2017. július 5., szerda

ZACCARIA SZENT ANTAL MÁRIA
*Cremona, 1502. +Cremona, 1539. július 5.
Amikor Borromei Szent Károly 1565-ben Milánó érseke lett, már előkészített talajt talált a trienti zsinat által előírt reformok megvalósításához, annak ellenére, hogy elődei nem annyira a rájuk bízott nyájnak voltak a pásztorai, mint inkább hadakoztak és diplomataként tevékenykedtek.

Előtte ugyanis néhány évtizeden át a barnabiták (vagy másképpen Szent Pál áldozópapjai) működtek itt, akiket Zaccaria Szent Antal Mária alapított 1530-ban. Az alapító pap volt Cremonában, s mintegy előfutára a belső megújulás szolgálatában Borromei Szent Károlynak. A beszédeit és imáit átható belső tűz, a következetes szegénység, a vezeklés nyilvános és rejtett gyakorlása, valamint az evilági dolgok teljes megvetése terén mutatott példája, a lelkek szolgálatában tanúsított buzgalma, a Megfeszített hirdetése és szeretete, az eucharisztikus áldozat bemutatásában megnyilvánuló áhítata, az a szentpáli lelkület, amellyel a hittérítő munkát végezte, végül lendületessége és a benne feszülő tömérdek szellemi energia -- mindez előkészítette az utat Milánó új apostola számára.

Antal 1502-ben született, valószínűleg decemberben, Cremonában. Apja, Lazzaro egy genovai patricius családnak volt a sarja. Anyja, Antonietta Pescaroli már tizennyolc éves korában özvegyen maradt, s nem ment újra férjhez, hogy egészen fia nevelésének szentelhesse magát.

Antal Mária még egész fiatal volt, amikor szüzességi fogadalmat tett. Leginkább a könyörületesség, a szeretet és az anyagi javakról való lemondani tudás jellemezte: minden gondolkodás nélkül odaajándékozta értékes köpenyét egy koldusnak; 1520-ban közjegyző előtt visszavonhatatlanul lemondott apai örökségéről, s még ebben az évben beiratkozott a páduai egyetemre, az orvostudományi karra. 1524- ben doktorrá avatták és visszatért szülővárosába, szilárd hittel, erkölcsileg feddhetetlenül, élettapasztalatokban gazdagon.

Szellemi képességein kívül vállalkozókedvével is kitűnt mint apostoli lelkületű modern világi keresztény: érzékelte kora kívánalmait, s meghallotta a hívó szót. Teljesen alárendelte magát Marcello domonkosrendi szerzetesnek és Battista da Cremának, akit ,,isteni atyjá''-nak nevezett. Ezek bevezették a teológia tudományába, a Szentírás ismeretébe, az apostoli és Krisztus-központú lelkiségbe. Így az Egyházban az Ige szolgálatára szentelte magát: a Szent Vitál- templomban hittanórákat, előadásokat, konferencia-beszédeket tartott. Témája főként a Szentírás, mindenekelőtt pedig Szent Pál leveleinek megismertetése volt.

1528-ban pappá szentelték. Lelkesen folytatta apostoli munkáját, egyszersmind nagy előrelátásról is tanúságot tett: a város előkelő rétege felé fordult, és jámbor társulatokba szervezte őket.

A honfitársai által ,,földre szállt angyal''-ként és ,,a haza atyja''-ként tisztelt fiatal pap reformeszméitől teljesen áthatva minden javadalomról lemondott, nem kívánt ,,egyházi karriert'' befutni, megvetette az irodalmat és a művészetet, a szépnek azt a kultuszát, amely X. Leo és Ludovico Ariosto korát jellemezte, csak hogy feddhetetlennek bizonyuljon, és erejét maradéktalanul latba vethesse a szeretet minden téren való érvényesüléséért. Nem sokkal később Milánóban Giastalla grófnő kíséretében találjuk, akinek később a káplánja lett.

A lombard fővárosban Antal kapcsolatba került az ,,Örök Bölcsesség'' oratóriummal, amely az európai biblikus mozgalom szellemében működött, és egyike volt a trienti zsinat előtti, Giovanni Antonio Belotti által szorgalmazott milánói szellemiségű központoknak.

Ebben az aszkéta életet élő közösségben, amelynek számos jelentős ember a tagja volt -- köztük két későbbi pápa, IV. Pius és V. Pius is --, Antal megismerkedett két milánói nemessel, Giacomo Antonio Morigiával és Bartolomeo Ferrarival, akik barátok voltak. Csakhamar ő lett a vezetője a konfraternitásnak. Ebből nőtt ki a barnabiták kongregációja, amely nevét Szent Barnabás templomáról vette, amely első otthonuk volt. A kongregációt 1533. február 18-án VII. Kelemen pápa hagyta jóvá Szent Pál áldozópapjai néven.

A kongregációnak az volt a fő törekvése, hogy elsősorban tagjai példája révén segítse a klérus és a nép erkölcsi fölemelkedését. Minden rendű és rangú hívőt felszólítottak, hogy csatlakozzék hozzájuk, és segítsen ,,elvezetni az embertársát az élő Lélekhez és a megvetett Krisztushoz, a megfeszítetthez'' (1537. május 26-án kelt levél). Működésük során a ,,devotio moderna'' és a keresztény humanizmus programját valósították meg, összhangban azzal, amit Erazmus hirdetett: ,,A vallásból több élet fakad, mint a tudományos vitákból''.

A reform-papoknak ez a csoportja Szent Pál nevét vette fel, az ő lelkiségét is magáévá téve: a nemzetek apostola lett a patrónusuk, tanítómesterük, vezetőjük és példaképük az életükben és az apostolkodásban egyaránt. Az új szerzetesi család Szent Pál zászlaja alatt kívánt küzdeni azért, ,,hogy a keresztény szellem megújhodásának szántóföldje és oszlopa legyen'' (1538. november 3-án kelt levél).

Egy olyan korban, amikor a háború réme fenyegetett, és a teljes kizsákmányolás eredményeképpen nagy volt a szegénység és az erkölcsi hanyatlás, Antal társaival együtt meg volt róla győződve, hogy a hit és erkölcs megszilárdítása csak energikus fellépésnek és olyan módszereknek lehet az eredménye, amelyekre a nép felfigyel, és amelyek magukkal ragadnak.

Ennek jegyében a barnabiták a tereken prédikáltak, nyilvános vezeklést vállaltak, és szembetűnő módon alázták meg magukat: keresztet vettek a vállukra, kötél volt a nyakukon, mezítláb jártak -- maga az alapító is így járta Milánó utcáit.

Nem feltűnni akartak, s nem is a népszerűséget hajszolták, ahogy azt a pápaság történetének egyik ismert búvára gondolta, hanem tudatosan arra törekedtek, hogy -- magukat és az emberi tekinteteket megvetve -- ,,a lélek más nagy hibáival egyetemben ne csak kiirtsák, hanem le is győzzék a megfeszített Krisztus legnagyobb és igen veszedelmes ellenségét: a lustaságot, amely a modern korban úgy elhatalmasodott'' (1537. május 26-án kelt levél). De mint ez oly gyakran előfordul, akadtak ellenlábasaik, kivált a kléruson belül, akik ahol érték, üldözték, fenyegették, nyíltan támadták és eretnekséggel vádolták őket.

Két alkalommal, 1534-ben és 1537-ben az inkvizíció törvényszéke, Milánó érseke és szenátusa elé állították Antalt, de fölmentést kapott. Ez az igazolás fokozta apostoli buzgalmát és elérte, hogy sok hívő figyelme a kereszténység központi misztériumai felé forduljon.

Igen nagy szolgálatot tett számos ,,új'' eszme megvalósításával, amelyek zömükben még ma is gyakorlatban vannak az Egyházban. Így pl. az Oltáriszentség 40 órás nyilvános és ünnepélyes imádása, amelyet sorra átvettek az egyházmegyék (1537); a harangozás bevezetése pénteken délután 3 órakor Krisztus kereszthalálának emlékére; a papság és a műveltebb világi hívők szellemi irányítása és továbbképzése konferenciák révén; a gyakoribb szentáldozás; a kolostorok reformjának előmozdítása missziós beszédekkel; a népmisszió, a házaspárok összefogása a családok megújulása érdekében.

Odaadó és nyitott lélekkel fáradozott Antal az Angelikák rendjének megalapításán és képzésén is. Ez volt az első olyan női rend, amelynek megengedték, hogy az apostoli munka érdekében elhagyják a klauzúrát. A rendet III. Pál hagyta jóvá 1535-ben. Az alapításban Guastalla grófnő volt a társa, bár maga nem öltözött be.

Egy levélben, amelyet lelki leányaihoz intézett, olyan programot fogalmazott meg, amely a maga korában úttörő jelentőségű lehetett: ,,Bontsátok ki zászlótokat, amelyet a Megfeszített küld majd nektek, hogy hirdessétek mindenütt a Lélek elevenséget és az eleven Lelket'' (1537. május 26-án kelt levél).

A barnabiták és az angelikák, akik a Szent Pál szellemétől áthatott, lánglelkű apostol buzgalmának örökösei lettek, nem maradhattak sokáig alapítójuk keze alatt: Antal 1539. július 5-én, harminchét éves korában eltávozott övéi köréből. Amikor kezdte érezni, hogy erői fogyatkoznak, megkérte, vigyék haza szülővárosába. Ott halt meg édesanyja karjai közt, leghűségesebb tanítványai körében. Nagy vigaszára volt, hogy látomásban megjelent neki Pál apostol.

Milánóban temették el, de maradványairól sokáig nem lehetett tudni, hol vannak. Csak 1891-ben találták meg őket újra, akkor kerültek a Szent Barnabás-templom kriptájába, ahol ma is nyugszanak.

A barnabiták alapítójának nem maradt rá ideje, hogy tanítását összefoglalja és pontos szabályzatot állítson össze a rendje számára. Egy tucatnyi levél, hat beszéd, amelyek a parancsokról szólnak, és egy rendi szabályzat vázlata őrizte meg egyénisége vonásait, ezek jelentik szellemi hagyatékát. A barnabitáknak Borromei Szent Károly lett második atyjuk és védelmezőjük, aki folytatta és betetőzte az elkezdett reformot is.

Antal Máriát VIII. Urbán 1634-ben boldoggá avatta, XIII. Leó 1890- ben ezt megújította, majd 1897-ben a szentek sorába iktatta.

Ünnepét még szentté avatása évében, 1897-ben felvették a római naptárba, július 5-re.


--------------------------------------------------------------------------------

E szent reform-pap életéről -- aki olyan korban élt, amikor közszájon forgott: ,,Ha valaki el akar kárhozni, annak elég, ha pap lesz'' -- saját levelezése és a kortársak véleménye ad képeket.

Azt, hogy a vallási megújulás érdekében készen áll minden erejének latba vetésére, Antal egy 1531-ben kelt levelében fogalmazta meg, lelkes felhívás formájában: ,,Fel, fel, testvérek! Ha eddig volt is körünkben némi bizonytalankodás, most szakítsunk vele, ugyanúgy a hanyagsággal is, és mint a bolondok rohanjunk nemcsak az Istenhez, hanem embertársunkhoz is!''

A Zaccaria Szent Antal Mária köré gyűlt férfiak és nők különös látványt nyújtottak a milánóiaknak: egy orvos, egy jogász, egy ismert gavallér és egy grófnő hirtelen lemondtak mindenfajta státusszimbólumról, hogy új módon hirdessék az evangéliumot. S amikor a szószékról ,,a városban pusztító pestis''-ként beszéltek róluk, a felizgatott tömeg pedig fel akarta gyújtani a házukat, Antal Szent Pál szavaival biztatta társait: ,,Esztelenek vagyunk Krisztusban.''

A barnabiták munkájáról ezt jegyezte föl az életrajzíró: ,,Látni őket a templomokban, amint Isten vigasztalásáért könyörögnek, látni őket szegényes öltözékben adományokat gyűjtve. Némelyek rendet tartanak a székesegyházban, mások a kórházakat látogatják. Ismét mások egészen szerény szolgálatokat vállalnak, elmennek házi szolgának vagy halárusnak. Mindegyikük talál valami módot a maga megalázására, hogy ösztönözze a népet, és segítsen neki élete megváltoztatásában.''

Szokatlan megjelenésük, az utcákon rögtönzött prédikációik és elszánt vezekléseik oly mértékben érintették a hivatalos Egyházat, hogy Antal ügye az inkvizíció elé került. Ám Crivelli inkvizítor nem tehetett egyebet, mint hogy megállapítsa: ,,Egyszerű, egyenes ember'', III. Pál pápa pedig védelmébe vette a közösséget: ,,Pontosan ilyen emberekre van az Egyháznak szüksége. Tudósok és diplomaták vannak elegen.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, kérünk, add meg, hogy Szent Pál apostol szeretetével törekedjünk Jézus Krisztus mindent felülmúló ismeretére, amint Zaccaria Szent Antal is e megismerés birtokában hirdette Egyházadban fáradhatatlanul az üdvösség igéjét.

Példája:
    Mindenkinek mindene lenni, nincs ennél csodálatosabb érzés!


ATHOSZ-HEGYI SZENT ATANÁZ szerzetes

*Trapezusz, 925/930. +Athosz-hegy, 1002 körül.
Athosz szent hegyének ezredéves ünnepsége 1963-ban távoli körök érdeklődését is újból ráirányította a keleti szerzetességnek erre az ősrégi központjára. Egyúttal nagy alapítóját, Szent Atanázt is újból kiemelték a feledésből, amelyben -- legalábbis a római egyházban -- teljesen elmerült.

A Fekete-tenger melletti Trapezuszban született a 10. század első felében, tehetős és tekintélyes szülők gyermekeként, s a keresztségben az Abraamius nevet kapta. Korán elvesztette szüleit, és anyjának egy rokona fogadta örökbe. Abraamius alapos nevelést és jó kiképzést kapott a világi tudományokban is. Szerencsés választással még fiatal éveiben a császári városba, Bizáncba (Konstantinápoly) került. Nagyon tehetséges tanítókra bízták, ők azután az élénk és rendkívül tanulékony fiút derék ifjú tudóssá képezték. Alighogy felnőtt, maga is tanszékhez jutott és igen keresett tanítóvá lett. Nyitva állt előtte a sikeresen felfelé ívelő tudós pálya. Az aszketikus életre való hajlandósága azonban erősebb volt mindenféle világi becsvágynál, és gazdag rokonai, akiknek házában otthonra talált, megrökönyödve vették észre, mint merül bele titokban a szigorú aszkézisbe.

Amikor Abraamius egy utazása során megpillantotta a sűrű erdővel benőtt Athoszt, mélységes vágyódás fogta el, hogy ott, a vadonban telepedjen meg. Anélkül, hogy tudatosult volna benne, először találkozott élethivatásával. Hazatérése után Bizáncban megismerte a híres Maleinasz Mihályt, Bithünia egy akkoriban virágzó kolostorának, Küminasznak igumenjét, és felfedte neki régi, most újból fellobbant vágyát, hogy szerzetes legyen. Éppen ilyen jelentős volt későbbi fejlődésére, hogy megismerkedett egy hadvezérrel, a későbbi bizánci császárral, Niképhorosz Phokasszal, Maleinasz Mihály unokaöccsével. Alig hagyta el Maleinasz Mihály Bizáncot, hogy visszatérjen kolostorába, Abraamius is -- köd előtte, köd utána -- elmenekült onnan. Küminaszba ment, s beöltözésekor egykori tanítójának, Atanáznak nevét kapta. Így kezdte el régóta vágyott szerzeteséletét egész akkori szigorúságában. Először persze meg kellett tanulnia az alapelveket: az imádságot, hallgatást, alázatosságot és engedelmességet. Küminaszban az élet olyan volt, mint a remetéké; a kolostori iskola is csak a remeteéletre való előkészítést szolgálta. Szabad idejét Atanáz könyvek másolásával töltötte.

A begyakorlás négy éve után elöljárói ,,a csendesség nagy harci állapotába'' bocsátották, vagyis ezentúl a lavrától bizonyos távolságban remeteként élhetett egy parányi cellában kenyéren és vízen, kemény lemondásban; de továbbra is engedelmességre volt kötelezve elöljárója iránt.

Nem tartott sokáig ez az állapot; Atanázt is elérte a zavartalan istenkeresés sok nagy kedvelőjének sorsa: ismertté és híressé vált. Elöljárója nemcsak testvéreket, hanem mindenhonnan származó magas állású látogatókat is küldött hozzá, hogy az üdvösség szavát hallják tőle. Niképhorosz Phokasz is, aki Atanáznak egész életében rendkívüli tisztelője maradt, azok között volt, akik felkeresték csendes remetelakában. Akkor vallotta meg először Atanáznak Niképhorosz azt a szándékát, hogy lemond a világról és szerzetes lesz, mihelyt meg tud szabadulni a császári szolgálattól. A kolostorban az a hír kelt szárnyra, hogy Meleinasz Mihály Atanázt szeretné utódjának a lavra vezetésében.

Atanáz másodszor is elmenekült, ezúttal az Athoszra, hiszen már régóta az volt titkos vágya, hogy a magányban kizárólag Isten számára legyen csak jelen. Ám épp itt ragadta meg Isten karja a mit sem sejtő Atanázt.

Már akkoriban is voltak a szent hegyen szerzetesek, de csupán szervezetlen remeteséget alkottak, s pontosan ez a nyers egyszerűség felelt meg ,,a szökevény'' eszményének. Ott éltek, ahol szegényes cellájukat felállították, regula nélkül, szétszórva a hegyen. Bizonyos fajta szerzetesi tanács a ,,protosszal'' az élén gondoskodott a közös kérdések elengedhetetlen szabályozásáról.

A szerzetesek egyikéhez, aki tudott egy kevéssé olvasni és írni, csatlakozott Atanáz álnéven, állítólagos hajótöröttként, s úgy alárendelte magát vezetésének, mintha kezdő és írástudatlan lett volna. De nem sokáig rejtőzködhetett. Niképhorosz Phokasz, aki akkorra a kelet- római birodalom csapatainak legfőbb parancsnoka lett, nyomoztatott az eltűnt után; egy ideig eredménytelenül, mert Atanáz mindig értett a rejtőzködéshez. Az analfabétának vélt azonban elárulta magát húsvét ünnepén az Írás egy olvasmányának szép előadásával, de sikerült a protoszt rávenni, hogy őrizze meg titkát. Amikor azonban Niképhorosz testvére, Leo Phokasz a szkítákon aratott nagy győzelme (958--959) után az Athoszra érkezett, hogy győzelméért hálát adjon Istennek, felfedezte a keresettet; Atanáznak vissza kellett térnie cellájába. A folyamat megismétlődött: megint áramlani kezdtek hozzá az emberek, s ő ismét csak kerülte a dicsőséget és a tiszteletet, és ezúttal az Athosz sűrű erdeibe menekült. Melanának, ,,Feketeföld''-nek hívták ezt a vidéket; a hagyomány pedig hozzácsatolja ehhez a névhez a fiatal vezeklő nagy és talán döntő kísértését: elfogta a letörtség, az a csaknem ellenállhatatlan kísértés, hogy ott hagyjon mindent, a belső kedvetlenség, a megunás, a csaknem minden istenkereső, különösen pedig a remeték nagy réme. Egy teljes évig tartott kínos vergődése, mígnem azután Isten megszabadította tőle, s visszaadta hivatásának örömét és biztonságát. Ebben az évben saját magán tapasztalhatta meg Atanáz a remeteélet veszélyes voltát, ezzel pedig megnyílt a szeme a szerzetesség közösségi életének fontosságára. Lépésről lépésre kérlelhetetlenül érte ezután az Istentől elrendelt sors a még mindig vonakodót. Azzal kezdődött, hogy Niképhorosz Phokasz, aki Szicíliában a szaracénok elleni döntő hadjárata előtt állt, néhány Athosz-hegyi szerzetest, mindenekelőtt pedig Atanázt sürgősen magához kérette. A szükséges pénzzel is ellátva megbízta, hogy az Athoszon lavrát építsen templommal együtt; ő maga, Niképhorosz is oda szándékozott később szerzetesként belépni. Atanáz még egyszer védekezett, mert -- mint maga írja -- ,,szabadon és egyedül akar élni'', menekül az emberek sokasága és a vele járó szétszórtság elől; nem fogadta el sem a megbízatást, sem a pénzt, és visszatért cellájába, a szent hegyre. Nem sokkal később -- bár még mindig kényszeredetten -- mégis meg kellett adnia magát Niképhorosz utána küldött követeinek. Ez volt életének döntő fordulata.

A 962. év vége felé meg kellett kezdődnie az Athoszon az első építő tevékenységnek. Először a ,,kathiszmát'', a remetelakot állíttatta fel Atanáz, nagy barátja, Niképhorosz számára egy kis oratóriummal együtt, majd hozzáfogott a Szűzanya tiszteletére emelendő kereszt alakú főtemplom építéséhez. Az építkezés gyorsan haladt, és a munka megkezdésétől számított négy hónap múlva a fele már elkészült; ekkor 963-ban érkezett a hír Bizáncból, hogy Niképhorosz a katonaköpenyt felcserélte a keletrómai császár bíborával.

Atanáz számára ez nem jelentett mást, mint az Isten iránti hűség megszegését, hiszen Phokasz szerzetesi életet fogadott. Megszakította a templom építését, és elindult a császárváros felé, hogy a császári felség lelkére beszéljen. A császár megadóan és alázatosan hallgatta barátja gondolatait; megesküdött, hogy tervét egyszer végre fogja hajtani, és nagy fáradsággal sikerült Atanázt annyira megnyugtatnia, hogy az visszatért Athoszra, és folytatta művét. Atanáz visszatérése után az építési munkálatok a szent hegyen folytonosan és igyekezettel haladtak, ilyképpen pedig az Athosz arculata és sorsa döntően megváltozott. A nagy templom elkészült, és két kis oratóriumot illesztettek hozzá; a templom körül kialakultak a cellák, s a templom ,,mint valami szem tekintett rájuk minden irányba''. Következtek a malmok, konyhák, a refektórium, kórház, vendégotthon és fürdő a betegek számára. Fáradságos munkával kellett kiirtani az erdőket, s a fölszaggatott terepet elegyengetni. A vizet messziről, az Athosz magaslatáról vezették le. A munka láttára mindenfelől áramlott az építkezőkhöz a segítség, és sokan közülük maguk is szerzetesek lettek. Atanáz szilárdan kézben tartotta a fiatal alapítást, s hozzáértő vezetésével gyorsan és szüntelenül nőtt a szerzetesek közössége; a hegyi lakók közül is sokan csatlakoztak hozzá. A császár terület- és pénzadományai, amelyek okmányai még ma is megvannak, s más pártfogók pénz- és természetbeli adományai biztosították külső fennállásukat. E munka végtelen fáradságát azonban -- így vall később maga a szent -- csak Isten ismeri, ,,aki mindent könnyűszerrel vezet a semmiből a létbe.

Amikor 969-ben Niképhorosz Phokasznak, aki a keletrómai birodalom császáraként is szerzetes módon élt, gyilkos kéz kioltotta életét, Atanáz Isten rendelésének látta, hogy szándéka megvalósulását -- azt, hogy az Athoszon szerzetesi ruhát öltsön -- ,,vértanúhalállal'' pótolta. A trónon Phokaszt gyilkosa, Tzimiszkész János követte (969-- 976). Ugyanabban az időben az Athoszon régóta parázsló nyugtalanság lobbant fel. A szent hegy régi lakóinak, különösen a protosznak, szemében szálka volt Atanáz eljárása; a régi szerzetesi hagyományok lerombolását látták ugyanis benne. A szerzetesi élet két különböző eszménye, a remeteség és a közösségi élet került szembe e vitában.

,,Miért tűritek el Atanázt?'' -- tüzelték egymást az új irányzatból való ellenfelek. ,,Költséges épületeket emelt, vízvezetéket és kikötőt épített; a világot hozta fel az Athoszra, és szétrombolja a régi erkölcsöket. Még kerteket és szőlőket is telepít.'' Az a kísérlet azonban, hogy az új császárt Atanáz ellen ingereljék, meghiúsult. Amikor Atanáz Konstantinápolyba utazott, hogy önmagát és művét igazolja, Tzimiszkész császár nagyvonalúan támogatta az építkezés folytatását.

Minden ellenségeskedés és fondorlat ellenére, amely itt-ott a későbbi években is fellobbant, Atanáz hivatásának biztonságával haladt végig a számára kijelölt úton. A külső építkezést hasonló célratöréssel és energiával követte a belső. Ő, aki szenvedélyesen szerette a zavartalan csendet, aki kezdetben nem akart mást, mint hogy a saját ,,lelkét megmentse'', és lehetőleg mások vezetésére bízta magát, az események folytán a közösségi szerzetesi élet úttörője és élharcosa lett az Athoszon.

Regulájában, amely nem sokkal a császári pártfogójának halála után keletkezett, teljesen a közösség áll a középpontban. Számára a közösség, amint ismételten mondja: ,,ekklészia'', s ennek belső egysége, az alapító legfőbb kívánsága nem más, mint Krisztus testének egysége. Az igumen szerzetesének atyja és testvére. ,,Testedet és lelkedet és minden egyebet a szeretet egyenlőségében szét kell osztanok valamennyi lelki gyermeked, testvéred és atyád között'' -- vési jövendő követőinek lelkébe. A testvéreknek mindenük közös: a házuk, az asztaluk, mindenekelőtt pedig az istenszolgálatuk. Tökéletes engedelmességgel és mély alázattal viseltetnek elöljárójuk iránt. A szeretet mindnyájuk egyesítő köteléke. A testvérek létszámát 120 személyben állapította meg. Közülük csak öten vonulhattak vissza időnként elöljárójuk engedélyével a környező cellákba ,,hészükhaszta''- ként, hogy szemlélődéssel és imádsággal foglalkozzanak. Ebben még egyszer felismerhető Atanáz régi izzó szeretete a zavartalan csend iránt. Vallomása szerint azonban nagyon jól ismerte saját tapasztalatából a magány veszedelmeit, és ,,hosszú évek sok fáradságával felismerte, hogy leghelyesebb, ha közösen élnek a testvérek, hogy a koinobiumban egy szív, egy akarat, egy vágy és egy test legyen sok tagból összeillesztve; csak így valósul meg a testvéri közösség teljessége''. A közösség teljességét szolgálta a néhány remete is ,,lelki útbaigazításával, tanácsával és imádságával''.

Atanáz így békítette össze egymással termékeny feszültségben életének két pólusát. A szentnek három írása maradt ránk, amelyekben behatóan szabályozza kolostorának felépítését és lelkiségét.

Hátralevő napjait teljesen életművén való munkálkodásának szentelte. Tekintélye mindinkább nőtt. Mindenfelől áramlottak az Istent keresők a szent helyre; érkeztek Rómából, Itáliából, Calabriából, Amalfiból, Ibériából, Arméniából. Mindegyikük tanácsra és segítségre lelt. Az utókor emlékében úgy élt tovább a szent, mint Krisztusnak mindenkor szeretetre méltó, vidám és mindenekfölött alázatos szolgája.

Egyfajta önkéntes engesztelő halálnak látták tanítványai Atanáz hazatérését. A templom egyik bővítésekor feltétlenül saját kezével akarta lezárni a kupolát. Hat más testvérrel együtt lezuhant, s a rázúduló omladék maga alá temette. Nem könnyű a hagyomány teljességéből kihámoznunk a szent belső útját. Végrendeletében azonban talán a hitvallás fényét vetítik szenvedéssel teli nekigyürkőzésére a következők: ,,Fölötte nagy fájdalomban töltöttem életemnek minden napját, hiszen pontosan tudtam, hogy lelkem gyengeségében teljességgel képtelen volt mások vezetésére.'' Hogy hitében, mély alázatosságában és nagy szeretetében mégis engedelmesen magára vette az Isten által rárótt terhet, ezzel sok évszázadra megmutatta az utat az Athosz-hegyi szerzetesség számára, azt nagysága és szentsége idézte elő.


Szent Domiciusz     vértanú, † 363       


Szent Lampász atya


Az atya fiatal korától a vezeklő életre adta magát. Irinopolisz városa mellett egy pusztai barlangban élt öreg koráig. Istentől a csodatevés adományában részesülve sok csodát tett életében és halála után is. A X. század körül élt és halt meg.



HEINRICHS LEÓ (1867-1908)
Az USA-ban, a Colorado állambeli Denverben a ferences templomban az áldoztató rácsnál, közel az Istenanya oltárához egy réztábla található egy ferences mellképével. A felírás: Imáitokba ajánljuk Páter Heinrichs Leó lelkét. Az emléktábla története: Heinrichs Leó, aki 1867-ben Köln közelében született s 24 évesen ferences pappá lett, felszentelése után néhány évre az Egyesült Államokba, Denverbe költözött, ahol buzgó papi tevékenységet fejtett ki. A mosolygó, barátságos pátert köztisztelet övezte. Különösen tisztelte a Boldogságos Szuz Máriát. A jórészt fiatalokból álló Mária kongregációt lelkesen vezette. Halála elott az egyik vasárnap a kongregáció gyulésén olyan kijelentést tett, hogy legjobban az Istenanya oltára elott szeretne meghalni. Ez a vágya teljesült is. 1908. febr. 23-án egy olasz anarchista - amint késobb vallotta - elore megfontolt szándékkal, hogy a papot meggyilkolja, a többi hívekkel az áldoztató rácshoz ment. Páter Leó kezébol vette az Úr testét, de aztán a szentostyát kezébe köpte s a páter arcába vágta, másik kezével revolverrel a megdöbbent atyára lott. A páternek annyi ereje volt még, hogy a Szuzanya oltára elé támolygott, ott elesett, s szetostyák kiszóródtak az áldoztató cibóriumból az oltár lépcsoire. Térdelo helyzetben még vigyázott arra, hogy illetéktelen személy ne nyúlhasson az oltáriszentséghez. Hamarosan jött egy ferences atya, aki vigyázva fölszedte és a cibóriumba rakta a szentostyákat, majd a haldoklót föloldozta s a szentkenet szentségben részesítette. Leó atya örvendezo arccal adta lelkét Teremtojének. Amikor a rendorségi vizsgálatot lefolytatták, a páter testén és karján széles vezekloövet találtak; ily módon tudódott ki, hogy a páter, akit eddig csak mosolygós ferencesnek ismertek, nagy vezeklo volt. Halála vértanúhalál volt, annál inkább, mivel a halála elott pár nappal tett kijelentése, miszerint a Szuzanya oltára elott kíván meghalni, elárulja, hogy elore sejtette, mi fog vele történni s lélekben felkészülve fogadta a halált. Tiszteloi, akik az emléktáblát elhelyezték vértanúsága közelében, imádkoznak közbenjárásáért és hogy ot a boldogok között tisztelhessék.
„Reszkessen az egész világ és örömtol repessen az ég, midon az oltáron a pap kezében nyugszik Krisztus, az élo Isten Fia. O csodálatra méltó nagyság és bámulandó méltóság! O fölséges alázatosság! O alázatos fölség, hogy a világegyetem ura, Isten és az Isten Fia annyira megalázza magát, hogy üdvösségünkért a kenyér színe alá rejtezik.”
Szent Ferencnek az egész rendhez írt levele.

Imádság:
Istenünk, te Leó paptestvérünket, az Oltáriszentség és a Boldogságos Szuz tisztelojét a vértanúság pálmájával ékesítetted, add, hogy példáját követve mindig készen legyünk, hogy hívó szavadra megváljunk e földi élettol s nyugodtan állhassunk színed elé. Krisztus, a mi Urunk által.


Luxemburgi Szent Péter     püspök és hitvalló, † 1387       


HIRSAUI BOLDOG VILMOS bencés apát

*Bajorország. +Hirsau, 1091. július 5.
A gyermek Vilmos nevelését a szülei a rengensburgi Szent Emmeram apátságra bízták. Képzésének kezdeteiről ő maga írta később: ,,Mivel kis gyermekként adtak iskolába, és gyorsan megtanultam az olvasást, jóval a szokásos idő előtt, tanító irányítása nélkül kezdtem el tanulni az írás művészetét is. Lopva és szokatlan módon, minden útmutatás nélkül tanultam meg írni. Eközben a tollnak olyan ügyetlen tartását szoktam meg, és ebben olyan javíthatatlannak mutatkoztam, hogy később mindazok, akik észrevették, biztosítottak róla: sohasem lesz jó kézírásom. Isten kegyelméből azonban másképpen történt, mint sokan gondolták.''

Vilmos korán felébredt tudásszomja magasztos célhoz és nagy sikerhez vezetett. Egyetemes zseninek nevezhetjük: rendkívülit teljesített a filozófia, a csillagászat és a zene területén. Egy általa szerkesztett csillagászati óra feltűnést keltett. -- Mindenekelőtt azonban a regulához hű, igaz szerzetes akart lenni. Úgy írják le, hogy szigorú volt önmagához, s barátságos mindenki iránt.

A Szent Emmaram kolostor szerzetesének életműve összefonódik Hirsau nevével. 1069-ben kapta meg a felszólítást, hogy vegye át a kolostor vezetését. Ettől kezdve pontosan fennmaradtak életének dátumai.

1069. május 28-án ment a Szent Aurelius kolostorba, amely első alapítása (830) után csak rövid ideig állt fenn; 1048--1054 között Szent IX. Leó pápa helyreállíttatta, s 1065-ben Einsiedelnből vonultak be oda szerzetesek. Az első, amit Vilmos megkövetelt, a kolostornak a világi hatalmaktól való teljes szabadsága volt. Csak kemény küzdelmek után állította ki a kívánt okmányt IV. Henrik 1075-ben. Ugyanebben az évben Vilmos Rómába utazott, hogy Szent VII. Gergely pápával (lásd: A szentek élete, 216. o.) megerősíttesse kolostora szabadságát. Egyidejűleg belekeveredett a király és a pápa közti harcba. Az egyháznak három dolog okozott igen nagy károkat: a püspökök kiválasztásánál a nemesi származást mindennél többre tartották, hagyták, hogy vásárolják e tisztséget és a személyes rátermettséget semmibe vették. -- Vilmos bátran pellengérre állította a kor visszásságait. Elképzelhetjük, mennyire felfortyantak azok, akik találva érezték magukat. Az ellentétek fokozódtak. 1077 pünkösdvasárnapján Vilmos befogadta a Szent Aurelius kolostorba Rheinfeldeni Rudolfot, IV. Henrik ellenkirályát. Vilmos és Henrik korábban békésen találkoztak, most viszont császári csapatoknak kellett volna a politikai ellenfélre támadniok. Ez azonban végül elmaradt.

Nem csekélyebb Vilmos jelentősége a szerzetesség történetében. Hirsauban, ahogy Einsiedelnben és Regensburgban is, eleinte a lotharingiai rendi szokásokat követték. A pápai legátus és Ulrik clunyi prior látogatása alkalmával azonban Vilmos meggyőződött a clunyi szokások előnyéről. Ezekre tért át Hirsau 1079-ben, de nem utánozták szolgai módon a clunyi mintát. Clunyi szent Hugó (lásd: 241. o.) maga ajánlotta, hogy mindent az ország jellege és szükségletei szerint kell alkalmazni. Így hát a clunyi szokásokat átdolgozták Hirsau viszonyaira.

E szokások lettek a világi gyámkodástól való mentesség eszméjével együtt a hirsaui reformmozgalom alapjai; ez aztán gyorsan elterjedt. (Húsz éven belül több mint harminc új alapítás következett, s összesen száznál több kolostor vette át a hirsaui reformot.) Laikus testvérek felvételével, a harmadrendszerű oblátus intézmény kialakításával és alkalmas igehirdetők küldésével olyan mozgalom indult meg, amely a nép széles rétegeit érintette.

Hirsau Németország legnagyobb kolostora lett. 1082--1091 között építtette fel Vilmos a Nagold folyó mellett az egyik dombon a Szent Péter és Pál bazilikát. III. Gebhard konstanzi püspök, az egykori hirsaui szerzetes szentelte fel. Tizenegy héttel később Vilmos apát meghalt. Utolsó gondja az egységre irányult: ,,Könyörgök nektek, hogy az Egyház egységében és az Apostoli Széknek való alávetettségben töretlenül tartsatok ki a halálig, ahogy rátok hagyományozták a kolostorban.'' Halála előtt még egyszer kifejezte azt a meggyőződését, hogy az olyan ember halálát, aki Istennek szolgált, voltaképpen nem halálnak, hanem sokkal inkább cserének kell nevezni, mert a mulandót a halhatatlannal, a földit a mennyeivel cseréljük fel.


Szent Zoé     vértanú, † 309