen az alapon számtalan azon jámbor testvérületek száma, amelyek a ,,Jó halál'' nevét viselik, és védőszentjüknek Borbálát tekintik.

Apja villám általi halála miatt a villámcsapás és tűzvész ellen is kérik oltalmát, ezért a vészharangra rá szokták vésni a képét. Ezáltal lett a harangok és a harangöntők védőszentje, de neki ajánlották a hegycsúcsokat és az erődítményeket is. A puskapor feltalálása után, amelyet úgy tekintettek, mint a villám és a tűz egyesült erejét, ez a gyenge és minden erőszaktól távol álló szűz hamarosan a tüzérek védőszentje lett. Védőszentjüknek tekintik a hegymászók, akiket útjaikon vihar és villámcsapás veszélye fenyeget, de ugyanígy a bányászok is, akik a sújtólég veszélyében dolgoznak. Végül a torony miatt, amelyben lakott, s amellyel oly gyakran ábrázolják, a régi építőmesterek és kőművesek védőszentje lett.

A gazdag népszokás-anyagból csak egyet említünk, a Borbála-ágat. Ha a cseresznyefa ágát Borbála napján beviszik a szobába, karácsonyra kivirágzik. Ez a szokás nemcsak Jessze kivirágzott vesszejére emlékeztet, hanem Borbálán keresztül arra is, hogy a mi szívünkben is kivirágzik a szeretet, ha Krisztus benne él.

Ha történetileg lehet is kifogásokat emelni Borbála legendájával szemben, két dolgot mindenképpen el kell fogadnunk: a vértanú szűz alakja és tisztelete olyan erővel sugárzik mintegy másfél évezreden át, ami fölér a történeti adatokkal. Borbála Krisztus tiszta tükre volt, ezért képes sugározni az örök szentség világosságát.

Julianna, aki látta Borbála szörnyű és bátorsággal elviselt szenvedéseit, szemére hányta a parancsnoknak kegyetlenségét. Ezért kínzások után őt is lefejezték Borbálával együtt.


DAMASZKUSZI SZENT JÁNOS
*Damaszkusz, 650 körül +Jeruzsálem, 750 körül
A keleti Egyház nagy szentjéről, Damaszkuszi Szent Jánosról sem a pontos születési évet, sem halálának dátumát nem őrizte meg a hagyomány. Valószínűnek látszik, hogy 650 körül, tehát húsz évvel Mohamed halála után született, és 750 körül halt meg. Az adatok hiányának nem az az oka, hogy a világ egyik eldugott sarkában élt. Szülővárosa, Damaszkusz, ahol élete első fele is zajlott, mozgalmas hely, 660-tól a kalifák székhelye volt. Innen irányították az iszlám szellemi és vallási életét egészen 750-ig, amikor ezt a vezető szerepet Bagdad vette át.

János atyja -- Sargun ibn Manszurnak hívták -- keresztény volt, de a kalifátus pénzügyminiszteri tisztét töltötte be. Nagy gondot fordított arra, hogy János és fogadott fia, Kozmász alapos műveltséget szerezzenek, s így készüljenek föl a későbbi, magas hivatalok betöltésére. Az ellen sem volt kifogása, hogy János a trónörökös barátja, a leendő Jazid kalifa játszó- és asztaltársa legyen.

Amikor János elérte a férfikort, először munkatársa, majd utóda lett atyjának a pénzügyminiszteri poszton. A 7. század végén azonban megváltozott a keresztények helyzete a kalifátusban. Az új uralkodó, Abd-el-Malek (685--705) bizalmatlan volt velük szemben, s ezt János családja is nagyon hamar megérezte. Éppen ezért, hogy elkerüljék a nagyobb bajokat, fogadott testvérével, Kozmásszal együtt elhagyták Damaszkuszt, és Jeruzsálembe települtek át. Ott beléptek a világszerte ismert Mar Szabbasz-kolostorba. Mindez 700 körül történhetett. Nem sokkal később a jeruzsálemi pátriárka, V. János (706--735) pappá szentelte Jánost. Ettől kezdve János a pátriárka tanácsadója lett, s egyre inkább be kellett avatkoznia az egyház életébe. Elkezdte írói tevékenységét is. A mindenfelé dúló viták és bizonytalanságok miatt sokan fordultak hozzá tanácsért, segítségért.

Jánost a kortársak s az utókor is nagyon becsülte és értékelte. A középkor után Kelet Aquinói Szent Tamásának nevezték, ami ellen ő maga tiltakozna a legjobban. János ugyanis korának gyermeke volt, s ezt a kort az utánzás és a gyűjtés jellemezte. A 4. és 5. század az Egyház szellemi életében a nagy lángelmék kora volt, a 6--7. század csak rendszerezte és őrizte a nagy elődök hagyományát, anélkül, hogy átfogó szintézist, rendszert készített volna. János annyit akart, hogy a megtámadott igazságot megvédje. Önmagát egy helyen a méhhez hasonlítja, amely mindenféle virágról összegyűjti a mézet. Fő teológiai műve, A megismerés forrása a korábban élt keleti atyák írásaiból és a zsinati aktákból hihetetlen szorgalommal összeállított gyűjtemény.

A maga korában a képrombolással kapcsolatos vita tette híressé. Három nagy beszédet írt a képek tisztelete érdekében, amely ellen a képrombolók III. Leó császár vezetésével (717--741) könyörtelen támadást indítottak. A szentképek tisztelete körül korábban is akadtak már nézeteltérések. A kérdés gyökere az Ószövetségbe nyúlik vissza, ahol a mózesi törvény szigorúan megtiltja minden képmás, szobor vagy kép készítését, hogy a bálványimádás veszedelmétől megóvja az igaz Isten tiszta kultuszát. Az Újszövetség ezt a törvényt hatályon kívüliként kezelte, de a nép körében mindig óvakodtak attól, hogy közvetlen tiszteletet adjanak a képmásoknak. A kérdést az iszlám megjelenése élezte ki a maga kivételt nem ismerő képtilalmával, amely -- mivel az iszlám egyre nagyobb hatalomra tett szert -- az Egyházra is hatást gyakorolt.

Lehetséges, hogy III. Leó császár, aki kiváló államférfi és hadvezér volt, az iszlám oldaláról várható kritika elkerülése végett fordult a képtisztelet ellen. A mohamedánok ugyanis bálványimádással vádolták a keresztényeket. Bizonyára nem véletlen, hogy a császári intézkedés szinte egybeesik II. Jazid kalifa 720-ban kiadott, képeket eltiltó rendeletével. Ez azonban csak mellékes hatás lehetett, a fő indíték az Egyházon belül támadt azzal, hogy a régóta vitatott kérdésben a császár személy szerint a képtisztelet ellen foglalt állást. Meggyőződése volt, hogy a képek ,,bálványozása'' Isten haragját hívja ki a birodalom ellen, melyet neki minden veszedelemtől óvnia kell. Kötelességének érezte tehát, hogy hatalmi szóval avatkozzék a vitába. 726-tól egyre keményebb intézkedéseket hozott, végül 730-ban nyílt rendeletet adott ki, amely megtiltotta a szentek képeinek készítését és tiszteletét (ekkor Krisztus és Mária ábrázolása még kivételt képezett).

A rendelet Keleten fölháborodást és tiltakozást váltott ki. Ebben az időben lépett föl János, s megírta beszédeit a képrombolók ellen. Nem a képekkel kapcsolatos visszaéléseket vette védelmébe, hanem világos különbséget tett a csak Istent megillető imádás és a képeken ábrázolt szenteknek szóló tisztelet között. Minden erejével a képek tisztelete mellett foglalt állást. Ezzel a későbbi kor számára ,,a képtisztelet klasszikus teológusa lett''. Csodálatos a bátorsága, amellyel szembeszállt a császárral, s még a kiközösítést is föl merte hozni fenyegetésül.

E két említett munka mögött háttérben marad János minden egyéb írása. Mindazonáltal lenyűgöző a tudása és széles körű az érdeklődése. Nemcsak dogmatikus és apologéta, hanem egzegéta, filozófus és hagiográfus is volt. Ezenkívül mint himnuszköltő vált nagyon híressé a keleti Egyházban, ahol mindmáig éneklik a liturgiában a himnuszait.

A bizánci hagyomány úgy tudja, hogy Damaszkuszi Szent Jánost december 4-én temették el. Valószínűbb azonban, hogy ezen a napon halt meg. A római naptárba 1890-ben vették föl az ünnepét, március 27-re. 1969-ben az ünnepet december 4-re helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------

Műveiből három fő jellemvonás rajzolódik ki:

Elsőként egyszerű alázatossága. Gazdag és tekintélyes családból származott, életének első fele a legmagasabb körökben zajlott, de amikor a Mar Szabbasz-kolostor szerzetese lett, mindez mintha nem is létezett volna. Elvonulva a világtól egyedül Istennek akart szolgálni. Nagyon művelt és tudós szellem volt, ennek ellenére ,,haszontalan és utolsó rabszolgának'' tartotta magát, akinek ,,jobb lett volna, ha Isten előtt csak a bűneit vallja meg'', mint hogy beavatkozzék a teológia és az egyházpolitika kérdéseibe. Mindazonáltal engedelmességből harcba szállt a megtámadott igazságért.

Másik vonzó jellemvonása a hagyományhoz való hűség volt. Igaz, korának lelkületére jellemző volt, hogy az áthagyományozott kincsek őrzését tekintették a legfőbb feladatnak, és nem az újdonságokat hajhászták, mégis Jánosban a hagyomány tisztelete erkölcsi alapállás lett. Az igazság iránti tisztelet tanította meg arra, hogy önmagát és a saját ötleteit távol tartsa a kapott és továbbadandó üzenettől. E hűségében lett közvetítő az első századok és a középkor között.

Harmadik vonása az Egyház iránti szeretete. Éber készenlétben nyilvánult ez meg, amellyel a veszélybe került Egyház segítségére sietett, nem törődve az őt fenyegető megtorlásokkal, még a leghatalmasabbakkal sem. Nem kereste a vitákat, de ha az Úr ügyéről volt szó, félelem nélkül szállt harcba az igazságért.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, kérünk, add, hogy Szent János áldozópapod könyörgése segítsen minket, és az igaz hit, melyet ő oly buzgón tanított, legyen mindenkor világosságunk és erősségünk!

Példája:
    dolgodat szorgalmasan végezd, ne követeljed a magad dicsőségét!


Polivoti Szent János atya

Fiatal korától erényes életet élt. A VIII. században Polivot püspökévé szentelték az ázsiai Frigiában. Ezután még jobban kitűnt erényes tetteivel. Izauri Leó császár képromboló törekvései ellen fel melte szavát, és nyáját megőrizte ettől a tévelytől. Szent életéért Isten gyógyító, és ördögűző erővel ajándékozta meg. A VIII. században halt meg.


Aranyszavú (Krizológus) Szent Péter     egyháztanító, † 450