2017. július 15., szombat

Szent Abudim vértanú

Szentünk Tenedosz szigetén született. Dioklécián császár alatt szenvedett hitéért.


BOLDOG JAVOUHEY ANNA-MÁRIA apáca, rendalapító
*Jallanges, 1779. november 10. +Párizs, 1851. július 15.
1779. november 10-én született Jallanges-ban, amely Seurre plébániájához tartozik. Szülei jómódú, sőt gazdag parasztok voltak. Tíz gyermek között az ötödik volt. A család mélyen vallásos életet élt. Anna-Máriát valamennyi nővére követte a szerzetesi élet útján, és megbízható támaszai voltak. 1786-ban a család átköltözött Chamblanc-ba. 1789-ben, a forradalom előestéjén járult első áldozásához. A forradalom zavaros idejében korához képest kiemelkedő bátorságot tanúsított: tevékenyen közreműködött az üldözött papok számára búvóhely keresésében, sőt titokban katekizmusoktatást tartott. Jövőjét azonban még nem látta tisztán.

Egyik sógora nőül akarta venni, ő azonban rábeszélte, hogy legyen trappista. Tizenhat éves korában különleges kegyelmeket kapott, sőt többször is megjelent neki a Szűzanya, s ekkor tárult fel számára életútja: a szerzetesi élet a felebaráti szeretet szolgálatában. 1798. november 11-én egész családja jelenlétében a szegények és gyermekek szolgálatára szentelte magát.

Először fizetés nélkül tanítónőként tevékenykedett. 1800 novemberétől nyolc hónapig Besançonban a szeretet nővéreinél élt, majd elhagyta őket. Ebben az időben prófétai látomása volt: úgy látta, hogy szobáját minden népből való gyermekek sokasága tölti be. 1803-ban Augustin de Lestrange (1754--1827) mellett a trappista apácák életmódjával próbálkozott, de ez sem az ő útja volt. 1804-ben visszatért Chamblanc- ba, ahol apja egy kis iskolát alapított, s mellette Anna három nővérével bizonyos szerzetesi közösséget hozott létre. Hamarosan áttelepültek Chalon-sur-Saőnba, ahol a Párizsból hazatérőben lévő VII. Pius pápa 1805 húsvétján áldását adta Anna kezdeményezésére.

1806-ban Chalonban Szent József Társulata néven nyitott iskolát, s még ez év decemberében Napóleon császártól is jóváhagyást nyert a társulat. 1807. május 12-én a chaloni Szent Péter templomban Anna, négy testvére és négy másik nővér beöltözött, fogadalmat tett. Annát választották főnöknővé. Ezután Javouhey anya Chalonban megnyitott néhány alapfokú iskolai osztályt. 1809-ben a közigazgatás három évre átengedte neki az egykori autuni nagyszemináriumot, ő pedig megalapított benne egy másik iskolát, nevelőintézettel együtt. Ezen kívül átvette az egyházmegye számos vidéki iskolájának gondozását is. Végül apja 1812-ben megszerezte számára Clunyben a rekollekták (szigorú szabályzatú ferencesek) egykori konventjét. Itt helyezte el kongregációjának anyaházát. Közössége attól kezdve a Clunyi Szent József Nővérek néven vált ismertté. Nevelőintézete csakhamar széles körben igen jó hírnévnek örvendett. Kevéssel utóbb, 1814-ben házat alapított Párizsban, s ott d'Astros abbé, a későbbi toulouse-i érsek támogatását élvezte. Az új belépők száma gyorsan növekedett: 1819-ben az alapítónőnek egy másik noviciátust is meg kellett nyitnia Bailleul- sur-Thérainben, Beauvais közelében, s ugyanott átvette a városi kórházat is. Ugyanebben az évben kongregációja számára megszerezte a kormányzat hivatalos elismerését, de csak 1827-ben kapták meg az alapszabályzat állami és egyházi jóváhagyását.

Nagyon korán kezdett foglalkozni Javouhey anya a missziós apostolsággal is. Első alapítása 1817-ben valósult meg a Bourbon- szigeten, 1822-ben azonban éppen ezen alapítása miatt különleges gondja támadt. Egy bizonyos Thaďs nővér a polgári hatóság és a papság támogatásával megkísérelte, hogy szétbomlassza a kongregációt. 1818-ban nagyon nehéz körülmények között jött létre egy alapítása Szenegálban; a nővéreknek tizennyolc hónapon át mindenféle papi támogatás nélkül kellett maradniok. A következő években további házaik nyíltak meg francia gyarmatokon. Javouhey anya pedig égett a vágytól, hogy személyesen vegyen részt művének távoli országokban történő megvalósulásában. 1822-ben Szenegálba utazott, s onnan csak 1824-ben tért vissza, miután saját maga létesített új alapításokat Gambia és Sierra-Leone angol gyarmaton.

Bár nem talált olyan férfikongregációt, amely fáradozásaiban segítségére lehetett volna, örülhetett annak, hogy gondoskodása révén néhány évvel később három bennszülött papot szenteltek. 1822-től a Szent József Nővéreknek már Cayenne-ben is volt házuk; 1828-ban pedig az alapítónő nagy kísérettel utazott el, hogy a guayanai Manában egy új települést építsen föl. Ez azonban igen nehéz vállalkozásnak bizonyult, s a már ott lakó francia telepesek rosszindulata még inkább megnehezítette. A nővéreknek az új település területén nagy számban élő színesbőrű iránti jósága és szeretetreméltósága oda vezetett, hogy ezek a szegény emberek nagyon tisztelték őket, maga az alapítás pedig valamiféle kis köztársasággá lett, s vitathatatlan feje Javouhey anya volt. Miután még leprásotthont is alapított, és meglátogatta az Antillákon levő alapítványait, 1833 augusztusában visszatért Franciaországba. Jelenléte időközben rendkívül sürgőssé vált: nagyszámú új házuk épült Párizsban, a kongregáció viszont nem volt már abban a helyzetben, hogy valamennyit szervesen magába tudja olvasztani. Másrészt pedig megkezdődött hosszadalmas vitájuk az autuni d'Héricourt püspökkel, aki mint Cluny területileg illetékes püspöke, joghatóságot követelt a kongregáció felett.

1835 decemberében a főnökanyának ismét Guayanába kellett utaznia, mert a Manában kialakult helyzet megkövetelte jelenlétét. Itt a legnagyobb nehézségek tárultak eléje. A nővéreknek a színesbőrűek felszabadítása érdekében végzett fáradozásai a fehér telepesek előítéleteibe ütköztek, mert csak rabszolgát láttak bennük, és a helyi papság is támogatta a telepeseket. Az apostoli prefektus nehézségei ürügyén Javouhey anya ellen nyilatkozott Autun püspökének. D'Héricourt azután 1841-ben megtagadta az alapítónőtől, hogy a szentségekhez járulhasson: évekig gyónás és áldozás nélkül kellett maradnia, és mindenfelé a leggonoszabb rágalmakat szórták rá. Végül 1843 augusztusában visszatért Franciaországba.

Szerencsétlenségére azonban ott sem talált békére. Már 1835 áprilisában elutazása előtt megkísérelte d'Héricourt püspök, hogy a Szent József Nővérek ismerjék el őt általános elöljárójuknak, sőt az alapítónőtől megfélemlítéssel ilyen értelmű írást csikart ki; a kongregáció tanácsa azonban azonnal tiltakozást jelentett be. Az autuni püspök a maga oldalára állította de Quélen párizsi érseket; ő azután a nővérek párizsi kápolnáját egyházi átok alá helyezte. Clunyben megakadályozták az új beöltözéseket és fogadalmakat, a novíciáknak pedig azt tanácsolta a lelkészük, hogy hagyják el a kongregációt. 1845. augusztus 26-án azonban teljesen váratlanul betoppant a főnökanya, s a növendékházat Párizsba helyezte. A clunyi kápolnát hasonlóképpen egyházi átok alá helyezték, és Affre püspök éppúgy járt el Párizsban, hogy hivatali testvérét támogassa. Ugyanebben az időben az autuni püspök Javouhey anya ellen egy sértő vitairatot tett közzé, és mellékelte hozzá az apostoli prefektus értesítését. Az alapítónőnek át kellett élnie, hogy régi barátai közül többen cserbenhagyták, köztük P. Libermann[14] is; de számos olyan püspök is akadt aki nyíltan mellé állott.

Viszonylagos nyugalom után a vita újból tetőpontra hágott, amikor a főnöknő 1849-ben Párizsban új noviciátust állított föl, és az anyaházat is oda helyezte. Semmi sem tudott hatni a püspökre, hogy a kongregációval szembeni előítéleteit és intézkedéseit megváltoztassa. Egy héttel Javouhey anya előtt halt meg, anélkül, hogy belátást tanúsított volna. Amaz sem engedett viszont, de a kongregáció nemhogy nem szenvedett kárt, hanem tagjainak száma hatalmasra szökött. Javouhey anya élete végéig rendíthetetlenül a helyén maradt. 1851 tavaszán megbetegedett, majd július 15-én hirtelen meghalt. 1950. október 15-én avatták boldoggá. [14] Libermann, François-Marie-Paul, tiszteletre méltó (Zabern,

1802--Párizs, 1852) francia aszketikus író. Egy rabbi konvertita fiaként 1826-ban keresztelték meg. 1841-ben szentelték pappá. 1841- ben alapította afrikai hittérítésre a Mária Szent Szíve Kongregációt.


Boldog Bernát     hitvalló, † 1458


SZENT BONAVENTURA püspök, egyháztanító
*Bagnoregio, 1217/18. +Lyon, 1274. július 15.
Szülővárosa, Civita akkoriban püspöki székhely volt, ma Bagnoregio egyik kerülete. Atyja, Giovanni di Fidanza híres orvos volt, édesanyját Maria di Ritellónak hívták. Születésének évét a források pontosan nem közlik, de olyan adatokat tudunk, hogy 53 éves korában halt meg, vagy -- és ez látszik a legpontosabbnak -- hogy harmincöt éves volt, amikor 1253-ban Párizsban teológiai doktor lett. Ez utóbbi adat alapján visszafelé számolva jutunk az 1217/18-as születési évhez. A keresztségben a János nevet kapta.

Saját visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy kisgyermek korában súlyos betegségbe esett. Édesanyja akkor fogadalmat tett: ha meggyógyul, a ferencesek kolostorába adja nevelésre. A hagyomány szerint Assisi Szent Ferenc a városban járt, ölébe vette a gyermeket, és ezt mondta róla: ,,Buona ventura!'', azaz ,,szép jövő'', és meggyógyította. A fogadalom értelmében a kis János valóban a ferencesek kolostorában nevelkedett. 1236/38 táján a párizsi egyetemre ment, ahol filozófiai tanulmányait 1242/43-ban fejezte be.

Huszonöt évesen, érett megfontolással lépett a ferences rendbe, ahol a Bonaventura nevet kapta. 1243--48 között végezte a teológiát a rend híres párizsi főiskoláján Halesi Alexander irányítása mellett, akit ,,tanárom és atyám''-nak nevezett. 1248-tól az akkori tanulmányi rendnek megfelelően tanítani kezdett, és 1253-ban nyerte el a doktori fokozatot, mely után négy évig a rendi főiskola tanára volt. Éppen ezekben az években folyt a vita Párizsban, hogy a kolduló rendek tagjai taníthatnak-e az egyetemen, vagy sem. Mire a vitának IV. Sándor pápa véget vetett (1257. augusztus 2.), Bonaventura már nem volt Párizsban: február 2-án Rómában a rendi káptalan megválasztotta a ferences rend általános főnökének, generális miniszternek.

Tizenhat éven át viselte ezt a tisztséget a rend történetének nehéz időszakában. A második ferences nemzedékben ugyanis nagyon élesen felmerült a kérdés: szó szerint kell-e venni Szent Ferenc reguláját, s egyáltalán megvalósítható-e a teljesen szegény, apostoli életforma? A renden belül és kívül sokan voltak, akik azt mondták, hogy akiben nincs meg Szent Ferenc karizmatikus lelkülete, márpedig a második nemzedékben már nincsen, az nem élhet úgy, mint a rendalapító, tehát a bencés vagy ágostonos kolostorok mintájára át kell szervezni a rendet. Mások ellenben eretnekségig menő szélsőséggel hirdették, hogy az igazi Egyház az eredeti szentferenci életformában él, s aki azt feladja, a kereszténységet árulja el.

Bonaventurának nem annyira szervező- és kormányzókészségével, mint bölcsességével és szelíd életszentségével sikerült úrrá lennie a széthúzó erők felett. Egységben tudta tartani az akkoriban mintegy harmincezer főt számláló hatalmas, túl hirtelen felduzzadt szerzetet. A legtöbbet nem szavával, hanem példájával érte el: szegénységben és tudásban, józanságban és tökéletes engedelmességben élte szerzetesi életét.

Rendfőnöki székhelye Párizsban volt, de szükség szerint sokat utazott. Bejárta Itáliát, Galliát, 1258-ban és 1265-ben Britanniában járt, 1259-ben Flandriát, 1264-ben a német birodalmat és Hispániát kereste föl. Ahol megfordult, mindenütt prédikált a népnek, de beszélt királyok és pápák előtt is. Ugyanakkor figyelemmel kísérte a párizsi egyetem életét. 1267 és 1268 nagyböjtjén maga is tanított. 1273 húsvétja után tartotta híres előadásait a teremtéstörténetről (Hexaëmeron).

1265-ben a pápa felkínálta neki a yorki püspökséget, de Bonaventura nem fogadta el. Más rendek főnökeivel együtt dolgozott a II. lyoni zsinat előkészítésén, miközben 1273. május 28-án a pápa kinevezte bíborossá és a Róma közelében lévő Albano püspökévé. A kinevezés hallatára Bonaventura a pápához indult, akivel Firenze közelében találkozott, majd vele együtt Lyonba ment. A zsinatot előkészítő bizottság elnöke volt. Az üléseket 1274. május 7-től július 17-ig tartották. Közben a pünkösd vigíliáján megtartott rendi káptalan fölmentette a rendfőnökség alól. A zsinaton két híres beszédet mondott, és sok fáradozása gyümölcseként július 6-án megszületett az unió a görögökkel.

Bonaventurára egyaránt jellemző a valóságérzék és a lélek mélyére látás, a teljesítőképesség és a szolgálatkészség, a szervezni tudás és a melegszívűség. Tanítója, Halesi Alexander mondta róla, hogy olyan, mintha benne Ádám nem vétkezett volna. Némelyek hiányolják nála a rendkívüli önsanyargatásokat. Bonaventura aszkézise ugyanis átlagos volt és emberi. Az általa olyannyira tisztelt rendalapítót nem igyekezett a szigorú vezeklésben követni. Neki nem az elemi erő kitörését kellett állandósítania; az ő történelmi feladata az volt, hogy a lelkekbe vigye át ezt az erőt.

Szíve minden rezdülését, a Világ Urának minden dicséretét, és az Örök Atya minden segítségül hívását rendszerint -- szüntelenül forgó - - agyának munkája kísérte. És ugyanígy vagy még inkább: nem volt olyan gondolata, amelyet át ne járt volna a szív melege; értelmi munkája az imádságban gyökerezett. Utak Istenhez című munkája élén a következőket olvashatjuk: ,,Azzal kezdem, hogy segítségül hívom az örök Atyát, az Őskezdetet, akitől a megvilágosítások alászállnak, a Világosság Atyját, akitől minden jó adomány és minden ajándék származik (Jak 1,17); a Fia, Urunk, Jézus Krisztus által hívom segítségül, hogy nyissa meg a szememet, és lábunkat igazítsa a béke útjára.''

Tudás és hit Bonaventuránál nem zárja ki, ellenkezőleg: kölcsönösen föltételezi egymást: a hit adja értelmünknek azt a tisztaságot és azt az irányt, amely képessé tesz minket arra, hogy Istenről és az emberekről helyesen gondolkodjunk. Nézete szerint veszélyes dolog a filozófiai gondolkodást a hitigazságoktól és a teológiától elszakítani, mert nem az értelmünk, hanem a hitünk ad választ lelkünk legmélyebb kérdéseire, a létünket, utunkat és célunkat illető kérdésekre. Ha a hitnek ezekre nem volna válasza, vagy mondhatjuk: ha Krisztus nem adna választ, akkor az ember nagyon könnyen eltévelyedne, és a végén kételyei támadnának afelől is, hogy egyáltalán birtokába kerülhet-e valaha az igazságnak. Értelmünket az ősbűn elhomályosította, így Istent, valamint a lét és az élet értelmét csak mintegy törött tükörben látjuk. A hitből erőt merítve és a hit világosságánál azonban meglátjuk Istent a bennünket körülvevő világban, a saját lelkünkben, és mindenben, ami fölöttünk van.

Bonaventura előtt a világ kinyílik, mint egy könyv, és úgy tud benne olvasni, hogy mindenütt Isten nyomait fedezi fel.

,,Akiben a teremtett dolgok nem gyújtanak világosságot, az vak; aki hangos szavukra nem ébred fel, az süket, aki a teremtett dolgokért nem áldja az Istent, az néma; aki ezek tanúságát figyelmen kívül hagyja és nem ismeri el az Őskezdetet, az őrült. Nyisd hát ki a szemed, fülelj, ajkaid mozduljanak és legyen készséges a szíved, hogy minden teremtményben Istenedet láthasd és dicsőítsd, szeresd, tiszteld és áldjad.'' (Itinerarum)

Az örök Atyának Jézus Krisztus, a megtestesült Ige a tiszta képmása. Ő a központja életünknek, tárgya szeretetünknek és megismerésünknek. Bonaventura kedvenc gondolata az őskeresztény igazság, hogy ti. Krisztus által és Krisztusban úton vagyunk az örök Atya felé: ,,Ezen a központon (Krisztuson!) át térünk vissza, és kapjuk -- az élet forrásánál -- az életet'' (Hexaëmeron).

Aki azonban Krisztust meg akarja ismerni, annak ahhoz a forráshoz kell nyúlnia, amelyet az Egyház évszázadokon át hűségesen megőrzött, a Szentíráshoz. A Biblia Bonaventura számára Isten megismerésének kimeríthetetlen forrása. A tiszta víz folyamának nevezi, amely átszeli a történelmet; máskor kertnek mondja, ahol életet tápláló eledel terem; vagy Isten szívének, szájának, nyelvének, palavesszőjének. Minden, amit Bonaventura ír vagy mond, azt nemcsak áthatja a Szentírás, hanem sokszor úgy is fogalmaz, ahogy a Szentírásban találja. A Szentírásban fölleli azt, amit a filozófiában nem talál: a tudást, amely nemcsak az értelmet gazdagítja, hanem egész létünket újjáalakítja és megeleveníti. Ezért Bonaventura nemcsak a filozófiai műveket nézi bizalmatlanul, hanem a teológiaiakat is: soha nem tartalmazzák a teljes és tiszta igazságot. A Szentírás tiszta borába nem volna szabad -- mondta egyszer -- túl sok filozófiai vizet keverni, nem volna szabad a benne foglalt életet az értelemmel túlságosan felvizezni: ,,Rossz csoda volna, ha a bor vízzé válna.''

Így Bonaventura a világból, a megtapasztaltakból és a Szentírásból létrát épít, amelyen felér az Istenhez. Az istenismeret legfelső lépcsőfoka azonban, amelyre földön az ember egyáltalán fölléphet, átvezet mindeneken túl a kifürkészhetetlenbe, Isten sötétségébe. Bonaventurát sem mint teológust, sem mint embert nem ismernénk, ha nem vennénk tekintetbe személyiségének ezt a misztikus magvát, szívének sajátos szenvedélyét, amely végül a gondolkodásnak és a tudománynak egész fegyverzetét elveti. ,,Ha azt kérdezed, hogyan lehet az istenismeretnek erre a legmagasabb fokára eljutni, akkor ne a tudományt kérdezd, hanem a kegyelemtől várj választ.'' És: ,,A léleknek sokféle képessége van arra, hogy valamit elsajátítson: az érzékelés, a képzelőerő, az ítéletalkotás és a megértés képessége. Ezekre mind kell támaszkodni. A csúcson azonban a szeretet teremt egységet, amely mindent felülmúl.''

Bonaventura nem szánt sok időt teológiai gondolatainak rendszerezésére és írásba foglalására. Ereje zömét lekötötték az egyházi teendők és a rend nagy felelősséggel járó vezetése. Ennek ellenére a modern latin kiadásban kilenc nagy kötetet tesznek ki művei.

Bonaventura, akit az utókor a Doctor Seraphicus, 'Szeráfi doktor' címmel tisztelt meg, a görögökkel létrejött megegyezés másnapján megbetegedett, és egy héttel később, 1274. július 15-én, vasárnap hajnalban meghalt. Temetésén a pápa az egész zsinattal együtt jelen volt. Sírja a lyoni Szent Ferenc-templomban van. 1482-ben avatták szentté, 1533-tól tiszteljük mint egyháztanítót. Ünnepét a szentté avatáskor felvették a római naptárba, július második vasárnapjára. 1568-ban áthelyezték július 14-re, 1969-ben pedig a halála napjára, július 15-re.


--------------------------------------------------------------------------------

A rend második alapítójáról, a szeráfi doktorról mindenekelőtt saját írásai és a rendi hagyományok alapján alkothatunk képet.

A fiatal teológusról a párizsi egyetem híres kancellárja, Johannes Gerson így vélekedett: ,,A tanítása mélyenszántó, biztos, jámbor, igaz, áhítatos. Felgyújtja a szívet és az akaratot. Jobb volna, ha leírná műveit, mintsem hogy tovább folytassa őket. Mert ez a tanítás elég.''

Aquinói Szent Tamás, aki Bonaventurának professzortársa volt, egy alkalommal meglátogatta kollégáját. A szobájában nem látott mást, mint egy íróasztalt, rajta néhány felütött könyvet, mellette egy vastag fóliánsokkal tele könyvespolcot, amelynek tetején egy koponya állt, a könyvek mellett pedig egy függönyt. Ahogy a könyveket szemügyre vette, nem talált köztük semmi különöset. Azt gondolta, talán a függöny mögött őrzi barátja azokat a kincseit, amelyekből tanítását meríti, amelyek tanításának mélységet és izzást kölcsönöznek. Szent Tamás kérésére Bonaventura elhúzta a függönyt, és látogatója -- nem kis ámulatára -- nem látott ott egyebet, mint egy keresztet. Bonaventura mosolyogva mutatott rá: ,,Ez az én könyvtáram!''

Egy másik alkalommal tudományos vitája volt a két nagy teológusnak. Bonaventura a Megfeszítettre való hivatkozással oldotta meg a nehézségeket, aki minden rejtélynek a kulcsa. Tamás látta, hogy barátja feje fölött megjelenik a kereszt, sugarak törtek elő belőle és beragyogták Bonaventura száját. Ettől kezdve Tamás ,,Krisztus iránti tiszteletből'' nem szállt vitába Bonaventurával.

Tamástól származik az a szép mondás is, hogy ,,Hagyjuk, hadd dolgozzék a szent a szentért!'' Arról értesült ugyanis, hogy Bonaventura Assisi Szent Ferencről ír.

Bonaventura lényének legszembetűnőbb vonása a jóság volt. Egy szép példa: amikor mint rendfőnök Assisi felé tartott a káptalanra, betért a folignói kolostorba. Mindenki szeretett volna beszélni vele, tanácsot kérni, vigaszt kapni. Csak egy testvérre nem került sor -- túlságosan rövid volt az idő. Ez előresietett az úton, és egy olyan helyen várakozott, ahol Bonaventurának és kísérőinek el kellett haladniuk. Minden elfogódottság nélkül, bátran megszólította elöljáróját: ,,Atyám, lelkem vigasztalására beszélnem kell veled. Kérlek, ne utasítsd el alattvalódat!'' A szent azonnal kivált kísérői közül, leült az útszélre, és türelmesen hallgatta. A dolog sokáig tartott, mert a barátnak sok minden nyomta a szívét. A kísérői már türelmetlenek voltak, de Bonaventura hagyta, hadd beszéljen, aztán szeretettel vigasztalta, úgyhogy az boldogan tért vissza a kolostorba. Kísérői szemrehányást tettek neki, hogy úgy megvárakoztatta őket, s hogy egy egyszerű barát kedvéért leült az útszélre. Bonaventura ezt válaszolta: ,,Nem tehettem másképp. Én a szolga vagyok, ő az úr. Gyakran gondolok a szabályra: Az elöljáróknak jóságosan és szeretettel kell a testvéreket fogadniuk, és bizalmat kell bennük ébreszteniük, hogy úgy viselkedhessenek és úgy beszélhessenek vele, mint úr a szolgáival.''

Bonaventura egy alkalommal ellátogatott a perugiai kolostorba Szent Ferenc ismert kísérőjével, Egyed testvérrel. Az mindjárt rákezdte: ,,Ti sok kegyelmet kaptok Istentől, atyám! De mi szegény, műveletlen barátok ugyan mit tehetnénk lelkünk megmentésére?'' Bonaventura így válaszolt: ,,Ha Isten ad kegyelmet szeretni, akkor az elég.'' A barát: ,,De hát szerethet-e úgy egy műveletlen, mint egy művelt?'' Bonaventura: ,,Egy öreg anyóka jobban szeretheti Istent mint a teológia professzora.'' Erre Egyed Isten szeretetétől lángra gyúlva a városba rohant, és az emberek nem kis meglepődésére túláradó örömmel egyre csak azt kiabálta: ,,Te szegény, együgyű anyóka örülj, mert még Bonaventura testvért is felülmúlhatod!''

Bonaventura alázatos testvér maradt akkor is, amikor tekintélye elérte tetőfokát. Amikor kinevezték kardinálisnak és úton volt Róma felé, Bosco a Fratiban pihenőt tartott, s szokása szerint segített mosogatni. Épp ekkor érkeztek meg a pápai követek, akik a bíborosi kalapot hozták. Bonaventura egy fára akasztotta a kalapot és befejezte a mosogatást. Azután fogta a kalapot, s elinduláskor így szólt: ,,Az egy testvérnek volt a munkája, most a kardinálisé következik. Az üdvös volt, és örömet szerzett, ez a mostani terhes és veszélyes.''

Bonaventura az írásaiban használt képekkel, stílusával nem mindennapos költőiségről tett tanúságot. A hagyomány szerint Itinerariuma Dantét is megihlette, az Isteni színjáték ugyanis hasonló gondolatokat tartalmaz, csak versben.

Az Istenhez vezető útról minden időre érvényesen így foglalta össze tapasztalatait: ,,Titokzatos és mélyen elrejtett, és senki nem ismeri, aki nem élte át, aki nem vágyik rá, és senki nem vágyik rá, akit a Szentlélek tüze egészen föl nem gyújt. A kereséstől kevés függ, a fölkenéstől sok; a nyelvünk szerepe kicsi, a belső örömé nagyon nagy.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Bonaventura hitvallódat és püspöködet csodálatra méltó tanítóként adtad Egyházadnak, engedd kegyesen, hogy bölcsessége gazdagítson, irántad való szeretete pedig gyújtson lángra minket!


Imádság:
Mindenható Istenünk, add meg nekünk, akik Szent Bonaventura püspök égi születésnapját ünnepeljük, hogy kiváló tudásából gyarapodjunk, lángoló szeretetét pedig szüntelenül kövessük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Példája:

Ne csak szüleink jószándéka vezessen az életbe,
        tehetségeinket is hasznosítsuk tudatosan!


Szent Cirjék és Julitta vértanúk

Julitta Ikoniumba való gazdag özvegyasszony volt. Amikor Dióklécián császár rendeletére szülővárosában üldözni kezdték a keresztényeket, három éves fiával Cirjékkel együtt elmenekült. Tarzusban azonban a kormányzó elé vitték mint keresztényt. Mivel nem akart áldozni a bálványoknak, megostorozták. Kisfia ezt látva folyton anyja után kiáltott. A pogány kormányzó próbálta hízelgéssel megnyugtatni, de nem tudta. Erre lelökte a márványlépcsőn. A kisgyermeknek szétloccsant a feje. A kínokat szenvedő anya hálát adott Istennek, hogy gyermeke hamarabb lett vértanú mint ő. Az anyát tovább kinozták. Felfüggesztették, éles vassal szaggatták testét, sebeire forró szurkot öntöttek, végül 305-ben lefejezték.

BOLDOG FLORIDA CEVOLI* szűz, II. r. (1685-1767)
Pisa*-ban született grófi családból. Keresztneve Heléna volt. Az ottani klarissza novérek kolostorában nevelkedett öt éven át, itt alakult ki szerzetesi hivatása. 18 éves korában belépett a kapucinus klarissza novérek kolostorába Citta di Castello*-ban, ahol Giuliani Szent Veronika volt az újoncmesterno. A Florida nevet kapta. Mindjárt kezdetben megnyerte a szent novér bizalmát. A megalázó munkákat is tökéletes engedelmességgel és szívesen vállalta. 1716- ban, amikor Veronikát apátnové választották, o lett a helyettese. 1727-ben pedig, Veronika halála után o lett utódja 42 évesen. Feladatát kifogástalanul látta el. Amit rendtársaitól megkövetelt, azt elso sorban saját maga gyakorolta. Szorgalmazta a gyakori szentáldozást, szentségimádást, az elmélkedéseket. Nagy súlyt helyezett a ferences szegénység minél tökéletesebb megvalósítására. Tanácsaival, leveleivel is igyekezett sokak segítségére lenni. Gyóntatójának parancsára 20 füzetbe leírta lelki élményeit, a kapott természetfeletti megvilágosításokat. (Ezeket gyóntatója halála után elégette, nem akart hírnévre szert tenni.) Belelátott az emberek lelkébe. Életének utolsó húsz évében sokat szenvedett. Krisztus egyszer közölte vele, hogy megosztja vele szívsebét és sebeit, miként Szent Veronikával tette. Florida ezeket meg is kapta, de nagy alázattal kérte, hogy a sebhelyek láthatatlanok legyenek, a fájdalom maradjon meg. Így is történt. Haláláig hosi fokban viselte a fájdalmakat, felajánlotta ezeket engesztelésül sokak vétkéért. 1767. június 12-én halt meg 82 éves korában. II. János Pál pápa avatta boldoggá 1993-ban.
Boldog Florida tanítása a lelki sötétségrol:
„A léleknek úgy tunik, hogy elvesztette az Istent... Epedve vágyakozik utána, szeretné megtalálni. Ez a szeretet ilyen körülmények között nagy haladást idéz elo a lélekben. Úgy tunik, hogy Isten kohóba veti, mint az arannyal teszi az, aki meg akarja tisztítani... A léleknek nem kell tennie semmi mást, mint ráhagynia magát a mester kezére, hagyni, hogy jól megtisztuljon a szeretet tüzében.”

Imádság:
Istenünk, üdvösségünk szerzoje, te Boldog Floridát szereteted tüzével lángra lobbantottad és az önmegtagadás keresztútján az evangéliumi tökéletességre vezetted. Add meg nekünk, hogy hasonló szeretettol lelkesedve elore haladjunk a kereszt titkának ismeretében. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Jakab     püspök és hitvalló, † 338       


Pirotti Boldog Mária Pompiliusz     hitvalló, † 1756       


Szent Swithin     püspök és hitvalló, † 862       


KIJEVI SZENT VLADIMIR hitvalló
*Budutino, Kijev mellett, 960 előtt. +Kijev, 1015. július 15.
Azoknak a szláv törzseknek, amelyek a Dnyeper vidékén és az Ilmen-tó környékén telepedtek le, sokat kellett szenvedniök a skandináv normannok pusztításai miatt. Az északi behatolóknak azonban, akiket vélhetően Rurik vezetett, pozitív szerepük is volt: a Skandináviából Bizáncba vivő kereskedelmi utak jobb kihasználására ösztönöztek és a szláv törzsek egyesítő tényezőjévé lettek.

A Rurik nemzetségből való, elszlávosodott, ötödik fejedelem Vladimir volt, Szvjatoszlávnak és Malfredának (aki Szent Olga nagyfejedelemnő kíséretéhez tartozott) a fia. Apja a nagybátyjával együtt Novgorod helytartójává tette, a testvérei azonban elűzték. Arra kényszerült, hogy ősei hazájába meneküljön; csak két év múlva tért vissza skandináv csapatok kíséretében, és elfoglalta az egész kijevi birodalmat. 978. július 11-én vonult be Kijevbe. Az északi Ladoga-tótól a délen folyó Dnyeper középső folyásáig, a Kárpátoktól az Oka vidékéig terjedő területen minden törzs adót fizetett neki.

Vladimirnak a fivérén, kijevi Jarapolkon aratott győzelme a pogányság védekezése volt a növekvő kereszténységgel szemben. Az új fejedelem először a bálványimádás buzgó előmozdítójaként lépett fel. A pogány kultuszok újjáélesztése azonban a 10. század második felében anakronizmus volt. Vladimir megérezte az új hit hívását, de politikai okok is közrejátszhattak abban, hogy ő és vele együtt orosz népe is felvette a kereszténységet.

Megtérésének belső folyamatát csak gyanítanunk lehet. A királyi nemzetségből való nők nagy érdemeket szereztek a korai középkorban a pogány népek kereszténnyé tételében. Hasonlót tételezhetünk fel Vladimir esetében is.

A kereszténység felvételére a külső ösztönzést talán a görögökkel kötött szerződés szolgáltatta. Amikor a bizánci császárokat, II. Bazilioszt és VIII. Konstantinoszt súlyosan szorongatta egy vetélytársuk, a kijevi nagyfejedelemhez fordultak katonai segítségért. Támogatása jutalmazásaképpen Vladimir nőül vehette Annát, az uralkodó császár nővérét azzal a feltétellel, hogy megkeresztelkedik. Vladimir a keresztséget vagy Kersonban, a krími görög településen, vagy már előzően Kijevben a görögökkel folytatott tárgyalásaitól függetlenül vette fel 989-ben. Megkeresztelkedése után Vladimir a bálványképeket a folyóba vettette, és mindenfelé templomokat emeltetett; egyet a fővárosban az Istenanya tiszteletére. Új gondolkodásmód és cselekvésének új normái hatották át.

A kereszténység államvallás lett. A fejedelem felfegyverzett kísérete és Kijev lakói egyaránt felvették a keresztséget. A krónikás a nagy eseményt így foglalja össze: ,,A boldog Vladimir fejedelem megszabadult az ördög szolgálatából, és Istenhez, Krisztushoz, az Urához tért, hozzá vezette népét és megtanította Isten szolgálatára.''

A források, amelyek alig tartalmaznak konkrét tényeket, gazdagok a Vladimir dicséretéről szóló beszédfordulatokban: új népet alakított ki, új korszakot indított el az orosz föld számára. Zavartalan öröm és naiv derűlátás ragyog át minden tudósításon. Éjszaka volt, de a keresztséggel felragyogott a nappal, és a tizenegyedik órában az orosz nép részesült Krisztus kegyelmében. A hálás újonnan kereszteltek Ilarion metropolita szájával szóltak elismerően, aki Vladimirral bizonyára ifjúkorában találkozott: ,,Általad pillantottuk meg a Szentháromság világosságát.''

Nem lenne helyes a régmúlt idők embereinek szentségét a mi fogalmaink szerint számon kérni. Nem Vladimir személyes erényessége, hanem az isteni kegyelem túláradó ereje ejtette ámulatba az akkori keresztényeket, és keltett bennük szent tiszteletet. A krónika realisztikusan mondja el a fejedelemnek megtérése előtti érzékiségét és kegyetlenségét, hogy annál jobban előtűnjön a kegyelem ereje.

Megtért népe nem tudott nagyobb dicséretet mondani fejedelméről, mint azt, hogy második Konstantinnak nevezték: Vladimir az első keresztény császár tökéletes mása lett.