2017. február 8., szerda

STRONCONE*-i BOLDOG ANTAL (1381-1461)
Az umbriai Stroncone-ban született nemesi családból. Szülei ferences III. rendiek voltak, gyermeküknek jó nevelést adtak. Már 12 éves korában jelentkezett ferencesnek, késobb fel is vették. A vallásosságban és a tudományokban is kiváló elomenetelt tett, ezért a klerikusok közé akarták felvenni, de o egyszeru laikus testvérként akart élni, Istenben elrejtett életet. A fogadalom letétele után Boldog Firenzei Tamásnak, az obszerváns mozgalom kiváló harcosának irányítása alá került. 1407-ben orá bízták a klerikusok képzését. Amikor mestere, Tamás, felhatalmazást kapott a fraticelli* eretnekség elleni tevékenységre, együtt harcoltak az Egyháztól elszakadt túlzók ellen 1420-1427-ig, közben rengeteg támadást, sértést kellett elviselniük. Végül is alázatosságuk, türelmük, világmegveto szegénységük meghozta gyümölcsét: jó eredényt értek el. Ekkor a korzikaiak kérték Tamást, küldjön nekik alkalmas igehirdetoket a fraticellik meggyozésére. Antal vállalkozott erre a feladatra két társával: szerénységével, szelídségével, jóságával megnyerte a korzikaiak szeretetét. Itt obszerváns kolostorokat is alapított. Itáliába visszatérve az Assisi melletti Carceri-be* ment, ahol kb. 30 éven át mint alamizsnagyujto tevékenykedett, de a szemlélodo imában és az önmegtagadás gyakorlásában is buzgólkodott. Igen nagy szeretettel volt rendtársai és mások iránt. Nagy buzgósággal ministrált a szentmisénél. 1461-ben, 80 évesen hunyt el San Damianoban. XI. Ince 1680 táján avatta boldoggá. Holttestét 1809-ben Stronconeba vitték.
Szent Ferenc Regulája az egyház iránti engedelmességrol:
„A miniszterek… kérjenek a pápa úrtól a római Szentegyház bíborosai közül egyet, hogy kormányzója, pártfogója és javítója legyen a testvéri közösségnek, s így mindenkor alárendeltjei és alattvalói maradjunk a Szentegyháznak s állhatatosak a katolikus hitben.” (Regula 12. f.)

Imádság:
Istenünk, te Boldog Antalban Szent Ferenc rendjének megerosítojét s egyházad
támaszát sokféle erénnyel ékesítetted. Add, hogy közbenjárására e világ
forgatagában egész szívvel ragaszkodjunk mennyei országod javaihoz. A mi
Urunk Jézuzs Krisztus által.


Máthai Szent János     hitvalló, † 1213       


EMILIÁNI SZENT JEROMOS
*Velence, 1486. +Somasca, 1537. február 8.
Azt a kort, amelybe a velencei patrícius-fiú, Girolamo (Jeromos) Miani beleszületett, szellemi téren a reneszánsz virágzása jellemezte, mely az antik kultúra értékeit új életre keltette. Az irányzattal a pápaság is szövetségre lépett, bár a vallási életnek ez nem mindig tett jó szolgálatot. A kor politikai arcát a gyakori, olykor vad háborúskodás szabta meg: a habsburg Spanyolország és Franciaország, vagy az Egyházi Állam és egyéb itáliai fejedelemségek, városköztársaságok és nemesi családok Észak-Itáliát ismételten lángba borították. A harcokba a tengereken uralkodó büszke Velence is alaposan belekeveredett. Az erkölcsök eldurvulása, egész országrészek kipusztulása, a nép elszegényedése, a közigazgatás, a jog és az egészségügy zűrzavara lett a következmény. Az apokaliptikus lovasok, a háború, az éhség, a pestis és a halál -- akiket Dürer Albert éppen akkoriban metszett látomásos erővel fába -- pusztítva járták be a messzi tájakat és népeket.

A harcra és kalandra éhes ifjú Jeromos korán belesodródott e véres viszályokba. Szülővárosa rábízta a Piave felett őrködő kis erőd, Castelnuovo védelmét a Velence és I. Miksa császár között kitört háborúban. S történt, hogy a császáriak egyik rajtaütése alkalmával, 1511 augusztusában alulmaradt és fogságba került. Ez bizony súlyos csapás volt magasan szárnyaló reményeire és evilági tettvágyára. A rabságban viszont mélyreható változás következett be lelkében. A börtön csendjében és magányában magába szállt, a kegyelem megragadta. Hasonló történt vele, mint tíz évvel később Loyolai Ignáccal, amikor sebesülése után a betegágyban magába szállásra és megtérésre használta föl idejét: a világias gondoskodású, harcias és hírvágyó katonából Krisztus szenvedélyes harcosa lett, telve az Isten és a felebarát iránti szeretettel. Egy hónapi fogság és a csodás, a Szűzanya által kieszközölt szabadulás elegendő volt arra, hogy átformálja őt: Annak követője lett, aki abban az időben is a szenvedő és gondok közt vergődő emberekben mutatkozott meg.

Jeromos egy ideig még önvizsgálatott tartott, és készülődött a hősi keresztény hivatásra. Három évig volt Castelnuovo községi elöljárója. Ez alatt sokat vezekelt és a felebaráti szeretetet gyakorolta. Azután határozottan, éretten és visszavonhatatlanul rálépett a Gondviselés által mutatott útra. Velencében fölkészült a papságra, és 1518-ban, harminckét évesen fölszenteltette magát. Most már megvolt minden föltétel karitatív életműve számára. Ettől fogva Isten szolgálatába állította önzetlen munkáját, fáradhatatlan buzgalmát és odaadását.

1528-ban, amikor hazájában éhínség és járvány tombolt, kézzelfoghatóan megnyilatkozott bátor áldozatkészsége. Minden holmiját az ínségeseknek ajándékozta, éjszaka eltemette az utcán heverő halottakat, és ápolta a betegeket, egész addig, amíg maga is megkapta a kiütéses tífuszt. Ha rabsága a szerzetesi élet előkészületi ideje volt, ez a betegsége a novíciátus lett a keresztény tökéletességre való törekvéséhez.

Fölgyógyulása után 1531-ben lemondott minden tulajdonáról. Teljesen a szegényeknek szentelte magát, mégpedig az árva gyermekeknek, akik -- szomorú képe ez a kornak -- csapatosan kószáltak mindenfelé. Otthont és munkát szerzett nekik. A Szent Rókus-templom melletti házba gyűjtötte őket, egyszerű élelmezést, vallásoktatást és a rendszeres munkára való fölkészítést kaptak. A velencei kormányzat támogatta fáradozásait, hiszen a közjót szolgálta, és 1531-ben az árvák rendelkezésére bocsátotta a ,,gyógyíthatatlanok ispotályát''.

Ez a siker arra ösztönözte, hogy működését kiterjessze Velencén túl egészen Milánóig. Több városban árvaházakat alapított, gondjába fogadta a veszélyeztetett leányokat, ápolta a betegeket, és hitoktatásban részesítette a falusiakat.

Példája más, nemes gondolkodású embereket is megmozgatott, akik segítették vállalkozásaiban. Együttélésük rendezésére és megalapozására, de azért is, hogy a kibontakozó szeretetműnek világos szabályozást adjon, leghűbb segítőit szerzetesi közösségbe fogta össze. Ebben támogatta őt Chieti püspöke, a későbbi IV. Pál pápa. Egy 1528-ban alapított, 1540-ben jóváhagyott, az ágostonos regulát követő férfirend jött így létre, amely Itáliában ma is működik, s amelyet anyaháza után szomaszkai rendnek neveznek. Árvaházak, szegény- otthonok, kórházak és diákotthonok fenntartása a munkaköre.

A pestis ismét dühöngeni kezdett, és a szeretetnek immár 51 éves apostolát semmi sem tarthatta vissza, hogy a szeretet csatájának első vonalában küzdjön. A szerencsétlen áldozatok ápolása közben őt is megtámadta a szörnyű ragály. Istenben remélő bizalommal fogadta el. Keresztény derűje, amely egész életén át lendülettel töltötte be, töretlen maradt, állandóan vidám arca most sem sötétedett el. Amikor már halálán volt, még egyszer lelkére kötötte társainak, hogy kövessék a keresztet, az evilági dolgokat kevésbe vegyék, a szegényeket, az elhagyottakat meg a betegeket szeressék, és egyetértésben, szeretetben éljenek együtt. Lényegileg a szellemi végrendelete ez, amely nemcsak szerzetestársainak szól. Szemét és kezét az ég felé emelve a ,,Jézus és Mária'' szavakkal halt meg 1537. február 8-án, Somascában.

Egy tisztán látó emberbarát és nagyszívű jótevő távozott vele a földről, de a katolikus reform apostolaként tovább sugárzott a hitújítás idején. Példakép lett, aki a maga korában és környezetében izzó szívvel és gyakorlati érzékkel közelítette meg az emberi nyomorúságot, és derűsen, feltétel nélkül Krisztusnak élt. A saját korára szabott, de minden időben érthető és követhető példát hagyott az Egyházra a szent és karitatív életről.

XIV. Benedek pápa 1747-ben boldoggá, XIII. Kelemen húsz évvel később

szentté avatta Emiliáni Jeromost. XI. Pius 1928-ban a szomaszkaiak négyszáz éves jubileuma alkalmából az egész Egyház számára az árvák és a szülői szeretetet nélkülöző gyermekek védőszentjévé emelte.

Ünnepét 1769-ben vették föl a római naptárba, július 20-ra. 1969-ben a halála napjára, február 8-ra tették át.


--------------------------------------------------------------------------------

Emiliáni Jeromos, mielőtt a 16. századi ,,árvák atyja'' lett, mint tettre vágyó obsitos már átélte a tulajdonképpeni megtérést.

Miután Castelnuovo elesett, a győztes ostromlók -- bátor ellenállása miatt földühödve -- egy mély pincezugba zárták és vasra verték. Ebben a nyomorúságos helyzetében, amikor élete is veszélyben forgott, a fiatal tiszt visszaemlékezett buzgó gyermekségére, és a Trevigiben tisztelt Szűzanyához könyörgött. Nem sokkal ezután e halottnak vélt ember egyszercsak föltűnt Trevigiben, kezében a bilincsekkel, és elbeszélte, hogy megjelent neki a Szűzanya, leoldotta bilincseit, és kivezette az ellenséges őrök között. A bilincseket a Szűzanya oltárára helyezte. Velencében, ahol ünnepélyesen fogadták, a Szent Márk téren nyilvánosan ismertette szabadulásának történetét.

Jeromos nemcsak katonai pályafutásának fordított hátat, hanem indulatosságának és nagyravágyásának is. Egy napon -- így beszélik -- neki kellett elintéznie egy fiatal rokonának valamilyen ügyét. Az üzletember, akivel tárgyalt, durván és szemtelenül viselkedett vele. Szidta, átkozta, és megfenyegette, hogy szálanként kitépi a szakállát. Az egyébként annyira hirtelen és forrófejű Jeromos, aki korábban fogával tépte volna szét az ilyen embert, teljesen nyugodt maradt, és derűs mosollyal ezt mondta: ,,Itt a szakállam, tégy vele, ahogy mondod, ha Isten is úgy akarja.''

Az 1528-as ínséges évben Jeromos azon fáradozott, hogy elűzze a szegények küszöbéről a halál kísértetét. Csónakja éjjel-nappal járta Velence csendes csatornáit, éhségtől haldoklókat vagy halottakat keresve. Azután lemondott szenátori méltóságáról. A tekintélyes férfit ócska ruhában látták az emberek, amint az utcákat járta. Ahol csavargó gyermeket talált, kinek arcáról lerítt az éhezés, magához vette az öreg házba, amelyet bérelt. Legtöbbüknek nem voltak szülei, koldulásból és lopkodásból éltek, s a patkányok között aludtak a keskeny rakpartokon. Tízből százan lettek, százból ezren, és a szent mégsem taszított vissza a nyomorba egyetlen gyereket sem, aki hozzá menekült. Kézműveseket alkalmazott, hogy mesterségre tanítsa őket. Szigorú házirenddel igyekezett pótolni az elmaradt nevelést. Védenceit hamarosan mindenütt ismerték és fölismerték, fehér ruhájukról, szentolvasójukról és keresztes zászlójukról.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, irgalmasság Atyja, aki Emiliáni Szent Jeromosban atyát és oltalmazót adtál az árváknak, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy híven őrizzük az istengyermekség lelkét, mely által a fiaidnak hívnak minket, és azok is vagyunk!

Tüzes Boldog Péter     szerzetes, püspök és hitvalló, † 1089       


Szent Tivadar hadvezér

Tivadar a kisázsiai Euchaitből származott. Tekintetre ékes, bátor férfi, okos és ékesszóló volt. Császári parancsból hadvezér lett Heraklea városában a Fekete tenger mellett. Istenfélő életével és szelíd bánásmódjával maga felé hajtotta a város lakóinak szívét. Sok pogány, istenfélő életét látva, szintén híve lett Krisztusnak. Amikor ezt meghallotta Licinius, Nagy Konstantin császár uralkodótársa, elment Herakleába és kényszerítette Tivadart, hogy áldozzon a pogány isteneknek. Amikor ő erre nem volt hajlandó, a császár kínok alá vetette. Felfüggesztették a fára, szaggatták, sütögették, verték. A hitében Tivadart végül keresztre feszítették és kivájták szemeit. Éjjel megjelent neki Isten angyala, levette a keresztről, és teljesen meggyógyította őt. Reggel, a szolgák, akik azért jöttek, hogy a vértanú holttestét a tengerbe dobják, látván őt teljesen épen, mindnyájan hittek Krisztusban. Sok pogány is megtért velük, akik látták Isten csodáit. Licinius, ezt meghallva lefejeztette a vértanút 319-ben. Szenvedéseit Varus nevű író szolgája írta meg.


Szent Zakariás próféta

Zakariás Lévi törzséből származott, Iddó fiának Berekjának volt a fia. I. Dárius uralkodásának 2. évében lépett fel, Krisztus előtt 520 körül. Aggeus próféta kortársa volt. Ő a „kis” próféták sorában a 11. helyet foglalja el. Egy 14 fejezetből álló prófétai könyv maradt utána. A legvilágosabban jövendöli meg benne az Üdvözítő földi életének utolsó napjait.