2017. május 12., péntek

Szent Domitilla    vértanú, † ~98           


Szent Epifán és Germán főpapok

Epifán Föníciából származott, zsidó szülőktől. Szülei földművesek voltak. Haláluk után Epifán megismerkedett egy Lucián nevű remetével, megkeresztelkedett és szétosztotta vagyonát a szegények között. Magának csak annyit hagyott meg, hogy belőle szent könyveket vásároljon. Ezután vezeklő életet élt. Hogy meglássa a pusztában élők jámbor életét, Egyiptomba utazott és ott hosszú időt töltött Hilárion idős atya vezetése alatt. A szerzetesi életben nagy tökéletességre tett szert. Isten a csodatevés ajándékával tüntette ki. Sok idő múlva Szalámin városában a terület püspökei érsekválasztásra gyűltek össze. Az egyik sokat szenvedett, jövőbe látó atya tanácsára az éppen Szalaminban tartózkodó Epifánt a templomba hívták, és püspökké választották, felszentelése után a Szentírásban jártas főpap jó intelmekkel vezette lelki nyáját a jó úton, buzgó volt a hitben és erős, irgalommal volt a szegények iránt 403-ban halt meg 115 éves korában és Ciprus szigetén temették el.

Germán főpap Konstantinápolyban született. Atyja az első szenátorok egyike volt, Konstantinosa Pogonátosz császár irigységből megölette, fiát Germánt pedig egyházi szolgálatra rendelte. Szolgálatában olyan szent életet élt, hogy megválasztották Kizipik város püspökévé. Olyan nagy buzgósággal védte az igaz hitet a tévtanítások ellen, hogy száműzetésbe küldték miatta. 715-ben konstantinápolyi pátriárkának választották meg. Ebben a hivatásában a képrombolás tévtanítása ellen küzdött nagy buzgósággal. Miatta sok szenvedést kellett elviselnie, pátriárkái székétől is megfosztották, utolsó éveit a Khora kolostorban élte le, ahol 740-ben meghalt. Eletében Isten a jövőbelátás ajándékával tisztelte meg. Halála után is sok csoda történt közbenjárására.


Szent Ilona    özvegy, † ~326.


Boldog Janka (Johanna)     szűz, † 1490.           


SZENT NEREUS és SZENT ACHILLEUS

+304. (?)
Nereus és Achilleus régi római vértanú-pár, május 12-i ünneplésük az 5. század óta mutatható ki. A tisztelet nyomai még régebbre mutatnak, hiszen már Damasus pápa sírfeliratot költött a két vértanúnak. Annak töredékesen megmaradt szövege szerint Nereus és Achilleus római katonák voltak. Eltaláltak az igaz hithez, és bátor hitvallásukért megölték őket. Haláluk ideje nincs följegyezve. Általában a diocletianusi üldözés éveit szokták emlegetni. Ünneplésük helye a sírjuk lehetett, amelyet Petronellának, Szent Péter lányának sírja közelében kell keresnünk, a Domitilla-katakomba kiterjedt temetőrendszerében.

Tiszteletük helye gazdag lehetőséget kínált a legendák születésének. Az5. és 6. században írtak egy csodálatosan díszes szenvedéstörténetet Nereusról és Achilleusról. Ebben a két vértanút testvérpárnak tekintették, kiket maga Péter apostol keresztelt meg. Mint eunuchok a császár unokahúgának, Titus Flavius Clemens feleségének -- a későbbi keresztény vértanúasszonynak --, Domitillának a szolgálatában álltak. Úrnőjükkel együtt a campaniai tengerpart előtt levő Pontia szigetre száműzték, Terracinában borzalmasan megkínozták, végül lefejezték őket. Domitillával együtt a Via Ardeatina melletti katakombában temették el őket.


--------------------------------------------------------------------------------

Nereusról és Achilleusról elbeszélik, hogy keresztényekként Domitillával, úrnőjükkel együtt a sivár, izzóan forró Pontia szigetére száműzték őket. A két kiszolgált katona vezette annak idején Domitillát Kelemen pápához. A pápa megkeresztelte az előkelő asszonyt. Ezért elvesztették hazájukat, birtokukat és legalapvetőbb emberi jogaikat. Nereus és Achilleus leszámolt életével, szemrebbenés nélkül fogadta az ítéletet. Annál inkább aggódtak úrnőjük életéért és egészségéért. Flavia Domitilla azonban már rég nem volt nagyvilági dáma: ott térdelt a katakombák komor homályában keresztény rabszolgák és a szegény népből jött hívők között, velük együtt rettegve attól, hogy a katonák fölfedezik rejtekhelyüket. A száműzetésben az élet nehéz volt, de ők fenntartották a kenyértörés közösségét, mintha mi sem történt volna. Zsoltározásukhoz a tenger harsogása adott kíséretet.

Néhány évig tartott ez a sokféle szükséget szenvedő, de nyugodt élet. Amikor azonban Minutius Rufus konzul megjelent Pontián, véres üldözés kezdődött. Nereust és Achilleust elkülönítették Domitillától. A konzul vesszővel, izzó parázzsal és kínzóeszközökkel igyekezett a két veteránt rávenni, hogy áldozatot mutasson be a császár fölségének, de hiába. Állhatatosak maradtak, és a hóhér bárdja végzett velük.


--------------------------------------------------------------------------------
Mindenható Istenünk, kérünk, add, hogy akik dicsőséges vértanúidnak, Szent Néreusznak és Szent Achilleusnak bátor hitvallását megismertük, közbenjáró jóságukat is tapasztalhassuk!

Példája:
    Csak a Világ gondolja, hogy érthetetlen dolog a hit! (Kár a Világért...)

Példája:
    Hitünkért mindent fel kell tudnunk áldozni!


Szent Polubiosz püspök

Szentünk az V. században élt, szent Epifán püspök tanítványa volt. Mindenhova követte szent tanítóját. Halála előtt Epifán Egyiptomba küldte. Valóban el is ment tanítója halála után Egyiptomba, ott találkozott Rinokir város elöljárójával, aki meghívta őt magához és a város püspökévé tette. Erényes és tiszta életéért Istentől a csodatevés adományát kapta. Hosszú élet után hunyt el békében.


SZENT PONGRÁC
+304. (?)
Pongrác története egy fiú hősiességének himnusza. A 6. században keletkezett szenvedéstörténete szerint szüleit korán elvesztette, s a tizennégy éves fiú nagybátyjával, Dénessel frígiai hazájából Rómába költözött. Épp abban az utcában, ahol megszálltak, lakott Kornél pápa és vele számos keresztény, akik hamarosan megszerették az élénk fiút, és főpásztoruk elé vezették. Kornél pápa fölismerte a fiú tiszta lelkületét, és megkeresztelte.

Dénes, az öreg barát meghalt, Pongrác azonban ekkor már tudta, hogy nem maradt árván. Részt vett a közösség imáin és áldozati ünnepein, amíg egy napon katonák el nem fogták, s a császár elé nem vezették. A császár megsimogatta arcát, és barátságos szóval kérte, hagyjon föl ,,babonaságával''. Pongrác félelem nélkül a szeme közé nézett, és ezt mondta: ,,Éveim szerint ugyan gyermek vagyok, mégis az enyém az én Uramnak, Jézus Krisztusnak az igazsága és ereje. Ezért a te intelmed nekem annyi, mintha az a festett kép beszélne ott a falon. Az istenek, akiknek imádását nekem parancsolod, csalók voltak. Nővéreiket meggyalázták és szüleiket sem kímélték. Ha ma egy hivatalnokod ilyen tetteket követne el, azon nyomban megöletnéd. És te nem röstelled, hogy ilyen isteneket imádsz?'' -- Diocletianus elnémult. Intett az őrségnek. A katonák elvitték a fiút, és lefejezték a Via Aurelián.


--------------------------------------------------------------------------------

Pongrác sorsa minden korban élénk részvétre indította a hívőket. Tiszteletére az 5. századtól van bizonyíték. Symmachus pápa (498--514) bazilikát emeltetett a Via Aurelián lévő sírja fölé. Rómában fehérvasárnap az újonnan megkereszteltek ünnepi körmenetben a bazilikájához vonultak, ott levetették keresztelési ruhájukat és megújították hitvallásukat. Hitüket az ártatlan gyermek oltalma alá helyezték szeretetük és bizalmuk jeléként. E bizalom eskük megerősítéseként is szolgált bírói tárgyalásokon: a peres felek Pongrác sírjánál esküdtek meg arra, hogy igaz a vallomásuk. A késő középkor óta Pongrácot a tizennégy segítőszent közé sorolják.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, kérünk, hallgasd meg Szent Pongrác közbenjárásában bizakodó Egyházadat, és add, hogy vértanúd könyörgésére mindig biztonságban éljünk, és odaadó szívvel szolgáljunk Téged!

Példája:
    Gyakran - a nyilvánvaló igazság ellenére - nem hiszik el a kereszténység üzenetét!


Szent Richtrúdisz    özvegy, † 688.            


Szent Szabin püspök


A mai nap szentjének Epifánnak volt diakónusa. Ebben a minőségben a lelki dolgok feletti bíráskodást is gyakorolta. Epifánnal élt együtt a pusztában 3 éven át és megírta élete történetét. Amikor Epifán ciprusi püspök lett, Szabint áldozópappá szentelte, Epifán halála után ő lett az utóda a püspökségben. Püspökségében sokat harcolva a tévtanítások ellen, sok jót cselekedve, életét jámborul töltve el, hunyt el az V. század közepe táján.



GIMIGNANOI BOLDOG VIVALD remete, III. r. (+ 1320)
San Gimignano*-ban született. Amikor földije, Boldog Bartolusz plébános (dec. 17.) 1280-ban leprás lett, Vivald 20 éven át nagy odaadással ápolta. Bartolusz azzal viszonozta a huséges gondozást, hogy lelkivezetésével segítette Vivaldot az életszentség útján. Az o példájára és tanácsára lépett be o is a ferences III. rendbe. Bartolusz halála után Vivald teljesen búcsút mondott a világnak és remeteéletet kezdett. Elvonult Montaone környékére s ott egy nagy erdoben talált egy nagy gesztenyefát, melynek belseje üres volt. Ezt alakította át cellájává. Alig volt akkora hely, hogy letérdelhessen. Ebben a faodúban töltötte élete hátralevo idejét, mintegy húsz esztendot szigorú bunbánatban és buzgó imában, a mennyei dolgokkal foglalkozva. Gyökerekkel és növényekkel táplálkozott. Amikor 1320-ban máj. 1-én meghalt, Montaone harangjai maguktól jelezték szent halálát. Odamentek tartózkodási helyéhez: ott találták Vivaldot holtan, térdelve, kezét imára kulcsolva. A csodák, melyek a remete közbenjárására történtek, arra indították a népet, hogy holttestét templomukba vigyék s ott a fooltár mögött helyezzék örök nyugalomra. A fa törzsében lévo cellát pedig kápolnává alkították a Szuzanya tiszteletére. E mellé épült késobb a ferencesek kolostora. Vivaldot 1908-ban avatta boldoggá X. Piusz pápa.
„Semmi se aggasszon, semmi se rettentsen,
Minden elmúlik, Isten megmarad.
A türelem mindent elér.
Ha Isten velünk, megvan mindenünk.
Isten maga elég.”
Nagy Szent Teréz

Imádság:
Istenünk, te Boldog Vivaldot a betegápolásban huségessé, az önmegtagadásban csododálatossá tetted. Közbenjáró imádsága eszközölje ki nekünk segítségedet, s gyarapítsa bennünk üdvözíto kegyelmedet. A mi Urunk Jézus Krisztus által.