2017. május 2., kedd

PIEROZZI SZENT ANTONIN domonkos érsek
*Firenze, 1389. március vége +Montugli, Firenze mellett, 1459. május 2.
Firenze volt a 14. században Itáliának gazdaságilag legjobb helyzetben levő városa. Már régóta élénk kiviteli kereskedelmet folytatott gyapjúval és selyemmel, nemesfémekkel és fegyverekkel, cserébe pedig prémeket, gyapjút, valamint kelméket hozott be Itáliába. A firenzei piac az egész világon uralkodott, s még Genovát és Velencét is háttérbe szorította. Kereskedelmével karöltve bámulatosan fellendült a bankok kialakulása. Sok más mellett voltak itt bankházai a Badiknak, Peruzziaknak, mindenkit megelőzve azonban a Medicieknek, akik szerencsés spekulációikkal lassanként mindenkit túlszárnyaltak. A firenzei új piacon több mint hetven pénzváltóhelyiséget tartottak fenn, saját gályáik voltak, arany- és ezüstneműt, damasztot és finom gyapjúanyagot készítő üzemeikben pedig csupán ők maguk több mint harmincezer embert foglalkoztattak. Ezzel a gazdasági felemelkedéssel azonban megkezdődött az osztályeltolódás is, egyre nagyobb számban voltak bérmunkások, akiket a gazdasági élet minden akadozása súlyosan érintett. Mivel a szegénykérdés személyes-vallási megoldása már nem volt elegendő, a szegénység szociális kérdéssé vált. A nyilvános gondoskodás egymagában nem segíthetett a bajokon; az új helyzet problémáját alapjában kellett megragadni és megoldani.

Firenze volt akkoriban egyúttal minden új világnézet központja is, amelyeket szokás szerint reneszánszként jelölünk meg. Ez az életfelfogás meghozta a maga rossz kinövéseit is; a Mediciek gátlástalan zsarnokságát, a véres pártviszályokat, a szégyentelen uzsorát, a sokféle játékszenvedélyt, az erkölcsi züllöttséget és a teljes ziláltságot. Ezért az életeszményért való lelkesedés mámora a legszélesebb világi és egyházi köröket is magával ragadta.

Antonio Pierozzi, aki egy firenzei jegyző fia volt, rendkívüli jogi érzéket örökölt, s úgy látszik, atyja be is vezette a jog világának rejtelmeibe, mert 15 évesen kívülről tudta idézni Gratianus dekrétumainak bármelyikét. Termete azonban apró volt, ezért maradt rajta az Antalka, az Antonino név. Amikor 16 éves lett, jelentkezett a domonkos rendbe. Boldog Dominici János (lásd: A szentek élete, 847. o.) vette fel a Santa Maria Novella konventba, és a cortonai reformkolostorba[9] küldte, hogy ott kezdje meg a noviciátust. 1406 szeptemberében Antonint néhány társával Fiesoléba rendelték egy új kolostorba, hogy kezdje meg rendi tanulmányait.

A nyugati egyházszakadás pártokra osztotta a híveket, a szerzeteseket és a papságot is. Antonint, hogy eltávolítsák az ellenpápa, V. Sándor felségterületéről, Dominici János Cortonába küldte, ahol 1413-ban pappá szentelték. A következő évtől haláláig előbb a rendben, majd az érseki székben elöljáró volt, mert felettesei és rendtársai, majd maga a pápa is meggyőződött józan tudásáról és bölcs életszentségéről.

1421-ben Fiesoléba helyezték, ahol a következő évben megválasztották priornak, s hamarosan a toszkán reformtestvérek általános helynöke, azaz számukra a rendfőnök helyettese lett. 1424-ben a nápolyi rendtartomány reformkolostorait látogatta végig, majd visszatért előző munkaköréhez Fiesoléba. 1428-29-ben a nápolyi Szent Péter vértanú, 1430- ban a római Santa Maria sopra Minerva konventben működött.

1432-ben visszatért szülővárosába és az Alpoktól délre fekvő reformkolostorok helynöke lett. 1439-ben ő irányította a firenzei San Marco kolostor megnagyobbítását. Látta, s talán irányította Boldog Fra Angelico festői munkáját a kolostorban, ahol 1443-ban megnyittatta Európa első nyilvános könyvtárát is. Mindezen elfoglaltságok csak a felszíne Antonin életének; belső magvát szerzetesi kötelességeinek teljesítése, az imádság, a tudományos munka és a lelkek gondozása jelentette. Prédikált, gyóntatott és nagyon sokat írt. Írásaiban ránk maradt a szent tudós tanítása, mely a rendben és a világban tapasztalt problémák erkölcsi megoldását adja. Figyelme azonban nem elvont, világtól idegen, hanem látja a nyomorultakat: a munkanélküli városi népet, elsősorban Firenze nyomorúságát. S mert észrevette, hogy az egyéni irgalmasság már nem elegendő a bajok orvoslására, szervezett formába akarta önteni a segélynyújtást. Ezért gazdag firenzei urakból megalapította a Szent Márton Jótevői nevű társaságot, melynek tagjai kötelezték magukat a szegények felkeresésére és megsegítésére.

Végrendeletében minden vagyonát a szegényekre hagyta, ám mire meghalt, annyira szétosztotta mindenét, hogy négy dukátot tett ki egész ,,vagyona''. Egyszer megkérdezték tőle, hogyan tudja ennyi munka közben megőrizni derűjét és összeszedettségét. Így válaszolt: ,,A világnak semmiféle ügye vagy baja nem rabolhatja el belső békénket, ha a szívünkben mindig fenntartunk egy helyet, ahová mi magunk betérhetünk anélkül, hogy oda a világ lármája behatolhatna.''

Szent Antonin jelmondata így hangzott: ,,Csak egy igazi uralkodás van: Istennek szolgálni!'' Egész élete istenszolgálat volt, s ebből magától értetődően adódott számára a felebarát szolgálata. Amikor hetvenéves korában meghalt, tudták a firenzeiek, hogy kit vesztettek benne. A város vidám ünnepségeit, amelyeket éppen II. Pius pápa, az ismert humanista, Aeneas Silvius Piccolomini köszöntésére rendeztek, félbeszakították. Hat püspök vitte temetésekor koporsóját a San Marcóba, s maga a pápa is ott haladt a gyászmenetben. VI. Hadrián pápa 1523-ban avatta szentté. [9] A reneszánsz elvilágiasodása a kolostorokban is éreztette hatását.

A domonkos rend tagjai sem voltak kivételek, ezért Boldog Capuai Rajmund, aki Sziénai Szent Katalin gyóntatója s 1380--1390 között általános rendfőnök volt, reformot indított el, mely az eredeti domonkos regula megtartását tűzte ki célul. A rendfőnök feljogosította a reformot vállaló testvéreket, hogy elkülönüljenek a többiektől, és kivette őket a tartományfőnök joghatósága alól. Az ilyen szellemű kolostorokat nevezték ,,reformkolostornak''.


ALEXANDRIAI SZENT ATANÁZ
*Alexandria, 295 körül +Alexandria, 373. május 2.
Atanáz 295 körül Alexandriában született keresztény szülőktől. Gyermekként még megélte Diocletianus borzalmas keresztényüldözését. Ez adta jellemének azt a hajthatatlanságot és szilárdságot, amelyet később ellenfelei föl szoktak hánytorgatni.

Semmi közelebbit sem tudunk kiképzéséről, tanítóiról és tanulmányairól. Nazianzi Szent Gergely írja: ,,Csak kevés időt fordított tanulmányokra, de éppen eleget ahhoz, hogy ne legyen tudatlan.'' Atanáz maga beszél arról, hogy tanítói közül néhányan az üldözés áldozatai lettek; tehát keresztényeknek kellett lenniök.

Diákonusként elkísérte püspökét, Sándort a niceai zsinatra, az Egyház első egyetemes zsinatára, és látta az igaz hit győzelmét Arius tanítása fölött. Lehetséges, hogy a kulisszák mögött szerepe volt a zsinaton fölmerült kérdések megoldásában. Mindenképpen Nicea emberének számított, aki egyértelműen azonosította magát az igaz hit ügyével. Ez azután a konfliktusok bonyolódásához és kiéleződéséhez járult hozzá.

328-ban meghalt Sándor püspök, és nem hagyott kétséget afelől, hogy Atanázt szeretné utódjául. Megválasztása nem történt ellenállás nélkül. Ifjúsága, jelleme, az ariánusokkal vívott harcban tanúsított nyílt állásfoglalása -- mindez nem volt jó előjel. Egész további életében, negyvenöt éven át neki kellett vezetnie ezt a harcot. Kezdetben a világi felsőbbség támogatásával, amikor azonban az elárulta az igaz hitet, annak ellenére. Még az ötszörös száműzetés sem tudta megtörni erejét és megingatni ellenállását.

Az új püspök azzal kezdte működését, hogy a niceai hitet megszilárdította hívei szívében. Végiglátogatta egész egyházmegyéjét. Ezt az alkalmat használta föl, hogy találkozzék Pakhomiosszal, a koinobita szerzetesség atyjával. Pakhomiosz rendkívüli módon becsülte Atanázt, és ,,a Krisztusba vetett igaz hit atyjának'' nevezte.

A harc 330-ban kezdődött. A püspök először keményen összetűzött Meletiosz követőivel, akik szakadást okoztak Alexandriában és környékén. Nem nagy szeretettel bánt velük. Egész életében nehéz feladat volt számára, hogy különbséget tegyen az emberek és az általuk képviselt vélemények között. Valamivel később Konstantin császár -- központosító törekvései szellemében -- fontosnak tartotta, hogy a pártok kibéküljenek. Kész volt Ariust újra kegyébe fogadni, ha új hitvallást tesz. Császári leirattal úgy rendelkezett, hogy Ariusnak újra meg kell engedni hivatali tevékenysége folytatását. Atanáz ezt kereken visszautasította. A császárnak küldött válaszlevelében így foglalt állást: ,,Nem lehetséges újra fölvenni az Egyházba olyan embereket, akik ellene mondanak az igazságnak, tévtanítást terjesztenek, és akikre az egyetemes zsinat kimondta a kiközösítést.'' Ezután Alexandriában újra kezdődtek az áskálódások Atanáz ellen, méghozzá olyan mértékben, hogy a püspök jobbnak látta, ha elhagyja a várost, és eltűnik egy felső-egyiptomi kolostorban.

335-ben a császár Jeruzsálembe zarándokolt. Atanáz püspök ellenfelei ezt az alkalmat fölhasználták, hogy összehozzanak egy zsinatot Tíruszban, abban a városban, melyet a császár érintett útja során. Az volt a céljuk, hogy fölszámolják a nézeteltéréseket. Alexandria püspökét fölszólították, hogy jelenjen meg a zsinat színe előtt. Atanáz kelletlenül indult el, és közel ötven egyiptomi püspököt vitt magával. Ezeket azonban meg sem hallgatták, mivel nem voltak meghíva. A helyzet komoly volt, mert a jelenlevő püspökök jó része nem szívelhette Atanázt. Hatalmaskodó és törvényellenes intézkedésekkel vádolták. Amikor fölismerte a dolgok kedvezőtlen állását, elmenekült, még mielőtt letételét kimondották volna.

A rettenthetetlen püspök később Konstantinápolyban bukkant föl, meglepve a császárt a főváros egyik utcáján. Megmagyarázta helyzetét, mire Konstantin hívatta a tíruszi zsinaton részt vett püspököket. Ezek azonban nemcsak megismételték vádjaikat, hanem most már azzal is vádolták Atanázt, hogy -- a létfontosságú szállítások leállíttatásával fenyegetőzvén -- beleavatkozik az egyiptomi gabona fölvásárlásába és kivitelébe. A császár emlékezett más hasonló esetekre is, földühödött, és az alexandriai püspököt Trierbe küldte. Atanáz öt száműzetése közül ez volt az első.

Atanáz egy kicsit több hajlékonysággal alapelvei föláldozása nélkül hozzájárulhatott volna a helyzet enyhüléséhez. Így azonban maga adott ellenfelei kezébe bizonyítékokat, amelyekkel nyakas bajkeverőnek tüntethették föl őt a császár szemében, aki addig jóindulattal viseltetett irányában. Később Atanáz is békésebb természetű lett. Ekkor azonban a fiatal püspök még vad elszántsággal vetette magát a harcba.

A püspök távolléte alatt Alexandria zűrzavaros időket élt át. A híres remete, Antal közbenjárt érte a császárnál. Ez azonban azt válaszolta neki, nem hiszi, hogy egy olyan nagy gyülekezet, mint a tíruszi, tévedhetne abban, hogy Atanáz ,,elbizakodott, kevély és összeférhetetlen ember''. Így a püspöknek Konstantin haláláig (337) kellett várnia, hogy visszatérhessen püspöki városába.

Nagy balszerencséjére az új császár jóindulatúnak és kegyesnek mutatkozott az arianizmussal szemben. Így egy Antiochiában tartott zsinat (339) ismét letette Atanázt, aki I. Gyula pápához menekült Rómába. Miután a pápa rehabilitálta, itáliai tartózkodását arra használta föl, hogy ott is harcoljon az igaz hitért. Csak 346-ban térhetett haza püspöki városába. Diadalmenettel fogadták, és hitvallóként ünnepelték. Ezúttal tíz évig maradhatott Alexandriában. Ezek voltak püspökségének legszebb és legtermékenyebb esztendei.

Atanáz megújította egyházmegyéjében Nicea szellemét. A keresztény élet elmélyítésén munkálkodott, és testvéri jó viszonyban volt a szerzetesekkel. Emellett Etiópia és Arábia térítésén fáradozott. E viszonylag nyugodt időszakban írta legjelentősebb műveit.

356-ban azonban ismét menekülnie kellett. Az ariánusok megnyerték ügyüknek Constantius császárt, aki eljárást kezdett Atanáz ellen. Ekkor az egyiptomi remeték közt talált menedéket. Julianus császár uralkodásának kezdetén térhetett haza. Közben a helyébe ültetett György püspököt az alexandriai nép megölte.

Nemsokára Julianus alatt is száműzetésbe küldték (362--363). Ez alkalommal közelebbről megismerkedett a szerzetesség szellemével és intézményével. Találkozott Antallal, a remeték atyjával. Megírta életrajzát, azzal a célzattal, hogy példaképül szolgáljon a vallásos és keresztény életre. Atanáz megértette annak a vallásos életnek a lelkületét, amely egész Egyiptomot magával ragadta és az üldözések korának vallásos benső világát átültette a puszták magányába. Szerzetesi cellájából vigyázott egyházmegyéjére, megőrizte a niceai hitet, és ,,Egyiptom láthatatlan pátriárkája'' maradt.

Valens császár uralkodásának idején, 366-ban Atanáz újabb négyhónapos -- de immár utolsó -- száműzetésbe kényszerült. Ekkor szülei síremlékében húzódott meg. Ezután véglegesen hazatérhetett városába, és békében kormányozhatta egyházmegyéjét, amely haláláig hű maradt hozzá. Püspökségének 46 évéből húszat száműzetésben töltött. Amikor ez a rettenthetetlen harcos meghalt, az igaz hit még nem mindenütt élt, néhány év múlva azonban az új császár, Teodosius a niceai hitet minden alattvalójának kötelezővé tette.

Ez lett a megkoronázása annak a harcnak, amelyet a nagy püspök tevékenységével és írásaival vezetett.

Kortársai csodálták tetteinek szilárdságáért és határozottságáért. Tevékenységében sem visszavágások, sem balsikerek nem tudták meggátolni. Ezért Atanázt a történelem ,,az Egyház oszlopaként'' ünnepelte. Nagy érdeme, hogy fölismerte a konstantini béke jelentőségét és következményeit. De teljes egészében fölismerte azokat a veszélyeket is, amelyeket az államvallás a lélek szabadsága és a vallás számára magában rejt. A császárral és a politizáló teológusokkal szemben védelmezte azt a szilárd vallási alapvetést, amelyet Niceában meghirdettek. És harcolt azért, hogy az Egyház hű maradjon sajátos küldetéséhez, az evangélium hirdetéséhez.

Nehéz dolog ma igazságos ítéletet alkotni Atanázról és koráról. Epifanius ezt mondta Atanázról: ,,Rábeszélt, intett, erőszakot alkalmazott. Ha megtámadták, védekezett. Ha ő volt az erősebb, ellenfele nehéz órákat élt át. A félelmet nem ismerőknek az a gyengéjük, hogy nem tudják erejüket fölmérni, és ezért olykor elvétik a helyes mértéket. Atanázból hiányzott a szelídség és a gyöngédség. Az állandó harctól harciassá vált. Azáltal, hogy mindig újra megtámadták, hajlamos lett a maga védelmére. Mivel állandóan ütéseket kapott, végül maga is ütéseket osztogatott, mégpedig keményeket.''

Alexandria püspöke gyakran állt egyedül az ariánusokkal szemben. Nem biztos tehát, hogy meg lehet róni azért, hogy azonosította magát az igaz hittel, azaz amikor az ,,elveit'' támadták, úgy érezte, őt magát támadják. Igazának szilárd tudatában minden eszközt megragadott, hogy a győzelmet megszerezze. Nagy jártassággal vezette a csatát, és közben megkérdőjelezhető eszközöket is alkalmazott. Julianus ármánykodással is vádolta. Meg kell hagynunk, hogy meglehetősen kellemetlen alattvalója volt a császárnak.

Ez a kemény harcos közel állt népéhez. Nem volt arisztokrata, mint Vazul. Tribunus volt és tipikus püspök. A legvégsőkig elment lelkipásztori feladatának teljesítésében és hívei testi-lelki gyarapodásának előmozdításában. Számára a hit nem művelt körök és csoportok számára fönntartott terület volt, hanem a nép ügye. Értelmi finomságokhoz nem volt érzéke. Teológiája nem elmélet volt, hanem a tan szilárdsága, inkább állítás, mint fontolgatás. Az ékesszólást a cselekvés egyik formájának tartotta.

Alexandria püspöke nagy gondot fordított rá, hogy népével megkedveltesse az aszkézist és a szüzességet. Az ariánusok történetében elmondja, hogyan ,,maradtak Krisztus kedvéért szüzek olyan nők, akik házasságra készültek, hogyan választották a szerzetesi életet a példán fellelkesült ifjak, hogyan vették rá egymást apák és gyermekek az aszkézis gyakorlására. Az özvegyeket és az árvákat, akiknek korábban nem volt élelmük és ruhájuk, fölruházta és élelmezte a nép tevékeny szeretete.''

Atanáz ellentétes érzéseket váltott ki környezetében: csodálatot és barátságot az egyik oldalról, ellenkezést és elutasítást a másikról. A nép és a szerzetesség megértette, hogy az ő oldalán áll az igazság és szavai igazak. Nem személyiségének varázsával hatott, hanem szenvedélyével. Meggyőzött, mert bizalmat tudott kelteni: ez volt ellenállhatatlan ékesszólásának a titka.

Hatalmával kímélet nélkül élt, energikus volt az erőszakosságig. Viharos férfiasságával az Isten országát védelmezte. Nem elégedett meg azzal, hogy keményen, de nagylelkűen harcoljon az igaz hitért. Önmagát egybeolvasztotta Isten ügyével, olyannyira, hogy érte mindent föláldozott, mindent elszenvedett. A megpróbáltatások viszont megtisztították és megtanították csendben tűrni. Atanáz az életével fizetett hibáiért: egész élete egyetlen hitvallás volt.

373. május 2-án halt meg Alexandriában. A római naptárba 1550-ben vették föl ünnepét.


--------------------------------------------------------------------------------

Erről a nagy egyháztanítóról, a katolikus hit hajthatatlan védelmezőjéről saját művei és kortársainak elbeszélései adnak eleven képet. Már életében ezt ajánlja szerzeteseinek egy Kozmasz nevű kolostorfőnök: ,,Ha hozzájutsz Atanáz valamelyik könyvéhez, és nincsen papírod, akkor másold le a ruhádra!'' Nazianzi Szent Gergely pedig így jellemzi emlékbeszédében az alexandriai püspököt: ,,Azoknak, akik ütötték, olyan volt, mint a gyémánt, az elszakadtak számára azonban mint a mágnes, amelynek titkos ereje magához rántja a kemény vasat.'' Illusztrálja most néhány epizód e ,,halhatatlan'' (nevének ez a jelentése) ember életét:

356 tele volt. Császári jegyzők érkeztek Alexandriába, hogy a püspököt csellel csalják ki a városból. Nyomukban jött Szürian hadseregparancsnok csapatokkal, hogy erőszakkal támogassa őket. Mivel az utcákon tartani kellett a császár elleni népharag kitörésétől, Szürian óvintézkedéseket tett. Eljött február 8-a éjszakája.

Atanáz a vigíliát ünnepelte a Szent Tamás-templomban. Akkor hirtelen megjelent Szürian a csapatával. Kivont karddal nyomultak előre, elreteszelték az ajtókat, és az imádkozó tömegre rontottak. A püspök tudta, hogy egy kapitány sem hagyja el süllyedő hajóját, amíg mindenkit meg nem mentenek. Nyugodtan elkezdette a diákonussal a 136. zsoltárt, amelyre a tömegnek ezt kellett válaszolnia: ,,Mert az Ő irgalma örökkévaló!'' Azután megparancsolta, hogy mindenki menjen haza. Már az oltár előterébe is benyomultak a katonák, amikor néhány pap megragadta főpásztorát és kimentette onnan. Csak az erőszak és többszörös szószegés tudta eltávolítani püspöki városából a rettenthetetlen jó pásztort. Atanáz merész szavakkal harcolt korának hatalmasságai ellen. Akkor sem ismert félelmet, amikor száműzetésben volt. Suttogva adták tovább az oázisokban: ,,Heródesnek nevezte a császárt!'' Máskor a száműzött püspök egyik könyve járt körben a sivatag kolostoraiban: azoknak szólt, ,,akik bárhol szerzetesi életet ilnek, akik a hitben erősen, Krisztusban megszentelődve azt mondják: Íme, mi mindent elhagytunk és követtünk téged''. Az egyik szerzetes ruhájának redőibe rejtve vitte a könyvet testvérének cellájához, ezzel a megjegyzéssel: ,,Hamarosan küldd vissza, ne add oda senki emberfiának. Olvasd, olvasd el többször is, de ne másold le; nem a jövőnek való.'' Az ariánusok története szerzetesek számára készült, megmutatván, miféle lelkületű emberek azok, akik a püspöküket elűzik. Főműve, a Három beszéd az ariánusok ellen szintén kézről kézre járt. Ezek a beszédek nem nyugodt értekezések, hanem szenvedélyes hitvallások, amelyeknek az a feladata, hogy lángot lobbantsanak a szívekben, és így győzelemre vigyék az igaz hit ügyét.

Julianus császár fölismerte, hogy amikor egy-egy püspöknek megkegyelmezett, megerősítette az Egyház egységét, és nem sikerült szétzúznia a kereszténységet, amint remélte. Akkor pribékeket küldött Atanáz ellen, hogy megöljék, s a püspöknek ismét mentenie kellett az életét. Kis vitorlás hajón menekült a Níluson fölfelé, amikor a távolban egy római gálya tűnt föl mögöttük. A püspök kísérői megrémültek és azt gondolták, hogy elvesztek. Atanáz azonban gyors elhatározással parancsot adott, hogy forduljanak meg, és vitorlázzanak lefelé a folyón. Hamarosan elhaladtak a római gálya mellett. A rómaiak természetesen azt gondolták, hogy a pátriárka az ellenkező irányba menekül. Átkiáltottak a vitorláshajóra: ,,Hé! Nem láttátok Atanázt?'' Maga a pátriárka válaszolt: ,,Dehogynem, láttuk!'' ,,Messze van innét?'' ,,Nincs. Itt van egész közel!'' -- válaszolta a száműzött az igazságnak megfelelően. ,,Csak evezzetek gyorsan!'' Azok újból gyors ütemben evezni kezdtek, s a gálya hamarosan eltűnt a távolban. Atanáz akkor irányt változtatva ismét a sivatag felé hajózott.

Később ismét visszatérhetett püspöki városába, néhány év múlva azonban újból elűzték. Akkor történt a következő eset: Egy fiatal diákonus sietett végig a sötét éjszakában a város utcáin a temető felé, kezében halvány lámpa világított. Sokáig ment még a sírok között, azután egy magas síremlék előtt megállt, és leereszkedett a kibontott kriptába. A föld alatti teret csak halványan világította meg egy olajmécses. Szegényes bútorzat között ott ült Alexandria püspöke. Amikor a diákonus belépett, fölnézett asztaláról. Föllélegezve tette le kezéből a tollat, és fölemelte a lapot, amelyre éppen írt: ,,Fogd és vidd el testvéreinkhez. Készítsenek róla sok másolatot, és terjesszék mindenfelé a városban. Ez az én hitvallásom, mindnyájunk közös hite a niceai atyák "tanítása szerint.''

A diákonus úgy vette kezébe a papiruszlapot, mint valami drága szent ereklyét. Megfordult, hogy induljon. A pátriárka az ajtónál még megállította, és azt mondta: ,,Nos, fiam, úgy jön ez a hitvallás, mint egy üzenet a sírból. Mivel a húsvéti öröm a sírból emelkedett ki, úgy kell lennie, hogy Krisztus igazsága újra meg újra a sírokból jöjjön elő. Így van ez ma, így volt a katakombák idejében. Sírjainkból ered az élet. És ez a hitvallás, amelyet kezedben tartasz, élni fog, és életet ad akkor is, amikor már csak a neve lesz meg az ariánusoknak, akik most azt gondolják, hogy övék a földkerekség.''


--------------------------------------------------------------------------------
Mindenható, örökkévaló Isten, ki Szent Atanáz püspököt arra választottad, hogy a Fiad istenségéről szóló tanítás kiváló védelmezője legyen, kérünk, engedd, hogy tanításának és pártfogásának örvendezve egyre jobban megismerjünk, s mert ismerünk, egyre tüzesebben szeressünk Téged!


SZENT BORISZ és GLEB vértanúk
Borisz: +az Alta pataknál, Kijevtől délkeletre, 1015. július 24. Gleb: +Szmolenszk közelében, 1015. szeptember 5.
Kijevi Szent Vladimir (lásd: 378. o.) birodalmának egy-egy erődítményét még életében fiai vezetésére bízta. Mivel az utódlás rendszere hiányzott, a nagyfejedelem halála (1015) számos utódjelöltben ébresztett politikai becsvágyat. Több vetélytárs jelentette be igényét Kijev trónjára. A krónika szerint turovi Szvjatopolk így nyilatkozott: ,,Meg akarom ölni minden testvéremet, és Oroszország egyeduralkodója akarok lenni.'' Ennek az irgalmatlan testvérharcnak esett áldozatul Borisz herceg (keresztneve Román) és muromi Gleb is (keresztneve Dávid). Ők voltak Vladimir legkisebb fiai, a fejedelemnek Anna bizánci hercegnővel kötött házassága előtti időből; anyjuk egy volgai bolgár nő volt.

Borisz apja halálakor a kijevi oroszföld déli részén tartózkodott, és visszatérőben volt a besenyők elleni hadjáratáról. Mivel tekintélyes hadsereg kísérte, különösen veszélyesnek tűnt féltestvére számára. Borisz határozottan visszautasította kíséretének ajánlatát, hogy hatalommal szerezze meg apja trónját, sőt még el is bocsátotta seregét. Nem hiányzott belőle a bátorság és a személyes vitézség, ám hogy bátyja ellen vonuljon, azt méltatlannak tartotta keresztény nevéhez.

Az ifjú herceg sejtette ugyan, hogy milyen sors vár rá, mégis vonakodott attól, hogy harcba bocsátkozzék, mert nem akarta megsérteni a testvéri szeretet törvényét. Tudta, hogy ,,Krisztus minden tanítványa azért jött a világra, hogy szenvedjen, hogy minden önkéntes vagy ártatlanul vállalt szenvedés Krisztus nevéért elviselt szenvedés''. Kevéssel halála előtt az Üdvözítő ikonja előtt térdelve így imádkozott: ,,Te a mi bűneinkért vetted magadra szenvedéseidet; erősíts meg, hogy én is vállalhassam az enyémet.'' Nemcsak Urunk szenvedéseire gondolt, hanem ,,Szent Nyikita és Szent Vjacseszláv (Szent Vencel, lásd: A szentek élete, 549. o.) szenvedéseire is. Az utóbbihoz akart hasonló lenni. Arra is gondolt, hogy Szent Borbálát saját apja ölte meg''.

Ha Borisz maga nem is, de életrajzírója bizonyára a herceg szenvedéseit Krisztus és a szent vértanúk szenvedése megújításának és folytatásának tekintette. A krónikás szerint Borisz Krisztus példájára imádkozott ellenségeiért is.

Gleb néhány évvel fiatalabb volt Borisznál, s ,,vértanúságát'' Szmolenszk közelében szenvedte el a Dnyeperen levő hajóján. Az uralomért vívott küzdelemben a győzelem nem Szvjatopolké, hanem Borisz és Gleb egy másik féltestvéréé, Jaroszláv fejedelemé lett. Mindkét herceg holttestét a Kijevtől nem messze levő Vizsgorod Baziliosz templomában temettette el, és szentté avatásuk érdekében is fáradozott. Haláluk napja különbözik, közös ünnepük, május 2-a az 1072-ben történt ereklyeátvitel emlékezete. Az orosz keresztények körében Borisz és Gleb olyan pár lett, mint számunkra Kozma és Damján, János és Pál. Idővel még a két név össze is olvadt: Boriszoglebszk lett a nép ajkán. Több falu és kolostor viselte ezt a nevet.


Szent Eszper és vértanútársai

Eszper, és felesége Zoé és két gyermekük: Cirjék és Theodula egy gazdag pogány urnák: Catullusznak voltak rabszolgái. Mindnyájan keresztények voltak. Történt, hogy gazdájának fia született. Ezért hálából Fortuna pogány istennek áldozatot mutattak be. Erre kényszerítették Eszpert és családját is. Ők azonban erre nem voltak hajlandók. Hadrián császár uralkodása alatt (117-138) mindnyájukat elfogták és megkínozták. Először a gyermekeket vetették kínok alá, végül mindnyájukat égő kemencébe dobva nyerték el a vértanúságot. Az időpont nem ismeretes.


Szent Guibonáta     szűz és vértanú, † 925.           


SZENT PAMPURI RICHÁRD orvos, III. r. (1897-1930)
Két szerzetesrend is tiszteli: az irgalmasrend és a Ferencrend. Megbízható ferences történész állítja, hogy Szent Ferenc III. rendjének tagja volt. A Pávia melletti Trivolzioban született, szüleinek tizedik gyermekeként. Három év múlva anyját, rá három évre apját is elveszítette. Nagyapja és nagynénjei nevelték. Érettségi után az orvosi egyetemre iratkozott be. Kituntetéssel avatták doktorrá. Megkezdte doktori muködését Miláno mellett egy községben. Készséggel állt a betegek rendelkezésére; a szegényeket ingyen kezelte, gyógyszerekkel látta el, adományokkal segítette. Naponta vett részt a szentmisén, részt vett a hívek apostolkodásában, a plébánia szinte második otthona lett. A Kat. Akció ifjúsági csoportját vezette. Ebben az idoben lépett be a ferences III. rendbe is. Hatévi tevékenység után, 1927-ben hivatást érzett, hogy belépjen Istenes Szent János betegápoló rendjébe, az irgalmas rendbe. Ekkor kapta a Fülöp név helyett a Richárd nevet. Nem hagyta el az orvosi gyakorlatot sem, hiszen az irgalmas rendnek vannak orvos tagjai is. A Brescia-i* Szent Orsolya kórház fogorvosi intézetének igazgatója lett. Nagy odaadás jellemezte a betegek iránt, rövid szerzetesi életében is. 33 éves volt, amikor tüdogyulladás támadta meg s rendje milánói Szent József kórházában hunyt el szentség hírében. A feltuno imameghallgatások és a közbenjárására történt csodás gyógyulások eredményeként II. János Pál pápa 1981-ben boldoggá avatta, 1989-ben szentté.
II. János Pál boldoggá avatási beszédébol:
„Boldogunk azt a felszólítást intézi a mai fiatalsághoz, hogy Isten igéjére történo állandó odafigyeléssel, Jézus Krisztus követelményeinek nagylelku teljesítésével s testvéreinknek örömmel és bátorsággal történt odaadásunkkal éljük keresztény hitünket.”

Imádság:
Istenünk, te Szent Richárdot orvosként a betegek javára rendelted. Add, hogy beteg testvéreink iránt segítokészek legyünk, saját betegségünket pedig a szent példájára, irántad való szeretetbol viseljük. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Szádok     vértanú, † 1260.