2017. április 13., csütörtök

Szent Artemon felszentelt vértanú

Dioklécián császár idején (284-305) az üldözések eljutottak a kisázsiai Laodicea területére is. Megtudván ezt Laodicea püspöke Sziziniosz, Artempn pappal együtt éjszaka bement Artemisz templomába, a bálványszobrokat összetörte és elégette. Patrícius, a császár helytartója, Laodiceában áldozatot akart bemutatni á bálványoknak, ám a templomban semmit nem talált. Megtudta, hogy a keresztény püspök és papja semmisítették meg a bálványokat, körülvette katonákkal a keresztény templomot, hogy az ott levőket legyilkolja. Néhány nap múlva Artemont vasra verette és megtüzesített tepsiben gyötörte. Isten azonban sértetlenül őrizte meg. Azután a hóhér, forró olajba dobatta, de láthatatlan erő őt vetette a forró olajba. Isten újra megőrizte papját. S csodák hatására sok pogány megtért Krisztus hitére és megkeresztelkedtek. Megkeresztelkedett Titaliosz pogány pap is, későbbi cezareai püspök, Ártemon. ezután Ázsiába költözött, és csodáival sok pogányt vezetett Krisztus hitére. A hit hirdetése miatt 303-ban karddal lefejezték.


SZENT HERMENEGILD vértanú
*Hispánia, 550 körül. +Tarragona, 585. április 13.
Vannak olyan mártírok, kiknek vértanúsága egyszerű, világos modellnek felel meg: egy istenellenes, ,,gonosz'' hatalom valamilyen módon kiprovokálja Krisztus szolgáinak hitvallását, hogy azután többé-kevésbé válogatott kegyetlenséggel megbüntesse ezt a hitvallást. Szent Polikárp (lásd: A szentek élete,108. o.) püspök, továbbá a nemes szűz, Szent Ágnes (lásd: A szentek élete, 52. o.) ilyen ,,klasszikus'' mártír. Másokban viszont a hit megvallásához olyan személyes és környezeti adottságok társulnak, amelyek elhomályosítják, sőt olykor a felismerhetetlenségig el is takarják azt. Az ilyen jellegű vértanúságokat nagyon jól ismerjük manapság; megvoltak azonban már a korai évszázadokban is. Közéjük tartozik Hermenegild is, bár mártír címét hivatalosan csak halála után ezer évvel ismerte el az Egyház.

Hermenegild a 6. század közepén született. Apja a nyugati gótok hatalmas királya, Leovigild volt, aki a svéveken és a keletrómaiakon aratott több győzelme után Hispánia uralkodója lett. Országán belül is megszilárdította helyzetét a hatalomra törő nemességgel szemben. A szomszédos frankokkal házassággal biztosított jó viszonyt: a fiának, Hermenegildnek megkérte és megkapta Ingundis királylány kezét. Az ifjú asszony azonban katolikus volt, és az ariánus nyugati gót királyi udvarban csaknem ellenséges légkör vette körül. Úgy látszik, mindenekelőtt Goeswintha, Leovigild második hitvese követett el mindent, hogy menye romlását okozza. Ingundis azonban szilárd maradt, Hermenegild pedig védelmezőn állt asszonya mellé.

Leovigild bizonyára helyesnek tartotta az ifjú pár királyi udvartól való elválását, és átadta Hermenegildnek a helytartóságot birodalma egy részében, Sevilla fővárossal. Ott azután Ingundis hatalmas pártfogóra talált Szent Leander (lásd: 119. o.) püspökben és hatásukra Hermenegild 580-ban katolikus lett. Leovigild felismerte, hogy a királyi ház vallási megoszlása nemcsak belpolitikai feszültséget hozna magával, hanem beláthatatlan nehézséggel járhatna kifelé is. Követelte fiától, hogy térjen vissza az ariánizmusra. Ekkor Hermenegild felvette a királyi címet, érmet veretett a saját nevével, és maga köré gyűjtött mindenkit, aki nem jó érzülettel viseltetett Leovigild uralma iránt, elsősorban a katolikus nemességet. A katolikus nyugati gótoknak ez az önmagában kis csapata könnyen talált szövetségesekre az ország határain túl. A svévek Miro király vezetésével már mintegy húsz év óta katolikusok voltak, a keletrómaiak pedig régebb óta. Mindenekelőtt Leovigildtől elszenvedett vereségük hajtotta őket a lázadó fiú táborába.

A király viszonzásul először is az ország hierarchiájára mért csapással válaszolt. Száműzte azokat a püspököket, akiket felelősnek tartott Hermenegild ,,lázadásáért'' és javaikat elkobozta. Messzemenő vallási engedményeket tett az ariánussá lett katolikusoknak. Utána nyílt harcra került sor. A diplomáciában és a hadvezetésben Leovigild volt a jártasabb; az ellenállás megtört. Hermenegildet elárulták, foglyul ejtették, és megfosztották királyságától, de kapott egy lehetőséget élete megtartására: ha kész arra, hogy apja hatalmának való alávetettségét az ariánizmusra történő visszatérésével bizonyítja, szabad lesz. Bizonyára Leovigild politikai indítékai álltak itt előtérben. Hermenegild számára azonban elérkezett hite megvédésének ideje, s ő állhatatos maradt. Miután halálra ítélték, hosszú, kínos fogságot kellett még kiállnia. Apja egy ariánus püspököt küldött hozzá, hogy megáldoztassa. Az Eucharisztiáról hónapok óta lemondani kényszerülő halálraítéltben erős kísértés ébredt, de felismerte a ravaszul szőtt hálót, és nem engedett a kísértésnek. Feldühödött apja ekkor 585. április 13-án, nagyszombaton lefejeztette.

,,Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.'' (Jn 12, 24) A Szentírás eme igéjének gyors beteljesedése már Nagy Szent Gergelyt (lásd: A szentek élete, 511. o.) is bámulatba ejtette, aki Dialógusaiban Leander püspök közlése alapján írta le Hermenegild vértanúságát. Röviddel Hermenegild halála után testvére, Rekkared vette át az uralmat a nyugati gótok birodalmában. Ő is katolikussá lett, és rövid idő alatt az igaz hitre vezette népét. A nemzet és vallás egysége, amelyért Leovigild megölte fiát, abban a hitben valósult meg, amelyért a fiú feláldozta magát.

Hermenegild emléke apja politikai és testvére egyházi sikere mögött háttérbe került, talán éppen azért, mert kortársai még nálunk is kevésbé tudták kibogozni a politikai és vallási problémák szövevényét, melyek halálához vezettek. Ma mégis úgy tekintik Hermenegildet, mint a katolikus Spanyolország nagy patrónusainak egyikét.


Szent Ida     özvegy, † 1113       


Szent Kreszcensz vértanú

Szentünk a liciai Myrában született nemes családból. Amikor mint felnőtt, meglátta a bálványokat imádó tömeget, közéjük vegyült és igyekezett őket felvilágosítani értelmetlenségükről. A parancsnok ezért maga elé hivatta, hittagadásra akarta bírni, végül tűzhalálra ítélte.


GAICHEI* BOLDOG LIPÓT (1732-1815)
Perugia* közelében, Gaiche nevu helységben született. Egy ideig pásztorkodott, majd 18 éves korában beöltözött ferencesnek éppen abban az évben, amikor Szent Lénárd, a nagynevu népmiszszionárius ferences meghalt. Lánárd „orá hagyta muve folytatását” - mondják egyesek. Lipót valóban Szent Lénárdot példaképéül választotta és követte hivatásában. Lánárd 44, o 45 évig volt népmisszionárius - valamivel szukebb körben, Umbria és Lazio* területén. Pappá szentelése után egy ideig filozófiára és teológiára tanította rendtársait, törekedve arra, hogy a tudomány mellett a jámborságban is elore haladjanak. A szerzetesi fegyelem huséges megtartója és szorgalmazója volt. Hamarosan megkezdte népmisszionárius tevékenységét. Nemcsak mint kiváló igehirdeto, hanem mint szentéletu szerzetes nagy hatással muködött. A barokk kor jellemzoje volt a törekvés a drámai hatásra a szentbeszédekben: kereszttel a vállán, töviskoronával a fején, máskor önostorozás kíséretében tartotta missziós beszédeit - ugyanezt megtette Lénárd is. Közben 1768-ban kinevezték az Egyházi Állam apostoli misszionáriusává, majd egy ideig tartományfonök volt Umbriában. Abban is követte Lénárdot, hogy o is alapított Spoleto mellett, Monteluco*-ban egy olyan kolostort, ahova a misszionáriusok az igehirdetés után elvonultak, hogy az újabb apostoli munkára imával, elmélkedéssel, tanulmányokkal felkészüljenek. Az egyháztörténelem szomorú éve az 1809-es év, Lipót számára is gyászos év lett: Napóleon elfoglalta az Egyházi Államot és megszuntetett minden kolostort. Lipótnak is el kellett hagynia Montelucot, s 77 évesen világi papként egy kis községben húzta meg magát. De mivel nem volt hajlandó a francia kormány által követelt huségesküt letenni, számkivetésbe vitték. Még megérte az Egyházi Állam visszaadását s a pápa Rómába visszatérését (1814. máj. 24.), visszatérhetett o is szeretett kolostorába, s a következo évben befejezte életét. XIII. Leó pápa 1893-ban avatta boldoggá.
Szent Ferenc tanítása:
„Emlékezzenek a testvérek, bárhol is vannak, hogy átadták magukat az Úr Jézus Krisztusnak. Az o szerelméért tehát kötelesek kiszolgáltatni magukat a látható és láthatatlan ellenségeknek, mert az Úr mondja: Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a`mennyek országa.”
Meg nem erosített Regula 16.f.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Lipót kiváló népmisszionáriust apostoli erényekkel ékesítetted. Add, hogy Egyházadban a hit és az életszentség mindig új erovel virágozzék. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Thomaida vértanúnő

Thomaida Alescandriából származott istenfélő szülőktől. Szüleitől keresztény nevelést kapott és megismertették a könyvekkel is. 15 éves korában férjhez adták egy keresztény ifjúhoz. Férje házában tisztán, szelíden és jóságosán élt, mindenki tisztelte ezekért az erényekért. Velük egy házban lakott a férje, apja az apósa. Nagyon megtetszett neki erényes menye és tisztátalan gondolatokkal, és vágyakkal közelített felé.

Egy éjjel, amikor az ifjú férj halászni ment társaival, az após, testi bűnre akarta csábítani menyét, lefejezéssel fenyegetve meg. Thomaida egészen ellent állt, amire apósa beváltotta, fenyegetését, karddal lefejezte menyét. Így nyerte el tisztasága védelmében a vértanúi koronát az V. században. Konstantinápoly egyik kolostorában temették el, sírjához sokan zarándokoltak olyanok, akiket testi vágyak gyötörtek.