2017. október 10., kedd

Basszián atya.

Szentünk Kelet-Szíriából származott. Az istenfélő Markián császár uralkodása idején Konstantinápolyba jött. Két ember segítségével a városban kolostort alapított, ahol kitűnt erényességével és csodás tetteivel. Sokan éltek kolostorában, számuk elérte a 300-at is. Sok embert gyógyított meg betegségéből. Késő öregségében halt meg az V. században.


SZENT DÁNIEL ÉS TÁRSAI vértanúk (1227)
A Ferenc-rend elso vértanúi (Berárd és társai) után hét évre Illés testvérnek, a rend fonökének engedélyével újabb hét ferences indult el Marokkóba, hogy ott a mohamedánoknak hirdesse Krisztus tanítását és vállalja a vértanúságot. A misszió vezetoje Dániel atya, a többiek (Angelus, Samuel, Donnulus, Leo, Nicolaus, Hugoninus) többnyire laikus testvérek voltak. A spanyol kikötovárosból, Tarragonából indultak hajón s eljutottak az afrikai kikötovárosba, Ceutá*-ba. Itt néhány napig európai katolikus kereskedok (genovaiak, pizaiak, Marseilles-iek) között hirdették az igét, majd megtanácskozták; hogy vasárnap a mohamedánoknak is prédikálnak. Elozo nap, szombaton elvégezték szentgyónásukat, megmosták egymás lábait (ez a nagycsütörtöki lábmosás szertartása), megáldoztak és imádkozva s egymást buzdítva készültek a másnapra. Vasárnap kora reggel titokban bementek a városba, s egyik térrol a másikra szaladva hirdették: Csak Jézus nevében van az üdvösség. A szaracénok rájuk támadtak, ütötték-verték oket, s gyalázó szavakkal illették. Elfogták s megkötözve az emírhez vezették oket. Az tolmács segítségével kihallgatta s eloször eszelosöknek tartotta s udvartartásával együtt kigúnyolta oket. Majd börtönbe záratta s nyolc napon át válogatott kínzásokkal törekedett hittagadásra bírni oket.
A börtönbol levelet juttattak ki a város keresztényeihez (ismerosökhöz), melyben többek közt ez állt: „Habár sokat szenvedünk, mégis sok vigasztalásban van részünk, s reméljük, Isten elfogadja életünk áldozatát. Egyedül neki legyen tisztelet és dicsoség mindörökké.” 8 nap múlva az emír elé vezették oket. Az kérdezte, megbánták-e, hogy Mohamed ellen és az o törvénye ellen beszéltek. Ok egyöntetuen válaszolták: semmit sem vonnak vissza, és hogy másképp nem üdvözülhetnek, csak ha hisznek Jézusban és megkeresztelkednek. A mohamedánok tanácskoztak, aztán egyenként ígéretekkel hitük elhagyására akarták rávenni oket. Ok inkább készek voltak a halált vállalni, mint hitüket elhagyni. Mire lefejezésre ítélték oket. A hat nagy örömmel futott Dánielhez, kezét és ruháját csókolták s kérték, áldja meg oket. „Add rám, atyám, áldásodat, s adj engedélyt, hogy testemet halálra adjam Krisztusért!” Dániel könnyek közt adta rájuk áldását. Akkor ruhájuktól megfosztották, kezüket hátrakötözték s a kivégzés helyére hurcolták, majd lefejezték oket 1227. okt. 10- én. Földi maradványaikat késobb a keresztények Spanyolországba vitték, ahol sírjuknál csodák történtek. X. Leó pápa 1520 körül avatta szentté oket. Amit Szent Berárd és társai vértanúságánál (jan. 16.) megjegyeztünk, itt is áll: ellen lehet vetni, hogy nem cselekedtek emberi okosság szerint s hogy provokálták a vértanúságot. Mindezt azonban ellensúlyozza jószándékuk és oszinte szeretetük Krisztusért, hogy érte kínzást s vértanúságot vállaljanak.

Imádság:
Mindenható, örök Isten, te megadtad Szent Dánielnek és társainak a kegyelmet, hogy Krisztusért szenvedhettek; siess esendo természetünk segítségére, hogy mint a vértanúk, akik nem vonakodtak érted meghalni, mi is készek legyünk hitünkben huen kitartani. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Eulamp és Eulampia vértanúk.

Maximián császár nagy keresztényüldözést rendelt el. Sokan, félve a kínzásoktól barlangokba, hegyekbe menekültek és rejtőzködtek. Nikomédiában élt egy nemesi származású Eulamp nevű keresztény ifjú. Ő is elrejtőzködött sokakkal együtt, de visszaküldték a városba, hogy szerezzen nekik kenyeret. A városban kinevette a császár keresztények üldözését elrendelő parancsát. Elfogták érte és a bíró elé állították. A bíró, látva Eulamp szépségét és fiatal voltát, felszólította, hogy áldozzon az isteneknek. Mivel ezt megtagadta különféle kínzásoknak vetette alá az ifjút. Isten azonban sértetlenül őrizte meg mindenben. Testvére, Eulampia, amikor meghallotta, hogy testvérét kínozzák, hozzá futott, és nagy hangon bátorította a kitartásra. A bíró mindkettőjüket forró vízzel telt üstbe dobatta, de sértetlenül kerültek ki belőle. A tüzes kemence sem vette el életüket. Végül mindkettőjüket lefejezésre ítélték. Eulamp maga hajtotta fejét a kard alá, Eulampia még az úton meghalt, azért már nem vágták le fejét. Ez a vértanúság 303 körül történt.


BORGIA SZENT FERENC jezsuita generális
*Gandia, 1510. október 28. +Róma, 1572. október 1.
Ferenc nagyon előkelő spanyol család gyermeke. Apja, Roderigo de Borgia Gandia hercege, anyja, Aragóniai Janka Ferdinánd király unokája volt. Az édesanyja Assisi Szent Ferenc iránti tiszteletből adta az elsőszülött fiúnak a Ferenc nevet, aki a hercegség várományosa volt. Ferenc tízéves korában elveszítette anyját, s egy lázadás miatt a nevelőjének menekítenie kellett őt. Ezután a nagybácsi, a zaragózai érsek udvarában nevelkedett. Tizennyolc évesen a királyi udvarba került és a király, V. Károly csakhamar a barátságába fogadta.

1529-ben házasságot kötött Eleonóra Castro udvarhölggyel és tízéves házasságuk alatt nyolc gyermekük született. Amikor Izabella császárné 1539 nyarán váratlanul meghalt, Ferencnek kellett a koporsót Toledóból Granadába kísérnie. Granadába érve a temetés előtt neki kellett a felnyitott koporsóban azonosítani a holttestet. A kétnapos halott látványa úgy megrendítette, hogy elfordul korábbi életétől. Még nem tudta rászánni magát, hogy teljesen megváltoztassa azt. 1539-től 1543- ig viselte Katalónia alkirályának hivatalát. Alig vette át apja halála után Gandia hercegségét, 1546 tavaszán elveszítette hitvesét. Ekkor merész lépésre határozta el magát: felvételét kérte Jézus Társaságának csak néhány évvel azelőtt megalapított rendjébe. Alkirályként megismert már néhány jezsuitát. 1545 végén így értesítették a rend generálisát, Loyolai Szent Ignácot (lásd: A szentek élete, 387. o.): ,,Szívvel- lélekkel érdeklődik a társaság iránt, és azt beszélik róla, hogy ha szabad lenne, be is lépne''.

Ferenc ebben az időben székvárosában, Gandiában kollégiumot és főiskolát alapított, és átadta a jezsuita rendnek. Ignác 1546. október 9-én felvette rendjébe a főnemesi jelöltet. ,,Belépéséből az isteni gondviselés, mint reméljük, gazdag termést és lelki áldást fakaszt majd... Mi pedig a társaságban felbuzdulunk, hogy új örömmel szolgáljunk mennyei Atyánknak, aki ilyen testvért ajándékozott nekünk.'' A hercegnek azonban először még gondoskodnia kellett valamennyi gyermekéről, emellett teológiát kellett tanulnia, és lehetőség szerint meg kellett szereznie a doktori fokozatot, de -- Ignác szavai szerint -- ,,mindezt egyelőre titokban, mert ilyen hatalmas csattanást nem bír el a világ füle''.

Így a herceg elhatározása még öt éven át titokban maradt. A fiatal rend ellen éppen Spanyolországban áskálódtak nagyon; ő azonban leplezetlenül támogatta a jezsuitákat tanáccsal és tettekkel egyaránt. Életmódjában -- így napirendjében is -- akkora szigorúságot tanúsított, hogy a rend generálisa többször intette: tartson mértéket, és kerülje a túlhajtást. Egy Gandiába látogató spanyol püspök barátjának ezt írta: ,,A herceget, aki fejedelemként és nemesemberként egyaránt csodálatra méltó, teljesen alázatosnak és szentnek, valóban Isten emberének láttam. Látása megerősíti azt a hírt, amelyet erényei és jó kormányzása terjesztenek. Mélyen megszégyenített annak gondolata, hogy papi és püspöki életem, összehasonlítva ennek a világinak az életével, milyen csekély gyümölcsöt hozott.''

1550-ben a jubileumi év kedvező alkalmat kínált Ferencnek, hogy feltűnés nélkül Rómába utazzon. Elutazása előtt közölték családja tagjaival a herceg lényeges állapotváltoztatását. Legidősebb fia átvette a hercegség kormányzását, s többi gyermekéről is gondoskodott Ferenc. Nagy kísérettel tette meg az utat Spanyolországon, Franciaországon és Észak-Itálián át; a főnemesség és a fejedelmek mindenütt rangjához méltóan fogadták. Rómában a jezsuita rend generálisának házát választotta szálláshelyéül. Ünnepélyes kihallgatása alkalmával így nyilatkozott III. Gyula pápa (1550--1555): ,,Volnának csak ilyen fejedelmeink, jobban állna a kereszténység ügye''. Ferenc Rómából V. Károly császár tudomására hozta elhatározását, és kérte beleegyezését. 1551 februárjában még mindig ismeretlen jezsuitaként indult vissza Spanyolországba; Baszkföldön, a rendalapító szülőföldjén kapta meg a császár Augsburgból küldött beleegyező írását. Most végre nyilvánosan is megvallhatta, hogy hova tartozik; elsőszülöttje javára lemondott az uralomról és minden főnemesi kiváltságáról. Néhány nappal ezután pappá szentelték. Ennek az eseménynek a híre messze túlszárnyalta Spanyolország határait, és a még csak tízéves jezsuita rend vonzóerejét jelentősen megnövelte. Alig egy évvel később Károly császár, majd később fia, II. Fülöp (1556--1598) spanyol király azon fáradozott, hogy a pápánál kijárja az egykori herceg bíborossá emelését. Ignác csak a legnagyobb elővigyázattal tehette meg ellenintézkedéseit, mert a császár egyébként is nagyon tartózkodóan viselkedett a jezsuita renddel szemben. Ferenc viszont nem tudott határozni, mert a pápa kívánsága volt számára mérvadó. A rend generálisa azonban végül meg tudta győzni arról, hogy a pápa a császár kifejezett kívánsága ellenére sem késztethetné soha akaratával szemben a bíborosság elfogadására. Ezúttal is, mint más esetekben, amikor a jezsuita rend tagjait egyházi méltóságokra javasolták, Ignác veszélyeztetve látta fiatal rendjét, és ezért mindent megmozgatott, hogy keresztezze az ilyenféle terveket. Mindig sikert is ért el.

Bár Borgia Ferenc személy szerint inkább vonzódott a zárt élethez és a magányossághoz, a szemlélődő imádsághoz, ésszerűtlen lett volna, hogy a lélekgondozás érdekében ki ne használják a helyzet kínálta lehetőségeket. A spanyol és a portugál udvarban személyes befolyása által néhány dolgot el is tudott érni. 1554-ben Ignác kinevezte az Ibériai-félsziget valamennyi jezsuita alapításának általános felügyelőjévé. Az uralkodáshoz szokott, de a rend mindennapi életében még tapasztalatlan elöljáró bizonyos nehézségekkel került szembe. Elmúlt életének utórezgése volt, hogy 1554-ben a császár anyjának, Őrült Johannának betegágyához hívták Tordesillasba, s vele is maradt annak haláláig; az is idetartozik, hogy V. Károly, miután 1555-ben az uralkodásba belefáradva lemondott a koronáról, egykori alattvalóját és barátját többször is magához hívta. Tekintélye és befolyása számos ellenséget szerzett neki. Az inkvizíció 1559-ben a tiltott könyvek jegyzékére tett egy könyvet, amely Gandia hercegének neve alatt (de beleegyezése nélkül) jelent meg, és amelyből ő maga csak néhány oldalt írt.

Ez volt a kezdete annak a támadásnak, amely elől Ferenc gyors, csaknem meneküléshez hasonló utazásával Portugáliába távozott. Onnan 1561-ben Rómába ment. Most minden másként volt, mint tíz évvel azelőtt. Menekülőként érkezett; hívő voltát, sőt még személyes életmódjának feddhetetlenségét is kétségbe vonták; intézkedései ellen vádló hangok hallatszottak, és a spanyol királynál sem látták már szívesen. Először teljes elrejtettségben élt. A rend generálisa, Diego Lainez megnyugtatóan írta Spanyolországba: ,,Idős és beteges, teljesen az imádságnak él, szent békében szeretné befejezni napjait''. Tekintélye azonban Rómában töretlen volt: úgy tisztelték, mint ,,aki egykor herceg volt, most pedig szent''. Lainez generális halála után a rend második általános gyűlésén a harminckilencből harmincegy szavazattal őt választották meg harmadik generálisnak.

A pogány missziók mellett különleges gondot fordított az Alpoktól északra fekvő országokra. Ez pedig azokból a tényekből fakadt, amelyekről így írt egyszer a délnémet rendtartomány provinciálisának, Canisius Szent Péternek (lásd: A szentek élete, 719. o.): ,,Biztosíthatom, hogy Németország érdekében olyan sokat teszünk, mint talán a társaság összes többi tartományáért együttvéve, úgyhogy ez itt már azt a hatást kelti: nincs más gondunk, mint hogy embereket kerítsünk Németország számára. Legyen tehát nyugodt, mi itt többet teszünk, mint amennyit tudunk.''

1570 nyarán Szent V. Pius pápa (lásd: A szentek élete, 187. o.) a generálist kísérőül rendelte Bonelli bíboros mellé, akinek legátusként a török elleni szövetséget kellett szorgalmaznia a spanyol és portugál királyi udvarban.

,,Semmire sem gondoltam kevésbé -- írta Ferenc az egyik lányának --, mint egy ilyen utazásra, és nem is bízhatok az utazás céljának elérésében, ha koromra és szokásos betegségemre tekintek... Bízom mégis az engedelmesség erejében.'' A diplomáciai küldetés eredménye nem is felelt meg teljesen a reményeknek, de a törökökön Lepantónál aratott tengeri győzelem (1571) mégiscsak látható sikernek számított. Ferenc számára a küldetés annak örömével járt, hogy viszontláthatta gyermekeit, akikkel mindig szoros levélbeli kapcsolatban maradt. A Fülöp királlyal kialakult korábbi feszültség régen feledésbe ment. Spanyolországban és Portugáliában tolongott a nép, hogy -- mint nevezték -- a ,,szent herceget'' láthassa és hallhassa. Róma utasítására kiterjesztették utazásuk programját; a francia udvart is meg kellett látogatniok. Ottani eredményük az eddigieknél is csekélyebb volt. Amikor február végén hír érkezett a pápa súlyos betegségéről, meg kellett szakítaniok ottani tartózkodásukat. Téli utazásuk az Alpokon át még súlyosabbá tette a beteg generális egészségi állapotát. Torinótól kezdve a Pó mentén haladtak, majd Ferrarában hosszabb ideig megállapodtak a betegre való tekintettel. Csak szeptemberben folytatták útjukat. Gyaloghintójában, amelyet nem tudott többé elhagyni, írta egy barátjához utolsó levelét: ,,Úton vagyok ama végső utazásomban, amelyről nem jön vissza senki. Kívánom, hogy láthassam Önt Rómában. Ha megérkezésekor nem lennék már életben, hanem ott lennék, ahová minden kívánságom és az Úr nagy irgalmasságába vetett remény vonz, akkor ajánljon Ön az Úrnak; életemben és halálomban ugyanezt teszem Önért.''

Szeptember 28-án érkezett a kis menet a súlyos beteggel Rómába. A szeptember 30-áról október 1-ére virradó éjszaka meghalt Borgia Ferenc. Halála után száz évvel, 1671-ben avatták szentté. A szent testét, amelyet eredetileg Rómában, az új Gesů templomban temettek el, már 1617- ben átszállították Madridba, a jezsuiták templomába. Miután még egyszer átvitték egy másik templomba, földi maradványai áldozatul estek a kolostor 1931. évi ostromának.

Nagy Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.) egy levelében méltó emléket állított a szentnek: ,,Ebben az időben érkezett ide P. Francisco, Gandia egykori hercege, aki néhány évvel ezelőtt mindent elhagyott, és belépett a Jézus Társaságba... Tudtam, hogy nagyon tökéletes férfi, s Isten nagy kegyelmekkel áldotta meg és halmozta el; az Úr ugyanis már ebben az életben is viszonozta neki, hogy érette olyan sokat feláldozott.''


Határozd el:
    Hivatásodat soha nem fogod elnémítani!


BERTRÁN SZENT JÁNOS LAJOS domonkos, misszionárius
*Valencia, 1526. január 1. +Valencia, 1581. október 9.
Juan Luis Bertrán 1526. január 1-én született a Földközi-tenger spanyol partja mellett fekvő Valenciában. A katolikus reformmozgalom szelleme és az Újvilág fölfedezése valódi megújulást jelentett Spanyolországban. János Lajos gyóntatóatyja vezetésével már gyermekként szigorúan vezeklő életet élt, amint a szentek életéről szóló olvasmányaiból megismerte.

Egészen fiatalon kérte felvételét a domonkosoknál, de gyenge egészségi állapota miatt ismételten elutasították. Végül 1544. augusztus 26-án megkapta e 16. században olyan rendkívüli módon virágzó, sok teológust és hithirdetőt adó rend fehér ruháját. Novíciusként szigorú életet élt. 1545. augusztus 27-én tett szerzetesi fogadalmat. Rendkívül szigorú vezeklő élete oda vezetett, hogy teljesen elzárkózott. Egészségi állapota egyre rosszabb lett, ám a következő időkben mégis nagy veszedelmeket, egészségtelen éghajlatú vidékeket és életformákat kellett vállalnia és elviselnie. Eleinte, mint a lelki élet sok nagyja, ő is elutasította a skolasztikus teológiai tanulmányokat; idővel mégis felismerte, hogy igazi és szilárdan megalapozott lelki élet lehetetlen teológia nélkül. Aquinói Szent Tamás (lásd: A szentek élete, 67. o.) teológiájával foglalkozott, és szeretettel, megértéssel otthonossá is lett benne, miután felfogta a skolasztikus rendszert és terminológiáját.

1547 októberében mondta első miséjét. Ezután a Valencia közelében levő Bombaybe küldték. Hamarosan újoncmesterré választották; olyan tisztség volt ez, amelyre különösen alkalmassá tette buzgó imaélete, állandó vezeklése, szolgáló szelleme, valamint a mindennapi életben gyakorolt felebaráti szeretete. Amilyen jóságos és szeretetre méltó volt minden szerzetestársa iránt, olyan rendkívüli szigorúságot tanúsított önmagával szemben, és mégis folytonosan aggályoskodott. Bár novíciusai lelki előrehaladását többre becsülte, megkövetelte a megfelelő szellemi képzést is. Ő maga is nagyon sokat olvasott, és mivel nem volt jó az emlékezőtehetsége, mindig kellett egy bizonyos idő, amíg az olvasottakat el tudta raktározni magában.

Ezután az Albaida grófságban levő Santa Anába küldték, ahol kezébe vette a konvent újjászervezését. A népnek tartott prédikációival elnyerte hallgatói szeretetét, mert személyes példáján túl szavait mindenkihez, még a tudatlanokhoz is intézte. Valenciába való visszatérése után, 1557-ben fáradhatatlanul dolgozott a várost sújtó pestisjárvány idején. 1560-ban ismét újoncmesterré tették.

Egy latin-amerikai indió, aki konventjébe érkezett, tájékoztatta az újonnan felfedezett világrész helyzetéről. A hallottak mélyen érintették lelkiismeretét és keresztény felelősségtudatát, és azt kérte, hogy osszák be hittérítőnek. Hazája, Katalónia kevéssé volt kapcsolatban Amerikával, mert az mindenekelőtt Kasztília és Aragónia hatáskörébe tartozott, ezért nem volt könnyű számára megszerezni a misszionáriusi küldetést. Végül 1562-ben mégis hajóra szállhatott Sevillában, s Új-Granadába és Tierra Firmébe (a mai Venezuelába és Kolumbiába) vitorlázott. Cartagena kikötőjében lépett amerikai földre. Először a domonkos kolostorban lakott.

Egy idő múlva elhagyta a kikötővárost, és beljebb ment Tubará vidékére, ahol három éven át hirdette az Evangéliumot az indióknak. Nem tudta jól elsajátítani a bennszülöttek nyelvét, mégis -- elsősorban felebaráti szeretetével -- sikerült megnyernie és megkeresztelnie a környék 3.000 indióját. Összetörte a bálványképeket, és azon fáradozott, hogy megtérítsen egy bennszülött varázslót. Eleinte sikertelenül, de egy halálos veszélyben a varázsló -- miután látta a szent csodás tetteit -- kérte a keresztséget. Minden indió, akiknek a közösségében élt, jól ismerte, mégsem sikerült neki, hogy teljesen behatoljon hitvilágukba. Többek között a cipavák és a paluatók között munkálkodott, és mint beszélték, mintegy 15.000 bennszülöttet térített meg. Végül kinevezték a Santa Marta egyházmegyében lévő Tenerife plébánosává, s ez lehetővé tette számára, hogy a mai Kolumbia egész északi részén, a Goajira-földnyelvtől az Urabá-öbölig hirdesse az Evangéliumot. Ezenkívül meglátogatta még a Leeward-, San Thomé- és Windwards-szigeteket is. Mivel ismerte az indiókat, jó kapcsolata volt a spanyolokkal és önfeláldozó keresztény életet élt, kinevezték a bogotai konvent priorjává (1568), de nem foglalta el új hivatalát, hanem visszatért Spanyolországba.

Váratlan visszatérésének oka kétségtelenül összefügg spanyol telepesekkel szemben tanúsított magatartásával. Hála Bartolomé de Las Casas (1474--1566) fáradozásainak, aki domonkosként végzett hosszú tevékenysége után Chiapa püspöke lett, a domonkosok a szószékről fölemelték szavukat a jogtalanság ellen, amelyet a telepesek követtek el az indiókon, amennyiben rabszolgákként bántak velük, bár külsőleg egyenlőek voltak a bérmunkásokkal (amint azt a spanyol királyok által az indiók számára kibocsátott törvények: Leyes de Indias kívánták). Új- Granada egy része tiltakozott az atyák beállítottsága ellen. Ezért tért vissza Bertrán János Lajos 1569-ben Spanyolországba; nem volt ugyanis olyan harcos természetű, mint Las Casas, inkább a szemlélődés és az emberi jóság felelt meg természetének.

Amerikai tevékenysége kétségtelenül mély nyomokat hagyott hátra. Először is a domonkos rendben, azután a Santa Marta egyházmegyén belül az indiók iránt tanúsított nyitottságával egy olyan élet jó emlékét hagyva, melyet az Evangélium betű szerinti követésében, a vezeklésben és szolgálatkészségben töltött.

1570-ben a San Onofrio konvent priorjává választották. Ezután Valenciában lett újoncmester és prior. Ez alatt az idő alatt levelezésben állt Avilai Nagy Szent Terézzel (lásd: A szentek élete, 589. o.), tanácsadója volt Boldog Ribera János (1533--1611) pátriárkának, Boldog Nicolás Factornak (1520--1583) és más kiemelkedő személyiségeknek. 1581. október 9-én írta le ezeket a szavakat: ,,Úr Jézus Krisztus, bárcsak meghalnék a szereteted iránti szeretetből, Érted, aki az én szeretetem iránti szeretetből meghaltál a kereszten''.

Ezen a napon visszaadta lelkét az Úr kezébe.

1608-ban V. Pál pápa boldoggá, 1671. április 12-én X. Kelemen szentté avatta. 1690-ben VIII. Sándor Új-Granada királyságának (ma Kolumbia) fő patrónusává nyilvánította.


Szent Gereon     vértanú, † 304


Szent Paulinusz     püspök és hitvalló, †644


Szent Teofil hitvalló.

Szentünk istenfélő bolgár szülőktől származott. Hároméves korában a szent keresztségben részesült. Egy alkalommal szüleivel együtt elmentek egy hegyre, hogy ott István atya áldását kérjék. Az atya elbeszélgetett velük, majd megáldva mindnyájukat, haza bocsátotta. Ettől kezdve Teofll nagy előrehaladást tett a Szentírás könyveinek olvasásában az alázatosságban és a többi erényben. Tizenhárom éves korában visszament István atyához, hogy vele szerzetesi életet éljen. Három év múlva István atya bemutatta őt a kolostor főnökénel, és átadta, hogy szerzetessé tegye. A főnök ezt megtette, Teofil a kolostorban maradt. Mint tökéletes és kipróbált szerzetes élt a többiek között.

Izauri Leó uralkodása idején üldözés támadt a szentképek tisztelői ellen. Teofil atyát is megkínoztatta állhatatossága miatt. Ő békén tűrt el mindent a szentképekért. A kínzások után visszatért kolostorába. Halálának idejét istentől megtudva, békén távozott el a világból a VIII. században.


Szent Teoteknosz vértanú.

Maximián császár, egyszer Antiochiába jövet nagy ünnepséget rendezett, ahol a pogány isteneknek kellett áldozatot bemutatni. A katonák között sok volt a keresztény, akik inkább elhagyták a hadsereget és a vértanúságot vállalták, de nem akartak áldozatot bemutatni. Közöttük volt egy nemes katona, Teoteknosz, aki Antiochiából származott és az egész városban ismeretes volt. Mivel megtagadta az áldozat bemutatását, a császár női ruhába öltöztette gúnyból, majd különféle kínzások után a börtönbe vetette. Ott volt két fiatal keresztény lány is. Az egyikkel Teoteknosz ruhát cserélt, hogy elmenekülhessen a leány. Az őrző pogány százados, miután rájött erre a cserére, megkínoztatta Teoteknoszt. Végül a nyakába követ kötve a folyóba dobatta. Testét később Kilikiában találták meg, ahol a keresztények eltemették hazájában, a III. század végén vagy a IV. század elején.