2017. március 9., csütörtök

A szebasztéi 40 szent vértanú
+320. március 9.
Katonákként szolgáltak a híres XII. légióban, a Kis-Arméniában és Kappadókiában állomásozó ,,Legio fulminata Melitensis''-ben. Szebaszte, Kis-Arménia fővárosa volt a szálláshelyük.

Már a 2. századtól számos keresztény tartozott a XII. légióhoz. Amikor aztán Konstantin császár idejében a keresztény vallást először is a hadseregben ismerték el, a római légiókban hozzászoktak, hogy keresztény katonák is vannak a császári csapatokban. Az Egyház kifejezetten méltányolta a keresztények hadseregbeli szolgálatát, sőt az arles-i zsinaton (314-ben) úgy rendelkezett, hogy ,,azokat, akik békében eldobják fegyvereiket, az egyházi közösség zárja ki magából'', hogy senki se szökhessen meg büntetlenül. Keleten azonban, Kisázsiában és különösen Kis-Arméniában meg Kappadókiában nem tartott sokáig ez a békés állapot. Konstantin uralkodótársa, Licinius, aki kezdetben türelmet, sőt éppenséggel jóakaratot tanúsított a keresztények iránt, Konstantin császárral történt meghasonlása után eljárást kezdeményezett az új vallás követői ellen, álnok módon ,,a régi istenek nevében''. A keresztényeket attól kezdve ellenfele, Konstantin szövetségestársainak és saját ellenségeinek tekintette.

Elsőként udvartartásának és a hadseregnek ,,megtisztítását'' kezdte el. Levetette az álarcát, és az egyes városokban megfosztotta a katonákat tiszti rangjuktól, ha nem áldoztak az isteneknek'' (Cézáreai Euszébiosz: Konstantin élete). Kappadókiában elrendelte, hogy minden kereszténynek halálbüntetés terhe alatt meg kell tagadnia hitét. Agrikolaosz, Kappadókia és Kis-Arménia helytartója az ediktum tartalmát azzal a szigorú felszólítással közvetítette a hadsereghez, hogy szerezzenek érvényt neki. Ekkor előlépett negyven keresztény katona, s mindegyikük röviden és határozottan kijelentette: ,,Keresztény vagyok''. Agrikolaosz előtt és az illetékes legfőbb bíró előtt megismételték, hogy nem térnek el Krisztusba vetett hitüktől. Sem a kitüntetések, előléptetések és pénzjutalmak hízelgő ígérete, sem a fenyegetések nem vezettek oda, hogy eltántorodjanak hitüktől. Amikor a helytartó kilátásba helyezte a büntetést, azt válaszolták: ,,Hatalmad van a testünkön, amelyet megtanultunk megvetni; a lelkünk azonban nincs alávetve semmiféle kívülről jövő erőszaknak''. Tántoríthatatlanságuk láttán a helytartó megparancsolta, hogy az ellenszegülőket vessék fogságba. Amikor azután egy hét elteltével Lüziasz, a csapat főparancsnoka megérkezett, ismét elővezették őket. Lüziasz és Agrikolaosz ekkor együttesen folytatta le a kihallgatást, ám együttes fáradozásaik is hiábavalók maradtak. A helytartó ekkor féktelen dühében szokatlanul kegyetlen halálnemet eszelt ki a katonák számára: fagyhalálra ítélte őket. Mivel Arméniában a tél nagyon kemény és hideg, az alkalom kínálkozott hozzá. A hideg ott még márciusban is olyan nagy volt, hogy lóval és kocsival is át lehetett kelni a folyók és a tavak jegén. A helytartó kivárt tehát egy különösen hideg éjszakát, és ekkor megparancsolta, hogy a negyven hajthatatlan, ,,engedetlen'' katonát meztelenül tegyék ki az egyik városfalakon belüli befagyott tavon a viharba és a hidegre. Egy ott található fürdőházban (amelynek a romjai fennmaradtak) ugyanekkor meleg fürdőt készíttetett azoknak, akik nem maradnak állhatatosak. Az elítéltek nem várták meg, hogy megfosszák őket ruháiktól, hanem maguk vetkőztek le azonnal, és vonakodás nélkül szenvedésük helyére igyekeztek. Egy szívvel-lélekkel imádkoztak Istenhez: ,,Urunk, negyvenen kezdtük el a harcot; ne engedd, hogy negyvennél kevesebben kapjuk meg a győzelmi koszorút!''

Egyikük végül mégsem bírta elviselni a lassú fagyhalál kínjait, és befutott a csábító fürdőházba. Ott tüstént elérte a halál, mert megfagyott tagjai nem tudták már elviselni a langyos fürdőt. Isten kegyelméből azonban azonnal a helyébe állt egy másik, úgyhogy a vértanúk negyvenes száma ismét betelt. Annak a katonának ugyanis, aki őrséget állt a fürdőháznál, volt egy látomása: égi sereg szállt le, hogy a hős harcosok között kiossza a győzelmi koszorúkat, amint az a római hadseregben szokásos volt. A látomás hatására az őr szíve megnyílt Isten kegyelmének. Ledobta ruháit, és ,,keresztény vagyok'' kiáltással bajtársaihoz futott a jégre, hogy betöltse a gyengének mutatkozott katona helyét.

Hajnalhasadtakor a kegyetlen bíró megparancsolta, hogy a még élők karjait és lábszárait törjék össze, majd a testüket égessék el. A szent vértanúk hamuját a helytartó parancsára egy folyóba szórták. A keresztényeknek azonban sikerült a szentek még meglévő maradványait elrejteniök.

Isten e szent harcosai haláluk előtt írni tudó társaikkal feljegyeztették közös végakaratukat szent emlékezetül szülőföldjük közösségei, hátramaradt hozzátartozóik és az egész Egyház számára:

,,Krisztus foglyai: Meletiosz, Aëtiosz és Eutükhiosz Krisztusban üdvözletüket küldik a szent püspököknek, papoknak, diákonusoknak és hitvallóknak, s a városban és az országban lévő egyház valamennyi tagjának.

Ha Isten kegyelméből és minden hívő közös imájának köszönhetően a ránk váró harcot kiálljuk, és elnyerjük a győzelmi díjat..., akkor ismerjétek meg végakaratunkat!

Azt kívánjuk, hogy atyánk, Proidosz pap, testvéreinkkel, Crispinusszal és Gordiusszal s a hívő néppel együtt, valamint Kürillosszal, Markosszal és Sapriciusszal, Ammonius fiával egyetemben gyűjtse össze földi maradványainkat, és Szarinnál, Zela közelében temesse el. Bár különféle vidékekről származunk, egy és ugyanazt a nyugvóhelyet kívánjuk magunknak. Mivel mindnyájan ugyanazt a harcot vívtuk meg, együttesen akarjuk megtalálni nyugvóhelyünket a föld kijelölt sarkában.

Kérjük, hogy ügyeljetek testvéri közösségünk döntésére... Ha kiveszitek majd a tüzes kemencéből földi maradványainkat, ne tartsatok meg belőlük semmit magatoknak, hanem gyűjtsétek össze, és adjátok át őket azoknak, akiket fent megneveztünk!...

Most van itt a megfelelő idő mindazok számára, akik meg akarnak menekülni. Itt az alkalom a bűnbánatra és a jótettekre mindannak, aki nem akarja ezeket a távolabbi jövőre halasztani. Kiszámíthatatlan a dolgok folyása; azért azzal törődjetek, ami jámborrá tesz benneteket! Éljetek tiszta, Istennek átadott életet! Akkor majd eltörlik korábbi bűneitek adóslevelét... Mindenekelőtt pedig gyakoroljátok a szeretetet! Egyedül ez vezesse tetteiteket, mert ez követi a testvériség isteni törvényét. Testvérünkben, akit látunk, a láthatatlan Istent tiszteljük. Éppúgy érvényes ez azokra a testvérekre, akik ugyanattól az anyától származnak, mint mindazokra, akik szeretik Krisztust. Urunk és Üdvözítőnk is azt mondotta, hogy nem csupán a vérrokonok, hanem mindazok is valóban testvéreink, akik feddhetetlen életükkel meg akarnak felelni hitbeli meggyőződésüknek, és így közös mennyei Atyánk akaratát teljesítik...

Köszöntünk mindnyájatokat mi, negyven egymáshoz láncolt testvér: Meletiosz, Aëtiosz, Eutükhiosz, Kürion, Candidus, Angiasz, Caius, Kudion, Herakliosz, Johannesz, Theophilosz, Sisinius, Samaragdus, Philoktemon, Gorgoniosz, Kürillosz, Severianus, Theodulosz, Nikallosz, Flavius, Xanthiosz, Valerius, Hészükhiosz, Domitianus, Domnus, Helianosz, Leontiosz, akit Theoktisztésznek is neveznek, Eunoikosz, Valens, Acacius, Alexander, Vikratiosz, akit Bibianusnak is neveznek, Priscus, Szacerdon, Ekdikiosz, Athanasziosz, Lüszimakhosz, Claudius, Ilesz és Meliton.

Mi, Urunk, Jézus Krisztus negyven foglya egyikünk, Meletiosz keze által írtuk mindezt. Megerősítjük és helyesnek tartjuk mindazt, amit leírt. Isten Lelkével telve teljes szívünkből imádkozunk, hogy együttesen elérjük Isten örök javait és királyságát, most és mindörökké. Amen.''


Szent Cezariosz

Szentünk Hittudós Szent Gergelynek volt a testvére. Ragyogó képzést kapott Alexandriában, és Konstantinápolyban a császári udvarnál lett orvos. Konstancius császár barátja is volt. Tudós és szelíd erkölcsű ember volt. Egyeseket testi betegségekből gyógyított, másokat szegénységükben segített. Tudományával sohasem kérkedett. 368-ban, Nikaiában, a nagy földrengésben sértetlenül megmenekült. Az események hatására és Szent Gergely rábeszélésére elhagyta a világot és Isten szolgálatára szentelte magát. Keresztsége után röviddel megbetegedett és meghalt 369 körül.


Szent Domonkos


RÓMAI SZENT FRANCISKA özvegy, III. r., rendalapító
(1384-1440)
*Róma, 1384. +Róma, 1440. március 9.
A pápák avignoni fogsága (1309--1377) és a közvetlen utána következő nyugati egyházszakadás (1378--1417) számtalan bajt hozott Rómára. Háború, éhínség, járvány pusztította a népet. A pápa távolléte, majd a két, illetve három pápa pártjára oszlott kereszténység kiszolgáltatta Rómát az ellenséges hatalmaknak. Az Egyház központja, az egykori birodalmi főváros rommá lett: a fórumon marhák legelésztek, a vatikáni kertekben farkasok garázdálkodtak, a falakon kívüli Szent Pál- bazilikában éjszakánként pásztorok tanyáztak nyájaikkal együtt. Olyan szegénység volt a nép körében, hogy 1414-ben nem tudtak mécsest gyújtani Péter-Pál ünnepén Szent Péter sírjánál.

Ezekben a nyomorúságos időkben élt Franciska, akit Isten arra választott ki, hogy folytassa Svéd Szent Brigitta (+ 1373) és Sziénai Szent Katalin (+ 1380) küldetését: jótékonyságával és szent életével tartsa ébren a hitet és a megújulásba vetett reményt.

Franciska 1384 első hónapjaiban született. Apja anagni származású nemes, Paolo Bussa de'Leoni, édesanyja Jacobella de'Roffredeschi volt. Hárman voltak testvérek, a nővérét Pernának, öccsét Simonénak hívták. A városrész, amelyben gyermekkorát töltötte, a kódexmásolók negyede volt. Innen érthető, hogy nagyon korán megtanult olvasni és kedvenc olvasmánya lett a zsolozsmáskönyv, a szentek élete és Dante Divina commediája.

Éppen olvasmányai hatására hat éves korában szívének legnagyobb vágya az volt, hogy követhesse a vértanúkat vagy a szüzeket. Első gyóntatója édesanyja kérésére vette gondjaiba. Az olivetánus bencésekhez tartozó Antonio de Monte Savello atya harmincöt éven át volt Franciska lelki vezetője. Érthető, hogy amikor Franciska társnőivel együtt Istennek szentelte az életét, a bencés regulát tette meg alaptörvénynek.

Lelkiatyja előtt föltárta, hogy nagyon szeretne egy szigorú rendbe lépni. Ezért tizenegy évesen engedélyt kapott arra, hogy próbaidőre gyakorolja a vezeklés néhány formáját. Ennek azonban külső jelei is lettek, ezért édesapja elérkezettnek látta az időt, hogy közölje vele: férjhez kell mennie, s ő már el is jegyezte Lorenzo Ponzianival. Franciskának kemény küzdelmébe került, hogy meghajoljon atyja akarata előtt, de sikerült neki, és tizenhárom évesen férjhez ment. Új otthona a Trastevere városrészben, a Tiberis nyugati oldalán, a Szent Cecília- bazilika közvetlen szomszédságában állt. A nagy palotában három család élt együtt: a szülők, Lorenzo bátyja és felesége, Vanozza, s Lorenzo Franciskával.

Házasságukból hat gyermek született. Három közülük csecsemőkorban meghalt. Giovanni Battista egyedül élte túl a szüleit (1400--1444), vccse, Giovanni Evangelista csak hét (1403--1410), a húga, Ágnes csak hat (1404--1410) évig élt itt a földön.

Durazzói László 1404--1410 között három alkalommal is betört a városba a pápa ellen harcolva. A város könnyű préda volt, mert még falai sem voltak. Lorenzo, aki a pápai sereg tisztje volt, az egyik csatában olyan súlyosan megsérült egy tőrdöféstől, hogy szinte holtan vitték haza, de Franciska ápolásától fölépült.

Egy újabb támadás még súlyosabban érintette a családot: Lorenzo ugyan megmenekült, a testvérét azonban elfogták, fiát, Giovannit pedig túszként hurcolták el. Házukat fölgyújtották, és amit csak találtak, elrabolták. Amint elült a harc, Franciska a ház épen maradt részében kórházat rendezett be, és a sebesültek és betegek ápolásával enyhített a sok szenvedésen. Férje a pápai seregben szolgált mindaddig, amíg vége nem lett az egyházszakadásnak. Mire hazatért, megfáradt, öreg ember lett belőle. Franciskának -- aki táplálta és gondozta a szegényeket, s híressé vált a szamaráról, amelyik a fát vitte, amikor a szegény családokhoz ment segíteni -- szabad kezet adott mindenben, csak azt kérte tőle, ne hagyja magára, és az ápolásáról gondoskodjék.

Franciska 1425. augusztus 15-én alapította meg a bencés obláták kongregációját, a bencés harmadrendet. Hasonló gondolkodású asszonyokat és özvegyeket fogott össze a társulat, hogy egymást támogatva törekedhessenek a tökéletességre s végezzék karitatív szolgálataikat. Mindehhez a bencés regulát fogadták el szabályzatul. 1433-ban a Capitolium mellett kolostort alapított azoknak a nővérek, akik nem voltak családjukhoz kötve. Franciska csak férje halála után (1436) csatlakozott hozzájuk. Templomul a fórumon lévő Santa Maria Nova-templomot választotta, amelyet gyermekkorától fogva nagyon szeretett. Amikor szentté avatták, róla nevezték el a templomot, és mind a mai napig ez a Római Szent Franciska-templom.

Franciska 1440. március 9-én halt meg családja házában. V. Pál pápa avatta szentté, s ünnepét már a következő évben fölvették a római kalendáriumba.


--------------------------------------------------------------------------------

Amikor a szentté avatás előtt V. Pál pápa megkérdezte Bellarmin Szent Róberttől, hogy időszerűnek látja-e Franciska szentté avatását, az így válaszolt: ,,Benne bármelyik életkorban vagy állapotban élő lélek példaképet talál. Mert Franciska kicsi korától gondosan őrizte a szüzességét; hosszú ideig tiszta házasságban, majd özvegységben élt, s végül a kolostorban mutatott példát minden erényre.''

Férjhezmenetele után nem sokkal a sógornője, Vanozza az egyik sarokban találta Franciskát, amint keservesen sírt. Faggatására Franciska megvallotta, hogy ő apáca szeretett volna lenni, és szívének legszebb álmát törték össze azzal, hogy férjhez adták. Erre Vanozza megmondta neki, hogy ő ugyanígy volt, s ettől kezdve a két feleség között a legbensőségesebb lelki barátság alakult ki.

Franciska olyan ügyes volt a háztartásban, s annyira jól tudott bánni a szolgákkal, hogy anyósa halála után apósa rábízta az egész ház vezetését. Ő pedig három részre osztotta az életét: Istennek, a családnak és felebarátainak szolgált. Éjszakánként alig két órát aludt, a többi időt imádságban töltötte. Napjait a háztartás és a családi gondok, illetve a betegek és szegények gondozása töltötte ki. Halála után több mint hatvan esetről tanúskodtak, amikor nyilvánvalóan csodát téve gyógyított.

Mikor a fia, Giovanni megnősült, egy időre súlyos keresztet jelentett számára a menye. A fiatalasszony ugyanis erőszakos természetű volt, értetlenül állt Franciskával szemben, és mindenfelé szidta, rágalmazta. Anyósa türelmes szeretete azonban megtérítette, s akkor Franciska rábízta a ház irányítását. Ezzel ő fölszabadult, és teljesen Isten és felebarátai szolgálatára szentelhette magát.

Franciska sajátossága a szentek között az, hogy különleges kegyelemként harminchárom éves korától fogva haláláig szinte állandóan maga mellett láthatta az őrangyalát. Ő maga így beszél róla: ,,Alakra olyan, mint egy kilenc év körüli gyermek. Megjelenése egyszerre szeretetreméltó és tartózkodó. Tekintetének isteni tisztaságát emberi szó ki nem mondhatja. Arca általában derűs, és pillantása a lélekben tüzes áhítatot gyújt. Ha ránézek, nyilvánvalóvá válik előttem az angyali természet fensége és emberi természetünk gyarlósága.''

Sok támadás érte a sátán részéről, aki több formában jelent meg előtte. Őrangyala azonban mindig megoltalmazta. Emellett az angyal vezetésével egyre inkább megismerte önmagát. Az történt ugyanis, hogy bármi apróságot elvétett, az angyal eltűnt a szeme elől, s csak akkor láthatta ismét, ha megalázkodott, bűnbánatot tartott és a szívét újra Istenhez emelte. Ilyenkor azonban, amikor az őrangyal megint megjelent, vidámabb és szebb volt, mint korábban. Ha valami kétség vagy sötétség lepte meg a lelkét, angyalára pillantott, s mindig visszanyerte biztonságát. Sőt, az angyal, aki mások számára láthatatlan volt, neki olyan -- a külső világban is észlelhető -- világosságot árasztott, amelynél éjszaka is tudott olvasni és írni.

Ünnepén az olivetánus bencések ezt olvassák a zsolozsmában: ,,A házasságban sem hagyott föl azzal, hogy Isten dolgaiban járjon. Amikor férje kedvét kereste, Istennek akart tetszeni; és amikor Isten kedvében járt, férjének is tetszett.''

Halála előtti utolsó szavai ezek voltak: ,,Nyitva áll az ég! Angyalok szállnak alá, s a főangyal, aki bevégezte művét, előttem áll, és hív, hogy kövessem őt!''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki Római Szent Franciskát azért ajándékoztad Egyházadnak, hogy példaképünk legyen előbb a családi, majd a szerzetesi életben, kérünk, segíts, hogy mi is hűségesen szolgáljunk Téged, és bármilyen hivatásban élünk, mindig te légy a szemünk előtt, és te vezérelj minket!


NISSZAI SZENT GERGELY egyházatya
*Cézárea, Kappadókia, 334 körül. +394/395.
Ha Nagy Szent Vazul (lásd: A szentek élete, 25. o.) mindenekelőtt a tett embere és szervező, Nazianzi Szent Gergely (lásd: A szentek élete, 29. o.) pedig szónok és költő, akkor Nisszai Szent Gergelyt misztikusnak és -- Origenésztől eltekintve -- a lelki élet első nagy teológusának jellemezhetjük. Vazul testvéreként nőtt fel. Családja csodás módon áldott volt: a testvérek közül három püspök lett, négy pedig szent. De Gergely nagyon különbözik testvérétől, Vazultól, akinek nagysága talán kissé háttérbe is szorította.

Ifjúkoráról és tanulmányairól nem sokat tudunk. Gergely saját személyére vonatkozóan nem volt éppen közlékeny. Kappadókiában maradt, és képzettségét Cézárea iskoláiban szerezte meg. Már igen fiatalon lektor volt; ahelyett azonban, hogy a várakozásnak megfelelően az egyházi pályára lépett volna, rétor lett. Úgy tűnik, hogy a Julianusz császár alatt új virágzásnak indult pogány kultúra varázslatának, mindenekelőtt pedig Libaniosz (314--393 vagy 404) rétor vonzóerejének hatása alá került. Gergely nőül vette Teozébiát, egy jámbor és művelt nőt, akit egész életén át szenvedélyesen szeretett.

Ha egy írásában szemrehányásokat tesz is magának, amiért a ,,szokásos utat'', a házasságot választotta és nem a szüzességet, ezt nem kell szó szerint venni; az ilyen önvádban nagyrészt szónoki pátosz rejlik. (Később lemondott a retorikáról, amikor testvére 371-ben a kelet- kappadókiai kisváros, Nissza püspökévé nevezte ki.) Házassága -- úgy tűnik -- lelki-vallási fejlődésében őt éppoly kevéssé korlátozta, mint Poitiers-i Szent Hiláriust (lásd: A szentek élete, 38. o.). Teozébia azonban 385 körül meghalt. Nazianz püspökének részvétlevele az elhunytat ,,igazi szentnek és valódi papfeleségnek'' magasztalja.

Gergely életéről csak keveset tudunk. Úgy látszik, visszavonult életet élt Teozébiával együtt, s ezt a lelki élet tanulmányozásának és ápolásának szentelte anélkül, hogy valaha is meglátogatta volna testvérét, Vazult szerzetesi elkülönültségében, mellőzve annak ismételt meghívásait. Állandó kapcsolatot tartott fenn viszont nővérével, Szent Makrinával (lásd: 385. o.), aki egy szomszédos női kolostor elöljárója volt. Gergely ,,lelki tanítónő''-jének nevezi.

Püspöki hivatalát 371-ben foglalta el -- amint Gergely közli -- testvére rábeszélésére. Vazulnak olyan férfiakra volt szüksége, akiknek igazhitűségére építeni tudott. Gergelyt teológiai képzettsége miatt mindenki igaz embernek tartotta. Ha hiányzott is diplomáciai érzéke, hite minden kétségen felül állt, tudományos színvonala pedig figyelemre méltó volt. Ebben a korban kezdődtek el az ariánusokkal való viták. Nissza kis püspöksége semmi esetre sem játszott jelentős szerepet. Csekély volt Gergely lelkesedése is, amikor oda kellett mennie, és szigorúan ítélte meg mezővárosa lakóit. Panaszkodott amiatt, hogy ,,a pusztába'' küldték.

Gergelyt nem kímélték az ariánusok. Hogy eltávolítsák az útból, bepanaszolták: eltékozolta az egyházi javakat; különös vád ez egy olyan férfi ellen, aki egész életén át a szegények ügyét képviselte. Nemsokára letették, és csak Valens császár halála (378) után térhetett vissza püspöki városába. A kisváros diadalmas fogadtatást rendezett számára. Hogy ez mennyire megragadta, kicsendül ebből a levélrészletből: ,,Szeretetük és ragaszkodásuk túláradó kinyilvánításával csaknem agyonnyomtak minket''.

Testvére, Vazul halála (379) után Gergely vette át Cézárea nagy püspökének teológiai és szerzetesi örökségét. Ettől kezdve kiemelkedő szerepet játszott az ortodoxia védelmezésében. 379-ben részt vett az antióchiai zsinaton, ahol a nyugati egyházhoz való közeledésről volt szó. Őt bízták meg, hogy látogassa meg Pontus egyházait. Amikor Szebasztébe érkezett, ott akarták tartani püspöknek. Végül sikerült a közösséget arra késztetnie, hogy testvérét, Pétert válasszák meg püspöküknek.

381-ben barátjával, Nazianzi Gergellyel együtt megjelent a konstantinápolyi zsinaton. Ez volt pályafutása tetőpontja: ő mondta a megnyitó beszédet. A császár kínevezte Pontus egész területére az ortodoxia megbízottjává: meg kellett ítélnie a püspökök igazhitűségét, és az ariánus érzületűeket le kellett tennie hivatalukból.

Azokban az években, amelyek folyamán Gergely a császár bizalmát élvezte, több különleges megbízatást is kapott; ezek dátumait azonban nehéz meghatározni. Így eljutott Arábiába, és felhasználta az alkalmat, hogy meglátogassa Jeruzsálemet is. A császári bizalom azonban nem tette jobb diplomatává, sem kevésbé éles kritikussá. Gergely, aki prédikációiban és buzdításaiban annyira ragaszkodott a hagyományhoz, leveleiben, amelyekben jeruzsálemi zarándoklásáról tudósít, szokatlanul éles hangon ír az ott uralkodó állapotokról.

Ebből a korszakból származnak Gergely legjelentősebb teológiai írásai is, amelyek teológiai és általános személyes tekintélyét is megerősítették. Egész idő alatt ünnepelt szónok volt. Beszédeinek áradása és szónoki pátosza, amelyek számunkra kissé idegenül hatnak, fellelkesítették Konstantinápolyt. Itt találkozott egyébként korának legjelentősebb nőalakjával, Szent Olümpiásszal (lásd: 629. o.). Ezekben az években nagyszámú gyászbeszédet mondott, köztük az ifjú hercegnőért, Pulcheriáért is, és kifejezte benne az egész udvar mély szomorúságát. Ez a beszéd szolgált ösztönzésül Jacques-Benigne Bossuet (1627--1704) egyik halhatatlan gyászbeszédéhez. Hasonlóképpen beszélt Flaccilla császárné halálakor is.

Ezután azonban Aranyszájú Szent János (lásd: A szentek élete, 516. o.) dicsőségének hatására elhalványult csillaga. Gergely lassanként kezdett feledésbe menni, lekerült az időszerűség színpadáról. Szenvedett miatta; tudjuk ezt néhány, mélységes csalódást eláruló megjegyzéséből.

Miután Gergely ily módon megszabadult felelőssége terhétől, teljesen a belső élet felé fordult. Megtisztult, és a lelki élet teológiájának szentelte magát. Tapasztalata és megfontoltsága ezen a téren felülmúlhatatlan mesterré tette, és hasonlíthatatlan eredetiségre képesítette. Ebben az időben írta a misztikus teológia mesterműveit: Mózes életét és az Énekek énekét. Átvette testvére szerzetesi örökségét a lelki élet területéről, és a szerzetességet megajándékozta az addig hiányzó misztikus tanítással.

Gergely -- amint ő maga fogalmazta meg -- elérkezett a ,,fehér hajú'' öregséghez. Origenész nyomán úgy írta meg a lelki élet folyamatát, mint egy szüntelenül ismétlődő megtisztulás útját, amely kitárulkozás a kegyelem számára a végleges, teljes önkiüresítésig. Benne az ember a tiszta szeretet eksztázisában nyílik meg Istennek, és benne Isten a barátjának ismeri fel őt; és ,,ez jelenti számomra az élet beteljesedését''.

394-ben Gergely utoljára vett részt zsinaton. Röviddel utána meghalt -- talán 395-ben.

A történelem igazságtalanul járt el Nisszai Gergellyel. Gyakran hozták kapcsolatba a nevét a tanítója, Origenész körül kialakult vitákkal. Ez a gyakran kevés figyelemre méltatott, mindig kevesebbre becsült férfi azonban úgy áll előttünk, mint egy teológusokban gazdag korszak egyik erőteljes szelleme.

Nem könnyű egy olyan szent portréjának felvázolása, aki saját személyéről ennyire keveset közölt. Művei is rossz szolgálatot tesznek neki ebből a szempontból. A szofisztika túlságosan erős befolyása alatt beszédeiben nem mindig világosak gondolatai. Stílusa és mindenekelőtt maga a szónok nem azonos Gergellyel, az emberrel. Mindkettő mögött kell őt keresnünk.

Gergely természeténél fogva egészen az esetlenségig tartózkodó volt. Voltaképpeni nagysága nem külső életének tetőpontjával esik egybe, hanem azzal, hogy lelépett a császári színpadról. Az önkiüresítés, a lelki elmélyülés idejére esik ez, az aratás bőségének és betakarításának idejére, arra az órára, amelyben elröppent minden álomkép: arra az órára, amelyben már csak az Istenhez vivő egyenes út maradt meg.

A filozófusok és rétorok távol, messze hátra maradtak a Sinai hegy lábánál, ő viszont fel is kapaszkodott a hegyre. Nyelvet és kifejezést tudtak csak neki kölcsönözni: hosszú életének lelki tapasztalata és hite meghozta Gergely számára a Megismerhetetlen jelenlétét, és benne azt a barátját találta meg, aki nem csalja meg.


Bolognai Szent Katalin     szűz   


Szent Paciánusz     püspök és hitvalló, † ~390   


Szent Rebeka
       

Szent Urpaszián vértanú


Urpaszián Nikodémiában élt, és Maximián császárhoz közel álló személy volt. Amikor egy alkalommal a császár választás elé állította embereit, szentünk nem tekintve magas méltóságát, önként leoldotta magáról a méltóságát jelző övet és mindenki előtt Krisztus követőjének vallotta magát. Megveretést és börtönt szenvedett ezért, a császár új kínzást talált ki. Vas-kalitkába zárta, és abban süttette fáklyákkal a vértanút addig, amíg teste szét nem foszlott. Maradványait a tengerbe szórták 295 körül.