2017. július 12., szerda

GONZALES FLORES ANAKLÉT vértanú, III. r. (1927. ápr. 1.)
Mexikóban a Calles-féle üldözés elso évében, 1926-ban 147 papot végeztek ki, a következo években még többet. A pap és nem pap vértanúk száma 1926- 35 között kb. 5300 volt. A XI. Piusz pápa által 1925. dec. 11-én elrendelt Krisztus Király ünnepe a mexikói vértanúk számára eroforrást jelentett a Krisztusért vállalt vértanúságra. A vértanúk jelszava lett: „Viva Christo Rey! - Éljen Krisztus Király!” A nem pap vértanúk között van a ferences III. rendi Gonzales Anaklét. 1895-ben született. Ifjú korában már szervezte társait a katolikus hit védelmére (Gonda egyesület). Belépett a ferences III. rendbe, hogy ferences szellemben végezze a katolikus akció feladatait. Különösen fontosnak tartotta a sajtó szerepét. Heti folyóiratot alapított (La Palabra), más katolikus kiadványokban is publikálta írásait. Emiatt többször is börtönbe került. A börtönben is a katekizmust magyarázta s a rózsafüzért imádkozta társaival. Kiszabadulva töretlen buzgósággal és vidámsággal végezte apostoli munkáját. Calles emberei újra elfogták. Rá akarták venni, hogy árulja el az érsek rejtekhelyét. Hüvelykujjánál fogva felkötötték egy gerendára s kegyetlenül megostorozták. Amikor még mindig hallgatott, lábát, majd egész testét átszúrkálták torökkel és késekkel. Hóhérainak azt mondta: „Önzetlenül dolgoztam, hogy Krisztus és Egyháza ügyét védelmezzem. Ti megöltök engem, de tudjátok meg, hogy az ügy velem együtt nem hal meg. Megyek, de azzal a biztos reménnyel, hogy hazámban a vallás diadalmaskodni fog.” Erre egyik katona szuronyával átszúrta Anaklét mellét, majd sorozatlövés vetett véget életének 1827 ápr. 1-én. 33 évesen s délután 3 órakor fejezte be életét, hátrahagyva feleségét és két kisfiát. Temetése diadalmenet volt. Senki sem ejtett könnyet. Lelkes kiáltások harsogták: Viva Christo Rey! (Lehetséges, hogy a hos vértanú boldoggá avatása megtörtént.)
XI. Piusz „Quás Primas” apostoli levelébol:
„Krisztusnak királyi méltósága a fejedelmek és kormányok emberi tekintélyét megszenteli, a polgárok kötelességérzetét és engedelmességét megnemesíti.” A vértanúság Guadalajara városban történt.

Imádság:
Istenünk, Teremtonk! Segíts rajtunk hathatós kegyelmeddel, hogy mi, akik dicsekszünk azzal, hogy Krisztus Király seregében küzdünk, vele együtt az égben egykor dicsoségesen uralkodjunk. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.


Szent Eleonóra


Szent Hermagorás     püspök és vértanú, † 66       


Szent Hilár     vértanú


GUALBERT SZENT JÁNOS rendalapító

*Firenze, 1000 körül. +Passignano, 1073. július 12.
Giovanni Gualberto 995/1000 körül született Firenzében a Visdomini család sarjaként. Mint katona, találkozott egy rokonának gyilkosával, aki letérdelt előtte az úton, és karjaival kereszt jelét formálva kegyelmet kért tőle. Bár Jánosnak neveltetése és kora szokása szerint meg kellett volna ölnie, rokonságán pedig bosszút kellett volna állnia, nem vette el a gyilkos életét. Amikor röviddel ezután belépett egy templomba, hogy imádkozzék, az oltárkereszt Krisztusa meghajtotta a fejét annak jeléül, hogy az Úr elismerte irgalmas gesztusát. János erre elhatározta, hogy életét teljesen a Megfeszített szolgálatának szenteli. Ezt követően a firenzei San Miniato bencés apátságban fogadalmat tett.

Amikor néhány évvel később meghalt az apát, utódja pedig megvásárolta hivatalát Firenze érsekétől, Jánosnak lelkiismereti nehézséget okozott, hogy simóniás apátnak kell engedelmeskednie. Egy Teuzo nevű firenzei remete azt tanácsolta neki, hagyja el a kolostort. Ekkor János az Arezzo melletti Camaldoliba ment, hogy csatlakozzék a remetéknek ahhoz a kis közösségéhez, amelyet Szent Romuáld (lásd: A szentek élete, 271. o.) nem sokkal azelőtt alapított.

Itt a Szentlélektől azt a különleges megbízatást kapta, hogy alakítsa ki saját közösségét. Vallombrosába indult hát, ahol Romuáld néhány évvel azelőtt remeteséget alapított a Szent Hilárius kolostor apátnőjének, Ittának a földjén. Két remetét talált még ott, majd hamarosan új tanítványok csatlakoztak hozzá. Camaldoli mintára szervezte meg a közösséget, amelynek a priorja lett. A szerzetesek száma egyre gyarapodott, János egészsége viszont romlott, ezért mint priort tehermentesítették mindennapos adminisztrációs kötelezettségei súlyától.

1038 körül a közösség azt a földet, amelyen élt, ajándékba kapta Itta apátnőtől; Jánost szabályszerűen Vallombrosa apátjává választották.

A közösség Szent Benedek (lásd: A szentek élete, 339. o.) regulája, valamint a kiegészítő szabályzatok szerint élt, amelyeket János állított össze a regula szellemében. Az élet Vallombrosában nagyon szigorú volt: a kórustestvérek szigorú klauzúrában éltek és nem kevésbé szigorúak voltak a táplálkozásra, ruházatra, fegyelemre, hallgatásra vonatkozó utasítások.

Amikor a vallombrosai közösség szentségének híre ment, megkérték Jánost, hogy reformáljon meg egyes meglévő kolostorokat, és alapítson újakat, így például Moschetát, Passignanót és a Firenze melletti Szent Salviust. E házak ugyanolyan regula szerint éltek, mint az anyaház, apátjaik pedig a vallombrosai apát alá voltak rendelve, aki ilyképpen a vallombrosai rend általános apátja lett. János elrendelte a szürke habitus viselését, hogy Vallombrosa szerzeteseit már a ruházatukról meg lehessen különböztetni a fekete bencésektől és a fehér kamalduliaktól.

János különös felelősséget érzett a szegények és betegek iránt. Számukra menedékházakat csatoltak minden vallombrosai kolostorhoz, János pedig felszólította a neki alárendelt apátokat, hogy senki se engedje el üres kézzel Krisztus szegényét; ,,inkább Istenbe vessék bizalmukat, mint a tele magtárba''. Az ő idejében nagyon szegény volt a rend, és a testvéreknek gyakran nem volt elég élelmük; János alkalomadtán még a kolostor felszerelését is eladta, hogy a szegényeket táplálhassa.

János minden erejével támogatta a reformapátságot abban a törekvésében, hogy emelje a papság erkölcseit. A világi papokat is arra ösztönözte, hogy közösségben éljenek, és így könnyebben megvalósíthassák a cölibátust. Fő törekvése mégis a simónia elleni harcra irányult. Mivel a San Miniátót egy simóniás apát kinevezése elleni tiltakozásul hagyta el, nem meglepő, hogy ő lett az ellenállás magva Petrus Mezzabarbával szemben, aki II. Sándor pápától (1061--1073) megvásárolta a firenzei püspökséget. A püspök felbőszült a vallombrosaiak részéről őt ért bírálat miatt, és megparancsolta embereinek, hogy a Szent Salvius kolostort égessék fel, hogy ezzel a szerzeteseket elhallgattassa. Ez a gaztett azonban csak még inkább fokozta az ellenállást, úgyhogy végül háromezer firenzei a városi tanács vezetésével felszólította a vallombrosaiakat, hogy a püspök elleni vádjukat vessék alá tűzpróbának. A rend egy szerzetese sikerrel kiállta ezt az ítéletet, ekkor a pápához küldték, aki azután Petrus Mezzabarbát elmozdította a hivatalából.

Ez a küzdelem egész Itáliában megalapozta Jánosnak azt a hírét, hogy ő az egyházreform előharcosa. Élete vége felé pedig a milánóiak arra kérték, hogy küldjön papokat az egyházmegyéjükbe, mert nem akarták a szentségeket elfogadni olyan papoktól, akiket simóniás püspök szentelt fel. János teljesítette kérésüket, és néhány novíciusát Todi püspöke pappá szentelte, hogy kiszolgáltathassák a szentségeket. János, mielőtt szerzetes lett, nem tanult sem írni, sem olvasni, hosszú betegségei alatt azonban közössége tagjaival felolvastatta magának az egyházatyák írásait, és így mély lelki tudásra tett szert. Halálos ágyán a testvérek oktatást kértek tőle a szeretetről. Ez a homíliája fennmaradt.

1073. július 12-én halt meg a passignanói San Michele Archangelo kolostorban. III. Celesztin pápa 1193-ban avatta szentté.


Szent Mária vértanúnő

Szentünk eredeti neve Golenducha volt. Nemes perzsa családból származott, férje is nemes ember lett. Khozroész perzsa király uralkodása alatt kiábrándult a pogány bálványokból. Kereste az igaz hitet, melyet meg is talált. Keresztény lett és a Mária nevet kapta. A perzsa király ezért börtönbe záratta, amelyben 18 éven keresztül szenvedett. A király unokájának trónra lépése után visszanyerve szabadságát sokat fáradozott hazájában a keresztény hit terjesztésén. A VI. század végén hunyt el nem messze Niszibitől.


Szent Maleini Mihály atya

Mihály atya, eredetileg Mánuel, gazdag, nemesi származású és istenfélő szülőktől született Kappadókia nyugati részén. Fiatal korában Konstantinápolyba küldték, hogy tanulja meg a császári udvar nemesi szokásait. Ő azonban szerzetességre vágyott. Titokban elhagyta szülei házát és a bithiniai Kimina városában szerzetessé lett. Szüleinek ez rosszul esett, erőszakkal magukkal vitték, de látva állhatatosságát elűzték otthonról. Visszatért kolostorába és minden feladatot szívesen végezve szolgált társainak. Szülei halála után vagyonát szétosztotta a szegények és felszabadított szolgái között, a maradékot pedig a kolostornak adta. Később a magányos életet választotta Agapiosz nevű rokonával. 962-ben hunyt el. Ereklyéi gyógyító erőt árasztottak.


Szent Proklosz és Vidor atyák

Mindkét szent vértanú Kalipta város környékéről származott, ami Ankyra közelében van. Először Prokioszt fogták el és Traján császár elé vitték. A császár nem talált benne hibát azért átadta Makszim helytartónak. A helytartó kínzások után arra ítélte, hogy feszítsék fára és nyilazzák agyon. Amikor vitték a kivégzésre, találkoztak egy Vidor nevű fiatalemberrel, aki Proklosznak unokaöccse volt. Elfogták és a börtönbe zárták. Prokioszt pedig elvitték a kivégzés helyére, fára feszítették és nyilakkal átlőtték testét. Minden nyíl után Istenhez fohászkodott. Lehajtva fejét, július 12-én halt meg.

Vidor vértanút a kihallgatása és bátor hitvallása után kínok alá vetették, három nappal Proklosz halála után július 15-én lefejezték. A keresztények mindkettőjük testét tisztelettel temették el, 106-ban.


Szent Uguzó (Lúciusz)