2017. április 18., kedd

HIBERNOI BOLDOG ANDRÁS (1534-1602)
A Hibernoi elnevezés (latinul Hibernonius) arra utal, hogy valamelyik ose Írországból származott (Hibernia: Írország). Murciában, Spanyolország délkeleti részén régi nemesi szüloktol született. Ifjú korában Valenciában nagybátyjánál nevelkedett. Itt azokban az években szentéletu szerzetesek muködtek (B. Factor Miklós, Bertran Szt. Lajos), akiknek példája bizonyára felkeltette András érdeklodését a szerzetesi élet iránt. A döntést azonban egy profán és kellemetlen eset hozta meg: Amikor Valenciából hazája, Murcia felé vándorolt, rablók támadták meg és elvitték minden pénzét. Bizonyára gondolt az Úr szavaira: „Ne gyujtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a rozsda és a moly megemészti s a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyujtsetek kincset a mennyben.” Elhatározta, hogy maradandó kincseket fog gyujteni. 22 éves korában jelentkezett ferencesnek a valenciai tartományban. Habár származása és iskolázottsága szerint a klerikusok közé kerülhetett volna, o laikus testvér akart lenni, hogy az alázatosság utján törekedjék a tökéletességre. Különbözo kolostorokban sokféle beosztásban tevékenykedett, de mindenhol azt kereste, miben lehetne más segítségére. Ha azt látta, hogy a másik testvérnek valami feladatot nehéz ellátni, segített neki, vagy átvállalta a munkát, mégha az nehéz vagy kevésbé kívánatos is volt. Életírói állítják, hogy ifjúkori ártatlanságát egész életén át megorizte. Természetesen sok önmegtagadással, imával. Imái, különösen ha azt a Szent Szuz képe vagy az Oltáriszentség elott, vagy a szenvedo Jézusra gondolva végezte, sokszor extázisba mentek át. Jóllehet teológiát nem végzett, a hit dolgában meglepo jártasságot árult el, ezen teológusok is csodálkoztak. Istenhez igyekezett vezetni az eltévedtéket, mohamedánokat is. A szenvedo lelkeken sok imával, búcsúnyeréssel segített. Istentol rendkívüli karizmákban (jövendölés, betegek gyógyítása) részesült. Életszentségét Szent Paszkál és a valenciai érsek is elismerte. Gandiában halt meg a szentek halálával. Temetése inkább ünneplés volt, mint gyász. Életszentsége s csodatételei hatására VI. Piusz boldoggá avatta. „Mint Istennek szent és kedves választottjai, öltsetek magatokra szívbeli irgalmat, jóságot, alázatosságot, szelídséget és türelmet. Mindezen fölül pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke… Éljen bennetek elevenen Krisztus igéje. Tanítsátok és intsétek egymást nagy bölcsességgel.” (Kol 3, 12 sk)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Andrást felékesítetted a szemlélodéssel és csodálatos ártatlansággal. Add meg közbenjárására, hogy a világ csábításai közben egész szívvel hozzád ragaszkodjunk. Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.


SZENT APOLLONIUS vértanú
+Róma, 183--185 körül, április 18. vagy 21.
Bár Jézus szavai szerint a gazdagoknak nehezebb bejutniok a mennyek országába, mint a szegényeknek, követése mégsem volt soha a szegény emberek kiváltsága. Már az Evangélium is értesít az előkelő Nikodémusról és a gazdag arimateai Józsefről, akik nem teljes nyilvánossággal ugyan, de követték Jézus tanítását. Amikor aztán később az Úr tanítványai csaknem az egész oikumenét, ,,földkerekséget'', Kelet és Nyugat akkor lakott országait keresztül-kasul bejárták és térítették, a felső társadalmi réteg egyes tagjai lassanként csatlakoztak minden akkori vallás e legszerényebbjéhez, és beléptek a ,,testvérek'' közösségébe, ahogy a keresztények nevezték magukat.

Ezeknek az előkelő megtérteknek egyike volt Apollonius, a tekintélyes római arisztokrata. Megtérését vélhetően Szent Jusztinnak (lásd: A szentek élete, 237. o.) köszönheti, akit vértanúként is követett. Cézáreai Euszébiosz (+339) tanúsága szerint Apollonius ,,nagy tekintélyben állott a hívek előtt kitűnő neveltetése és filozófiai képzettsége miatt'' (Egyháztörténelem V, 21). Egy napon egy rabszolga feljelentette mint keresztényt, és Perennis prétoriánus prefektus, a fiatalkorú Commodus császár képviselője elé vitték, hogy felelősségre vonják.

Az akkori vezető római körök növekvő romlottságával magyarázható, hogy a személyében egyáltalán nem keresztényellenes Commodus kormányzása alatt bűnvádi eljárás indulhatott egy római patrícius ellen keresztény hitvallása miatt.

Perennis, aki tehetséges, de gátlástalan férfi volt, a kortárs történészek tanúsága szerint a római állam egyes alattvalóit pusztán gazdagságuk miatt is bűnösként maga elé állíttatta, és elítélte, hogy kivégzésük után vagyonukat megkaparinthassa; ezáltal a leggazdagabbak közé tartozhatott. Apolloniusnak a bírósági eljárás során részletesen tisztáznia kellett magát Perennis előtt, úgyhogy az volt az egésznek a látszata, mintha ez a nyereséghajhászó tisztviselő nagyon a vádlott ellen fordult volna. A kihallgatás szó szerinti szövege megmaradt.

Perennis a kihallgatást ezzel a rideg kérdéssel kezdte: ,,Apollonius, keresztény vagy?'' Ez így válaszolt: ,,Igen, keresztény vagyok, és mint ilyen, tisztelem és félem Istent, aki teremtette az eget, a földet, a tengert és mindazt, ami bennük van''. Perennis erre így szólt: ,,Változtasd meg elveidet! Kövesd tanácsomat, és esküdj meg kürioszunk (urunk), az autokrator (egyeduralkodó) Commodus szerencseistennőjére (Tükhére)!'' -- Commodus császár az uralkodó isteni mivoltának ,,dogmájára'' támaszkodva, amely nagyon megfelelt hiúságának, más fennhéjázó címek mellett felvette a keleti uralkodókultuszban elterjedt küriosz nevet. A görög nevek és a görög nyelv akkoriban modernnek számított Rómában. A szerencseistennő, Tükhé vagy Fortuna a Geniushoz hasonlóan a régóta tisztelt védőistenségek egyike volt. Egyben megszemélyesítette pártfogoltjának sorsát. Minden rómainak késznek kellett lennie, hogy megesküdjön a császár Tükhéjére vagy Fortunájára, hogy bebizonyítsa császár iránti hűségét. Úgy látszik, hogy Commodus császár különösen kedvelte Fortuna kultuszát; pénzeire verette őt, az általa választott Fortuna manens (maradandó Fortuna) és a Fortuna felix (boldog Fortuna) melléknévvel.

Apollonius mint keresztény nem bocsátkozhatott ilyen bálványkultuszba. Válaszában csatlakozott Perennisnek ahhoz a kívánságához, hogy változtassa meg elveit, szó szerint fordítva: változtassa meg gondolkodását vagy forduljon meg. ,,Aki megfordul, s eközben elfordul Isten igaz, jó és csodálatra méltó parancsaitól, jogtalanul, becstelenül és istentelenül jár el; aki pedig úgy fordul meg, hogy közben elfordul mindenféle igazságtalanságtól és rosszaságtól, még a rossz gondolatoktól is, és menekül a bűn uralma elől, s egyáltalán nem tér vissza hozzá, az igaz.'' Apollonius ezután részletesen megmagyarázta esküje megtagadásának okát, és hangsúlyozta készségét, hogy az egyedül igaz Istenre hajlandó megesküdni, hogy tiszteli a császárt és imádkozik uralmáért. Perennis azonban megismételte követeléseit, és ezenfelül még azt kívánta: ,,Áldozz az isteneknek és az autokrator Commodus képének!'' De Apollonius mosolyogva felelt: ,,A megváltozásra és az esküre vonatkozóan már előadtam védekezésemet. Arra a felhívásra pedig, hogy áldozzak, a következőt válaszolom: vértelen és tiszta áldozatot én is és valamennyien mi keresztények bemutatunk, tudniillik a mindenható Istennek (a ,,Pantokratornak''), az ég és föld s minden élőlény Kürioszának. Ez az áldozat imádságokból áll, mindenekelőtt Isten képmásaiért, azokért, akik Isten rendelése folytán uralkodók lettek itt a földön. Szent és igaz parancsaink szerint naponta imádkozunk a mennyben lakó Istenhez e földi világot kormányzó Commodusért. Jól tudjuk ugyanis, hogy nem másnak az akaratából gyakorolja uralmát a földön, hanem egyedül a láthatatlan Isten végzéséből, aki -- mint mondják -- áthatja a mindenséget''.

Apollonius ebben a feleletben a Perennis által használt kifejezésekkel játszott: az autokrator és küriosz Commodusszal, akinek képe elé tömjént kellett volna hintenie, szembeállította a Pantokratort, a mindenség Kürioszát, és világosan kifejezte, hogy az ember képe előtt nem szabad Istent megillető tiszteletet tanúsítani, hogy az ember csak képmása Istennek, akiért imádkozhatunk és kell is imádkoznunk, az igaz Istennek viszont áldozatot mutathatunk be, és kell is ezt tennünk. A naponta bemutatott vértelen és tiszta áldozattal, mely mindenekelőtt imádságokból áll, Apollonius az Eucharisztiára gondolt, amelyben Isten emberré lett Igéje a kenyér és bor színe alatt, közössége közepette, áldozatul mutatja be magát mennyei Atyjának. Apollonius nyilvánvalóan Athénagorasz (+180 után) tanítványa volt, aki 177 körül egy Marcus Aureliusnak címzett, s a keresztények védelmében összeállított iratban (Apológia,13. fej.) teljesen hasonlóan fejezi ki magát.

Perennis nem mutatott megértést az ilyen eszmék iránt, és végül háromnapi gondolkodási időt adott Apolloniusnak. Ennek eltelte után sok szenátor, tanácsos és magasan képzett férfi jelenlétében újból elővezették Apolloniust, ő pedig megismételte azt az elhatározását, hogy kitart az Isten félelmében. Perennis viszont egy állami határozatra utalva újból felszólította, hogy gondolja meg és nyilvánítsa ki tiszteletét az istenek iránt. Apollonius azonban erre megjegyezte: ,,Isten végzése nem szüntethető meg emberi döntésekkel''. Minden pogány kultusz értelmetlenségének kifejtésével megerősítette: ,,Prefektus, mi nem tartjuk szerencsétlenségnek, ha az igaz Istenért meg kell halnunk. Amik vagyunk, Istenért vagyunk. És készek vagyunk arra, hogy mindent elviseljünk inkább, mint hogy rosszul haljunk meg. Mert akár élünk, akár halunk, a Kürioszhoz tartozunk.'' (vö. Róm 14, 8) A prefektus gúnyos megjegyzésére, hogy Apollonius eszerint élvezettel hal meg, egyszerűen így válaszolt: ,,Szívesen élek, Perennis; de az élet iránti szeretetből nem félek a haláltól. Nincs értékesebb az életnél. Ezen azonban az örök életet értem, minden lélek halhatatlan életét, azét, aki jól töltötte a jelen életet.''

Apollonius hiába fáradozott azon, hogy a prefektus számára felfoghatóvá tegye Isten az emberré lett és az emberek üdvösségéért megfeszített Fiáról szóló keresztény tanítást; a keménynyakú értetlenség láttán megjegyezte: ,,Mennyire fáj nekem, hogy nincs érzéked a kegyelem szépsége iránt! Ó, Perennis, csak a kitárt szív képes felfogni a Küriosz szavát, mint ahogy csak a nyitott szem láthatja meg a fényt''. Egy a hallgatók közt jelenlevő cinikus filozófus közbekiáltását Apollonius ezzel vágta el: ,,A balgák szemében az igazság szükségszerűen esztelenségnek látszik.'' Majd utalt arra, hogy mint egykor a próféták és a régi filozófusok, Jézus is -- aki az embereket egymás iránti szeretetre és a császár tiszteletére, de egyedül Isten imádására tanította -- gyűlöletes volt azok szemében, akik nem taníthatók. Már Platón tudatában volt minden valóban igaz sorsának, amikor azt mondta: ,,Az igaz embert megkorbácsolják, kínpadra vonják és megkötözik, a szemét kiszúrják, és minden szenvedést el kell viselnie, végül pedig keresztre feszítik.'' (Az állam II, 361 sk) Ezután Apollonius így folytatta: ,,Amint rágalmazó vádlói az ártatlan Szókratészt bűnösnek jelentették ki, és felizgatták ellene a népet, úgy ítélte el és kötözte meg néhány gátlástalan ember a mi Tanítónkat és Üdvözítőnket; valójában ugyanígy tettek már előfutáraival, a prófétákkal is, akik előre megjövendölték dicsőségét.'' Tévedhetetlen bizonyossággal hangsúlyozta Apollonius, hogy ettől a megfeszített Jézustól ,,tanultuk meg, hogy szépen éljünk, és hogy előre tekintsünk a remélt jövőbeli javakra, ha látszólag értelmetlenül kell szenvednünk''.

Amikor Perennis végül berekesztette a kihallgatást, Apollonius sajnálkozását fejezte ki, amiért nem sikerült védőbeszédével a prefektus szívét megvilágosítania és az egyedül igaz Isten tiszteletére indítania. Perennis lefejezésre ítélte Apolloniust. Biztosra vehetjük, hogy a római joggyakorlat szerint az ítéletet azonnal végrehajtották.

Apollonius nem maradt egyedül; a régi római nemzetségekhez tartozók legjobbjai a következő évszázadokban, az általános pusztulás közepette megtalálták az utat Krisztushoz, és szeretetből lemondtak földi jólétükről, hogy szebb életük legyen majd Krisztus országában.


Szent Herluka     szűz, † 1127       


Szent János atya


János atya ifjúságától fogva vágyott a szerzetesi életre. Ezért felkereste Dekapolita Gergely-atyát, aki őt szerzetessé tette. Utána együtt éltek és együtt haladtak a tökéletes életben. János atya olyan nagy haladást tett, hogy maga Gergely atya is örült neki. Igazán hivő, békés természetű, testét a lélek uralmának alávető szerzetes volt. Szóval és életével ragyogott szerzetestársai előtt. A képromboló Örmény Leó császár idejében mesterével együtt Konstantinápolyban volt, hogy a képrombolás tévtanításának nehéz idején vigasztalja és erősítse az ottani híveket. János atya ezután ott élt, 820 körül bekövetkezett haláláig. Himnuszköltő József atya temette el testét szent Gergely sírjában, aki valamivel hamarabb halt meg tanítványánál.


Szent Kozma hitvalló

Kozma atya konstantinápolyi születésű volt. Fiatal korától megszerette Krisztust és érette szerzetessé lett. Szent élete miatt Khalkedon város püspökévé tették. Ebben a hivatásában buzgón védelmezte a szentképek-tiszteletét a tévtanítók ellen. Ezért sokat kellett szenvednie tőlük. A száműzetést is el kellett szenvednie, de igaz hitében állhatatos maradt. Vele szenvedett szent Aukszent atya is, aki ugyanazokat szenvedte el, mint Kozma. Kozma főpap meghalt 816 körül.


A MEGTESTESÜLÉSRŐL NEVEZETT BOLDOG MÁRIA kármelita nővér
*Párizs, 1566. február. 26. +Pontoise, 1618. április 18.
Amikor madame Acarie 1614-ben, az amiens-i Kármelbe lépésekor felvette a Megtestesülésről nevezett Mária nevet, már egy hosszú élet volt a háta mögött. Madame Acarie-ról egy kortársi tudósítás azt mondja, hogy ,,semmi nevezetesebbet nem kezdtek el Isten dicsőségére, mielőtt vele nem beszéltek, vagy a tanácsát meg ne kérdezték volna''.

1566. február 27-én a keresztségben a Barbe (Borbála) nevet kapta. Szüleit, Avrillot-ékat Párizs legtekintélyesebb családjai közé számították, akik a kor vallási és politikai nyugtalanságai közepette egyértelműen az Egyház oldalára álltak. Franciaország akkoriban a kálvinista ,,hugenották'' és a katolikus ,,párt közti ún. ,,vallásháborúk színtere volt; az utóbbi 1575-től ,,Ligának'' nevezte magát. A ,,Bertalan-éj'' (1572) Párizsában nőtt fel Barbe Avrillot. Későbbi életére nagy jelentőségű volt az az idő, amelyet a longchamp-i klarisszák nevelőintézetében töltött. Itt járult tizenkét éves korában első szentáldozásához, s itt kapta meg bensőséges vallási életének alapjait is. Nagyon boldognak érezte magát a kolostorban, szívesen lett volna maga is apáca, szüleinek azonban más tervük volt vele: férjhez kellett mennie.

Pierre Acarie, az a fiatalember, akit a férjéül választottak, ugyanazokhoz a körökhöz tartozott, mint az Avrillot család. Tekintélyes állást töltött be mint királyi tanácsos és a számvevőszék tagja, nagy vagyonnal rendelkezett, szigorúan katolikus érzelmű volt és a ,,Liga'' hűséges híve.

1582. augusztus 23-án tartották meg az esküvőt. Acarie úr ugyancsak büszkélkedhetett szép, fiatal feleségével, akit szelíd, kellemes lénye mindenütt kedveltté tett, és akit mint a szép Acarie-nét sokszor megcsodáltak. Ahhoz is értett, hogy nagy háztartását vezesse; házassága első tíz évében hat gyermeket hozott világra, akiknek kiváló édesanyja volt.

Őszintén szerette férjét, bár annak könnyen ingerelhető, gyakran kiszámíthatatlan lénye nem egykönnyen adott helyt az önfeledt meghittségnek. Ő viszont annál inkább arra törekedett, hogy mindenben alárendelje magát neki. A házaséletet akkoriban vallásos körökben nem sokra becsülték. Annál jelentősebbnek mutatkozik Barbe hivatása, hogy éppen házassága által járjon a szentség útján. Arra törekedett, hogy lelki életét -- amennyire kötelességei megengedték -- a Longchamp-ban megszokott módon élje tovább. A mindennapos szentmiséhez, a szentségek rendszeres vételéhez, a Szentírás olvasásához és a napi lelkiismeret- vizsgálathoz szilárdan ragaszkodott. Ebből az időből némely, annyira érthető kis hiúságát később nagyon bánta. Ha lehetőség adódott számára, szívesen olvasott. Egy napon férje az Amadisnak, egy abban az évszázadban divatos, és valakitől kölcsönvett regénynek az olvasásába merülve találta. Nem szólt semmit, de attól kezdve gondoskodott, hogy hitvese jámbor irodalmat is találjon a könyvespolcon. Nem is sejtette, hogy ez mennyire találkozott annak valódi ízlésével. A vallási könyvek sokkal jobban érdekelték, mint egyebek.

Szent Ágoston egy mondása különösen mélyen hatott rá: ,,Túlságosan kapzsi az, akinek Isten egyedül nem elég.'' Isten egyedül -- ez volt az, ami elbűvölte. Isten, a végtelenül szent, igaz, mindentudó, mindenütt, az ő saját lelkében is jelen van -- mi szükség van másra? Ennek a mindent átható isteni jelenvalóságnak a puszta ténye teljesen foglyul ejtette. Félretette a könyveket, nem volt rájuk szüksége többé. Új élet kezdődött számára, a nagyobb benső egyszerűség élete az őt körülvevő sokféleség közepette -- a misztikus élet. Senkinek sem beszélt róla, titkát azonban mégsem tudta teljesen elrejteni. Gyakran annyira túláradt benne Isten kegyelme, hogy bármennyire igyekezett is, nem állt már hatalmában ezeket az eksztázisokat elrejteni. Elképzelhetjük a környezetére gyakorolt hatást. Betegnek tartották, orvosokat hívtak, szemrehányást tettek neki, mert úgy vélték, hogy feltűnést akar kelteni. Versengve buzgólkodtak azon, hogy megalázzák. Sokkal rosszabb volt azonban saját belső bizonytalansága: vajon helyes úton jár-e? Csalódásoknak esett áldozatul? Nem volt lelkivezetője, senki, aki tanácsot adhatott volna neki. Csak öt év elteltével szabadította meg ettől a kíntól egy kiváló lelkivezető, Canfieldi Benedek (1562--1610) kapucinus atya, aki Angliából származott, de akkortájt Párizsban tartózkodott. Amikor madame Acarie kitárulkozott előtte, az atya úgy találta, hogy Istentől való mindaz, ami vele történt. Teljesen át kell engednie magát a lelkében működő isteni tevékenységnek. ,,Mintha érezhetően levettek volna egy követ a lelkemről'' -- mondotta később, olyan jól érezte magát, amikor ezt a közlést hallotta. Csak egy kérése maradt még: imádkozhasson azért a kegyelemért, hogy belső élete ne akadályozza abban, hogy mint asszony és anya tökéletesen teljesíthesse a kötelességeit.

A Valois nemzetség kihalása (1589) után a francia királyi trón utódlásának joga a Bourbon-Navarrai házra szállt. A trón várományosát, Navarrai Henriket azonban, mivel protestáns volt, a katolikusok elutasították. A közte és a ,,Liga'' közt most következett nyílt hatalmi harcban Pierre Acarie nemcsak pénzügyileg, hanem politikailag is olyan veszélyes helyzetbe került, hogy IV. Henrik áttérése és trónra lépése után, 1594-ben menekülnie kellett Párizsból. Vagyona maradékát az fenyegette, hogy hitelezői zsákmánya lesz, jó hírnevét pedig az, hogy áldozatul esik a rágalmaknak. Hogy mindezt kimondhatatlan fáradozásokkal mégis sikerült megakadályozni, egyedül hitvesének érdeme volt. Ő, akit ,,eksztatikusnak'' gúnyoltak, férje távollétének négy éve alatt bámulatos okosságot és körültekintést tanúsított a legbonyolultabb jogi, pénzügyi és egyéb nehézségek közepette. Nem bizonyult kisebbnek akkor sem, amikor lábtörése miatt fájdalmas műtétnek kellett alávetnie magát, és hosszú ideig tartó szenvedéseket kellett kiállnia. Panasz nélkül tűrt mindent, csodálatra méltó türelemmel, azután is, amikor első balesetét két másik követte, és attól kezdve csak mankóval tudott járni.

A nantes-i ediktum évében (1598), amely a protestánsoknak tett engedmények árán meghozta Franciaországnak a belső békét, Pierre Acarie is visszatérhetett Párizsba. Egyet-mást megváltoztatva talált házában. Az a kiterjedt szeretettevékenység, amelyet felesége gyakorolt, azt hozta magával, hogy ki-bejárt a sok segítségre szoruló és segítő egyaránt. Ezen túlmenően azonban az ,,Acarie-szalon'' mindinkább a művelt szellemek találkozóhelye lett. Magas rangú és nagy tekintélyű papokat, mint Szalézi Szent Ferencet (lásd: A szentek élete, 57. o.), Pierre de Bérulle (1575--1629) bíborost, Étienne Binet (1569--1639) jezsuita generálist, Pierre Coton-t (1564--1626), a király gyóntatóját, az egyetem professzorait és doktorait vonzotta az ott uralkodó szellem. Hogy milyen szellem volt ez, tanúsítja Szalézi Ferenc, aki szerint madame Acarie ,,a Szentlélek megszentelt eszköze''. Jelenlétében mindenkit az az erős érzés fogott el, hogy egészen közel került Istenhez. A téma, amelyről ebben a körben mindenekelőtt szó esett, Franciaországnak a hitharcok hosszú ideje után szükségessé vált vallási megújulása volt. Barbe Acarie személyesen tett meg mindent, amit csak tudott: látogatta Párizs kórházait, segített a betegeken, bátorságot öntött a tévelygőkbe és kételkedőkbe, imádsággal küzdött a lelkükért, és -- mint boldoggá avatási perében esküvel tanúsították -- több mint tízezer embert vezetett vissza a katolikus hitre. De mi volt mindez ebben a nagy nyomorúságban?

1601-ben francia nyelven is kiadták a kármelita rend spanyol reformátorának, Avilai Nagy Szent Teréznek (lásd: A szentek élete, 589. o.) életrajzát. Madame Acarie először elutasítóan viselkedett vele szemben. Ezt követően azonban két egymás után következő látomásban megjelent neki Teréz anya, és tudomására hozta: az az Isten akarata, hogy Barbe kármelita kolostorok alapításán fáradozzon Franciaországban. Egyben megígérte, hogy legyőz minden nehézséget. Nem lehetett meg nem hallani, hogy Isten szólt általa. Meg is értette: ha Franciaország vallási megújulásának kell következnie, akkor azt az imádság, az áldozat és engesztelés széles hullámának kell meghoznia. Ennek a feladatnak szolgált a sarutlan kármelita apácák rendje.

Azok a nehézségek, amelyekről a jelenés beszélt, nem mutatkoztak csekélynek. Hogy az új kolostorokban megalapozzák Teréz anya szellemét, spanyol kármelita apácákat akartak Franciaországba telepíteni. Ám VIII. Kelemen (1592--1605) pápa hosszas közbenjárására és kifejezett parancsára is szükség volt, míg végre 1604 augusztusában hat spanyol nővér -- francia hölgyek és urak kíséretében -- elindulhatott az útra. Az első alapítás számára megfelelő házat találtak Párizsban a Notre Dame des Champs korábbi bencés kolostorban, amely azonban felújításra és átalakításra szorult. Anélkül, hogy beteg lábára vigyázott volna, madame Acarie felügyelt az építkezésekre. Legnagyobb és legnehezebb feladata azonban az volt, hogy kiválassza és előkészítse az új kolostor ,,élő építőköveit''. Jelentkezőkben nem volt hiány. Sok eszményi lelkületű, mindenféle rendű és rangú leány és asszony késznek mutatkozott arra, hogy életét engesztelő áldozatul ajánlja fel. Madame Acarie nekik szentelte magát, és jövendő hivatásukra oktatta őket. Egyáltalán nem vett fel azonban minden jelentkezőt. ,,A szív mélyéig kell hatolnunk, és meg kell néznünk, hogy Isten ott van-e, vagy legalábbis ott lesz-e'' -- mondta, és hála ,,a szellemek megkülönböztetése'' adományának, amellyel kiemelkedő módon rendelkezett, senki sem értett ehhez nála jobban. 1604. október 15-én megérkeztek a spanyol kármelita apácák Párizsba, és a következő napokban megtörtént az ünnepélyes alapítás. 1605--1609 között ezt további négy követte Pontoise-ban, Amiens-ben, Tours-ban és Rouenban. Valamennyiről madame Acarie gondoskodott, míg csak túlságos igénybevétele miatt a férje meg nem tiltotta további hasonló útjait. Az alapot azonban már lerakta, és halálakor az egész országban szétszórva már tizenhét virágzó kármelita kolostor működött. Hasonlóképpen neki köszönhetik az orsolyiták is az akkori Franciaországba történt letelepítésüket. Számos bencés női kolostort ösztönzött a szükséges reformokra.

1613 őszén Pierre Acarie felesége karjai között meghalt. Gyermekeik ekkorra már régen felnőttek, nem volt szükségük anyjukra.

Amikor 1602-ben harmadszor jelent meg neki Avilai Szent Teréz, megígérte, hogy egykor ő is kármelita lesz majd: laikus nővér. Nem csekély áldozatába került akkoriban madame Acarie-nak, hogy kimondja rá az igent. Messze járt attól, hogy büszkeségből ne fogadja el a laikus nővér helyzetét, de az fájt neki, hogy laikus nővérként nem mondhatja a kórusimát. Bátran legyűrte azonban ezt, és szívesen fogadta, amit tőle kívántak. Elérkezett az ígéret beváltásának ideje. A máskor oly engedelmes lélek ellenállt minden kísérletnek, amely szándéka megváltoztatására akarta késztetni, hiszen: ,,Isten kívánja tőlem, hogy laikus nővér legyek''. Amiens-ben az általa alapított karmelita kolostorok közül a legszegényebbe kérte a felvételét 1614. február 14- én, és így lett a Megtestesülésről nevezett Máriaként utolsó a nővérek között. Mosogatta az edényeket, segített a konyhában, és alázatos engedelmességgel térdelt saját lánya előtt, aki akkoriban a kolostor szubpriornője volt. ,,Hogy méltók legyünk Istenhez, el kell szakadnunk minden dologtól, és teljesen meg kell hajolnunk az akarata előtt'' -- mondta már mint madame Acarie is. E mondását az hitelesítette, hogy most, a szokatlan munka minden nehézsége és annyira megromlott egészsége ellenére sem vált türelmetlenné és csüggeteggé. Nagylelkűségére és alázatosságára új kegyelmi adományokat kapott viszonzásul. ,,A szenvedésekben mindennél bensőségesebben tapasztalom meg Isten jelenlétét'' -- ismerte fel, és lelkének olyan nagy volt a belső ragyogása, hogy kívülről is meglátszott, mint soha azelőtt. ,,Tekintete olyan fénylő és sugárzó volt, hogy csaknem megvakultam tőle'' -- közli későbbi életrajzírója, dr. A. Duval, aki egyszer váratlanul találkozott vele a kerengőben.

Hogy könnyebben nyújthassanak neki orvosi segítséget, 1616 decemberében a Párizstól nem messze fekvő Pontoise kolostorába vitték. Itt megvolt az az öröme, hogy elláthatta a sekrestyésnő tisztét. Rejtettségének vége szakadt: Párizs közelsége sok embernek tette lehetővé, hogy felkeressék a Megtestesülésről nevezett Máriát, és -- bár rács mögött -- a tanácsát és imasegítségét kérhessék. Nemsokára súlyosan megbetegedett, és a tökéletes önátadás szellemében elviselt, kimondhatatlan szenvedés után 1618. április 18-án meghalt.

Már négy év múlva megkezdték a boldoggá avatási eljárást, ezt azonban csak 1791. május 24-én, a francia forradalom idején zárta le VI. Pius pápa. Néhány levéltől eltekintve nem hagyott hátra írásokat, ő maga azonban, mint joggal mondták róla, a tökéletes istenszeretet eleven könyve volt.


Szent Viktor és vértanútársai

A szent vértanúk: Viktor, Zotik, Zénón, Akindin és Szeverián, akkor lettek Krisztusban hívők, amikor látták, hogy szent György nagyvértanú a kínzások,között is sértetlen maradt. Szent György csodái ugyanis sok pogány megtérését eredményezték. Ezeket vagy a börtönbe vetették, vagy tűzzel elégették, szent vértanúinkat pedig Nikomédiában fejezték le karddal 303-ban.