2017. március 8., szerda

Szent Apollóniusz     vértanú, † 303.   


MARIA CONSOLATA* BETRONE szűz, II. r. (1903-1946)

Az észak-olaszországi Saluzzo-ban született, keresztneve Pierina. Szülei többször változtattak lakóhelyét és foglalkozást (pékség, gabonakereskedés). Torinóban laktak, amikor Pierina 13 évesen kinyilvánította: szerzetesnovér akar lenni. Döntéséhez nagyban hozzájárult Kis Szent Teréz Önéletrajza olvasása. A család egy ideig ellenkezett, majd megadta a beleegyezést. Pierina 1925-ben a noi szalézi rendben (Segíto Szuz Mária Novérei), majd Cottolengó* közösségénél (La Piccolo Casa*) töltött kb. egy-egy évet, aztán kilépett, mert rájött, máshol van az o igazi hivatása. 1929-ben bölcs gyóntatóatyja és mások tanácsára Torinóban belépett a kapucinus klarissza novérek rendjébe. Ekkor kapta a Maria Consolata nevet. 1934-ben, örökfogadalma alkalmával felajánlotta magát a szeretet áldozataként Istennek felebarátai üdvéért. Ettol kezdve egész élete folytonos szeretetaktussá lett. Naponta elmondott röpimája: „Jézus, Mária, szeretlek titeket, mentsetek lelkeket!” Egyre gyakoribbak lettek a belso hangok, a mennyei Atyának, még többször Jézusnak, a Szent Szuznek, néha szenteknek közlései: a misztika útját járta. 1939-ben a novérek új rendházat nyitottak Moriondo-ban, Torinótól nem messze, oda helyezték. Mint szakács, portás, ruhajavító, betegápoló tevékenykedett itt, közben - szinte észrevétlenül - járta a szeretet útját. 1942-ben kezdodött betegsége (tuberkulózis), mely 1944-ben súlyossá vált, úgyhogy Torinóban szanatóriumokba került. 1946. júl. 3-án már halálos betegen visszavitték a moriondói házba, ahol a végso szentségek felvétele után júl. 18-án 43 évesen szent halállal befejezte életét. Földi maradványait 1958-ban a temetobol a moncalieri rendház kápolnájába vitték. 1995-ben, Torinóban megkezdodött a boldoggá avatási eljárás elso szakasza, 1999-ben ügye Rómába került.
Naplójából (1943. aug. 25.):
Istenem! Hiszem, hogy te végtelenül jó vagy; neked akarok adni minden dicsoséget, amit csak tud adni a földön legkisebb teremtényed. Magamhoz bizalmatlan vagyok, de Benned vakon bízom, s ezért (égi) Anyám Szíve által fogadom, hogy egész életemen át nem mulasztok el egyetlen alkalmat sem, felébredéstol elalvásig, hogy szeretetemet ki ne fejezzem Irántad.

Imádság:
Istenünk, te Consolata novért kiválasztottad, hogy nekünk az istenszeretet és engesztelés útját megmutassa. Add kegyesen, hogy irántad való szeretetünkben mi is elore haladjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Domét atya

Nevén kívül csak annyit tudunk róla, hogy békében hunyt el.


Szent Filemon     vértanú, † 303.   


ISTENES SZENT JÁNOS

*Montemor-o-novo (Portugália), 1495. március 8. +Granada, 1550. március 8.
Ciudad János egyszerű, vallásos szülők fiaként Portugáliában született 1495. március 8-án. Amikor nyolc éves lett, szülei szállást adtak egy papnak, aki Madridba igyekezett és lelkesedéssel beszélt a spanyolok vallásos életéről. A fiú kipirult arccal hallgatta, s amikor a pap eltávozott, megszökött otthonról: Madridba akart menni. Miután három héten át eredménytelenül kutattak utána, édesanyja belehalt bánatába. Felesége halála után az apa belépett testvérnek a ferencesekhez. Ő sem látta fiát soha többé.

János mintegy hatvan mérföldnyire gyalogolt, akkorra teljesen kimerült. Egy kis spanyol város, Oropesa pásztorainak vezetője irgalomból házába fogadta. A juhokat kellett őriznie, ennek fejében pedig olyan nevelésben részesült, amelyet szüleinél aligha kapott volna meg. Megtanult írni, olvasni, számolni, és a gazdálkodásban is kiképezték. Derék fiatalemberré lett, és gazdája minden évben fontosabb feladatokat bízott rá, végül már az egész birtokot ő vezette egyedül. A gazda végleg a családjához akarta kötni értékes emberét, és elhatározta, hogy lányát feleségül adja hozzá.

Úgy látszik, János addig boldog volt Oropesában, de most azt gondolta, hogy a házasság nem neki való. Először gondolkodási időt kért, aztán elutasította az ajánlatot. Mikor pedig gazdája erőltette a dolgot, elszökött.

Katonának állt és a francia-spanyol háborúban szolgált. A katonáskodás közben viszont elfelejtkezett az imádságról, és egyre mélyebbre süllyedt. Csak egy lelki megrázkódtatás térítette ismét jó útra: leesett a lováról, és elvesztette eszméletét. Amikor magához tért, ellenséges területen találta magát. A Szűzanyához fohászkodott, és épségben visszajutott a spanyol táborba.

De ott még rosszabbul járt: megbízták, hogy őrizze a zsákmányt, amit minden ébersége ellenére elloptak. Őt gyanúsították a tett elkövetésével, és halálra ítélték. Föl akarták akasztani, de egy magas rangú tiszt visszaadta az életét azzal a föltétellel, hogy minél előbb tűnjön el a hadseregből.

Most visszatért Oropesába, régi gazdájához, aki örömmel fogadta ugyan, de ismét házassági terveivel szorongatta. Erre harmadszor is a szökést választotta. Beállt abba a hadseregbe, amely Bécsnél harcolt a törökök ellen, és a hadjárat befejezése után becsületben bocsátották el.

János elzarándokolt Compostellába, és ott megvilágosításért imádkozott, hogy milyen útra lépjen a jövőben, de kérdésére nem kapott választ. Visszatért szülőhelyére, s megtudta, hogy szülei már meghaltak.

Egy nap aztán az a gondolata támadt, Afrikába megy, hogy ott segítségére legyen a fogoly keresztényeknek, és talán dicsőséges vértanúságot is szenvedjen. Elszegődött egy gróf családjához, aki Ceutába ment száműzetésbe. Ott megismerkedett egy ferences atyával, aki megmondta neki, hogy a vértanúság utáni szomjúhozásában még sok az önszeretet, valami szerényebbre törekedjék. Így hát János visszatért Gibraltárba, és szentképeket árusított. Hamarosan egy kis boltot is tudott vásárolni magának Granadában.

Egy napon Avilai János, a híres hitszónok érkezett a városba. A szentéletű férfi szavai mélységesen megragadták Jánost. Elajándékozta minden áruját, és bezárta a boltját. Mivel igen különösen viselkedett, kiabálva és a mellét verve szaladgált az utcákon, bolondok házába csukták, hogy észre térítsék.

Avilai János meghallotta, mi lett prédikációjának következménye. Meglátogatta az ,,őrültet'', aki őreinek nagy csodálkozására azonnal megnyugodott. Avilai pedig megmagyarázta Jánosnak, hogy éppen elég ideig űzte különc bűnbánati gyakorlatait, kezdjen most már olyasvalamibe, ami másoknak is hasznos.

Negyvenkét éves volt akkor. Már birtokában volt a nagy hivatáshoz szükséges belső érettségnek, és egy zarándoklat alkalmával világos lett előtte Isten hívása: a rászoruló szegény betegeken kell segítenie. Fölkereste Avilai Jánost, aki megerősítette őt küldetésében, és irányt adott lelki életének.

Kemény munkába vágott ekkor: éjszaka fát gyűjtött az erdőben, s nappal eladta. Árából élelmet és orvosságot vásárolt a vagyontalan betegeknek. Ez az üzlet is fölvirágzott, és János hamarosan olyan helyzetbe került, hogy házat bérelhetett. Oda hordta betegeit, és önfeláldozóan ápolta őket.

Minden este kilenc óra tájban elment hazulról a hátán egy puttonnyal, és egy zsinóron két tálat lógatva a vállán hangosan ezt kiáltozta: ,,Ki akar jót tenni magának? Az Isten szerelméért, tegyetek magatoknak is valami jót, testvéreim!'' Kezdetben nem sok gyűlt össze, de hamarosan ismerték már az oly jóságosnak és szent életűnek látszó embert. Az adományok egyre gazdagabbak lettek, és gyakran alaposan megrakodva tért haza, nemegyszer egy szegény beteg kíséretében, akit valahol fölszedett.

Szentségének híre elterjedt, és nemsokára már nem kellett kéregetnie; az emberek odahozták neki a szükséges dolgokat, és a granadai érsek is erőteljesen támogatta, úgyhogy egy nagyobb házat tudott bérelni.

Tuy püspöke, aki nagyra becsülte őt, jóváhagyta az ,,Istenes János'' nevet, amelyet az emberek adtak neki. Készíttetett számára egy köntöst is, hogy megismerjék róla, és meghagyta, hogy segítőtársai is olyat viseljenek.

Egyre több ifjú ember jött, hogy János vezetése alá rendelje magát; csak alapos vizsgálat után vette föl őket. A mű szemmel láthatóan Isten áldását élvezte. Hamarosan egy második kórházat kellett építenie, és ez Jánost adósságba verte. Az érsek tanácsára Valladolidba ment az udvarhoz, hogy támogatást kérjen, amit meg is kapott. Rövidesen azonban Valladolidban is éppen olyan sok szegény jött hozzá, mint Granadában. Kísérőtársa figyelmeztette, hogy az adományt eredeti céljára fordítsa, mármint Granada számára, de János nem volt képes egyetlen szegényt sem elutasítani. ,,Testvéreim -- válaszolta --, akár itt, akár Granadában adunk, mindig az Úrnak adunk, mert ő van mindenhol és minden szegényben.'' Végül is udvari jótevői további készpénz helyett váltókat adtak neki, amelyeket csak Granadában lehetett beváltani. Így ki tudta egyenlíteni adósságait.

A betegek szolgálatában, megfeszített munkában eltöltött 13 év meglehetősen felőrölte erejét. A valladolidi utazás fáradalmait alig tudta kiheverni. És akkor egy nap azt hallotta, hogy kiáradt a Xenil folyó, és rengeteg fát sodort a partra. Az alkalmat nem akarta elmulasztani, hogy szegényein segíthessen. Fagyűjtés közben egy fiatalember a vízbe esett, és az áradat elsodorta. Megmentésére János a folyóba ugrott, de nem tudta kihozni. Teljesen kimerülve ért partra. Olyan testi és lelki megrázkódtatás érte, amelyből a legyengült férfi már nem tudott fölépülni. Érezte halálának közeledtét, ezért elrendezte kórházának ügyeit.

Egy gazdag jótevője engedélyt szerzett az érsektől, hogy házába vihesse, és gondos ápolásban részesítette, de a véget már nem tudta föltartóztatni. Miután az érsek föladta neki a betegek szentségét, Istenes János meghalt ötvenötödik születésnapján.

Műve egyre jobban elterjedt, végül harminchat évvel a szent halála után V. Sixtus pápa kánonilag is megerősítette a közösséget Irgalmas testvérek néven. A rend az egész világon elterjedt, 1980-ban 189 rendházban 1755 szerzetes tevékenykedett.

Istenes Jánost 1690-ben avatták szentté. XIII. Leó pápa a katolikus kórházak védőszentjévé tette, s nevét belefoglalta a haldoklók egyházi imájába.

Ünnepét 1714-ben vették föl a római naptárba, március 8-ra.


--------------------------------------------------------------------------------

Akkoriban élt Granadában két fiatalember, akik halálos ellenségei voltak egymásnak. Antonio Martin azzal vádolta Peter Valascót, hogy megölte testvérét, ezért börtönbe juttatta és bosszút forralt ellene. János ismerte a fiatalembert, aki már több alkalommal alamizsnát adott neki kórháza részére. Egy reggel fölkereste, és eléje tartotta a feszületet. ,,Antonio testvérem -- mondta --, testvéred vére bosszúért kiált, de a te Istened vére irgalomért kiált. Bocsáss meg Valascónak, hogy Isten neked is megbocsásson!'' Antoniót úgy megragadták a szent szavai, hogy nemcsak ellenségének bocsátott meg, hanem elhatározta: hátralévő életét ő is a betegek szolgálatára rendeli. Amikor aztán együtt kihozták Valascót a börtönből, azt úgy meghatotta a halálos ellenségében, Antonióban lejátszódott változás, hogy kérte Jánostól, vegye föl őt is segítőtársnak.

Az általános tisztelet, amely Jánost körülvette, óriásira nőtt, amikor egy nagy kórház égése alkalmával berohant az épületbe, az ágyakat és a fölszereléseket az ablakon át kiszórta, és egy sereg beteget a vállain a szabadba cipelt. A ház már egyetlen lángtenger volt, s lehetetlennek látszott, hogy János élve elhagyhassa, de még egy hajszála sem perzselődött meg sem neki, sem egyetlen betegnek, pedig a láng kellős közepén járt.

Egyszer besúgták az érseknek, hogy János csavargókat és rossz nőket is befogad, és különféle szabálytalanságokat tűr a házában. Az érsek hívatta Jánost, akin már látszottak közeli halálának jelei, és felelősségre vonta a hallottak felől. ,,Ha csak az igazakat fogadom be -- válaszolta a szent --, hamarosan üresen állnának a termeim, és akkor hogyan tudnék a bűnösökért dolgozni? De jöjjön el a házamba, Kegyelmes Uram, és lássa saját maga: úgy fogja találni, hogy nem uralkodik ott semmiféle visszásság, és csak egyetlen igazán rossz emberünk van, aki méltatlanul eszi az alamizsnában kapott kenyeret -- és az én vagyok.'' Az érsek mélyen meghatódott, és szabad kezet adott Jánosnak a kórház vezetésében.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki az irgalmasság lelkét Szent Jánosba árasztottad, kérünk, add, hogy a szeretet cselekedeteit gyakorolva választottaid közé kerüljünk országodban!



Szent Poncius     hitvalló, † ~260.   


Viterbói Szent Róza     szűz, † 1261.   


Szent Teodorét felszentelt vértanú


Nagy Konstantin császár és fia sok értékes és drága felszerelést, szent edényt adományoztak a szíriai Antiochia templomának. A templom papjai közé tartozott Teodorét is, aki őrzője és felügyelője volt ezeknek a drágaságoknak. Hitehagyott Julián császár alatt be kellett szolgáltatni a templomi drágaságokat. Teodorét ezeket elrejtette és nem akarta kiadni. A rablók megkínozták a szentet, és császári parancsra lefejezték. Néhányan a hóhérok közül látva a szent türelmességét, szintén hittek Krisztusban, ezért a tengerbe vetették őket.


Szent Teofylakt püspök

A képromboló Konstantinosz Kopronimosz császár uralkodása alatt két istenfélő férfi jött Konstantinápolyba: Teofylakt és Mihály. Mindketten közeli ismerettségbe kerültek Szent Tarázzal, aki akkor még magas rangú császári hivatalnok, világi ember volt. A császár halála után, Iréné császárnő uralkodása alatt, Tarázból a császárváros pátriárkája lett, Teofylakt és Mihály pedig szerzetesek. Taráz küldte őket a kolostorba. Teofylakt és Mihály mindketten kitűntek szent életükkel, ezért Teofylakt Nikomédiai püspök lett, Mihály pedig szinnadéi. Székvárosában Teofylaktr sokat törődött a rá bízott hívekkel. Templomokat épített, de kórházakat és zarándokházakat is. A szegényeket, szerencsétlen sorsúakat felkarolta, a leprásoknak saját kezeivel mosta sebeit. Amikor Örmény Leó császár idején újra fellángolt a szentképek elleni üldözés, szentünknek is szenvednie kellett. Mivel állhatatosan elvetette a téves tanítást, számkivetésbe kellett mennie a kisázsiai Sztrovillába. 30 évig kellett a száműzetésben tartózkodni, egészen haláláig. Sok szenvedésben volt része ez alatt. 845 körül hunyt el.