2017. szeptember 11., hétfő

BOLDOG BARCELONAI BONAVENTURA testvér (1620-1684)
A 17. század kevés szenttel dicsekszik (Copertinoi József, B. XI. Ince). A janzenizmus életszentség szempontjából terméketlen talajnak bizonyult. Bonaventura azért kapta a „Barcelonai” jelzot, mert ferences élete nagyobb részét a városban töltötte. Már gyermekkorában kitunt a vallás buzgó gyakorlásával s a Szuzanya iránti tiszteletével. Apja akaratából megnosült, de a. házasság József-házasság volt és 16 hónapig, felesége haláláig tartott. Akkor belépett a Ferenc-rendbe. Kitunt önmegtagadásával, engedelmességével, imádságos lelkületével és a Regula szigorú megtartásával. Elöljáröi engedélyével gyalog elzarándokolt Loretoba, Assisibe. Itt Szent Ferenchez hasonló kegyelemben részesült: a San Damjanoi templomban amikor az Oltáriszentség elott imádkozott, ezeket a szavakat hallotta: „Menj Rómába, és örvendeztesd meg házamat!” Rómába ment tehát és kérte VII. Sándor pápától, engedje meg neki, hogy Rómában remetekolostort (ritiri) alapítson. Néhány évig kellett várnia, akkor is a befolyásos Barberini bíboros közbenjárására kapta meg az engedélyt: elobb a S. Maria in Ponticelli rendházban, majd Róma környékén (Vicovaro) alapított ritirit. Legkedvesebb helye a római Szent Bonaventura rendház és templom lett, mely a szegénység fészkét képviselte a hajdan leghatalmasabb császár, Augusztus palotája romjainál. Az o reformkezdeményezését folytatták többen is a következo században, pl. Cori Szt. Tamás, aki Civitellában (Bellegra) alapított remetekolostort. A pápa parancsára az elöljárói tisztet is vállalnia kellett. Természetfeletti megvilágosításban részesült, ezért tanácsért hozzá fordultak egyszeruek és rangosak, bíborosok, sot maga a pápa is. 64 éves korában lázas betegség ragadta el. Sírja Rómában, az általa épített Szent Bonaventura templomban van. X. Piusz avatta boldoggá.
Szent Ferenc Végrendeletébol:
„Én két kezemmel dolgoztam... és határozottan kívánom, hogy a többi testvér is dolgozzon… És akik jöttek hogy elfogadják ezt az életmódot, mindazt, amijük csak volt, a szegényeknek adták. És beérték kívül-belül foltozott habitussal, övvel és alsóruhával. És nem akartunk többet birtokolni... Tanulatlan emberek voltunk, és mindenkinek alárendeltjei.”

Imádság:
Istenünk, te boldog Bonaventura hitvallódban az evangéliumi tökéletesség csodálatos példáját adtad nekünk, közbenjárására add, hogy igyekezzünk megismerni, ami elotted kedves, és azt késedelem nélkül meg is tegyük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Diodor és Didimosz vértanúk

A szent vértanúk a szíriai Laodiceából származtak. Sok pogányt tanítottak Krisztus hitére, és sokat megkereszteltek közülük. Ezért Laodicea helytartója elé vitték őket, ahol bátran megvallották hitüket. Szörnyű kínzásokat kellett kiállniuk, de nem tagadták meg Krisztust. Inkább a bálványimádás hamisságát leplezték le és a helytartót, aki elhagyva az igaz Istent, a hamis isteneket imádja. A kínzások közt imádkozva adták vissza lelküket Istennek.


Szent Eufrozin atya

Eufrozin atya egyszerű családból származott, de erényei által felülmúlt sok nemesi származású embert. A IX. században élt Palesztinában az ammoreusok vidékén, a Jordán közelében. Egy kolostorban volt szakács. Feladatát úgy látta el, mint aki Istennek szolgál. Az imádság és böjt társai voltak. Türelmét nagyon próbára tették a kellemetlenségek megaláztatások és hasonlók. Amikor szent tettei, Isten kinyilatkoztatása folytán, ismeretesek lettek szerzetes társai előtt, az alázatos Eufrozin, kerülve minden emberi dicsőséget, elhagyta a kolostort és ismeretlen helyre ment. Halálának helye és pontos ideje máig ismeretlen.


Szent la vértanúnő

A szent vértanúnő Perzsiában született. Szapor perzsa király 9.000 keresztény társával együtt őt is elfogatta. Krisztus megvallásáért a csillagjósok fejéhez küldték ítéletre, aki kényszerítette, hogy tagadja meg Krisztust. Nem hallgatott semmiféle hízelgésre, és erős maradt a hitben. Ezért börtönt is kellett szenvednie, kínzásokat is, majd 15 év börtönt. Utána újra kínzások alá vetették, majd fejét vették 362-64 között.


Szent Igor


Szent Jácint


BOLDOG PERBOYRE JÁNOS-GÁBOR lazarista misszionárius, vértanú
*Puech, 1802. január 6. +Vucsangfu, 1840. szeptember 11.
Jean-Gabriel Perboyre 1802. január 6-án született a dél- franciaországi Mongesty község egy kis tanyáján, mélységesen keresztény lelkületű parasztcsaládban. Jövőjére döntő lett apja testvére, aki Páli Szent Vince (lásd: A szentek élete, 542. o.) lazarista közösségének tagjaként a legnehezebb években is a hit fenntartásán fáradozott, majd a forradalom által feloszlatott kongregáció visszaállítása után a montaubani iskolát vezette. János-Gábor két és fél évig járt ebbe az iskolába, majd érettségi vizsgát tett. Egy népmisszió hatására elhatározta, hogy hithirdető lesz Kínában, ahol 1783-ban a francia lazaristák felváltották a francia jezsuitákat. Szilárd elhatározása legyőzött minden ellenállást, még a nagybátyjáét is. Mivel azonban a forradalom és a háborúk következtében még nem állt fenn rendezett noviciátus, a nagybátyja nyújtotta számára az első bevezetést a szerzeteséletbe. 1820. december 28-án János-Gábor letehette első fogadalmait. Elöljárói Párizsba küldték tanulmányai folytatására. Legnagyobb mintaképei és tanítómesterei voltak: a teológiában Aquinói Szent Tamás (lásd: A szentek élete, 67. o.), a lelkiéletben Szent Bonaventura (lásd: A szentek élete, 352. o.), Clairvaux-i Szent Bernát (lásd: A szentek élete, 470. o.) és különösen Avilai Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.).

Csaknem huszonkét évesen fejezte be János-Gábor teológiai tanulmányait; mivel még túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy pappá szenteljék, tanítóként küldték a montdidier-i lazaristák kollégiumába. Két éven át folytatta itt áldásos tevékenységét. Mint később Ozanam[15], tanítványait rendszeresen magával vitte a szegényekhez, betegekhez és foglyokhoz, és gyakorlatilag próbálta őket bevezetni a lazaristák alapítójának szellemébe. 1826. szeptember 23-án végre pappá szentelhették az irgalmas nővérek anyaházának kápolnájában; annál az oltárnál mutatta be első szentmiséjét, amely alá Páli Szent Vince csontjait rejtették a forradalom idején.

János-Gábort felszentelése után kinevezték a dogmatika tanárává Saint- Flour szemináriumába. Spekulatív adottsága, amely már Montdidier-ben is megmutatkozott és mély jámborsága kedveltté tették mint tanárt. Ehhez járult természetes nyitottsága a kor iránt. Bár mindvégig éles ellenzője volt az állami abszolutizmusnak és a gallikanizmusnak, Lamennais[16]-nek és körének eszméit ifjúkori lelkesedéssel fogadta magába. Lamennais római elítélése után azonban magatartása világos volt, és egyértelműen azonosult a Szentszékével. János-Gábor olyan mértékben élvezte elöljárói bizalmát, hogy már a következő évben egy kis szeminárium rektorává nevezték ki. Fiatal és lelkes lazaristákból és világi papokból létrehozott egy pompás élcsapatot, amely nemcsak az akkoriban ismét magasra csapó forradalmi hullámokkal szállt szembe, hanem a fiatalságot is magával ragadta. Bár a rábízott feladatot hűségesen teljesítette, a missziókért, különösen a kínai misszióért való lelkesedése eleven maradt. Munkája annyira megviselte egészségét, hogy az újoncmester könnyebb feladatával bízták meg.

1829-ben Louis (Lajos) testvérét a kínai misszióba rendelték. 1830- ban indult el, de útközben 1831. május 2-án Indonéziában meghalt. Négy kínai útitársát, akiket a franciaországi anyaházban szenteltek pappá, a haldokló azzal vigasztalta, hogy testvére hamarosan megérkezik. János- Gáborban egyre erősebben ébredt fel a vágy, hogy korán elhunyt testvére helyébe lépjen. Úgy tűnt azonban, hogy a háziorvos határozott ellenvéleménye meghiúsítja terveit. Csak amikor az utóbbi megváltoztatta ítéletét, vált szabaddá János-Gábor számára az út Kínába. 1835. március 21-én indult el két kísérőjével Le Havre-ból, s augusztus 29-én érkeztek meg Makaóba. A kínai üldöztetés miatt, amely végül átterjedt a hosszú ideig megkímélt Kantonra is, a francia lazaristák prokurátora, J. B. Torrette Makaó portugál gyarmatra menekült; ott mint franciát nem fogadták éppen szívesen, de legalább megtűrték. Így adódott, hogy az újonnan érkezetteknek csak az éj leple alatt volt tanácsos felkeresni a prokuratúrát, s ott nagy visszavonultságban és rejtettségben éltek. 1835. december 22-én -- megint csak az éjszaka sötétjében -- elhagyhatta a várost, és tengeri úton eljutott Fukien tartományba. A belső-kínai Hupe tartományt jelölték ki missziós területéül. A dzsunkán való utazást nehezítette, hogy mint idegennek a szigorú kínai törvények miatt nappal el kellett rejtőznie. Az utazás Kiangszi tartományon át Hupeig különösen keserves volt: csaknem négy hónapig tartott, részben gyalog, részben kis csónakokban a hajózható folyókon. 1836. július 27-én János-Gábor súlyos betegen érkezett céljához. Csak három nap múlva tudta elkezdeni hittérítő munkáját; hosszú útját és betegsége napjait a kínai nyelv tanulmányozására használta fel.

Felgyógyulása után elöljárója, A. Rameaux a szomszédos Honan tartományba küldte az ott élő mintegy 1.500 keresztény lelki gondozására. Egy éven belül sikerült János-Gábornak felkeresnie az óriási terület valamennyi keresztényét. Eleinte egy kínai testvér kísérte. Felfedeztetés veszélye miatt éjszakánként utaztak, a nappal apostoli munkában, a keresztények oktatásában és a szentségek kiszolgáltatásában telt el. Az egyes közösségek nagysága szerint nyolc- tizennégy napig maradt egy helyen. Az utak és a közlekedési eszközök rossz állapota miatt nehéz apostolság volt ez. Ám társaival együtt minden fáradságot magától értetődően vállalt. A misszió leírásakor így nyilatkozott: ,,... ha bárki is önsanyargatásra és nélkülözésre vágyakozik, itt bőven talál alkalmat arra, hogy kincseket gyűjtsön az ég számára''.

1838 januárjában János-Gábort kinevezték a Hupe tartománybeli Csajuenkov mintegy 2.000 keresztényt számláló közösségének misszionáriusává. Csajuenkov messze a hegyek között feküdt, ezért viszonylag nagy biztonságot jelentett, bár a keresztények nagy területen oszlottak el. János-Gábornak a lelkipásztorkodás különféle területein már volt néhány szerencsés kezdeményezése. Így például amikor Isten igéjének hirdetésébe belevonta híveit, akik a vasár- és ünnepnapok délutánjain párbeszédes formában adták elő a hithirdető által megadott témákat. Hívei szerették, mert megértéssel és jó szívvel volt a szegény hegyilakók iránt. Európaiak és kínaiak egyaránt szívesen keresték fel, hogy a hegyvidék nyugalmában felüdülésre és vigasztalásra leljenek.

1839. szeptember 12-én Mária névnapját különleges ünnepélyességgel ülték meg, mert három európai pap találkozott össze: két lazarista és egy ferences (Rizzolati). Szeptember 15-én jelentették nekik, hogy hamarosan mandarinok és katonák érkeznek. Mivel rövidesen kiderült, hogy ez a népes csapat idegen misszionáriusokat és keresztényeket keres, a misszionáriusok számára nem maradt más hátra, mint a menekülés. A másik két hithirdetőnek már az első napon sikerült jelentős előnyre szert tennie az üldözőkkel szemben. János-Gábor a legközelebbi hitoktatók egyikénél keresett menedéket. Itt egy másik hitoktató árulása folytán már a következő napon letartóztatták, és megkötözve Kucsing fogházába vitték. Megkezdődött csaknem egy évig tartó szakadatlan keresztútja.

A tartomány fővárosában, Vucsangban az elfogott keresztényekkel együtt polgári és katonai bíróság előtt fogták perbe. A keresztények közül sokan elhagyták hitüket. Az állhatatosakat északra, Tatárországba történő száműzetésre ítélték. A hatóságok egész dühe az elgyengült és beteg francia papra összpontosult. Minduntalan visszatértek arra az alapvető kérdésre, hogy megtagadja-e a hitét vagy nem. Ismételten megkérdezték tőle, hogy tudja-e, hol tartózkodik a többi misszionárius. Minden tagadó választ botbüntetéssel toroltak meg. Rizzolati, aki vucsangi rejtekhelyéről figyelemmel kísérte az eseményeket, szégyenkezve közli, hogyan viselt el János-Gábor érte is negyven bambuszütést. Az alkirály, aki magára vállalta a per lefolytatását, nem tudott elérni semmit kegyetlenkedésével, úgyhogy nem maradt más hátra, mint hogy kiszabja a halálbüntetést.

Mivel a halálos ítéletet a császárnak meg kellett erősítenie, a foglyot felügyelőire bízták. Hősies állhatatosságával, állandó szelídségével és türelmével sikerült megnyernie ezeknek a hétpróbás és durva embereknek az elismerését. Ezt használta fel Rizzolati, hogy a fogolyról közvetítők révén gondoskodjék. 1840. szeptember 11-én a császár megerősítette a halálos ítéletet. Ugyanazon a napon kivégezték. Már 1843-ban megkapta az Isten tiszteletre méltó szolgája címet, 1889. november 9-én pedig boldoggá avatták. [15] Ozanam, Antoine-Frédéric (Milánó, 1813--Marseille, 1853): a

világiak szeretetszolgálatának egyik francia úttörője, irodalomtörténész, a Sorbonne tanára. Boldoggá avatása 1954 óta folyamatban van. [16] Lamennais, Hugues-Félicité-Robert (St.-Malo, 1782--Párizs, 1854): pap a modern katolicizmus egyik úttörője. 1804-ben tért meg, írásaival a pápaságot védelmezte, 1830-ban kiadta az első modern katolikus napilapot. Demokrata-liberális nézetei miatt 1836-ban kiközösítették. Hatása egész Európa filozófiájában és teológiájában érezhető volt.


Spinola Boldog Károly     vértanú † 1622


Szent Pafnúciusz     püspök hitvalló † ~ 360


Szent Prótusz és Jácint     vértanúk † ~ 258


Szent Pulchéria     szűz † 453


Alexandriai Teodora anya

Teodora anya születésére nézve alexandriai volt. Férjhez menvén, az ördög ösztönzésére, aki azt sugallta neki, hogy Isten a sötétben elkövetett vétket nem látja, egyik éjjelen házasságtörést követett el egy fiatal emberrel. Vétke után megvilágosodott az értelme. Nagyon megbánta tettét, és nagy bűnbánatot akart tartani. Kolostorba akart vonulni, de sejtette, hogy férje nem engedi. Felkeresett egy női kolostort, ott a főnöknőnek elmondta bűneit, és tanácsot kért tőle további életére. Egy alkalommal, amikor férje nem volt otthon, , levágta haját, férfi ruhába öltözött és éjjel, titokban egy férfi kolostorba kopogtatott be. Kérte felvételét, hogy vezekelhessen bűneiért. A kolostor főnöke gyöngének tartotta a szerzetesi életre, de felvette.

Ott élt ezután Teodora a férfiakkal, férfias külsővel. Testét böjtökkel sanyargatta. Sokat kellett szenvednie a gonoszlélek támadásaitól, aki a test ösztöneivel intézte ellene támadásait. A kolostori fegyelmet hűségesen megtartotta, a reá bízott feladatokat szívesen teljesítette. Mint szigorú életű szerzetes élt Teodor néven a kolostorban, nagy alázatosságban és nehéz munkákkal. A kolostor ügyében járva, férjével kétszer is találkozott, de az nem ismerte fel. Egy alkalommal, amikor szintén feladatát teljesítette, a szomszédos kolostorban szállt meg. Ott tartózkodott egy fiatal lány. Megvádolták Teodort, hogy tisztátalan kapcsolatba került vele. Ezért kolostorának főnöke és tagjai kiűzték őt a kolostorból. Két évig lakott nem messze egy sátorban, tűrve hideget és meleget. Isten rendelése alapján tűrte a megpróbáltatásokat, emberi gyalázkodásokat és szerzetestársainak megvetését. Hét év múlva visszafogadták a kolostorba és külön helyet jeloltek ki számára. Két évig élt még, ugyanott halt meg 490-ben. . Amikor testét a temetésre készítették elő, akkor látták, hogy ki volt valójában Teodor/Teodora. Haláláról férje is értesült. A temetés után a szerzetesek közé lépett és felesége cellájában lakott. Rövid idő múlva ő is az Úrhoz költözött.