2017. november 3., péntek

Szent György liddai templomának felszentelése

Szent György nagyvértanu (ápr. 23.) Dioklécián császár alatt szenvedett vértanúságot. Halála előtt megkérte szolgáját, hogy holttestét Palesztinában vigye, és ott temesse el. A szolga megtette, és György holttestét Ramlában temette el.

Az istenfélő Konstantin császár uralkodása alatt a szent tisztelői Liddában fényes templomot építettek a nagyvértanú tiszteletére. Odavitték Ramlából a nagyvértanú épen maradt ereklyéit.



Szent Akepszim és vértanútársai

Mindnyájan II. Szápor perzsa király alatt szenvedtek vértanúságot a IV. században. Akepszim Naasszon város püspöke volt. Buzgón terjesztette Krisztus tanítását, buzgósággal fáradozván ebben. Szápor király keresztényüldözése idején elfogták, József áldozópappal és Etele diakónussal együtt. Akepszimet kegyetlenül verték, és 3 éven keresztül a börtönben tartották. Utána karddal lefejezték. Szent Józsefet és Etelét pedig agyonkövezték. Szent Etelét szeptember 1-én is említik.


Szent Akepszim atya

Szentünk Szíriából származott. Nagy Teodóz császár uralkodása idején élt. (379-95.) Egy kis cellába zárkózva 60 évet töltött el, hideget és forróságot állhatatosan tűrve. Tápláléka vízzel kevert lencse, itala pedig forrásvíz volt. Szűk barlangjában az imádságnak és böjtnek élt. Később, sok kérésre részült a püspöki rendben. Sok csodát téve békésen adta vissza lelkét Istennek.


Szent Attikosz és vértanútársai

Szent Attikosz, Eudoksziosz, Kateriosz és Isztukariosz együtt lettek katonák Deciusz császár idején az örményországi Szebasztiában. Mivel terjesztették a keresztény hitet, Markellosz hadvezér elfogatta és sokféle kínzás alá vetette őket. Ezután elővezették Isztukarioszt Paktovioszt, és Niktopoliont, akik bátran megvallották Krisztust. Ezért elítélték, karókkal verték őket, és más kínzásokat is el kellett szenvedniük. Végül mindnyájukat tűzben égették meg 25o körül.


Szent Hubert     püspök és hitvalló, † 727.       


Boldog Ida     özvegy, † 1226.       


Enselmini Boldog Ilona     szűz, † 1242.       


PORRES SZENT MÁRTON
*Lima, 1569. december 9. +Lima, 1639. november 3.
Márton atyja, Juan de Porres Burgosból származó spanyol lovag volt. Előkelő család sarjaként az Alcantarai Lovagrend tagjai közé tartozott, s mint sokan mások, ő is útra kelt a nemrég fölfedezett Amerika felé, hogy gazdagságot és hírnevet szerezzen magának. Amikor a hódító harcok befejeződtek, Juan lovag Panamában telepedett le, valószínűleg egy indián falu ura lett. De nem volt megelégedve helyzetével, ezért hamarosan Peru felé vette útját és Limában próbált szerencsét. Útjára elkísérte egy néger leány, Anna Velázquez, akinek a lovag megígérte, hogy feleségül veszi. Ennél szebb álma egy színes bőrű leánynak nem is lehetett, de az álom soha nem valósult meg.

1569-ben érkeztek meg Limába, és az egyik külvárosi házban Anna december 9-én egy kisfiút hozott a világra, akit a Martinico, Márton névre kereszteltek. Édesanyja annyi gonddal nevelte Mártont és nővérét, hogy a gyermekek hamarosan a szomszédok mintaképei lettek.

Juan lovag azonban egyszer csak megjelent a nyomorúságos kis lakásban: a gyermekeiért jött. Mindkettőt adoptálta és magával vitte őket Guayaquilba, ahová az alkirály rendelte őt. Diego de Miranda házánál teljesített szolgálatot, s állandóan a nyomában volt a két kisgyermek. Egyszer csak föltették neki a kérdést: valójában miért kíséri őt állandóan ez a két kis mulatt? Ez volt az első alkalom, amikor Márton a megalázó ,,mulatt'' szót hallotta.

Számunkra a mulatt faji megjelölés: néger és fehér bőrű szülők gyermekét jelenti. Akkoriban Közép-Amerikában ez nem faji megbélyegzést, hanem nagyon alacsony társadalmi réteghez való tartozást jelentett. A spanyol gyarmatokon ugyanis a rangsor ez volt: spanyol, indián, néger, és utoljára a mulatt. Annát emiatt nem vette feleségül és nem vitte magával a gyermekek atyja. Sőt, amikor kinevezést kapott a panamai kormányzóságra, a két gyermeket is visszaküldte Limába, az anyjukhoz.

Márton egy Mateo Pasto nevű fürdőmesternél tanulta ki a mesterséget, s melléje sebészi és gyógyszerészi képesítést is szerzett, azaz a mi fogalmaink szerint orvos lett. A sebesültek és a különböző fekélyektől szenvedő betegek egyre szívesebben keresték föl a fiatal, segítőkész orvost, hogy gyógyulást találjanak nála. Márton fáradhatatlan volt a szolgálatban; s az emberek egyszer csak suttogni kezdték, hogy csodás gyógyításokat is művel.

Reggelenként Márton a Szent Lázár-plébániatemplomban misét hallgatott, aztán késő estig a betegeket szolgálta. Rövidesen akkora híre lett és oly sokan keresték, hogy elhatározta: visszavonul ebből a népszerűségből. Édesanyja beleegyezésével egy szép reggelen elindult, hogy fölvételét kérje a domonkosok kolostorába.

A prior az első percben világosan tudtára adta: befogadják, de számítania kell arra, hogy a bőre miatt nem lehet sem pap, sem sem teljes jogú segítő testvér, hanem meg kell elégednie azzal, hogy szolgaként alkalmazzák és csak a harmadrendben tehet fogadalmat. Maga a prior is tudta, hogy nem ez illetné Mártont, de az érvényben levő előírások értelmében nem tehetett mást. Márton is tudatában volt a sérelemnek, ami érte, s az ereiben csörgedező spanyol vér föl is lobbant, mikor szaktudására és korábbi népszerűségére gondolt, mégis legyőzte indulatait és elhatározta, hogy ilyen körülmények között is kéri fölvételét.

Ezután kilenc év telt el, amíg 1603. június 2-án végre véglegesen megerősítették a fölvételét: harmadrendi laikus testvér lett. Közben Márton a kolostorban betegápolóként működött, és fokozott szeretettel és tapintattal ápolta a rászorulókat. Reggelenként az első szentmisén vett részt, napközben szolgált, az éjszakák jelentős részét pedig imádságban és virrasztásban töltötte. Hamarosan az egész konvent tisztelettel nézett rá, szentnek tartották. Mikor a fölvételét véglegesítették, kinevezték betegápoló testvérnek. Általános csodálatot váltott ki odaadása, amellyel szolgálatait végezte.

Limában a 16. század végén tíz kórház működött. Külön kórháza volt a férfiaknak és a nőknek -- külön-külön a spanyoloknak, az indiánoknak és a négereknek --, valamint a gyermekeknek s a leprásoknak. A kórházakon belül pedig minden társadalmi rétegnek külön része volt. Márton munkássága következtében a domonkosok kolostora hamarosan inkább hasonlított kórházhoz, mint szerzetesházhoz: szinte minden cellában betegek feküdtek, minden megkülönböztetés nélkül. Amikor a prior megelégelve a dolgot kiutasította betegeit, Márton a nővére házát alakította át kórházzá.

Sikerült ugyanis megnyernie a nővérét, hogy legyen a segítőtársa. Ugyancsak az ő hatására nyitott egykori mestere, Mateo Pasto árvaházat, a domonkosok szegénykonyhát nyitottak a konventjükben, és számtalan más karitatív intézmény nyílt szerte a városban.

Márton tevékenységi köre pedig egyre bővült: a legszegényebbek éppúgy jöttek hozzá segítségért vagy legalább jó tanácsért, mint az előkelők. Maga a perui alkirály is gyakori vendége volt, és e barátság lehetőséget adott Mártonnak arra, hogy a legnyomorultabbakon is tudjon segíteni.

Megszámlálhatatlan csodát tulajdonítottak neki, de a legnagyobb csoda alázatossága volt, amellyel szüntelen imádságban és határtalan szeretetben élt.

Vezeklései, a szünet nélküli munka, a napi két-három órai alvás fölemésztette energiáit. 1639 őszén tífuszban megbetegedett. Miközben a láz gyötörte, életszentségét végre elismerték a városbeliek és a rendje is. Az alkirály is fölkereste a haldoklót szerzetesi cellájában.

November 3-án halt meg. XVI. Gergely pápa 1837-ben boldoggá, XXIII. János pápa 1962. május 6-án szentté avatta. A Szentszék Márton oltalma alá helyezte Peru szociális ügyeit, s amikor Peru püspöki kara megszervezte a ,,Perui Szociális Hetek''-et, őt választották patrónussá. A világ különböző országaiban az egészségügyért dolgozók védőszentjeként tisztelik. Ünnepe november 5-én volt, 1969-ben áttették november 3-ra.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Mártont az alázat útján elvezetted a mennyei dicsőségbe, kérünk, segíts, hogy példáját követve mi is méltók legyünk az örök boldogságra!
Példája:
    Nem a származás, vagy szakma fontos!
        Az Oltáriszentség az Élet kenyere!


Szent Pimin     hitvalló, † ~750.       


Szent Szilvia     özvegy, † ~570.       


Szent Sznandulia vértanúnő

Istenfélő perzsa keresztény nő volt Mivel gazdag volt, sokat tudott segíteni a börtönben szenvedő keresztényeken. II. Szápor király üldözése alatt fejezte be vértanúsággal életét 350 vagy 38o-ban.


Szent Vinfrida     szűz, † ~660.