2017. augusztus 28., hétfő

SZENT ÁGOSTON PÜSPÖK
*Tagaste, 354. november 13. +Hippo, 430. augusztus 28.
Aurelius Augustinus 354. november 13-án született Észak-Afrikában, egy numídiai kisvárosban, Tagastéban (a mai Algéria keleti részén). Valószínűnek látszik, hogy a kisbirtokos család római eredetű volt, sorsuk azonban egyre rosszabbra fordult, mert a birodalom egyre súlyosabb terheket rótt rájuk is az adókkal. Ágoston ezért a tanulmányait csak egy jótevő támogatásával fejezhette be, ami önérzetében nagyon sértette.

Atyja, Patricius nem volt keresztény, egész haláláig katechumen maradt, s csak közvetlenül a halála előtt keresztelkedett meg, ami akkoriban nem volt ritkaság. Indulatos, féktelen természetével nagyon sok bánatot okozott a feleségének, Mónikának, aki talpig keresztény asszony volt.

Ágoston szellemének elevensége nagyon korán megmutatkozott. Rendkívül temperamentumos természetet örökölt, nagy volt a fogékonysága is, s ennél csak fegyelmezetlensége volt nagyobb. Diákkorában túlságosan tudatában volt annak, hogy neki a tanulás nem okoz nehézséget. Az első éveket Tagastéban töltötte, később Madaurában egy grammatikus iskoláját látogatta, hogy majdan rétor lehessen belőle. Homérosz és a görög szerzők általában nem hagytak benne mély nyomokat, Vergilius azonban elindította képzeletének szárnyalását. Úgy együtt érzett a hőseivel, hogy Dido királynő szomorú sorsát megsiratta.

Amikor tizenhat éves lett, elfogyott a pénz, és haza kellett térnie Tagastéba. A tétlenség, amelybe kényszerült, nem volt rá jó hatással: rossz baráti körbe került. 371-ben folytathatta tanulmányait: Karthagóba ment, ahol retorikai és jogi előadásokat hallgatott. Itt ismerkedett meg egy számunkra ismeretlen nővel, akivel életközösséget kezdett, és született egy fiuk, akit Deodatusnak neveztek el. Az asszony miatt Ágoston sokáig Karthagóban maradt. A tanulásban elért sikerei felfuvalkodottá tették, anyja vallásosságát ,,dajkamesének'' tartotta. De a hitetlenségben soha nem talált nyugalmat: a szíve mélyén állandóan valami alapvető nyugtalanság élt, ez hajszolta, anélkül, hogy észrevette volna benne Isten kezének működését. Miközben Cicerót olvasta, felébredt benne a bölcsesség szeretete. Majd kezébe került a Szentírás, de ezt is, mint a többi egyházi szerzőt, köztük Jeromost, bárdolatlan nyelvezete miatt félretette.

Nem sokkal ezután a manicheus tanítás hálójába került. A manicheusok a világban tapasztalható sok rosszat azzal magyarázták, hogy két alapvető elve van mindennek: egy jó és egy rossz, és ez a két elv magyarázza az egész világot. Ez a Közép-Ázsiából származó, vallásos színezetű filozófia kétszáz évvel korábban szivárgott be a Földközi- tenger medencéjébe, és súlyos összecsapások történtek képviselői és a kereszténység között. Ágoston eleinte lelkesedett a manicheizmusért, aztán egyre inkább szabadulni próbált belőle, mert hamarosan észrevette a manicheus elméletek mágikus homályosságát és erkölcsi romlottságát. Nyugtalan szelleme sokkal igényesebb volt és az emberi létre vonatkozó kérdései sokkal inkább a lényegre irányultak, semhogy egy ilyen mitikus elgondolásban hosszasan megnyugvást lelt volna. Közben tanár lett Tagastéban, ahol tizenhárom éven át tanított. Karrierje gyorsan ívelt fölfelé: a kis provinciabeli városból előbb Karthagóba, majd Rómába, végül 384-ben a birodalom akkori fővárosába, Milánóba került. Tanítványai csodálták, ő pedig értett hozzá, hogyan bilincselheti magához a hallgatóságot. Ez természetesen nem zárta ki, hogy olykor ki ne fütyüljék a diákjai. Ágostonban semmi nem hiányzott abból a kelléktárból, ami az ifjúság vonzásához szükséges: koraérett, képzett, mesteri szónok volt, és nagyon éles elmével volt megáldva. Tanári sikerei feledtették korábbi szegénységét, sőt, egyre büszkébb lett önmagára. Rómában már azért kilincselt, hogy valahol kormányzói hivatalt kapjon. De mindezek ellenére sem nyugalmat, sem megelégedettséget nem érzett, csak hányódott titokzatos vágyai és várakozásai, a test és a lélek között. ,,Két ember van bennem...''

Milánó lett Istenhez vezető útjának döntő állomása. Mónika utánajött és rávette, hogy szakítsa meg kapcsolatát Deodatus anyjával. Vajon Ágoston valóban szerette ezt az asszonyt? Vallomásaiban sehol nem ejt róla egy gyengéd szót -- ámbár ez még nem bizonyít semmit. Úgy tűnik azonban, hogy a férfi és a nő kapcsolatában csak a testi oldalt látta, s ez mindvégig képtelenné tette arra, hogy a házasság teológiájával részletesen foglalkozzék, és megadja az igaz szerelemnek azt az értékelést, amelyet megérdemel. A szerelemről csak saját ifjúkorának tapasztalatai alapján tudott szólni.

Akkoriban Ambrus püspök (lásd december 7-én) Milánóban naponta prédikált. Ez a római arisztokrata, aki a kicsinyek és szegények pásztora lett, magával ragadó szónoki képességét és kiemelkedő műveltségét püspökként is megőrizte, és ezzel nagy hatással volt Ágostonra. A rétor-tanár Ágostont először a püspök nyelvezete ragadta meg, emiatt kezdte rendszeresen hallgatni. Micsoda szónok! Ám a szónok szavai által az evangélium szólt, és behatolt az ifjú afrikai szívébe. Lelki-szellemi fejlődésére végül Plotinosz olvasása volt még nagy hatással, de egyelőre a siker, a pénz és a házasság még mindig erősebben vonzotta.

Közben egyre szaporodtak a jelzések, amelyek Isten felé terelték lépéseit. Mélyen megrendítette Remete Szent Antal élete (lásd január 17-én), amelyet Szent Atanáztól olvasott, és meglátta benne a szerzetesség ideálját. Egyre inkább érlelődött benne a megtérés gondolata, de az utolsó lépést Istennek kellett megtennie. Ágoston ezt soha nem felejtette el, akkor sem, amikor később püspökként a pelagiánusokkal vitatkozott.

A Vallomásokban így olvashatjuk a jelenetet: Kereste a magányt, ezért egyik milánói barátjának kertjébe húzódott vissza. Sírt, mert a szívét egymással ellentétes erők feszítették, és imádkozott, sőt kiáltozott kilátástalanságában: ,,Meddig még, Uram?'' A zsoltáros szavában újra meg újra magára ismert. És akkor váratlanul meghallott egy vékony gyermekhangot, amely ezt ismételgette: ,,Tolle-lege, tolle- lege'', azaz ,,Fogjad-olvasd, fogjad-olvasd''. Kezébe vette az előtte fekvő Szentírást és ennél a helynél ütötte fel: ,,Vessetek véget a kicsapongásnak és a tobzódásnak, a civakodásnak és a versengésnek. Öltsétek magatokra Urunkat, Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek a testeteket, nehogy bűnös kívánságokra gerjedjen'' (Róm 13,13).

Ez Isten válasza volt a kiáltozásokra és békét, megnyugvást adott Ágoston szívének: ,,Úgy áradt szívembe a szó, mint az erős fény, amely elűzött minden bizonytalankodást és sötétséget.'' Az út, amely harminckét évig tartott, elvezette az Úrhoz. Hosszúnak tűnt, de a felfedezést, Krisztus megtalálását úgy őrizte a szívében ezek után mint a hála kiapadhatatlan forrását. Ez vallomásainak alaptémája: ,,Oly későn szerettelek meg Téged, te mindig új és régi Szépség, későn szerettelek meg. De hogyan történhetett ez: Te bennem voltál, és én kívül voltam saját magamon. Hívtál engem, és a kiáltásod legyőzte a süketségemet; felragyogtál, és fényességed elűzte vakságomat; illatod felhője felgomolygott és belélegeztem, és most epedek utánad; megízleltelek, és most éhezem és szomjazom Rád; megérintettél, és fellángoltam a békességért, amely Tőled való.''

Előadásait ezután még néhány hétig folytatta, aztán lemondott tanári állásáról. Édesanyjával, a fiával és néhány barátjával együtt visszavonult Cassiacumba, amely Milánótól északra fekszik mintegy harminc kilométernyire. Egyik barátjának volt ott birtoka. 387. április 23-án, húsvét vigiliáján Ambrus püspök megkeresztelte.

Édesanyja, Mónika a hazafelé vivő úton meghalt Ostiában. Maga Ágoston a következő év őszén látta meg újra a szülőföldjét. Mindenét eladta és barátaival szerzetesi életet kezdett, éppen úgy, mint Nagy Szent Vazul. Életük elmélyült imádságból, aszkézisből, filozófiai és vallásos tárgyú beszélgetésekből állt. Ez a szakasz három évig tartott (388--391). Jelet várt Istentől, hogy hogyan folytassa tovább az életét, s olyan jelet kapott, amit nem várt.

Egy napon Hippóban (a mai Bone) a templomban volt. A város öreg püspöke, Valerius éppen arról beszélt a híveknek, hogy válasszanak ki maguk közül egy férfit, aki papként a segítőtársa legyen, főként a prédikálásban. A jelenlévők észrevették Ágostont, s egyszer csak felhangzott és egyre erősebben zengett a szó a hívek körében: ,,Ágoston legyen a pap!'' A jelölt tiltakozott, mentegetőzött, sírt, de hiába, a szentelése eldöntött kérdés volt.

Ezzel az aszkézisnek egy olyan formája jelent meg az életében, amelyre a sokféle lehetőség között töprengve egyedül nem vágyott. Azt jelentette ugyanis a papsága, hogy fel kellett adnia kedvelt tanulmányait, a szemlélődő életet, el kellett búcsúznia a barátaitól - - mindezt egy nagyon fáradságos szolgálat kedvéért. De éppen ez a lemondás tette számára lehetővé, hogy a testvérek szolgálatában mélyebben megértse Krisztus misztériumát, Krisztusét, aki ezzel a kicsi, lármás hippói emberekből álló egyházzal is egy testet alkot.

Új feladata arra ösztökélte, hogy szemlélődését és tanulmányait a Szentírásra, a Hagyományra, teológiai és lelkipásztori kérdésekre irányítsa. Harmincöt éves volt ekkor.

Öt évvel később meghalt Valerius püspök, és Ágoston követte őt a püspökségben. Hippó akkor Észak-Afrika második legjelentősebb városa volt. Ágoston hatása pedig messze túlsugárzott a város határán: hamarosan ő lett az egész észak-afrikai püspökkollégium feje, sőt, az egész Egyház teológiai öntudata és lelkiismerete. De azért mindenekelőtt a hippói egyház szolgálatában élő püspök volt. ,,Nem elnökölni, hanem szolgálni'' -- így határozta meg többször is a püspöki hivatalt. Papjaival, diákonusaival és klerikusaival szigorú szabályzat szerint, kolostori közösségben élt. A szerzetesi élet mindvégig a szeme előtt lebegett, ez az életmód pedig bizonyos aszkézist, szegénységet és elzártságot követelt. Ezért mindazok, akik vele együtt éltek, vagyonukról lemondtak, és átadták a közösségnek.

Napról napra végezte a liturgiát és szolgáltatta ki a szentségeket. Vasárnaponként és ünnepeken prédikált, gyakran naponta kétszer is. Közel ezer ilyen beszéde maradt ránk, és valamennyi arról tanúskodik, hogy Ágoston rendkívüli módon ismerte a Szentírást. Emellett a katechumenokat fel kellett készítenie a keresztségre, gondoskodnia kellett a hippói egyház javainak kormányzásáról, igazságot is kellett szolgáltatnia peres kérdésekben, foglalkoznia kellett a szegények és árvák gondjaival, és meg kellett szerveznie a városban a karitatív tevékenységet. Gyakran emlegette, hogy ,,összeroskad a püspökség gondjai alatt''.

A püspöki teendők ellátása mellett nem hanyagolta el a teológiát sem. Mikor meghalt, 113 könyv és 218 levél maradt utána. Ezekben az írásokban követni lehet az egyetemes és az afrikai egyház összes korabeli vitáját. Különösen sok nyomot hagyott bennük a donatista szakadás és a pelagianizmus eretneksége. Az előbbi az afrikai egyház egységét bontotta meg, az utóbbi a kegyelemtan területén hirdetett tévtanításokat. A teológiai művek írása közben is az a cél vezette Ágostont, hogy korának és a jövendő Egyháznak szolgálatára legyen. Igaz, saját kora teológiai problémáit oldozgatta, de mindenütt olyan szellemi-lelki tapasztalatok mutatkoznak meg műveiben, amelyek minden kor hívőihez szólnak.

426-ban Ágoston segédpüspököt vett maga mellé. A vandálok már három hónapja ostromolták Hippót, amikor meghalt 430. augusztus 28-án. A város eleste után holttestét először Szardínia szigetére vitték, majd Luitprand 722-ben átvitette Páviába.

Kevés olyan alakja van a keresztény ókornak, aki annyira ismerős lehetne számunkra, mint a Vallomások szerzője, Szent Ágoston. Ennek magyarázata az, hogy ritka a világirodalomban az olyan mű, amely annyira hűséges képet rajzol alkotójáról, mint a Vallomások.

Későbbi aszketikus szigorát és jámborságának néhány kevésbé érthető megnyilvánulását az a hosszú út magyarázza, amellyel rátalált az Igazságra. Ifjúkorának szerelmi kapcsolata magyarázza szinte haragos indulatát, amellyel haláláig szembefordult az érzékiséggel és a testtel. Utolérhetetlen módon írta le Istenhez vezető útját. Vázolja Istennek azt a felfedezését, amely ,,abban a mélységben történik, amely mélyebb, mint minden bennem lévő mélység, és magasabb, mint minden bennem lévő magasság.''

Misztikus tapasztalatait olyan formulába foglalta össze, amely később Pascalnál visszhangzik: ,,Isten és a lélek! Más semmi? Igen, más semmi!''

Gondolkodásának és jámborságának végső gyökerei személyes tapasztalatába mélyednek. Isten iránti szeretete abban a finom szeretetben fejeződik ki, amellyel ,,Krisztusnak szolgál a tagjaiban'', de e tagokat azzal a szeretettel szereti, amellyel Krisztus szerette őt. Mindeneket Istenért szeret, aki maga a szeretet. Önmagát úgy írja le, mint aki Isten sátorában áll, ,,magával ragadja egy belső muzsika és annak csodálatos összhangja'', amelytől a test és a vér háborgása elcsendesül, és ,,az Isten házába vivő útra vezérli''. Azt azonban tudja, hogy az elragadtatás csak egy pillanatig tart, ezért sóhajtozik törékeny testének terhe alatt, és mégis szárnyal a remény. Gyakran mondta: ,,Menj és énekelj, mert Isten áll ennek az útnak a végén!''

Ezek ennek a rendkívüli embernek a lényeges vonásai, akiről tudnunk kell, hogy lehetetlen formulákba szorítani, mert sokkal gazdagabb minden formulánál; túlságosan őszinte és lebilincselő ahhoz, hogy meg ne bocsátanánk neki korlátait és túlzásait.

Victorius Vitensis az 5. század végén tanúskodik arról, hogy Szent Ágostont Hippóban augusztus 28-án temették el. Rómában legkésőbb a 8. század óta ezen a napon ülik ünnepét.


--------------------------------------------------------------------------------

A keresztény ókor kimagasló egyháztanítója különösen akkor válik vonzóvá, amikor felfedezzük, hogy milyen sokban hasonlítunk hozzá mi, mai emberek. Személyének varázsa: fáradhatatlanul kutató és töprengő elméje, boldogságvágya és az igazság utáni szomjúsága főleg a Vallomásokban mutatkozik meg.

Ő, aki megfogalmazta a sokszor idézett tételt: ,,Nyugtalan a mi szívünk, mert csak Istenben talál nyugodalmat'', a megtérése előtti időről így ír: ,,Mindig lázadoztam, sóhajtoztam és sírtam, indulatba jöttem, és nem találtam sem békét, sem megoldást. Megtépett, vérző szívet hordoztam a keblemben, amely nem talált nyugalmat, de még helyet sem leltem, ahol nyugodtan lehajthattam volna a fejemet. A testi gyönyör, a játékok, az ének, a feldíszített termek és lakomák, az éjszaka örömei, de még a könyvek és a versek sem tudtak megnyugtatni. Minden ijesztett, még a világosság is. Mindent, ami hamis volt, iszonyatosnak találtam. Csak a sóhajtozás és a könnyek hoztak egy kis időre enyhülést. Ó, Uram, hozzád kellett volna emelnem a lelkemet!''

A híres tanárt egyszer felkereste egyik honfitársa, a keresztény Ponticianus. Miközben beszélgettek, megakadt a szeme egy könyvön, amely ott hevert Ágoston asztalán: Szent Pál levelei voltak. Ponticianus szerencsét kívánt e levelek olvasásához, majd szemmel látható lelkesedéssel mesélte Ágostonnak, hogy két trieri barátja hogyan tért meg a kereszténységre Szent Antal életrajzának olvasásától. Ágoston lelkében felviharzott az indulat. Alighogy a látogató elhagyta a házat, megragadta barátjának, Alypiusnak a karját és azt mondta neki: ,,Hallottad ezt, Alypius? A tanulatlan szerzetesek a pusztában fölkelnek, és belépnek a mennyek országába, mi pedig a tudományunkkal egyetemben nyomorult szenvedélyeinkben fetrengünk!'' Azzal kirohant a kertbe, levetette magát a földre egy fügefa alatt... és ekkor hallotta meg azt a gyermekhangot, amely elindította a megtérését.

Egyszer -- mondja a legenda -- a tudós Ágoston a tengerparton sétált föl és alá, és azon töprengett, hogyan tudná megragadni az Isten lényegét. Egyszer csak meglátott egy kisgyermeket, aki kagylóval merte a tenger vizét a mélyedésbe, amelyet a fövenybe ásott. ,,Mit csinálsz?'' -- kérdezte Ágoston. ,,Kimerem a tengert'' -- válaszolta teljes komolysággal a gyermek, és folytatta tovább a meregetést. ,,És gondolod, hogy sikerülni fog?'' -- kérdezte nevetve a szent. ,,Nekem ez biztosan előbb fog sikerülni, mint neked az, hogy megragadd az Isten lényegét!'' -- felelt a gyermek, és ezzel eltűnt.

Egy beszéde, amelyet a püspökké szentelése évfordulóján mondott, elárulja, hogy mennyi gondja volt, és mi mindent kellett tennie a pásztornak a nyájáért: ,,A lázítókat dorgálni, a kislelkűeket vigasztalni, a gyengéket ölbe venni, az ellenfelekkel megküzdeni, a rágalmazóktól óvakodni, a tudatlanokat tanítani, a resteket serkenteni, a vitatkozó kedvűeket fékezni, a beképzelteket kijózanítani, a kötekedőket megbékíteni, a szegényeken segíteni, az elnyomottakat kiszabadítani, a jókat bátorítani, a rosszakat elviselni, és -- ó -- mindenkit szeretni... Újra meg újra prédikálni, vitatkozni, inteni, építeni, mindenki számára készen állni -- nagy teher, nyomasztó és fáradságos munka. Senki nem kívánhatja annyira a gondoktól és fáradalmaktól való szabadulást, mint én. Hiszen nincs annál szebb és kívánatosabb, mint távol minden lármától Isten titkait kutatni... Mondhatom: Mi hasznom abból, hogy untatom az embereket, és figyelmeztetem a rosszakat: ezt ne tedd, azt jól tedd, hagyd abba ezt!? Mire jó, hogy mindenkiért felelősnek érzem magam? De ez az evangélium, amely engem megrettent.''

Egyszer a püspök prédikáció közben hirtelen elvesztette a gondolatmenet fonalát, és egész más irányban folytatta beszédét, mint eredetileg tervezte. Mikor az asztalnál ez szóba került, Ágoston úgy vélte, az Úr azért engedte meg ezt az emlékezetkihagyást, hogy az előre meg nem fogalmazott mondatok valakinek különösen szóljanak a hallgatóságban. És valóban: nem sokkal később jött valaki, egy kereskedő, leborult Ágoston előtt, és megvallotta, hogy eddig ő a donatisták hitét vallotta, de az előbb elhangzott prédikáció második fele úgy meggyőzte, hogy visszatér a katolikus hitre.

Apró dolgokban is megnyilvánult, hogy milyen jó gyakorlati érzéke volt a lelkipásztorkodáshoz. Közös asztaluk lapjára ráíratta a következőt: ,,Ha valakinek a nyelve szívesen köszörülődik távollévők életén, az tudja meg, hogy ez az asztal nem neki való!'' Amikor pedig Hippóban éhínség volt, beolvasztatta a templom arany felszerelési tárgyait, a kelyheket is, és eladva az aranyat az árával segítette a nyomorúságban lévőket, az oltárnál pedig fából készült kehellyel misézett, mondván: ,,az Úr vére is fán ontatott értünk!''

Ágoston kora történelmileg nyugtalan korszak volt: hanyatlása korát élte a római birodalom, az Egyházat pedig különféle tévtanítások osztották meg. Amikor Marinus hadvezér diktatúrát vezetett be Észak- Afrikában, Ágoston kihirdette, hogy az Egyház újra az üldözés állapotába került. Ő maga így írta le a helyzetet: ,,Akkoriban könnyen lehetett embert találni a rágalmazásra. Könnyen akadt valaki, aki bármit bizonyított, amit parancsoltak neki, ha megígérték, hogy ezzel megmentheti az életét. És egyetlen tanú vallomása alapján úgy távolítottak el embereket az útból, mintha közönséges gonosztevők lettek volna.''

Ágoston a maga igaz tanításával különösen a donatisták szemében volt szálka. Fennen hirdették a szószékeiken, hogy üssék agyon Ágostont, mint egy farkast, mert zavarja a nyájat. Néhányszor útja közben rá is támadtak, hogy megöljék, de mindannyiszor sikerült megmenekülnie. Mikor azonban a donatisták zsinatra jöttek Karthagóba, alaptételének megfelelően -- gyűlöld a tévedést, de a tévedő embert szeresd! -- mérsékletre intette híveit: ,,Betegekkel van dolgotok! Begyulladt a szemük, ezért nagyon óvatos és gondos ápolásra szorulnak. Most senki nem keresheti a vitát, még csak nem is védheti a maga hitét vitatkozással, mert abból szikra pattanhat ki. Lehet, hogy azt mondjátok: ťAttól tartunk, hogy egyáltalán nem lehet segíteni ezen a bajon.Ť Megengeditek, hogy javasoljak valamit? Mi (a zsinati atyák) tárgyalunk értetek, ti pedig imádkozzatok értünk!''

Amikor 410-ben Alarich gót katonái elfoglalták Rómát, Észak- Afrikában is rémület tört ki. A keresztények azon keseregtek, Isten hogyan engedhette ezt megtörténni; a pogányok pedig elkeseredve mondták, hogy mindaddig, amíg Róma a maga isteneit imádta, nagy és sebezhetetlen volt, most pedig a keresztények miatt romlásnak indult. Ezek a panaszok arra indították Ágostont, hogy megírja De civitate Dei, 'Az Isten városáról' című művét. De ahelyett, hogy általános panaszba kezdett volna Róma pusztulása miatt, a hódítók iránti elismerésével indítja a művet: a régi háborús szokásoktól eltérően ezek az észak felől jött barbárok emberségesen bántak a keresztényekkel, és nem bántották azokat, akik a templomokban kerestek menedéket. De vajon a római kultúra, a római birodalom valóban olyan értékes, hogy vigasztalhatatlannak kell lenni a pusztulása miatt? A hagyomány úgy tudja, hogy Nagy Károly szívesen hallgatta, ha a De civitate Deiből olvastak fel neki, és a szerző iránti elismeréstől indítva egyszer elragadtatással így kiáltott: ,,Bárcsak volna tizenkét ilyen ember a birodalomban!'' Alcuin pedig, a császár lelki tanácsadója, így válaszolt: ,,Felség, miért kívánsz te tizenkét ilyen embert, ha az ég és föld Ura megelégedett azzal, hogy egyetlen ilyen szentje legyen!''


--------------------------------------------------------------------------------
Kérünk, Istenünk, újítsd meg Egyházadban azt a szellemet, amellyel Szent Ágoston püspököt eltöltötted, hogy mi is csak téged szomjazzunk, aki a bölcsesség forrása vagy, és téged keressünk, akitől az égi szeretet származik!

Példája:
    Jó gyónás után csapj át a másik végletbe: légy erős!


Szent Hermesz     vértanú, † 2.szd.           


GILBERT MIKLÓS (GABRIEL AB AVE MARIA) I. r. (1463-1532)

Már ifjúkorában nagy tiszteloje volt a Boldogságos Szuznek. Egyszer egy ferences szentbeszédét hallotta a Szeplotelen Fogantatásról: a beszéd hatására jelentkezett ferencesnek. Tudása és erényei miatt többféle rendi hivatallal is felruházták, híre azonban egy rendalapítással kapcsolatban lett közismert. Valois Johanna királyno, III. rendi, 1499-ben lett a Berry tartomány úrnoje, s ekkor határozta el, hogy régi tervét, a Boldogságos Szuz tiszteletére egy noi szerzetesrend alapítását megvalósítja. A szerzetesi közösséget ferences szellemben kívánta megalapítani, elnevezése: A Boldogságos Szuz tíz öröme (vagy gyönyörusége) rendje, másként az Angyali Üdvözletrol nevezett rend. Feltárta tervét ferences gyóntatója, Gilbert Miklós atya elott, aki a rend eszméjét örömmel tette magáévá és segített mind az új tagok toborzásában, mind az életszabály összeállításában. Az alapgondolat Johannától származott, o ugyanis éveken át. elmélyedt Mária tíz erényébe s ezekre építette föl rendjét. A tíz erény Mária tíz öröme: tisztaság, okosság, alázat, hit, imádság, engedelmesség, szegénység, béketurés, jóság, együttszenvedés. A szerzetes közösséget röviden annunciátáknak nevezték, mivel keletkezése az Angyali Üdvözlettel (Annunciatio) van kapcsolatban. A szerzet egyházi jóváhagyása 1502-ben történt VI. Sándor pápa által és ebben nagy szerepe volt Gilbert atyának is. Johanna (1920 óta a szentek közt tiszteljük) 1505-ben halt meg. Utána Gilbert atya lett a rend védoje, terjesztoje, X. Leó pápa óta a Szent Szuz egész rendjének generálisa. X. Leó adta Gilbert atyának az új nevet: Gabriel ab Ave Maria. Erre az elnevezésre rá is szolgált: Mária-tisztelete miatt. Szentbeszédeiben legtöbbször a Magnificat egy-egy versét választotta témául. Amikor Párizsban gvárdián volt, egy teológiai tanár elotte támadta a Szeplotelen Fogantatás tanát. O olyan meggyozoen érvelt, hogy végül a tanár bevallotta vereségét. Halála elott mondta: Még ma látni fogom a dicsoséges Istenanyát. És elkezdte a Magnificat-ot. A végso vershez érve boldogan távozott a földi életbol. Aug 27- én halt meg. Az annunciáta novérek bourges-i* templomában temették el. Boldoggá avatási eljárását elindították, de még nem fejezodött be.


Imádság:
Istenünk, te boldogemlékú Gilbert Miklós atyát arra választottad ki, hogy a Szuzanya erényeinek követésére alakuló új szerzetesrend társalapítója legyen. Segíts minket, hogy Mária erényeinek követése által Istennek tetszo életet éljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Mózes atya

Mózes Etiópiából származott, egy nemes ember rabszolgája volt. Ura sokszor volt kénytelen megbüntetni lopásért és engedetlenségért. Egyre rosszabb viselkedésű lett. Hajlott a részegségre is. Egy alkalommal megölte társát, ezért menekülnie kellett. Beállt egy rablóbandába és annak vezére lett. Ennyi rosszaságban eltöltött élet után 40 éves volt, amikor Isten kegyelme érintette lelkét. Teljesen megváltozott, Amilyen gonosz volt addigi élete, olyan hősi módon vezekelt érte. Jelentkezett egy kolostorban, nyilvános vallomást tett bűneiről, kiállt minden próbát és elvállalt minden vezeklést. Mivel azt hallotta, hogy az ördög kísértései ellen legjobb a virrasztás, hat éven át nem hunyta le szemét. Éjszakánként a szerzetesek üres edényeit titokban megtöltötte vízzel. Ez meghozta neki a lelki békességet. Szent élete ellenére is előtte voltak korábbi tévelygései és ez nagy alázatosságra nevelte. Részesült az áldozópapság kegyelmében is. Hozzá is sokan fordultak jó tanácsért, lelki utasításért. Rövid, egyszerű, szavakban adta ezt meg mindenkinek. Életének és szavainak feljegyzése a mai napig megmaradt. 400 körül vértanúi halállal fejezte be életét. Megölték a kolostorra támadó barbárok.


Szent Sándor     püspök és hitvalló, † 337