2017. július 17., hétfő

SZENT ANDRÁS és SZENT BENEDEK
*Lengyelország, 10. század +Szkalka, 1010 körül
A fehér kámzsás pálosok Czestochowájába vasúton utazó magyar zarándok többnyire a Vág folyó völgyének veszi az útját. A vonat ablakán kitekintve Lipótvár (Leopoldov) vasúti csomópontjától kezdve egyik várrom a másikat éri. Ezek sorában a folyó jobb partján Trencséntől nem messze a Fehér-Kárpátok hegyvonulatában található a szkalkai klastromrom és a hajdani bencés apátságnak ma is használatban levő, kéttornyú temploma. Július 17-én, majd különösen az ezt követő vasárnapon közeli és távolabbi zarándokok lepik el e búcsújáró helyet.

András és Benedek életét Boldog Mór pécsi püspök írta meg. Eszerint Szent István királyunk uralma idején jöttek lengyel hazájukból Magyarországra. Zoerardus (Szvorad, magyarosan: Szórád) lengyel hagyomány szerint már odahaza is remeteként élt a Dunajec folyó mellett, ami nem valószínűtlen adat, ha figyelembe vesszük, hogy Ottó császár Boleszláv lengyel fejedelem kérésére Szent Romuáldnak, a kamalduliak későbbi rendalapítójának egyik Ravenna környéki szigetmonostorából küldött hithirdető szerzeteseket. Magyarországon előbb a Szent István alapította zoborhegyi bencés apátság tagjai lettek, Nyitra vára közelében. Ott adta Fülöp apát Zoerardusnak az András nevet. Úgy látszik azonban szíve itt is a korábban megszokott remeteélet felé vonzotta, mert Fülöp apát engedélyével remeteségbe vonult a Trencsénnel átellenben emelkedő Szkalka (= kis szikla) barlangjába. Az ilyen remeteséget nem úgy kell elgondolnunk, hogy a kolostori közösséggel minden kapcsolat megszakadt. András időnként megjelent Zoborhegyen, hogy részt vegyen a közös ünnepi zsolozsmán és konventmisén, de avégett is, hogy Fülöp apát kezéből átvegye a kopott helyett az új rendi ruhát, vagy a nagyböjt 40 napjára való 40 darab kókuszdiót. Másrészt a szerzetestársai is meg-meglátogatták őt szkalkai magányában. A nem messze fakadó hőforrás vize is odavonzhatta azokat, akiknek köszvényére vagy más ízületi bajára hasznos volt ez a kénes hévíz. (Ma kiváló fürdőhely Trencsénteplic, szlovák nevén Trencianske Teplice.) Különösen barátja és tanítványa, Benedek volt gyakori vendége.

András nemcsak ételben s italban tartott szigorú mértéket. A testének szükséges alvást is minden módon megkurtította. Pihenőhelye egy tölgy laposra faragott törzse volt. Ezt azonban sövénnyel fonta körül, a sövényt pedig teletűzdelte kihegyezett nádszálakkal, hogy fölébredjen, ha elszundítva oldalt dől és a sövényhez ér. A feje fölé fából faragott korongot helyezett, s négy nagy követ függesztett föl rá, hogy a feje ezekbe ütközzék, ha előredől vagy hátrahanyatlik szunyókálás közben. Az önfegyelmezésnek ezen eszközeivel szokták őt később ábrázolni.

Bizonyára a favágás is a hazájából és korábbi földműves életmódjából magával hozott készsége volt. Ezt szkalkai magányában is kiadósan gyakorolhatta, hiszen akkoriban az a terület még a gyepük (korabeli országhatár) előtti őserdő volt. András szerette ezt a munkát, de a sok böjtölés miatt hiányzott hozzá a testi ereje, s ezért nemegyszer elájult munkája közben. Mindez csakhamar felőrölte életerejét, úgyhogy egy alkalommal a tisztelői holtan találtak rá barlangjában. Tüstént értesítették a zoborhegyi bencéseket, akik a holttestét Nyitrára szállították, s ott a Szent Emmerám tiszteletére épült székesegyházban temették el.

A történtek után Benedek vonult el a szkalkai magányba... De csak 3 évvel élte túl mesterét. Rablók támadtak rá kincseket keresve rejtekében. Mikor rájöttek, hogy csalódtak számításukban, agyonütötték, holttestét lehurcolták a Vág partjára, és a sebes folyóba vetették. Később a hívek megtalálták, Nyitrára szállították, s az ottani székesegyházban mestere, Szent András mellé temették.

Az említett szkalkai bencés apátságot Jakab nyitrai püspök alapította 1224-ben. A két remete koporsója azonban a nyitrai székesegyházban van, a keresztlevétel oltára mögötti kápolnában, s ide, valamint a zoborhegyi kolostor romjaihoz kegyelettel zarándokolnak a város és környéke szlovák és magyar katolikusai. Személyük és működésük így három közép-európai ország helyi egyházának összekötő hídja.


--------------------------------------------------------------------------------

Boldog Mór püspök így ír a szent remetékről legendájukban (Vargha Damján fordításában):

,,Egyszer a vadonban tanyázó rablók egy erdőben összekaptak, és a hosszas verekedésben egyikük súlyosan megsebesült. Az összecsapás után, minthogy a sebesültet társai nem akarták az erdőben elhagyni; meghányták-vetették a dolgot, és úgy határoztak, hogy a fentebb említett András (ez volt Zoerard szerzetesi neve) barlangjába viszik, akinek híre ekkor már a környéken mindenfelé elterjedt. Minthogy azonban a helye még jó messze volt, a rabló útközben kiszenvedett. A holttestet mindazonáltal elcipelték a barlanghoz, és ott letették. Mikor azután úgy éjféltájt a hullát el akarták földelni, a lélek visszatért a halottba, és kezdett fölemelkedni. Erre a jelenlevők szörnyen megrémültek, és ijedtükben futásnak eredtek. De az újra életre ébredt visszahívta őket, mondván: Barátaim, ne féljetek, ne fussatok el, engem Szent Zoerard támasztott föl életre a halálból. Azok pedig örömükben sírva fakadtak, és kérték, hogy menjen velük. Ő azonban kijelentette, hogy ebből a barlangból sohasem távozik el, hanem mindvégig ott szolgál Istennek és Szent Zoerardnak. Úgy is cselekedett, ahogy megfogadta, és egész haláláig ott maradt.''


--------------------------------------------------------------------------------
Urunk és Istenünk, ki megörvendeztetsz minket Szent András remete és Szent Benedek vértanú ünnepével, kérünk, segíts, hogy az örök boldogságban velük együtt dicsőíthessünk Téged!

SZENT ANDRÁS Példája:
    Imádhoz keress csendes magányos helyet - akár egy templomban.

SZENT BENEDEK Példája:
    A Világ képtelen megérteni, hogy a mi számunkra Isten a legnagyobb kincs!


Szent Elek     hitvalló,        


Szent IV. Leó    pápa és hitvalló, † 855       


Szent Marcellina     szűz, † 397       


POSTEL SZENT MÁRIA-MAGDOLNA rendalapító, apáca
*Barfleur, 1756. november 28. +Saint-Sauveur-le-Vicomte, 1846. július 16.
Marie-Madeleine Postel 1756. november 28-án született Barfleurben. Mivel születésekor csaknem meghalt, szükségkeresztségben részesült; a Julie-Françoise-Catherine nevet kapta. Már gyermekkorában feltűnt nagy jámborságával, felebaráti szeretetével és önsanyargatásaival. Megengedték neki, hogy már kilencévesen az első szentáldozásához járulhasson. Később a valognes-i bencés nővéreknél kapott rendkívül gondos nevelést. A szerzeteséletre nem érzett hivatást, így tizennyolc évesen visszatért családjához, és Barfleurban nevelőintézetet nyitott. Mint kiváló nevelő csakhamar nagyszerű eredményt ért el. Ebben az időben kezdett vezeklő életmódjához haláláig hű maradt. Teljes megtartóztatást és szigorú böjtölést vállalt; ostorozta magát, vezeklőövet és vasfűzőt hordott.

A forradalom zűrzavarai közepette határozott ellenállást tanúsított Barfleur új plébánosával szemben, aki letette az alkotmányos esküt. Julie Postel saját házában oratóriumot rendezett be, s megszerezte az engedélyt, hogy ott őrizhesse az Oltáriszentséget, sőt áldoztathasson is. Ismételten csak hajszálnyira kerülte el a letartóztatást. A vallásszabadság visszaállítása Barfleurben nem jelentette a béke idejét, mert a körülmények különleges találkozása folytán a plébánia két plébános viszálykodásának tárgya lett; Julie Postel befolyása nagymértékben hozzájárult az egység helyreállításához.

Julie Postel régóta olyan kongregáció alapítására gondolt, amely az oktatást és a betegápolást szolgálja. Amikor 1805-ben felajánlották, hogy Cherbourg-ban vegyen át egy iskolát, lelkivezetőjéül és tanácsosául a szent életű Cabart abbét választotta, aki hajlandóságot mutatott terve iránt. Sikerült megnyernie három jelentkezőt, és a püspök is bátorította szándékában. A kis közösség, amely a ,,Pauvres Filles de la Miséricorde'' (Irgalmasság Szegény Nővérei) nevet kapta, 1807. szeptember 8-án tette le első fogadalmait. Julie Postelt Mária- Magdolna rendi nevén főnöknővé nevezték ki. A nővérek száma lassanként növekedett, és így végre átvehették Octeville iskoláját. Rövid idő múlva azonban a Gondviselés Nővérei Cherbourgban ismét megnyitották azt az iskolát, amely a forradalom előtt az övék volt. Postel anya erre visszavonult, és 1810 végén kis csoportjával együtt elhagyta a várost. 1811 szeptemberében Tamerville-ben berendezkedtek egy volt iskolában, s legelőször is maguk köré gyűjtöttek egy tucat árva gyermeket. A helybeli tanítónőnek, aki versenytársait vélte bennük, sikerült ellenük hangolnia a városi tanácsot. A nővérek ezért elhagyták Tamerville-t, és Valognes-ban alkalmi munkákból tengették életüket, meglehetős szűkösen. Ebben az időben a több haláleset által megtizedelt kis közösségnek már csak hat tagja volt, ezért Cabart abbé a feloszlatásukat javasolta. Rendíthetetlen bizalmában azonban Mária-Magdolna anya elutasította ezt a javaslatot.

Végül sikerült megvetniök a lábukat egy Tamerville közelében lévő faluban, ahol 1816 júliusában a polgármester rájuk bízott egy iskolát. A főnöknő megszervezett itt egy virágzó nevelőintézetet, és a törvény követelményei szerint hatvanhárom évesen még vizsgákat is tett, hogy megkapja a tanítási engedélyt. Utánpótlásuk növekedett, s így lehetővé vált néhány további alapítás létrehozása a közelben. Anyaház céljára sikerült megvásárolniok az egykori Saint-Sauveur le Vicomte apátság elhanyagolt épületeit. Idővel azután sikerült itt a közösséget némiképp megfelelő módon elhelyezni. 1837-ben a kongregáció elöljáróul kapta Delamare abbét, a későbbi luçoni püspököt, aki nagy segítséget jelentett a főnöknő anyának. A nővéreknek végleges alkotmányt adott, amely a keresztény iskolatestvérek szabályzatának mintájára készült. Ekkor a kongregáció minden tagja noviciátust végzett, majd 1838. szeptember 21-én új fogadalmakat tettek. Az új regula ellenére Delamare abbé megengedte az idős Postel anyának, hogy folytassa addigi vezekléseit. Postel anya ezután nemsokára olyan munkához fogott hozzá, amelyet nagyon a szívén viselt: a szép, de romokban heverő apátsági templom helyreállításához. Szegénységük ellenére határozottan kezdett munkához, és akkor sem hagyta abba, amikor 1842. november 24-én egy forgószél ledöntötte a nagy tornyot, és tönkretette az addigi eredményeket. A nővérek gyűjtögettek és koldultak, s az alapítónő halála után sikerült befejezni a művet.

Mária-Magdolna anya utolsó éveit egy fájdalmas összeütközés árnyékolta be. Saint-Sauveur plébánosa elismerte ugyan az anya kiváló erényeit, de különös módon irigykedett rá, és mindent megtett, hogy nehézségeket gördítsen eléje. Így a falu iskoláját először más nővéreknek, majd egy laikus tanítónőnek adatta át; gondja volt rá, hogy a helyi közigazgatás megtagadja az árva gyermekek részére alapított otthontól a szerény anyagi támogatást is. Mindezek a zaklatások sem voltak képesek megakadályozni a kongregáció további fejlődését.

1841-ben és 1842-ben is tizenhét új nővér tett fogadalmat. Halálakor Mária-Magdolna anya harminchét alapítására tekinthetett vissza, közülük egy Párizsban volt.

Az iránta megnyilvánult tisztelet egészen szokatlan volt. Alázatossága ellenére sem maradtak rejtve nővérei előtt természetfölötti adományai, s az életében előfordult rendkívüli jelenségek sem: csodák, jelenések, jövendölések, a szellemek megkülönböztetése, eksztázisok. Mindig egyszerű, barátságos, jóságos, tapintatos és figyelmes tudott lenni. 1846 elején észrevehetően lehanyatlott ereje és egészsége. Miután előre megmondta halála napját, 1846. július 16-án elhunyt. Sírja csakhamar sok zarándok célja lett. 1908. január 22-én boldoggá, 1925. május 24-én szentté avatták.

Imádság:
Add, Urunk, Istenünk, hogy Szent Mária Magdolna szűz példája szítsa fel szívünkben az istenszeretet lángját, amelyet szerzetescsaládja tagjaiban is fellobbantott Egyházad elmúlhatatlan dicsőségére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Marina nagyvértanúnő

Marina a - piszidiai Antiochiában született, nemes de pogány szülőktől. Atyja pogány pap volt. Hamar elveszítve anyját, atyja nevelőnőre bízta rá, Felserdülve szép külsejű és szép lelkű leány lett belőle. Ebben az időben a keresztények ellen, nagy üldözést rendeltek el. A papok és akik gyöngének érezték magukat a kínzásokra, elrejtőztek, és titokban tanítottak és a pogányságból sokat vezettek Krisztus hitére. Marina is hallott Jézusról, hitt benne, de nem volt alkalma, hogy a vízkeresztségben részesüljön. Kívánta, hogy vére ontásával keresztelkedjen meg. Atyja, hallván, hogy leánya hivő lett, kitagadta, Dioklécián császár alatt Marinát elfogták és kegyetlenül megkínozták. Kampókkal marcangolták testét, csontjai is kilátszottak. A helytartó is elfordította erre arcát, de a vértanúnő állhatatosán tűrt. De sem a tűz, sem a víz, sem a beléje vert szögek nem ingatták meg hitében. Példájával sok pogányt terített a keresztény hitre. Végül a piszidiai Antiochiában fejezték le a III. század végén, vagy a IV. század elején.


SZENT SPERATUS és TÁRSAI vértanúk
+Karthágó, 180. július 17.
Kereszténynek lenni azt jelenti: egyszerűnek lenni. A zsoltár szava szerint: ,,Isten az én védőpajzsom, Ő menti meg az igaz (egyszerű) szívűeket'' (Zsolt 7,11). Már az Ószövetség népében, majd még inkább az ókeresztény közösségekben éppen a kisemberek, a szegények, együgyűek és elnyomottak voltak azok, akik különleges bensőséggel tartottak ki hitük mellett. Földi javaktól mentesen inkább tudták magukat fenntartás nélkül átadni Isten szolgálatára, mint a gazdagok, hatalmasok és tekintélyesek. Már az Úr tanítványai is csaknem kivétel nélkül a ,,szegények'' és a ,,kicsik'' osztályából származtak, és Jézus áldotta mennyei Atyját, mert elrejtette mindezt az okosak és a bölcsek elől, a kicsinyeknek viszont kinyilatkoztatta.

Speratus és társai is ilyen tekintély, rang és állás nélküli emberek voltak, és éppen ezért választotta ki őket Krisztus megbízható tanúivá. ,,Africa Proconsularis''-nak (a mai Tunéziának) ma már nem létező, Scili nevű városkájából származtak. Ebben a római fennhatóság alatt álló afrikai tartományban a gazdag rómaiak hatalmas földbirtokokat vásároltak össze vagy béreltek, s megművelésükre -- rabszolgákként vagy bérlőkként -- a bennszülött lakosságot vonták be, és municípiumokban (állami igazgatású kisvárosokban) egyesítették őket.

Ilyen környezetből származhatott Krisztusnak az a tizenkét vértanúja is, akikről a keresztény irodalom legrégibb latin dokumentuma tudósít.

Marcus Aurelius császár fia, Commodus (180--192) csak néhány hónappal előbb foglalta el a trónt, amikor Africa provincia prokonzula, Saturninus elé vezettek Karthágóban hét férfit és öt nőt, mert kereszténynek vallották magukat. Letartóztatásuk okát nem ismerjük. A fiatal Commodus császár, akinek a kedvese, Marcia maga is a keresztény hitre tért, az új vallással szemben közömbös volt, és nem adott ki keresztényellenes rendelkezéseket. Scili város elöljáróit valószínűleg pogányok feljelentése késztette ezeknek a keresztényeknek az őrizetbe vételére. A feljelentés jogi alapját Marcus Aureliusnak akkor még érvényes ediktuma képezhette.

A scilibeliek kihallgatásának és vértanúságának története egy tömören megfogalmazott jegyzőkönyvben maradt fenn, amelyről a keresztény közösség másolatot készített. A prokonzul eszerint a bírósági eljárást ezekkel a szavakkal kezdte: ,,Visszanyerhetitek urunk, a császár kegyét, ha észre tértek.'' Speratus, a szószólójuk valamennyiük nevében visszautasította az állítást, mintha valamiféle jogtalanságot követtek volna el: ,,Sohasem tettünk semmi jogelleneset, és nem foglalkoztunk helytelen dolgokkal. Senkit nem átkoztunk, inkább megköszöntük, ha rosszul bántak velünk. Császárunknak is megadtuk a köteles tiszteletet.'' A prokonzul visszavágott: ,,Mi is jámborok vagyunk.'' (Ez közvetve arra utal, hogy foglyai nyilvánvalóan jámbor emberek voltak.) Meg is kísérelte, hogy római módon jámbornak mutatkozzék, s ezt kívánatossá tegye azzal, hogy kilátást nyújt szabadon bocsátásukra. ,,Kultuszunk egyszerű: urunk, a császár géniuszára esküszünk, és imádkozunk a jólétéért; nektek is ezt kell tennetek.''

Római felfogás szerint minden embernek megvan a géniusza, a védőistene. A római polgárnak a császár védőistenéhez kellett imádkoznia, hogy áldja meg a császárt, és meg kellett esküdnie erre a géniuszra, hogy hűséges lesz az uralkodóhoz és az államhoz, amelyet a császár képvisel. A keresztényeknek az ilyenféle esküvéseket meg kellett tagadniok, mert semmiféle ,,géniuszt'' nem tisztelhettek istenként. A prokonzul felhívása, hogy imádkozzanak a császár ,,jólétéért'', azon a módon, ahogy ezt az imádságot megkívánták, a keresztények számára szintén teljesíthetetlen volt. A rómaiak felfogása szerint ugyanis csak a római állam által elismert istenséghez, nem pedig a keresztények Istenéhez imádkozhattak hatékonyan a császár jólétéért. Az államtól idegen istent ugyanis, akit nem vettek fel a római istenek Pantheonjába, az ,,állam ellenségének'' tekintették.

Speratus mindjárt rátért a prokonzul által el nem várható követelésre, és válaszában annak előbbi állításához csatlakozott: ,,Kultuszunk egyszerű.'' Hozzátette: ,,Ha egyszer majd nyugodtan meghallgatsz, megismertetlek az egyszerűség misztériumával.''

Speratus válaszával arra utalt, hogy a kereszténység kultusza sokkal egyszerűbb minden pogány rítusnál. A prokonzul azonban attól tartott, hogy Speratus megvetően akar nyilatkozni a római kultuszról, ezért azt mondta:

,,Ha bírálni akarod a kultuszunkat, akkor nem hallgatlak meg. Esküdj inkább urunk, a császár géniuszára!'' Speratus így válaszolt: ,,Nem ismerem el e világ istencsászárságát; sokkal inkább szolgálok annak az Istennek, akit ember még nem látott, és nem is láthat.'' Saturninus prokonzul erre a többiekhez fordult: ,,Hagyjátok el ezt a babonát!'' Speratus visszavágott: ,,Az a babona rossz, amely gyilkosságra és hamis tanúságra ösztönöz.'' Saturninus, megint csak a többiekhez fordulva: ,,Ne legyetek bűntársak ilyen esztelenségben!''

A tizenegy férfi és nő közül még négyen válaszoltak röviden és velősen; a többi hét némán csatlakozott szószólójához. Cittinus ezt mondta: ,,Senkit sem félünk Urunkon, Istenünkön kívül, aki a mennyben van.'' Donáta így szólt: ,,Nagy tisztelet illeti meg a császárt mint császárt, de egyedül Istent féljük.'' Vestia megvallotta: ,,Keresztény vagyok.'' Secunda ezt mondta: ,,Ami vagyok, az akarok lenni.''

A prokonzul megkérdezte Speratustól: ,,Kitartasz hát amellett, hogy keresztény maradsz?'' Speratunus így felelt: ,,Keresztény vagyok.'' És valamennyien egyetértettek vele. Saturninus erre azt kérdezte: ,,Akartok még egy kis gondolkodási időt?'' Speratus: ,,Ilyen igaz ügyben nincs szükség már megfontolásra.'' Saturninus még egy kérdést tett fel: ,,Mi van a dobozotokban?'' (A letartóztatáskor nyilván lefoglaltak egy szentírási kéziratokat tartalmazó dobozt.) Speratus: ,,Pálnak, egy igaz férfiúnak a könyvei és levelei.'' Saturninus: ,,Harmincnapi haladékot kaptok. Fontoljátok meg még egyszer!'' Speratus elismételte: ,,Keresztény vagyok.'' És valamennyien egyetértettek vele. A prokonzul ezután kihirdette az ítéletet: ,,Speratus, Narcalus, Cittinus, Donáta, Vestia, Secunda és a többiek megvallották, hogy a keresztény rítus szerint élnek. Bár megkapták a lehetőséget a római kultuszhoz való visszatérésre, megmakacsolták magukat. Ezért elhatározom és kihirdetem: karddal kell őket kivégezni.''

Speratus felkiáltott: ,,Köszönjük Istennek!'' Erre a hallgatagon egyetértők és elítéltek csoportjából Narcalus ötödikként vette át a szót és ezt mondta: ,,Ma mint vértanúk a mennyben leszünk. Istennek legyen hála!'' A prokonzul ezután kikiáltatta a hírnökkel: ,,Megparancsoltam, hogy Speratust, Narcalust, Cittinust, Veturiust, Félixet, Aquilinust, Laetantiust, Januariát, Generosát, Vestiát, Donátát és Secundát vezessék el (kivégzésre).

Mindnyájan felkiáltottak: ,,Istennek legyen hála!''

A bírósági jegyzőkönyv keresztény másolója záradékul még hozzáfűzte: ,,Valamennyien azonnal megkapták a vértanúság koronáját, most pedig az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel együtt uralkodnak mindörökké. Amen.''