2017. december 1., péntek

BOLDOG BONFADINI ANTAL (1400-1482)
Tiszteletre méltó és vallásos szülőktől született Ferrarában. 1439-ben lépett be Szent Ferenc rendjébe s oly nagy buzgósággal látott hozzá a hittudományok elsajátításához, hogy nemsokára mint kiváló teológust tartották számon. Pappá szentelése után a környéken több éven át igen eredményesen hirdette Isten igéjét, amellett szeretettel időzött a Megfeszített képe előtt. Igen vágyott a missziókba: végül megengedték neki, hogy külföldre menjen s a pogányoknak hirdesse az evangéliumot. Életrajzai szerint Keletre ment. Hogy hol működött, ezt a rövid életrajzi adatok nem jelzik, így csak következtetésekre vagyunk utalva. A 15. század közepén egyébként lecsökkent a missziós tevékenység. Ennek egyik oka a török hatalom előretörése: 1453-ban a törökök bevették Konstantinápolyt s ez bénítólag hatott a missziókra. A 30-as években, a firenzei egyetemes zsinat (1439) előtt IV. Jenő pápa Sarteanoi Albert ferences atyát Keletre küldte mint pápai követet. O 40 misszionáriussal elindult s Konstantinápolyon keresztül eljutott Perzsiába, Indiába, Jeruzsálembe, Egyiptomba. A misszionáriusok természetesen a missziós területeken maradtak. Antal atya tehát e helyek valamelyikén muködött, valószínuleg Egypitomban. Az már biztos, hogy hazafelé utaztában meglátogatta az Úr Jézus életével megszentelt helyeket, Palesztinát, itt szeretete megnövekedett az Úr Jézus iránt s ezentúl még inkább szolgálta a megváltás nagy muvét. Mint igazán engedelmes szerzetes, elöljárói rendelkezésének megfeleloen Cottignolá*-ba ment (Ferrara közelében), s élete hátralévo idejét itt szentelte az apostolkodásnak. Itt is fejezte be életét 82 éves korában 1482. dec. 1-én. Életszentségérol annyira meg voltak a hívek gyozodve, hogy a városban és a környéken mindjárt halála után közbenjárását kérték. Tisztelete évszázadokon át fennállt, ezért XIII. Leó pápa ot a boldogok sorába iktatta.
„Föltétlenül engedelmes akarok lenni a testvéri közösség miniszter generálisának, és annak a gvárdiánnak, akit o jónak látott mellém rendelni. Fogolyként akarok az o kezei közt lenni, s az o engedélye és akarata ellenére egy lépést sem kívánok tenni, sem mást cselekedni. Mert uram o nekem.” Szent Ferenc Végrendeletébol.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Antal hitvallódnak megadtad, hogy a pogányok között hirdesse Krisztus kimeríthetetlen gazdagságát. Közbejárására erosítsd bennünk a hitet, melyet az o apostoli igehirdetése terjesztett és lelkipásztori gondoskodása védelmezett. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Elígius (Eloy)     püspök és  hitvalló, † 659       


Könyörületes Szent Filaret

Szentünk a kisázsiai Amniában élt. Gazdag és istenfélő ember volt. Mivel nagyon jószívű volt, szívesen ajándékozott gazdagságából segítséget a szegényeknek, özvegyeknek és árváknak. Egy rászoruló sem ment el tőle üres kézzel. Ezért kapta a „könyörülő” melléknevet. Adakozásában addig ment, hogy őmaga is szegénnyé lett. Még ebben az állapotban is igyekezett segíteni a rászorulókon. Egy alkalommal felső ruháját vette le magáról és adta más szegénynek. Isten újra gazdagsággal jutalmazta meg Filaretot. Egyik unokája Biborban született Konstantin császár felesége lett. Filaret újra gazdag lett és ezzel együtt előkelő is. Késő öregségben halt meg és Konstantinápolyban temették el 792-ben. Sírjánál sok csoda és gyógyulás történt.


Szent Náhum próféta

A próféta a galileai Elkosból származott, Simeon törzséből. Ezekiás és Manasszes királyok uralkodása alatt jövendölt Krisztus születése előtt 664-612 között Júdeában. Jövendölésében Ninive teljes pusztulásáról írt. Ő a hetedik a „kis próféták” között.


Szent Natália     özvegy, † ~310       


BOLDOG CAMPION ÖDÖN jezsuita, vértanú
*London, 1540. január 25. +London,1581. december 1.
Egy könyvkereskedő fiaként született Londonban 1540-ben; korai gyermeksége még VIII. Henrik (1509--1547) uralkodásának idejére esik, aki Anglia egyházát elszakította a pápától és az Anyaszentegyháztól. A vallási helyzetre az jellemző, hogy a pápához hű férfiak, mint az egykori kancellár, Morus Szent Tamás (lásd: A szentek élete, 284. o.) felségsértőkként haltak meg a vérpadon, miközben a reformátorok tanainak követőit eretnekségért fenyegették halállal.

A körülmények megváltozása egybeesett Ödön tanulmányi éveivel. VI. Eduárd idejében (1547--1553) a kontinens protestáns teológusai -- az egykor domonkos Martin Bucer (1491--1551) és az egykor kapucinus generális Bernardino Ochino (1487--1564) -- hatására kezdtek tért hódítani a reformáció eszméi. Csakhamar megindult a visszahatás.

Ödönt a kereskedőcéh támogatta abban, hogy tanulhasson. Tanárai büszkeségére ő köszönthette az új királynőt, Tudor Máriát bevonulásakor. Melléknevei, amelyeken ez a királynő bevonult a történelembe, jól megvilágítják ellentmondásos, de a korra jellemző tevékenységét: mint ,,katolikus'' Mária szenvedélyesen fáradozott Anglia újra katolikussá tételén; mint a ,,véres'' Mária keménységével és kegyetlenségével teljesen elveszítette a nép bizalmát, még katolikus alattvalóiét is. Ötéves uralma (1553--1558) alatt 273 protestáns -- köztük az angol egyház öt püspöke -- végezte életét eretnekként a máglyán. Házassága V. Károly fiával, aki II. Fülöp néven foglalta el a spanyol trónt, odahatott, hogy az angol katolikus egyházat belevonta a magas politika örvényébe. Nem volt csoda, hogy a katolikus restauráció korai véget ért a királynő halálával. Nagy tehetségű féltestvére, I. Erzsébet királynő (1558--1603), akinek meg kellett védenie utódlását a katolikusok által támogatott Stuart Máriával szemben, kezdeti habozás után az angol államegyház mellett döntött. Ily módon megpecsételődött a reformáció győzelme Angliában. A kortársak közül sokan nem fogták fel azonnal az esemény fontosságát. Közéjük tartozott Ödön is, aki időközben a doktori vizsgával befejezte tanulmányait az oxfordi egyetemen. Az akkor modern humanista tanulmányokért lelkesedve, és a tanult vezető réteg egyik kiemelkedő tagjaként először nem látott semmit abban, hogy szüleivel, barátaival és pártfogóival együtt letegye az Erzsébet által kívánt esküt az angol korona egyházfőségére. Mi több: Gloucester püspökének tanácsát követve diákonussá szenteltette magát az angol egyházban.

Feladatköre azt hozta magával, hogy humanista érdeklődése (kora tudósaihoz hasonlóan mesterien elsajátította a latin, görög és héber nyelvet) Vergiliusról és Homéroszról áttevődött az előző idők lelki és egyházi irodalmára. Mindenekelőtt a nagy egyházatyákkal foglalkozott. E tanulmányai során egyre jobban tudatosult benne, hogy az anglikán vallás mennyire eltér az áthagyományozott hittől, és hogy Erzsébet államegyháza milyen kevéssé felel meg a régi Egyháznak.

Súlyos lelkiismereti konfliktusba került. A kereskedők céhe megbotránkozott azon, hogy védence ,,pápista hajlandóságot'' mutat, és megvonta tőle a támogatását; másrészt egy barátja igyekezett rábeszélni, hogy menjen az észak-franciaországi Douai-ba, ahol szemináriumot alapítottak az Angliából emigrált teológiai hallgatók számára.

Ödön más kiutat választott: az új dublini egyetemen akart magántanári képesítést szerezni. Könyvet írt az egyetemi hallgatókról De Juvene academico címmel, továbbá megírta Írország történetét is, ez azonban nem sikerült valami jól, és még Dublinban is alig talált visszhangra.

Egyre sürgetőbbé vált számára az a kérdés, nem kell-e elszakadnia Erzsébet egyházától. Nyíltan kifejtette gondolatait és kételyeit. 1570- ben Szent V. Pius pápa (lásd: A szentek élete,187. o.) kiközösítette a királynőt, s feloldotta alattvalóit a hűségeskü alól. Erzsébet hatékony ellencsapással válaszolt. Ödön is ,,gyanús személlyé'' vált. Álruhában tért vissza Angliába, s ott átélte Boldog Storey János (1504 körül-- 1571) perét és kivégzését, s véglegesen eldöntötte, hogy Douai-ba megy. Csak nehezen tudott kitérni a letartóztatás elől, de második kísérletére sikerült átjutnia a csatornán. Douaiban Anglia fiatal katolikusainak színe-java körében otthon érezte magát. Aquinói Szent Tamást (lásd: A szentek élete, 67. o.) tanulmányozta és szónoklattani tanfolyamokon vett részt. Miután szubdiákonussá szentelték, Rómába ment, s felvételét kérte Jézus Társaságába.

Brünni noviciátusa után rövid ideig szónoklattant és filozófiát tanított, majd 1579-ben pappá szentelte Prága érseke. Az angol William Allenkre (1532--1594), a douai angol szeminárium és a még ma is fennálló római Angol Kollégium alapítójára nagy hatást gyakoroltak a jezsuitáknak az ellenreformáció során Európa különböző országaiban elért sikerei, és arra kérte XIII. Gergely pápát (1572--1585), hogy Angliába is küldjön jezsuitákat. Ödön és Robert Persons (1546--1610) kapta meg elsőnek a parancsot, hogy menjen Angliába. Campion Prágából való elutazása előtti estén egy rendtársa a cellája ajtajára írta: P. Edmundus Campianus vértanú.

Az angol katolikusok egy része félt, hogy a jezsuita atyák jövetele újabb nehézségeket hoz majd a katolikusoknak. Mindenekelőtt azt hitték -- még a katolikus körökben is --, hogy a ,,jezsuita invázió'' politikai célokat szolgál. Campion az angol koronatanács tagjaihoz intézett írásában helyesen tárta fel az ügyet: ,,Mi, jezsuiták azért alkottunk Társaságot, hogy örömmel hordozzuk a keresztet, amelyet ti a vállunkra helyeztek. Bízunk a megtéréstekben, amíg csak egyikünk is életben van, hogy részesüljön Tyburnötökben (Tyburn volt London vesztőhelye). A költségeket számba vettük (vö. Luk 14, 28), a munka megkezdődött; Istené az, és nem lehet abbahagyni. Így plántálódott el a hit, így kell helyreállítani is.''

Campiont 1580. június 25-én Londonban letartóztatták, de csakhamar szabadon engedték. Vidékre ment, s prédikációival számos megtérést ért el.

,,Mindennap máshova megyek -- írta a generális atyának Rómába. -- Az aratás csodálatosan nagy... Tartósan azonban nem tudom elkerülni az eretnekek kezét... Ruházatom magamnak is nevetséges; gyakran változtatom, éppúgy, mint a nevemet is. Olykor magam olvasom levelekben azokat a híreket, hogy Campiont elfogták, és ha odaérkezem, annyit hallok magamról, hogy a rettegés miatt elmúlik az aggodalmam.''

Persons-szal Londonban folytatott megbeszélése után Lancashire-be ment, és csaknem naponta prédikált ott nagy sikerrel. Eközben állandóan besúgók vették körül, és gyakran csak nagy üggyel-bajjal tudott tőlük megszabadulni.

Campion atya ez alatt az egész idő alatt dolgozott egy hitvédelmi művön, amelynek a Decem rationes (Tíz indok) címet adta. Egy titkos sajtóban nyomtatták ki, s az oxfordi egyetem hallgatói egy reggel négyszáz példányt találtak belőle az egyetemi templom padjain. Az eset nagy port vert fel az egész országban, a kormányzat pedig megkettőzte erőfeszítéseit, hogy szerzőjét letartóztassa. Ez három héttel később sikerült is. Campion atyával megértették, hogy Norfolkba kell menekülnie; útközben egy hűséges katolikus család házában misézett mintegy negyven személy előtt, akik között azonban akadt egy Eliot nevű áruló. A következő tizenkét órában háromszor kutatta át a házat a rendőrség, s a harmadik alkalommal megtalálták Campiont két másik pappal együtt. ,,Most bizonyára haragszik rám'' -- vélte Eliot. ,,Nem, megbocsátok Önnek -- válaszolta Campion. -- Bizonyságul iszom az egészségére. Ha megbánja, még fel is oldozom, előbb azonban derekas elégtételt rovok ki Önre.'' Campiont Londonba vitték; a kalapjára feliratot tettek: ,,Campion, a lázadó jezsuita.'' Először olyan kínzás alá vetették, amelyet ,,little ease''-nek, ,,kis kényelmetlenségnek'' neveztek; ez abból állt, hogy bedugták egy lyukba, amelyben sem feküdni, sem állni nem tudott. Három nap múlva felajánlották neki a hitehagyást. Több lord, sőt vélhetően maga a királynő is felszólította erre, de szilárd maradt. Attól kezdve naponta a kínpadra vonták. Amikor egyszer gúnyosan megkérdezték tőle, hogy érzi magát, így válaszolt: ,,Éppen nem rosszul, egyáltalán nem érzem magamat.''

1581. november 14-én más papokkal együtt megkezdődött a pere. A vád az volt ellenük, hogy Róma megbízásából összeesküvést akartak szőni. Amikor megkérdezték, hogy a vádlottak közül ki vallja magát ártatlannak, Campion a sok kínzás következtében nem volt már képes arra, hogy felemelje a kezét; a szomszédjának kellett magasba tartania. E gyengesége ellenére Campion mégis védekezett, és védte vádlott társait is okosan és talpraesetten. A halálos ítéletet ugyan nem sikerült elhárítania, de meggyőzően igazolta, hogy az összeesküvés vádja csupán ürügy, és hogy végső soron a hitük miatt üldözik őket.

Mialatt a fogságban a kivégzésére várakozott, meglátogatta nővére, s még egyszer eléje tárta a megtiszteltetés és a gazdagság csábító ajánlatát, arra az esetre, ha megtagadja hitét. Egy másik látogatója az áruló Eliot volt. A per alkalmával is Campion ellen vallott, és most félt a katolikusok bosszújától. Campion ajánlást adott neki egy németországi nemes barátjához, akinél biztonságban lehet.

Egy borús, esős decemberi napon végezték ki Campiont három másik pappal együtt. Amint akkoriban szokásos volt, két ló farkához erősített Iétrafélén vonszolták a vesztőhelyre.

Nyomorúságos állapota ellenére szilárdan és töretlenül csengett a hangja, amikor a Korinthusi levélből idézett: ,,Látványosságul szolgálunk a világnak, az angyaloknak és az embereknek is; oktalanok vagyunk Krisztusért.'' Ezután megkérte a jelenlévő katolikusokat, hogy imádkozzák el vele együtt a Hitvallást.

Mint minden papot, őt is barbár halálnemre ítélték: felakasztásra, beleinek kitépésére és felnégyelésre. A hóhér mégis némi emberiességet tanúsított iránta: függve hagyta, míg meg nem halt, és csak ezután kezdte el a mészárlást. Vére ráfröccsent egy fiatal költőre, a későbbi Boldog Walpole Henrikre (1558--1595). Ő is Jezsuita lett, és vértanúságot szenvedett hitéért.

A haldokló Campion az Urhoz hasonlóan imádkozott tévelygő testvérei bűneinek bocsánatáért: ,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.''

Campion Ödönt 1886. december 29-én avatták boldoggá.