2017. május 3., szerda

PECSERSZKI SZENT ANTAL és SZENT TEODÓZ szerzetesek
 *Ljubecs, 983. +Kijev mellett, 1073. július 10
*Vasziljev, Kijev mellett, 1036. +Kijev mellett, 1076. május 3.
Antal, az orosz szerzetesség atyja, akit családjában Antipának hívtak, gyermekkorától vonzódott a magányos, szemlélődő élethez. Tanítványa lett a szülőföldjén élő vándor szerzeteseknek, de igazi hivatását akkor találta meg, amikor elzarándokolt az Athosz-hegyre. 1028 körül belépett az Eszfigmenon kolostorba, és felvette az Antal nevet, nyilvánvalóan azzal a vággyal, hogy Remete Szent Antal (lásd: A szentek élete, 42. o.) nyomába léphessen.

Nagy buzgósággal szentelte magát az imádságnak és az aszketikus gyakorlatoknak, s megkapta a lelki életre vonatkozó alapvető tanítást is. Igumenje, Theotisztosz ,,angyalhoz hasonlónak'' látta, és apostolként küldte vissza Oroszországba, mondván: ,,Legyen veled a szent hegy áldása, mert általad sok szerzetes támad majd.''

Antal Kijev közelében, a Dnyeper partján lévő erdőben saját kezével vájt magának barlangot és megkezdte remeteéletét. Úgy kezdett harcolni a gonosz lélekkel, mint egykor az egyiptomi remeték: imádkozott, vezekelt és virrasztott, hogy meghallja Isten szavát, és legyőzze a test kísértéseit. A nép azonban hamarosan felfedezte, és zarándokolni kezdtek hozzá minden rendű és rangú emberek, hogy kikérjék a tanácsát. Fiatalok is fordultak hozzá, hogy tanítsa meg őket is a szerzetesi életre. Közéjük tartozott Nikon, aki már pap volt, továbbá Barlaam és Teodóz.

A körülötte zsibongó sokaságot Antal nem sokáig viselte. Miután átadta a fiataloknak az alapvető lelki tudást, Barlaamot megtette igumennek, maga pedig visszavonult ismét a magányba. Mivel tanácsait változatlanul mindenki kereste, a terület fejedelme, Iszjaszláv herceg miatt menekülnie kellett, ez ugyanis azt hitte, hogy Antal tanácsaival az ellenfelét támogatja. Antal ekkor Csernyikovba menekült, ahol egy újabb kolostort alapított. Halála előtt visszatérhetett eredeti cellájába.

Tanítványát, Szent Teodózt néhány újkori szerző az ,,orosz Szent Benedek''-nek nevezi, mert ő építette ki az orosz kolostorok anyakolostorát, a Pecserszkaja Lavrát, és ő honosította meg a kolostori élet szabályzatát. Nesztor, aki a középkori orosz történelem krónikása, s nem sokkal Teodóz halála után lépett a Pecserszkaja Lavrába, ezt írja a barlangkolostor atyjáról: ,,Három csillagot lehetett látni a barlangban, akik imádságukkal és vezeklésükkel elűzték az ördögi sötétséget: a tiszteletre méltó Antalra, a boldog Teodózra és a nagy Nikonra gondolok. Ők Istenhez könyörögve éltek a barlangban, és Isten velük volt.''

Teodóz gazdag családból származott. Atyja halála után kegyetlenül szigorú anyja vette át a 13 éves fiú nevelését és mit sem törődött szerzetességre hajló természetével. Teodóz ezért elhatározta, hogy elszökik a Szentföldre, és ott szerzetes lesz. El is hagyta otthonát, de nem a Szentföldre, hanem a Kijev melletti remetetelepre, Szent Antal apát környezetébe került. Antal szeretettel fogadta, s 1055-ben beöltöztette. Amikor Barlaam vette át az irányítást, ennek tanítványa, majd 1062-ben utóda, igumen lett.

Teodóz ekkor mindössze 26 éves volt. De ugyanennyi idős volt Clunyi Szent Hugó (lásd: 241. o.) is, amikor néhány évvel korábban, 1049-ben apáttá választották. Ezen életkorbeli hasonlóságon túl más párhuzamok is megfigyelhetők a két kolostori elöljáró között: Hugó a burgundiai kolostorokban vezette be a VII. Gergely-féle reformot; Teodóz kolostora az orosz és ukrán vidékek anyakolostorává vált. S miként Cluny kolostora exempt, azaz minden püspöki és világi fennhatóságtól független kolostor volt, úgy a Pecserszkaja Lavra sem fejedelmi alapítás, hanem a szerzetesek buzgósága hozta létre, vagy amint a krónikás mondja, születését ,,az első szerzetesek könnyeinek, böjtjeinek, imádságának és virrasztásainak'' köszönheti.

A közösség vezetésének átvétele után Teodóz hamarosan letért az Antal apát által megkezdett remeteség útjáról. Athosz-hegyi Szent Atanázhoz (lásd: 338. o.) hasonlóan a közösséget, az egy lelki atya irányítása alatt, egy imádságos, liturgikus és asztalközösségben élő testvéri közösséget látta a szerzetesség lényeges keretének. Ezért bevezette a konstantinápolyi Sztudiu kolostor reguláját[13]. Fontos azonban tudnunk, hogy ennek ellenére Teodóz közössége remetelakokban élt és csak meghatározott alkalmakkor gyűlt össze, hasonlóan a nyugaton később kialakult kamalduli életformához.

A regula szerint a kolostori közösséget az igumen iránti engedelmesség és a szeretet köteléke tartja össze. Az ősi hagyományt, hogy a szerzetesek minden munka előtt kérik az igumen áldását, megtartották. Teodóz pedig amellett, hogy ellentmondást nem ismerő engedelmességet kívánt szerzeteseitől, jóságos atyjuk lett. Így, amikor egy testvére kísértésekről panaszkodott, saját életéből vett példákkal vigasztalta; egy állhatatlan, hivatásában ingadozó testvéréért pedig ,,könnyek között imádkozott Istenhez''.

Antal felfogásától abban is különbözött, hogy az a szerzetesség lényeges összetevőjének tartotta a teljes lemondást minden emberi kapcsolatról, ő ellenben a szeretetszolgálat tűzhelyévé alakította kolostorát. Zarándokházat nyitott, s bárki látogatta meg a kolostort, kapott élelmet, a betegeket ápolták, a szomorúakat vigasztalták, a rászorulókat alamizsnával látták el. Ez az intézmény annyira kifejlődött, hogy a 19. században egyszerre 20.000 zarándokkal tudtak foglalkozni.

,,Szelíd és csendes lelkületű, szerény érzületű volt, telve minden lelki bölcsességgel és áthatotta a minden testvére iránti őszinte szeretet.'' A liturgikus hagyomány a prepodobnyi megtisztelő jelzővel látta el; olyan ember volt tehát, akinek mintaképe az Üdvözítő, aki minden erejével Krisztushoz akart hasonlóvá válni. Gyermekkorának álma, hogy az Úr életének szent helyeit bejárhassa és tisztelhesse, a kolostorban vált valóra. Megszokott munkáit végezve, ,,vidám arccal dagasztva a tésztát és sütve a kenyeret'', az isteni Mester nyomába lépett. Csak arra törekedett, hogy az Úr hűséges képmása, apostol és atya legyen. Életrajzírója, Nesztor szerint ,,földi angyal és mennyei ember'' volt.

Bensőségesen tisztelte az Úr Krisztus emberségét, amint ezt a nyugati szentek közül Szent Bernátnál (lásd: A szentek élete, 470. o.) és Assisi Szent Ferencnél (lásd: A szentek élete, 566. o.) láthatjuk. A szerzetesekhez szóló buzdításaiban gyakran szólt, többnyire az Evangéliumból kölcsönzött szavakkal Krisztus követéséről. Tanítását a keleten szokásos szentháromságos doxológia helyett leginkább ezzel a krisztologikus formulával fejezte be: ,,Jézus Krisztusban, a mi Urunkban''.

Erejét a megfeszített munka és a sok vezeklés felőrölte. Isten előre kinyilatkoztatta neki halála napját, s ő bensőséges örömmel készült a hazatérésre. Kinevezte utódját és meghagyta neki, hogy éjszaka temesse majd el. Alig negyvenévesen halt meg május 3-án, a nap második órájában.

,,És amikor eljött az este, a testvérek fogták holttestét és gyertyákkal kísérve, Jézus Krisztus dicsőségére énekelve eltemették a barlangban.'' [13] A Sztudiu kolostort 463-ban alapította Konstantinápolyban egy

Sztudiosz nevű konzul. A 8. századtól a bizánci terület  mintakolostora, reguláját az Athosz-hegyi szerzetesek is elfogadták.


Szent Eventius     vértanú, † 116.           


SZENT FÜLÖP és SZENT JAKAB APOSTOLOK

Mint a többi apostol esetében, az evangéliumok és az Apostolok Cselekedetei csak szűkösen beszélnek Fülöpről és Jakabról is. Mind a négy apostolnévsor (Mk 3,18; Mt 10,3; Lk 6,14; ApCsel 1,13) megnevezi mindkettőjüket, Fülöpöt az ötödik, Jakabot, Alfeus fiát a kilencedik helyen.

Szent János evangéliuma szerint (1,44; 12,21) Fülöp a két apostoltestvérhez, Andráshoz és Péterhez hasonlóan a Galileai-tó mellől, Betszaidából származott. A meghívás elbeszélésén kívül Szent János még három alkalommal emlékezik meg róla: a kenyérszaporításnál (6,5 sk.), Jeruzsálemben, amikor a pogányok látni akarták Jézust (12,21), és az utolsó vacsora történetében (14,8).

Későbbi hagyomány szerint Fülöp három, prófétai tehetséggel megáldott lányával együtt a kisázsiai Hierapoliszban élt, ott is halt meg. Az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélése szerint Pál Cézáreában vendége volt Fülöp evangelizáló diákonusnak, akinek volt négy prófétáló leánya. Ha ez a hír megbízható, akkor Fülöp apostolt korán összetévesztették a hasonló nevű diákonussal. Az apostol egyébként a posztó és kalapkészítők védőszentje. Ereklyéi Konstantinápolyon át Rómába kerültek. A Tizenkét apostol bazilikájában tisztelik.

Jakabot, Alfeus fiát az apostolok névsorán kívül sehol sem említi meg az Újszövetség. Kérdéses, hogy azonosítható-e a ,,kisebb Jakabbal'', akinek anyját Márk Jézus kereszthalálának tanúi között megnevezi (15,40). Az újabb katolikus szentírástudomány nincs meggyőződve arról, hogy azonos az Újszövetségben többször (Mk 6,3; ApCsel 1,14 stb.) említett Jakabbal, az ,,Úr testvérével''.

Ünnepnapjuk a római Tizenkét Apostol-templom fölszenteléséhez kapcsolódik. Ezt a templomot 570-ben, május 1-én szentelték föl, s ekkor ünnepelték a két apostolt, akinek ereklyéi ide kerültek. Mivel 1955-ben május elseje Szent József ünnepnapja lett, a legközelebbi szabad napra, május 11-re helyezték ünnepüket. 1969-ben ugyanilyen meggondolásból május 3-ra kerültek.


--------------------------------------------------------------------------------

Mivel a Biblia mindkét apostolról nagyon keveset mond, Jakabbal kapcsolatban pedig a végsőkig tartózkodó, vessen rájuk némi fényt a szűkszavú evangéliumi tudósítást kiegészítő elbeszélő képzelet.

Fülöp, ez a betszaidai halász jóságos és vidám ember volt. Akinek dolga akadt vele, jól érezte magát a közelében. Semmi sem tudta kizökkenteni nyugalmából. A legvadabb viharban is valami nótát fütyürészett. Szívesen tréfált az asszonyokkal, amikor halat vettek tőle. És amikor gyermekek lesték, hogyan foltozza hálóját, egész tengerészhistóriákat kerekített nekik.

Amikor az Úr követői sorába hívta, Fülöp lelkesen követte őt. Már az első napon azon volt, hogy toborozzon a nagy mesternek. A vonakodó Natánaelt kézen fogva vezette Krisztushoz: ,,Jöjj és lásd!'' Az Úr őhozzá fordult annak a napnak estéjén, amikor a hegyen a népnek beszélt. Valószínűleg Fülöp jóságos tekintetéből kiolvashatta csendes töprengését: hogyan lehetne jóltartani ezt a sokezres hallgatóságot? ,,Fülöp, honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek?'' -- kérdi az Úr. Fülöp rögtön válaszolt: ,,Kétszáz dénár árú kenyér sem elég ahhoz, hogy mindenkinek csak egy kevés is jusson!''

Jó Fülöp! Dénárral tudsz számolni, de nem Mestered mindenhatóságával és jóságával. Mélységes csodálkozás ragadta meg szívét, amikor tanúja lett a kenyérszaporításnak. Csendesen így fohászkodhatott magában: ,,Mindig másképpen kell számítanom. Úgy látszik, hogy az Úr esetében nem érvényes az egyszeregy.''

A szeretetreméltó Fülöpnek adják elő a görög ünnepi zarándokok szerény kérésüket: ,,Uram, szeretnénk Jézust látni.'' Fülöp bizonytalan, hiszen a Jézust keresők nem zsidók. Először barátjával, Andrással együtt megfontolja a dolgot. Aztán együtt mennek Jézushoz. És ő örül a legjobban, hogy az Úr nem tagadta meg a kérést.

Nem könnyű az Urat igazán megismerni. Fülöpnek újból meg kellett ezt tapasztalnia, amikor azt kérte: ,,Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk.'' Jézus ezt válaszolta: ,,Már oly régóta veletek vagyok, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem lát, az Atyát is látta!''

Jakab, aki hajójával ugyanazt a tavat járta, más volt: csendes, befelé forduló ember. Már ifjú korában letette a nazireus-fogadalmat, amely megtiltotta a bor és a hús élvezetét. Alfeus fia csöndesen, hallgatagon járt Krisztus kíséretében. A komoly férfinak gyakran különösnek tetszhetett Mestere. A szigorú vezeklőnek minden bizonnyal el kellett gondolkoznia, amikor az Úr a többiekkel együtt a kánai menyegzős házba vitte, s az ünneplőket jó néhány korsó borral meg is ajándékozta. De engedte magát vezetni, és az Úr a komoly férfi akaratát nagy feladatok felé tudta irányítani.

Mindezt természetesen a liturgiában ünnepelt Jakabról mondtuk. A liturgia ugyanis a hagyomány nyomán Alfeus fiát ,,ifjabb Jakabnak'' nevezte, és tévesen az Úr (unoka)testvérével azonosította. Jakab pedig, a szent a maga mennyei távlataival bizonyosan jóságosan mosolyog azon, hogy mi nem igazodunk el nevének sok viselője között, s az egyik szent cselekedeteit összetévesztjük a másikéval.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki minden évben megadod nekünk Szent Fülöp és Szent Jakab apostol ünnepének örömét, kérünk, segíts, hogy Egyszülötted szenvedésében és feltámadásában részesülve eljussunk szent színed látására!


Szent Juvenálisz püspök, † 376.           


Bolognai Szent Katalin     szűz, † 1463.                  


Szent Péter püspök

Péter Konstantinápolyban született istenfélő szülőktől. Amikor szülei szerzetesekké lettest nemsokára utánuk két bátyja is, Péter is követte őket testvérével Platónnál együtt és szerzetes lett. Szigorú életű szerzetes volt. Miklós pátriárka először öccsét, Pált szentelte fel Korintus püspökévé, aztán a messze földről jövő hívek kérésére Pétert Argosz város püspökévé szentelte fel. Mint püspöknek nagy gondja volt a tanításra, de a szegények árvák ügyét is szívén viselte. Sok jótett után 70 éves korában békén hunyt el a X. században.


BOLDOG PETRONELLA szűz, II. r. (kb. 1290-1355) A Ferences Martyrologium máj. 1-i dátummal ezeket írja Boldog Petronelláról: „Monte Coeli-ben, a Beauvais*-i egyházmegyében Troyes-i Boldog Petronella szuz a II. rendbol, aki ennek a rendháznak elso megválasztott apátnoje volt és csodálatos erényekkel tünt ki.” A latinnyelvu breviárium Petronella Trecentis-t ír, a Trecentis Troyes* város latin neve. Ebben a városban volt a grófi család székhelye, amelybol Petronella származott. Birtokuk, Champagne* tartomány, kb. három vármegye nagyságú volt Párizstól keletre. A család rokonságban volt Szép Fülöp királlyal (1285-1314), kinek felesége Jeanne (Janka) Petronella nagynénje volt. Így értheto, hagy amikor Petronella kb. 18 éves korában belépett a klarissza rendbe, a király, aki egyébként nem vallásosságáról volt híres, klarissza rendházat alapított. A hely: Monte Coeli (latinul), franciául: Moncel*, Párizstól északra kb. 100 km-re van. Minthogy az építkezés lassan folyt, azt csak az egyik utód, VI. Fülöp fejezte be 1336-ban. Addig Petronella a Provins*-i zárdában élt (Párizstól keletre kb. 80 km-re), s amikor a monceli zárda készen volt, és több helyrol érkeztek novérek, Petronellát választották meg apátnonek - részint elokeko származása, de még inkább alkalmassága miatt. 1337-ben, mikor a kápolnát a Boulogne-i* bíboros felszentelte, jelen volt a király, a királyno és sok más elokeloség is. Az új apátno idejében a zárda felvirágzott, sok leányt - foleg elokelo családból valót vonzott részben a szerzetesi élet, részben az apátno személye. A monceli zárda a IV. Orbán pápa által adott enyhébb regulát követte, javakat birtokolhatott, így a Szent Klára által megvalósított szegénység eszménye elhomályosult. VI. Fülöp felesége, Johanna gyakran felkereste a kolostort, szívesen idozött ott, s oda kívánt temetkezni. Nyolc évi elöljáróság után Petronella lemondott, utána 11 évig elvonultan élt, „készült a Jegyesével való találkozásra”, mely 1355-ben következett be. Tisztelete a monceli zárdában megmaradt, ezt hivatalosan IX. Piusz erosítette meg. A zárdában a francia forradalomig éltek klarisszák.
„Jöjj, Krisztus jegyese, vedd a koronát, amelyet az Úr készített neked mindörökre.” A szüzek zsolozsmájából.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Petronellát segítetted abban, hogy az önmegtagadó, alázatos Istennek szentelt életet elébe helyezze a világ pompájának és kényelmének. Közbenjárására add, hogy az élet kísértéseit legyozzük s a kereszt elvállalásában örök dicsoségre leljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent I. Sándor   pápa és vértanú, † 116.  

        
Szent Theodosius (Theodulus)     vértanú, † 116.           
       

Szent Timót és Maura vértanúk

Timoteus atyja falusi pap volt Antinoé város közelében. Fia gyermekkorától fogva atyja mellett szolgált a templomban, mint felolvasó és a szent könyvek őrzője. Nemcsak felolvasta, de írta is a szent iratokat. A keresztények előtt nagy tiszteletben állott. Házasságra lépett a 17-éves Maurával, akiben méltó társat talált. Házasságuk után 20 nap telt el, amikor kitört Dioklécián császár üldözése. Az egyiptomi helytartó Timótot maga elé idézte és a szent könyvek kiadására, és hittagadásra akarta rávenni. Timót egyiket sem tette meg, azért kínok alá vetettek. A helytartó azzal idézte maga elé a fiatal feleséget, hogy vegye rá férjét a hittagadásra. A legszebb ruhában jelent meg férje előtt a börtönben, és kérte, hogy változtassa meg véleményét. Timót olyan szépen beszélt neki a vértanúi halálról, hogy kész volt vállalnia ezt. Félt azonban attól, hogy fiatal kora miatt gyenge lesz. Férje imáira Istentől erőt kapott és nyíltan kijelentette, hogy ezután ő is kész meghalni hitéért. Ezért őt is nagyon megkínozták, végül, állhatatosságuk miatt mindkettőjüket kereszthalálra ítélték. A kereseten Maura bátorította férjét a kitartásra. A legenda szerint mindketten ugyanabban a pillanatban adták vissza lelkűket Istennek. Ez 303 körül történt.