2017. április 3., hétfő

AGAPÉ, KHIONIA és EIRÉNÉ vértanúk
+Tesszalonika, 304. Agapé és Khionia április 1., Eiréné április 5.
Agapé, Khionia és Eiréné testvérek voltak. Hazájuk Makedónia, közelebbről egykori szép fővárosa, Tesszalonika (Szaloniki). A tájat pompás fekvése, nagyszerű épületei és kertjei miatt ,,földi paradicsom''-nak nevezték. Úgy tűnik, már a három nővér neve is visszatükröz valamit az élet ilyen áldott, napfényes vidékének derűs szárnyalásából. Agapé azt jelenti: ,,szeretet'', Khionia: a ,,hófehér'', Eiréné pedig ,,békét'' jelent. Az ilyen nevek önkéntelenül is a boldog szülői ház képzetét keltik, amelyben ügyeltek arra, hogy a gyermekeknek megadjanak minden szeretetet és jóságot életútjukra. S e nevek hordozói mégis Krisztus vértanúi lettek. Amikor egy napon elfogta őket a kísértés, hogy megtagadják hitüket, nem haboztak, hogy Krisztus szeretetéért elhagyjanak mindent, amit a világ nyújthatott nekik ilyen paradicsomi hazában és gondos szülők oltalma alatt.

Tesszalonika ismeretes számunkra Szent Pál leveleiből. A 4. század elején, amikor már régóta püspöki város volt, az ottani keresztény közösségek viszonyai még teljesen olyanok lehettek, mint keletkezésük idején; a hívők egy-egy közössége bizonyára még mindig főként szegény emberekből és csak néhány tehetős asszonyból állott. Agapé, Khionia és Eiréné is vélhetően családjuk közreműködése nélkül találta meg az utat a keresztény közösséghez. Több keresztény írást szereztek, mindenekelőtt bizonyára a Szentírás könyveit, és szorgalmasan imádkoztak, olvastak belőlük. Békés életük azonban nem sokáig tartott.

Diocletianus és Maximus császár fanatikusan meg akarta újítani a pogány római államvallást, ezért a kereszténységre, amely Tesszalonikában már erősen meghonosodott, igen rossz napok köszöntöttek. Amikor Diocletianus 303. február 23-i ediktumában elrendelte a keresztény templomok lerombolását és a keresztény könyvek és írások lefoglalását, az ellenszegülőket pedig súlyos büntetésekkel fenyegette, a birodalom minden részében megkezdődött a rendszeres és legkegyetlenebb keresztényüldözés. Tesszalonikában a császári parancsokat kétségtelenül különleges szolgálatkészséggel és következetességgel hajtották végre; ott volt ugyanis Maximianus és Galerius családjának tartózkodási helye.

A három nővér nem hagyta magát megfélemlíteni, és nem is gondolt arra, hogy kiadja szent könyveit. Gondosan eldugták őket szekrényekben és ládákban, és ők maguk is hosszú időre elrejtőztek, hogy ne kelljen részt venniök a pogány áldozatokon. Egy év elteltével azonban más fiatal keresztényekkel, Agathonnal, Kassziával, Filippával és Eutüchiával együtt mégis a poroszlók kezébe kerültek, s a helytartó elé vezették őket. Krisztus ifjú keresztény tanúi két vallatásának szó szerinti szövege megmaradt a szenvedésükről szóló keresztény tudósításban.

,,Dulcitius helytartó tehát így szólt hozzájuk: Hogy lehettek olyan balgák, hogy nem akartok engedelmeskedni istenek kedvelte császáraink és társuralkodóik parancsának? (A római birodalomban akkoriban tetrarchia volt, azaz két császár és két társuralkodó osztozott a hatalomban.) Utána Agathonhoz fordult: Amikor az áldozathoz járultál, miért nem ettél az áldozati húsból, mint ahogy az áldozatot bemutatók teszik?''

Agathon így válaszolt: Mert keresztény vagyok. Dulcitius: Még ma is kitartasz e viselkedésed mellett? Agathon: Igen. Dulcitius: És te mit szólsz hozzá, Agapé? Agapé: Hiszek az élő Istenben, és nem akarok a lelkiismeretem ellenére cselekedni. Dulcitius: És te, Eiréné? Miért nem tanúsítottál engedelmességet uraink, a császárok és társuralkodóik parancsa iránt? Eiréné: Istenfélelemből. A helytartó: Khionia, mit tudsz előadni? Khionia: Bízom az élő Istenben, és nem teszek ilyesmit. A helytartó: És te, Kasszia, mit szólsz hozzá? Kasszia: Meg akarom menteni az életemet. A helytartó: Részt akarsz tehát venni a kultuszon? Kasszia: Nem, nem akarok. A helytartó: Filippa, te mit mondasz? Filippa: Ugyanazt mondom. A helytartó: Mit jelent az: ugyanazt? Filippa: Inkább akarok meghalni, mint hogy áldozati húst egyek. A helytartó: És te, Eutüchia, mit mondasz? Eutüchia: Ugyanazt mondom, inkább akarok meghalni.

Mivel Eutüchia, egy nemrég megözvegyült ifjú asszony, várandós volt, visszaküldték a fogságba. Akkor a helytartó még egyszer Agapéhoz fordult: ,,Nyilatkozz hát, Agapé! Akarod-e azt tenni, amit mi, akik mindnyájan áldozunk uralkodóinknak, a császároknak és társuralkodóiknak? Agapé így válaszolt: Nem jó engedni a sátánnak; nem zavarta meg a lelkemet. Elhatározásom változtathatatlan. A helytartó: És te, Khionia? Khionia: A lelkületünket senki sem tudja megrendíteni. A helytartó: Vannak otthon feljegyzéseitek, írásaitok vagy könyveitek az istentelen keresztényektől? Khionia: Nincsenek, uram, mindent lefoglaltak a most kormányzó uralkodók. A helytartó: Ki táplált belétek ilyen eszméket? Khionia: A mindenható Isten. A helytartó: Ki beszélt rá benneteket, hogy ilyen esztelenségbe keveredjetek? Khionia: A mindenható Isten és egyszülött Fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus.

Erre így szólt Dulcitius helytartó: Az ediktumot, hogy mindenkinek alá kell magát vetnie és áldoznia kell urainknak, a császároknak és társuralkodóiknak, megfelelően kihirdették. Mivel értetlenségetekben a hosszú gondolkodási idő és beható figyelmeztetések, s az ediktumra való utalás, meg a büntetéssel való kifejezett fenyegetés ellenére urainknak, a császároknak és társuralkodóiknak a rendelkezéseit semmibe veszitek, és ragaszkodtok a kárhozatos keresztény névhez, s még ma is makacskodtok a katonai és polgári hatóságok minden kísérlete ellenére, mellyel megtérésre és az áldozók jegyzékébe való bevezetésre késztetnek benneteket, elnyeritek megérdemelt büntetésteket! -- és felolvasta az írótábláról az ítélet formuláját:

Mivel Agapé és Khionia istentelen lelkülettel szembeszálltak felséges uralkodóink és társuralkodóik ediktumával, és még most is a keresztények szánalmas, romlott és minden áldozatot gyűlölő kultuszát gyakorolják, elrendeljük, hogy vettessenek a tűzbe. Ezután hozzáfűzte: Agathonnak, Eirénének, Kassziának és Filippának fiatal koruk miatt továbbra is fogságban kell még maradniok.'' -- Az ítéletet azonnal végrehajtották.

Röviddel ezután Eirénét ismét elővezették. (A többi fiatal fogoly sorsáról nem szól a régi tudósítás.) A helytartó igen szigorúan hallgatta ki. Arra a kérdésre, hogy ki biztatta fel őket a náluk megtalált írások és pergamenek elrejtésére, így válaszolt: A mindenható Isten, aki megparancsolta nekünk, hogy őt mindhalálig szeressük. Ezért nem akartunk árulást elkövetni, és inkább elevenen akartunk megégni, vagy bármi mást is elviselni, mint hogy kiszolgáltassuk az írásokat.

Végül Dulcitius kihirdette a következő ítéletet: Nővéreidet... a bírói ítélet szerint megégették. Te pedig még a menekülésed előtt bűnössé váltál ezeknek az írásoknak és pergameneknek titokban tartásával. Ezért elrendelem, hogy ne hasonlóan és ne azonnal vegyék el az életedet. Átadlak a piac felügyelőinek és Zozimusz hóhérnak; nyilvánosházban helyeznek majd el csupaszon. Naponta csak egy kenyeret kapsz, a piac őreinek nem szabad megengedniök, hogy elvigyenek onnan.

A római joggyakorlat szerint a bírák ilyen intézkedései jogosak voltak. Mivel azonban Eirénét senki sem merészelte érinteni abban a nyilvánosházban, végül őt is tűzhalálra ítélték.


Szent Elpidefor és vértanútársai

Mindnyájan a III. században szenvedtek vértanúságot. Elpidefort lefejezték, Dioszt agyonkövezték, Bithinioszt a tengerbe fullasztották, Galikot pedig eledelül dobták a vadállatok elé.


BOLDOG VENDRAMINI ERZSÉBET III. r., rendalapító (1790-1860)
Az észak-olaszországi Bassanoban (Padovától nem messze) született. Szülei az Ágoston-rendi apácák iskolájába iratták. Itt megtanulta szeretni a magányt, imaéletet és apostolkodást. Habár hivatásával még nem volt tisztában, 27 éves korában jegyességre lépett egy ferrarai ifjúval. Már közeledett az esküvo ideje, amikor Isten belso sugallatával más hivatásra hívta meg. O engedelmeskedett a hívásnak, felbontotta jegyességét, ami természetesen nagy visszatetszést váltott ki szülei és ismerosei részérol. Három évig még otthon maradt, imával, elmélkedésekkel készült hivatására. Csatlakozott városában a ferences III. rendi közösséghez s a kapucinusok által fönntartott kórházban szegénysorsú leányok gondozását végezte. Lelkében azonban egyre jobban megérlelodött egy új szerzetesközösség alapításának gondolata. 1828-ban Padovába ment, ahol lelkivezetojének segítségével megalapította a szegények szolgálatára a Szent Erzsébetrol nevezett Ferences III. rendi Novérek Kongregációját (röviden Erzsébet-novérek). Példaképe Árpádházi Szent Erzsébet volt. A közösség gyors fejlodésnek indult, kivívta a nép megbecsülését és a hivatalos személyek pártfogását. Erzsébet a közösség vezetoje maradt haláláig. Okossággal, szelídséggel irányította szerzetét, nagy gondot fordított az újoncok képzésére. Veleszületett neveloi képességével a ferences lelkületre, önfeláldozó szeretetre, az Oltáriszentség és a Szuzanya tiszteletére vezette oket elsosorban saját példájával. Élete utolsó éveiben betegeskedett. Ilyen helyzetben is vallotta: „Lelkem békéjét semmi sem veheti el, sem betegségek, sem tagjaim eltorzulása.” 70 évesen fejezte be életét Padovában. II. János Pál avatta boldoggá 1990-ben. Az Erzsébet-novérek jelenlegi számáról nincsenek adataink. Bizonyos azonban, hogy a boldoggá avatás elosegíti a kongregáció erosödését. Egyébként Szent Erzsébet neve és pártfogása alatt évek során számos szerzetesközösség alakult: Lengyelországban 1754-ben, Lyonban 1856-ban, Freiburgban, Kínában, az USA-ban, Rio de Janeiroban a 20. században. Számunkra legismertebb a Ferences III. rendi Erzsébet Novérek betegápoló közössége, amely 1626-ban alakult Németországban (Aachen) s 1785-ben telepedett le Budán a Fo utcában. Ezek a közösségek eleven bizonyság amellett, hogy Szent Erzsébet szelleme tovább él az Egyházban.

Imádság:
Istenünk, te Boldog Erzsébetet arra segítetted, hogy Árpádházi Szent Erzsébet példáját követve a szegények szolgálatára új szerzetes családot alapítson, s szerzetestársnoi elott jó példájával világoskodjék. Add, hogy példáját követve gyakoroljuk az irgalmas szeretet tetteit és eljussunk szentjeid közé. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Illirik atya

A Peloponészosz szigetén volt szerzetes. Sok csodát tett.


Szent Nikétász hitvalló

Nikétász a bithiniai Cezáreából származott istenfélő szülőktől. Nyolcnapos korában meghalt anyja, apja pedig szerzetessé lett Apai nagyanyja nevelte a fiút. Amikor értelmes lett, megtanult olvasni. Azután Isten szolgálatára adta magát. Először egy templomban volt szolga utána egy István nevű remetétől kellő oktatást nyerve a midikiai kolostorba vonult. Erényes élete miatt maga Taráz pátriárka szentelte pappá. Nemsokára a szerzetesek elöljáróvá választották.' Ebben a hivatásban sok jót tett a kolostor számára. Hallva erényes életéről sokan kívántak kolostorában élni, Így a szerzetesek száma megsokszorozódott. Mint az igaz hit védelmezője, Nikétász sokat szenvedett örmény Leó császár idején a szentképek tiszteletéért. Végül szent Glikéria szigetére száműzték, és ott szenvedett 6 éven át. Mihály császár idejében visszanyerte szabadságát, de rövidesen, 824-ben meghalt, létében és halála után sok csodát művelt.

CHICHESTERI SZENT RICHÁRD püspök
*Wych, 1197/98 +Dover, 1253. április 3.
Általánosan ismert neve születési helyéről (a Worcestershire grófságban levő mai Droitwichról) Richard Wych.

Szülei korán meghaltak, s Richárdot, bátyját és nővérét gyámok gondozták, akik azonban kötelességeiket annyira elhanyagolták, hogy alig maradt meg valami a családi örökségből, amikor az idősebb fiú nagykorú lett. Richárd, aki már korán érezte papi hivatását, abbahagyta a tanulmányait, hogy segítsen a család vagyonának visszaszerzésében. Az eke mögött járt és szolgai munkát végzett. Ez annyira megindította a bátyját, hogy Richárdra ruházta a családi örökség birtoklását. Ám amikor minden rendbe jött, Richárd visszaadta testvérének örökrészét, elhárította egy kedvező házasság lehetőségét és visszatért Oxfordba, hogy tovább tanuljon.

Itt megismerkedett Rich Szent Ödönnel (1180 körül--1240), aki rövidesen Canterbury érseke és Richárd különleges támogatója és barátja lett. Richárd Párizsban folytatta tanulmányait, majd visszatért Oxfordba, hogy megszerezze a magister artium fokozatot. Ezt követően Bolognában hét éven át kánoni jogot tanult.

Visszatérése után, 1235-ben kinevezték az oxfordi egyetem hivatalának vezetőjévé, majd kevéssel ezután Rich érsek kancellárjává. 1240-ben elkísérte az érseket római útjára, és mellette maradt akkor is, amikor Pontigny ciszterci kolostorában elhunyt.

Richárd ezután két éven át az orléans-i domonkos kolostorban folytatott tanulmányokat. Nagy vonzódást érzett a domonkosok iránt. Bizonyára itt ismerte meg Ralph Bochingot, aki gyóntatóatyja és elválaszthatatlan társa lett, s aki később megírta az életrajzát.

Richárdot 1243-ban Orléans-ban pappá szentelték, majd visszatért Angliába, s egy ideig a deali templomban tevékenykedett, amelyet vélhetően még Ödön érsektől kapott javadalomképpen. Csakhamar felkérte Canterbury új érseke, Boldog Savoyai Bonifác (1207 körül--1270), hogy továbbra is töltse be kancellári hivatalát.

Amikor 1244-ben Robert Neville chichesteri püspök meghalt, III. Henrik király (1216--1272) egy bizalmi emberét, a méltatlan Robert Passelew-t tette püspökké. Ezt a ,,választást'' elsősorban Bonifác érsek támadta meg, aki zsinatra hívta össze megyéspüspökeit; üresnek nyilvánították a püspöki széket, és Richardot választották püspökké. A király megtiltotta, hogy elfoglalja hivatalát, és lefoglalta az egyházmegye vagyonát. 1245-ben IV. Ince pápa (1243--1254) elé vitték az ügyet, s ő Richárd javára döntött. Henrik király azonban megmakacsolta magát, és megtagadta, hogy hozzájáruljon püspöki székének birtokbavételéhez, vagy hogy felszabadítsa javadalmait. Megtiltotta alattvalóinak, hogy püspöknek ismerjék el Richárdot, vagy hogy segítséget és támogatást nyújtsanak neki. A következő két évben egyházmegyéje egy papjánál talált menedéket, és vizitációs útra indult egyházmegyéjébe. Püspöksége első két éve alatt zsinatokat tartott a papság számára, és a lateráni zsinat határozataira támaszkodva a Constitutiók figyelemre méltó gyűjteményét alkotta meg. Eközben mindig szem előtt tartotta a papság javát.

Amikor Henrik király végül -- félve a kiközösítéstől -- visszaadta a püspöki szék vagyonát, Richárd tovább folytatta szigorú és igénytelen életét. Egy alkalommal az intézője felpanaszolta, hogy az általa nyújtott alamizsnák nagyobbak a bevételeinél; a püspök megbízta, hogy adja el arany- és ezüsttálait, s hozzáfűzte: ,,Vedd még hozzájuk a lovamat is; nincs semmi baja, jó áron eladható. Add el mindezt, és hozd el nekem a pénzt a szegények számára!''

Mintaszerű püspök volt, fáradhatatlan egyházmegyéje vizitációjában, prédikációs tevékenységében és a szegényekről való gondoskodásban. Megvetette a nepotizmust, és megtagadta, hogy barátai vagy hozzátartozói bármelyikét előnyös álláshoz juttassa. Szigorúan megbüntette azokat a papokat, akik megsértették a keresztény erkölcsöt. Mindenekelőtt azzal törődött, hogy papsága jó kiképzést kapjon, és alkalomszerűen maga is belekapcsolódott a növendékek oktatásába. A pápa megbízta, hogy Dél-Angliában hirdesse meg a keresztes hadjáratot; utazásai során lázroham fogta el, és röviddel 1253 húsvétja előtt a szegény papok doveri otthonában meghalt. Könyveit a domonkosokra és a ferencesekre hagyta, és elrendelte, hogy többi tulajdonát adják el, és a kapott összeget fordítsák egyházmegyéje rászoruló szerzetesei, kórházai, özvegyei és árvái javára, valamint utak és hidak karbantartására. Richárd püspököt a chichesteri székesegyházban temették el. (Sírja 1538-ban elpusztult.) Kilenc évvel halála után szentté avatták.