2017. február 3., péntek

Az Igazéletű Simeon és Anna ünnepe
Mivel a tegnap ünnepelt nagy ünnep eseményében ők is szerepet játszottak, Egyházunk szokása szerint, a mai napon róluk emlékezik meg. Életét Szent Lukács evangéliumából ismerjük csak. Jeruzsálemi Szent Timót püspök ezt írja róla: „Volt egy ember Jeruzsálemben, a neve Simeon, igaz ember, várva Izrael vigasztalását és a Szentlélek volt benne. Ő utolsó és első: utolsó, mint a Törvény alá vetett, első, mint kegyelmes. Áldozathozó zsidó, hálát adó keresztény, olvasó törvénytudó. tudós angyal. Simeon, akiről most olvasunk, a farizeus nemzetségből lett kiválasztva (mint rózsa a tövisből), és ő az első akit az isteni kegyelem pártfogolt, hiszen annyira kitűnt az igazságban, hogy testben isteni ígéretet kapott, hogy nem távozik ebből a földi életből addig, amíg testi karján nem hordja az Örök Életet, a mi Urunk Jézus Krisztust ...” Amint a szent evangélium leírta, karjaiba vette az isteni Gyermeket, megáldotta, jövendölt róla és anyjáról Máriáról. Énekét Egyházunk minden nap elénekli az esti istentisztelet (vecsernye) végén. Utána nemsokára boldogan adta vissza lelkét Istennek.

Szent Anna prófétaasszony életét is szent Lukács evangéliumából ismerjük valamennyire. Simeonnal együtt ő is meglátta a világ Megváltóját testben. A hagyomány szerint ő volt a templomba bevezetett 3 éves Mária gondozója és nevelője. Szent Amfilokhissz püspök így ír róla, magyarázva Anna ottlétét: „… ezek az özvegy jócselekedetei, azé az igaz özvegyé, aki helyesen változtatta meg életmódját: előre küldte férjét, és az Urat fogadta. Két évig élt együtt férjével lánysága óta, a hetedik évben szűnt meg a házastársi köteléke. Nagyon szépen töltötte el a hetet, nagyon jól tartotta meg a szombatot, igen helyesen ragadta meg a kegyelem vasárnapját. A gerlice rendjét követte Anna: nem felejtette el a hitvest, nem tagadta meg az első hűséget…” Valószínű, hogy Simeon után ő is rövidesen átköltözött az Istenhez.


Szent Adorján és Eubulosz

Mindketten Banniából származtak. Krisztus hitvallói iránti szeretetből a palesztinai Cezareába mentek, hogy őket meglátogassák. Szavaik és tiszta életük alapján felismerték az emberek, hogy ők keresztények. Ezért elfogták őket és Firmilián parancsnok elé állították. Mivel keresztény hitükben állhatatosak maradtak, kínzások után Adorjánt oroszlán elé dobták, és amikor az nem bántotta, lefejezték. Eubulát vadállatok tépték szét 308-09-ben.


Szent Azariás próféta

Azsriás, Oded fia Ásza júdeai király napjaiban jövendölt, Krisztus előtt a X. században. A királyt és a népet rábeszélte, hogy hagyjanak fel a bálványimádással, és szolgáljanak hűségesen az egy igaz Istennek. A próféta szavain felbátorodva, mindent úgy tettek, amint ő kérte. Isten tartós békével áldotta meg őket.


SZENT BALÁZS
+316 táján
Vincéhez, a vértanú diákonushoz hasonlóan Balázs is a korai kereszténység azon szentjei közé tartozik, akiknek emlékezete a kultuszban, a névadásban és a népszokásokban figyelemreméltó elevenséggel maradt meg, életükre vonatkozóan azonban alig rendelkezünk olyan adatokkal, amelyek történetinek tekinthetők.

Többféle változatban tudósít a legendás Szent Balázs szenvedéstörténete arról, hogy szentünk örmény születésű volt, és olyan példamutató keresztény életet élt, hogy Szebaszte hívő népe püspökké választotta. Balázs erre a Szentlélek indítását követve visszavonult egy magányos hegyi barlangba, jóllehet tette nem éppen egyezett a kor püspök-eszményével. Innen vezette imádkozva, tanácsokat osztva és gyógyítva a rábízott közösséget. Vadállatok őrizték, háziállatok módjára engedelmeskedve neki.

Sajnos azonban nemcsak a keresztények ismerték a barlanghoz vezető utat, hanem Agricola helytartó poroszlói is, aki 316 táján még folytatta Szebasztéban azt a keresztényüldözést, amelyet korábban még Licinius császár rendelt el. Az oroszlánokból, tigrisekből, medvékből és farkasokból álló derék testőrség nem tudott segíteni a remete- püspökön, mert ő ellenállás nélkül engedte, hogy elfogják és Agricola bírói széke elé hurcolják. Mivel Balázst nem bírták hittagadásra kényszeríteni, a szokásos megkorbácsolás után siralomházba került. Mint előbb barlangjában, a börtönben is sok segítséget kérő ember kereste föl. Rabságában sok-sok csodát tett, amelyekről a legendája beszél. Vízbefojtás általi halálra ítélték, de végül is lefejezték.

Hogy a történelmi tények talaján maradjunk, a szentnek széles körben elterjedt kultuszából kell kiindulnunk. Kezdetben hallgatnak róla az egyébként annyira beszédes görög atyák. Eszerint a Balázs-tisztelet nyilvánvalóan nem közvetlenül a halála után kezdődött. Keleten azonban legkésőbb a 6. századtól, nyugaton a 9. századtól már mint a torokbajok ellen védő szentet tisztelték.

Elterjedt ereklyéinek kultusza is. Így hamarosan föltűnnek Szent Balázs maradványai Tarantóban, St. Blasienben, Mainzban, Trierben, Lübeckben, Párizsban és Raguzában, ahol a város védőszentjévé is lett. Számos templomot szenteltek neki Konstantinápolyban és Rómában egyaránt.

Annak alapján, hogy egy kínzó torokfájás esetén segített, a késő középkorban a tizennégy segítőszent közé sorolták. Ezek ismeretében meglepő, hogy a Balázs-áldás mindmáig élő liturgikus szokása csak a 16. században keletkezett és a 17. században nyomtatták ki a Rituale Romanum (Római Szertartáskönyv) függelékében.

A Balázs-legenda első, a 9. századból származó képi ábrázolása a római Szent Kelemen-bazilika altemplomában található. Egyes jeleneteket ábrázol a Paderbornban lévő abdinghfi hordozható oltár az 1100 körüli időkből.

Balázst a középkorban rendszerint püspöki öltözetben vagy palástban ábrázolták; pásztorbottal (15. század) és keresztbe illesztett gyertyákkal; sertésfejjel és gerebennel (emlékezésül arra a vaskampóra, mellyel a legenda szerint kínzatása alkalmával a testét tépték); ritkábban egy fiúval.

Tisztelete a latin egyházban a 12. századtól lett általános, mégpedig egy gégedaganat elleni imádsággal kapcsolatban. Később vérzések, hólyagbetegségek (a német név alapján: Blasius -- Biase = hólyag), továbbá kelések, kólika, pestis és fogfájás esetén fordultak hozzá. Részben érthető kapcsolat révén aztán védőszentje lett az orvosoknak, a takácsoknak (gereben!), valamint a szélmolnároknak és a fúvós muzsikusoknak (blasen = fújni). Mint az állatok barátja oltalmazza a háziállatokat és a nyájakat a farkasoktól. Vincéhez hasonlóan időjelző szentként is tiszteletik: ünnepének ideje a tél végét és a veszedelmes viharokat jelzi.

A hívő nép még ma is szívesen fogadja a szent áldását a Gyertyaszentelő gyertyáinak szelíd fényében. Ünnepét Rómában a 12. század óta ülik február 3-án.


--------------------------------------------------------------------------------

Szent Balázsra csodás fényt vet a legenda.

Egy napon rémült anya sietett hozzá, mert fia egy torkán akadt halszálkától fuldokolt. A szent megáldotta a fiút -- egy másik változat szerint eltávolította a szálkát --, és így megmentette a haláltól.

Egy másik alkalommal, amikor a bíró elől visszakísérték cellájába, úgy segített egy asszonyon, hogy visszaadta sertését, amelyet farkas rabolt el. Az asszony hálából ajándékot hozott neki, húst, kenyeret és gyertyát. Balázs nem maradt adós: a gyertya-fölajánlás évenkénti megismétlését különleges áldásával kötötte össze.

A szent csodáiból nem hiányzik annak a magatartásnak a megnyilvánulása sem, amelyet humornak vagy paraszti huncutságnak lehetne nevezni. A helytartó először vízbefojtás általi halálra ítélte. Abba a tóba kellett vetni őt, amelybe korábban keresztény asszonyokat fojtottak, mert beleszórták a helytartó házi isteneit a tóba. A bölcs csodatévő akkor a következőt tette: a partra érve rövid áldást adott a számára halált jelentő tóra, aztán a vízen járva a tó közepéig sétált. Ott megfordult, és barátságosan fölszólította bíráit, hogy saját isteneikbe vetett hitük bizonyságául kövessék őt a vízen járva. Hatvanöt férfi elfogadta a kihívást, és mind a vízbe fulladt.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki Szent Balázs püspököt oltalmazó segítségül adtad népednek, kérünk, közbenjárására engedd, hogy földi életünkhöz egészséget és békét, örök életünkhöz pedig irgalmat nyerjünk Tőled!



Szent Bukol vértanú

Bukol a kappadókiai Kaiszareából származott, eredetileg pásztor volt. Nevezik őt Blasziosznak, ami görögül pásztort jelent. A gazdag pásztor szétosztotta minden vagyonát a szűkölködők között és önként átadta magát a kínzók kezébe, állhatatosan megvallva keresztény hitét. A kínzások között sértetlen maradt. Ezután forró vizes üstbe dobták, de abban is sértetlen maradt. A katonák, akiket azért küldtek, hogy kihozzák az üstből, a csoda láttára Krisztusban hivők lettek. Még másokat is a keresztény hitre térítve hunyt el a III. században.


Szent Celerina


SZENT KLAUDINA THEVENET szűz, III. r., rendalapító (1774-1837)
Hétgyermekes lyoni családból származott. 15. évében járt, amikor kitört a francia forradalom. Átélte a város megszállását, két fivére kivégzését. Hallotta egyikük búcsúszavát: „Glady, bocsáss meg nekik, amint mi is megbocsátunk.” Ettol kezdve a forradalom okozta sebek gyógyítására szentelte életét. Az erkölcsi nyomor legfobb okát a tudatlanságban ismerte fel. Gyermekeknek beszélt Jézusról, Máriáról. Egy alkalommal egy abbé két elhagyott, agyonfázott kislányt vitt hozzá. Habozás nélkül befogadta oket. Ez lett a kezdete a lyoni „Gondviselés” intézménynek (1815). Társai is akadtak, ezekkel ferences III. rendi reguláris közösséget alapított, a Jézus-Mária közösséget, kongregációt. Az egyházmegyei jóváhagyást 1823-ban nyerték el. A kongregáció apostoli célja: gyermekek, köztük elsosorban a szegény gyermekek oktatása, nevelése. A Konstitúciók szövegén dolgozva érte a halál 1837. febr. 3-án. Utolsó szavai ezek voltak: „Milyen jóságos is a jó Isten!” Novéreire ezt a jelmondatot hagyta: „Tegyünk mindent Isten tetszésére!” Öt évvel halála után a Szentszék véglegesen jóváhagyta szabályzatukat, ettol kezdve a novérek Indiában, Spanyolországban, Kanadában, az USA-ban, Afrika számos országában telepedtek le. Az 1990-es években az öt világrész 16 tartományában közel 2000 novér szolgálja a fiatal nemzedéket. Az alapító Klaudina novért II. János Pál pápa 1993. márc. 21-én avatta szentté
A II. Vatikáni Zsinat tanításából:
„A laikális szerzetesi élet, férfiaké és noké egyképpen, az evangéliumi tanácsoknak elkötelezett, önmagában teljes értéku állapot. Ezért a zsinat nagyra becsüli azt: oly hasznos gyümölcsöket terem az egyház jópásztori munkája számára, az ifjúság nevelésében, betegek ápolásában és egyéb szolgálatokban.”
Zsinati határozat a szerzetesi életrol

Imádság:

Istenünk, te Szent Klaudina által Egyházadat új szerzetes kongregációval gyarapítottad. Szítsd fel szívünkben az istenszeretet lángját, hogy Egyházad javára sok gyümölcsöt teremjünk. Krisztus, a mi Urunk által.



SZENT OSZKÁR
*Corbie mellett (Picardia), 801. +Bréma, 865. február 3.
Oszkár 801-ben született a frank birodalom északi tartományában, Picardiában, a Somme-folyó mellett, Amiens közelében. Mivel korán árvaságra jutott, a corbie-i bencések nevelték. Eleinte nem akart szerzetes lenni, csak életének egy nagy élménye indította erre: a mindenki által dicsőített és hatalmas Nagy Károly császár halála (814). Olyan megrendítő volt számára a világi hatalom elenyészése, hogy elhatározta: szerzetes lesz.

Nemsokára tanítani kezdett a kolostori iskolában, majd 823-tól a Korvey-ben alapított új kolostor tanára és prédikátora lett. Itt érte különleges hivatása, amely az északi misszióra rendelte.

Már a 8. század folyamán többször is fölmerült Dánia és Svédország misszionálása, el is indultak néhányan, de sikert nem értek el. Szent Willibrordnak dolgavégezetlenül kellett elhagynia Dániát; a fríz származású Luidgert pedig a császártól kapott sorozatos megbízatások miatt nem tudta terveit végrehajtani a misszióban. Jámbor Lajos uralkodása alatt azonban kedvezőbb helyzet kínálkozott: 826-ban Harald dán király frank segítséget kért trónja megszerzéséhez, majd ugyanezen év júliusában a Mainz melletti St. Albánban négyszáz férfi társaságában megkeresztelkedett. Az esemény nagy föltűnést keltett, és világosan látszott, hogy talán soha vissza nem térő alkalom kínálkozik Dánia megtérítésére. S erre a műre rendelte az Úr Szent Oszkárt.

Oszkár huszonöt éves volt, amikor apátja, Wala, a császár kérésére, aki szerzeteseket kért a dán király mellé, őt jelölte ki. Teljes szívével igent mondott, pedig veszedelmes feladatra vállalkozott, úgyhogy szerzetestársai közül csak egyetlenegy, Autbert csatlakozott hozzá.

Végighajóztak a Rajnán, majd elhaladva a fríz partok előtt megérkeztek Dániába, ahol Oszkár azonnal hirdetni kezdte az evangéliumot. Ám a következő esztendőben már elűzték őket.

829-ben újabb lehetőség nyílt a misszió előtt: Björn, svéd király meghívta Oszkárt, aki az időközben meghalt Autbert helyett Witmárral indult útnak, és 830 tavaszán kötöttek ki a Stockholmtól nyugatra lévő Birkában. Itt épült az ország első keresztény temploma.

Másfél év múlva jelentést küldtek a császári udvarba, s ennek alapján Lajos császár úgy látta jónak, hogy birodalma északi határán alakítson ki missziós központot, mégpedig Hamburgban. Oszkárt kinevezték missziós püspöknek, a püspökséget a 831. évi diedenhofeni birodalmi gyűlésen alapították meg, és Oszkárt 832-ben szentelte föl a metzi püspök, Drogo. IV. Gergely pápa érseki címet adott Oszkárnak, és kinevezte egész Skandinávia pápai legátusává, ami azt jelentette, hogy az egész északi terület misszionálását rábízta.

Oszkár ezután egyik munkatársát, Gautbertet püspökké szentelte, és Svédország térítésére küldte, maga pedig Dániában maradt, és Hamburgból intézte az ország térítését. Tizenhárom évig dolgozott, közben sok kudarcban és csalódásban volt része. Élete nagy megpróbáltatása azonban 845-ben érte, amikor egész addigi munkáját megsemmisítették: a normannok lerombolták Hamburgot, a dánok föllázadtak a kereszténység ellen, a svédek pedig elűzték Gautbertet. Oszkárnak is futnia kellett, s maga mögött hagyva földúlt székhelyét, Brémába menekült.

Ugyanennek az évnek augusztusában meghalt a brémai püspök. Magától értetődőnek látszott, hogy Oszkár vegye át az üres püspöki széket és a hamburgival együtt kormányozza tovább, ám ez ellen a kölni érsek hosszasan tiltakozott. Így Oszkár csak 858-ban lehetett brémai püspök, s a hamburg-brémai egyesített püspökség csak 864-ben jöhetett létre. És eközben -- a teljes összeomlás ellenére -- Oszkár újrakezdte Dánia és Svédország térítését. 852-ben Sigtunába ment, ahol Olaf svéd király népével együtt megkeresztelkedett. A püspök elszánt bátorsága, a király jóakarata és egy népszavazás -- melyen a kereszténységet választották --jelentette azt a kedvező helyzetet, amelyből a kegyelem az országra áradhatott. Oszkár hamarosan egyik tanítványára, Rimbertre bízta a svéd misszió folytatását.

Amikor 864. február 3-án Oszkár Brémában meghalt, ez a Rimbert vette át a püspökségét.

Ünnepét 1969-ben vették föl a római kalendáriumba azzal a meggondolással, hogy a nagy térítők között Észak Apostola is helyet kapjon.


--------------------------------------------------------------------------------

Oszkár püspök életét tanítványa és utóda, Rimbert írta meg, aki nélkül alig tudhatnánk róla valamit, mert saját írásos hagyatéka jelentéktelen. Rimbert azonban sok mindent följegyzett, egész a szerzetesi évekig visszamenőleg. Tőle tudjuk a következőket:

Oszkár szerzetességének évei alatt az erények megszerzésével Isten igaz harcosává lett, aki egészen ráhagyatkozott a kegyelem vezetésére. Egyszer pünkösd vigiliájának éjszakáján látomása volt, amelyben hangot hallott, és az ezt mondta neki: ,,Indulj és menj, és a vértanúság koronájával fogsz megtérni hozzám!''

A szent ,,izzott Isten ügyének szeretetétől''. Csodálatos volt benne, hogy sem testi alkata, sem egyéni vágyai nem missziósnak rendelték, Krisztus mégis a küzdelmekkel teli apostoli élettel ajándékozta meg. Külsőleg mindhalálig apostol volt, de belül a szívében nem szűnt meg szerzetes lenni. Amikor Isten igéjét hirdette, csak az a cél lebegett a szeme előtt, hogy embertársain segíthessen. Amint azonban alkalma adódott, azonnal visszavonult és az imádság csendjében és a magányban tanulta az isteni Bölcsességtől, hogyan kell az üdvösségre segítenie felebarátait. A vakoknak szeme, a sántáknak lába, a szegényeknek és árváknak atyja akart lenni.

Életrajzírója külön kiemeli, hogy soha semmit nem hamarkodott el, és egy megfontolatlan döntést sem hozott. A nehezebb kérdésekre hosszabb időt szánt, s csak a kegyelem világosságának elnyerése után döntött. De amit így elhatározott, ahhoz tiltakozások ellenére is ragaszkodott. A kegyelem pedig gyakran látomások formájában jelentkezett a lelkében. És ez nem jámbor középkori állítás, mely szerint szentet nem lehet elképzelni látomás nélkül, hanem az eleven hitre kapott isteni válasz, amellyel Oszkár bizonyságot kapott arra, hogy szívének Istenre hallgatása nem süket csendre, hanem az élő Istenre való figyelés.

Szíve nagy vágya volt a vértanúság. Meghívásának látomásában erre ígéretet kapott, és Rimbert úgy ítéli, hogy ez az ígéret -- bár Oszkár nem ontotta vérét Krisztusért -- beteljesedett: ,,A vértanúságnak ugyanis két fajtája van: a rejtett, amely az Egyház békés korszakaiban valósul meg; és a nyilvános, amely az üldözések idején látható. Ámbár a szívében mindkettőre kész volt, Oszkárnak csak az első adatott meg. Mert egy olyan embernél, aki annyi testi szenvedést és lelki próbatételt állt ki az Úrért, nem lehet kétségbevonni a vértanúságot.''


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, aki szent Oszkár püspököt arra választottad, hogy Észak népeinek megvigye a hit világát, kérünk, közbenjárására engedd, hogy szüntelenül igazságod fényében járjunk!


Szent Pápiász és vértanútársai

Pápiász, Diodor és Klaudián vértenúk Dioklécián császár üldözése alatt szenvedtek hit a pamfiliai Attáliában. Nyájaikat őrizték, és közben terjesztették a keresztény hitet a pogányok között. Ezért feljelentették őket és a kerület parancsnoka Paulin megkötöztetve maga elé hivatta. A parancsnok előtt is keresztényeknek vallották magukat. Különféle kínzások után 250-ben lefejezték őket. Van olyan hagyomány, hogy mindhárman édestestvérek voltak.