2017. január 16., hétfő

Szent Péter apostol bilincsei

Heródes Agrippa zsidó király, mivel kedvében akart járni a népnek, karddal lefejeztette az idősebb Szent Jakab apostolt. Pétert is börtönbe záratta, hogy húsvét után ugyanezt tegye vele is. Isten angyala azonban leszállt a börtönbe. Az apostolt kettős lánccal bilincselték meg és 4x4 katona őrizte, hogy el ne meneküljön. Az angyal megjelenésekor a láncok lehulltak az apostolról, a börtön ajtai megnyíltak előttük, és mindketten feltűnés nélkül elhagyhatták a börtönt. Kimentek egy utcányit, az angyal eltűnt, Péter pedig a jeruzsálemi tanítványokat kereste fel. Utána elment egy más helyre, a hagyomány szerint Rómába. Így olvassuk ezeket az Apostolok Cselekedetei könyvében a Szentírásban. Az apostol bilincseit, mint drága kincset először Jeruzsálemben őrizték. Sok csoda történt általuk. Aztán Eudokia császárnő tulajdonába kerültek. Egy részét Konstantinápolyba, a másik részét Rómába küldte. Ez a láncdarab a hagyomány szerint összeforrt azzal a lánccal, amelyet Szent Péter a római fogságban viselt. A szent bilincseket ma is ott tisztelik.


Szent Adjútusz     vértanú, † ~1220        


Szent Akkarziusz     vértanú, † ~1220


SZENT BERÁRD ÉS VÉRTANÚ TÁRSAI (I. r. 1220.)

Szent Ferenc 1219-ben hat szentéletu társát a hitetlenek közé küldte, hogy hirdessék köztük Krisztus tanítását. Egyikük, Vitálisz testvér azonban Spanyolországban megbetegedett és nem tudta folytatni útját. Öten mentek tehát tovább: Berárd, Péter, Ottó, Akkurziusz és Adjutusz. Közülük az elso három pap volt. Coimbrában, a királyi városban néhány napot idoztek, aztán a mohamedánok megszállta Sevillában prédikáltak. Be akartak menni a mecsetbe is, de a mohamedánok kiabálva ütötték, verték oket. Így jutottak el az uralkodóhoz, ahol egyre bizonygatták, hogy az egyedül igaz vallás Krisztus vallása, Mohamed hamis próféta. A fejedelem halálra ítélte oket, de mégis úgy rendelte, hogy ha elhagyják az országot, életben maradnak. Ok elhagyták Sevillát, de nem vissza, hanem Marokkó felé vették útjukat és ott is hirdették a keresztény hitet. Börtönbe vetették oket. Az itt tartózkodó Don Pedro infáns kieszközölte az emírnél, hagy a hithirdetok az o foglyai legyenek. Berárdék azonban innen megszöktek, s a fovárosban, Marrakesch-ben ismét prédikálni kezdtek. Újból elfogták s börtönbe zárták oket. Az emír kegyetlenül megkínoztatta oket, s amikor látta, hogy a kínzással nem megy semmire, noket és pénzt ígért nekik, ha mohamedánok lesznek. A vértanúk ezt felelték: „Asszonyaid és pénzed nem kell nekünk, mert mindezeket Krisztus szerelméért szemétnek tekintjük.” Akkor az emír kegyetlen haragra lobbant, felkapta kardját és egymás után fejükre mért ütésekkel saját kezével végzett velük. Ez 1220. jan. 16-án történt. A szent rendalapító, amint meghallotta a vértanúság hírét, boldog elragadtatással felkiáltott: Most már van öt igazi kisebb testvérem. A vértanúk földi maradványait hamarosan Coimbrába vitték, ahol Isten csodákkal megdicsoítette oket. Vértanúságuk sok hivatást támasztott. Az elsok között volt Ferdinánd ágostonrendi kanonok, a késobbi Páduai Szent Antal. A Ferenc-rend elso vértanúit IV. Sixtus avatta szentté 1481-ben. Emberi okosság - isteni bölcsesség. Berárd és társai magatartását sokan - teológusok, történészek - oktalanságnak ítélték akkoriban és késobb is. Hithirdetésük teljesen eredménytelen volt, egyetlen mohamedánt sem térítettek meg, sot a keresztényekre haragították a moszlimokat. Isten azonban csodákkal megdicsoítette oket. „Isten azt választotta ki, ami a világ szerint oktalan, hogy megszégyenítse a bölcseket.” (1Kor 1, 27)

Imádság:

Istenünk, te Szent Berárd és vértanú tárcainak dicsoséges viadalával megszentelted a Kisebb Testvérek Rendjének kezdetét. Engedd, hogy amint ok készek voltak érted meghalni, úgy mi is állhatatosan tanúságot tegyünk rólad
életünkkel. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Danaktosz vértanú


Szentünk az egyházközség felolvasója volt Avlon városában Makedóniában az Adriai tenger partjánál. Amikor a barbárok rátörtek a helységre, el akarta rejteni előlük a szent edényeket. Az ellenség azonban elfogta, és arra kényszerítette, hogy áldozzon Dioniziosz pogány istennek. Mivel Danaktosz erre nem volt hajlandó, lefejezték. Ez a II. században történt.


CAPPENBERGI SZENT GOTTFRIED premontrei szerzetes
*Cappenberg, 1097. +Ilbenstadt, 1127. január 13.
Csak harminc évig tartott a hatalmas, gazdag Cappenbergi Gottfried élete, aki öt évvel korai halála előtt lemondott minden hatalmi törekvéséről és birtokáról, s alázatosan ,,Krisztus szegényévé'' lett. Az éppen csak megalakult premontrei rendnek ajándékozott mindent, amit nemes nemzetsége birtokolt, és belépett a birtokain alapított kolostorba. Mielőtt Szent Norberttel (lásd: A szentek élete, 253. o.) találkozott volna, saját élménye és elhatározása alapján tért meg. Öccsét, Cappenbergi Boldog Ottót (+1171), mindkét nővérét és hitvesét, Juttát is sok akadály ellenére a világtól való elfordulás útjára vezette, és nagy hatású, szentként tisztelt mintakép lett sokak számára anélkül, hogy hivatalosan szentté avatták volna.

Mindez a pápaság és a császárság, az Egyház és a birodalom közti hosszú küzdelem, az invesztitúraharc végén történt, röviddel az 1122. évi wormsi konkordátum előtt, amely egy kompromisszumos béke által egyelőre lezárt mindenféle küzdelmet. Cappenberg grófja, akit már fiatalon jámbornak és szelídnek ismertek, harcosként is visszariadt a jogtalanságtól. És mégis elkerülhetetlenül belekeveredett ama küzdelembe, mely Németországban a királyság és a hatalomra törő fejedelmi nemesség között váltakozó sikerrel folyt.

Gottfried rokona volt Németország legjelentősebb fejedelmi és uralkodói nemzetségeinek. Ifjú korában nőül vette Arnsbergi Frigyes lányát, kinek nem volt testvére. Felesége gazdag dél-vesztfáliai öröksége a cappenbergieknek Münsterlandban, az Alsó-Rajnánál és Wetterauban messzire nyúló birtokával talán Északnyugat-Németország legnagyobb területévé nőtt volna össze, ha Gottfried le nem mondott volna róla; premontrei kolostort alapított az országos uralom és fejedelmi dinasztia helyett. Ősei váráról el lehetett mondani, hogy uralkodik Vesztfálián: Cappenberg a Dortmund és Münster közti erdős magaslaton fekszik; körös-körül tág kilátással a sík vidékre, mintha uralkodói székhelyeknek épült volna. Amikor Gottfried lemondott a világról, a münsteri püspök szerette volna megszerezni e várat püspöksége és uralma szilárd védőbástyájául. Gottfried azonban semmi áron sem egyezett bele ebbe, sem vételi, sem cserealapon. Várának és egész birtokának többé nem a hatalmat, a háborút, a világot és jogtalanságát kellett szolgálnia, hanem egyszer s mindenkorra ,,be kellett lépnie a mennyei engedelmességbe, Isten békéjébe''. Hogyan jutott el mindehhez?

Grófi sarjként hadakozás közepette nőtt fel. Apját korán elvesztette. 1120-ban Gottfried a császár képviselőjeként még közvetített Dortmundban a város és apósa, Arnsbergi Frigyes egy vitájában. A következő tavasszal azonban mindkét cappenbergi testvér már a császár ellenségeinek táborába állt. A Münster körüli csatában nagy részben felperzselték a várost. Régi dómja is lángok martaléka lett. Cappenbergben úgy tudták, hogy Gottfried gróf bűnösnek érezte magát a dóm felégetésében. Vezeklésül mélyen megrendülve lemondott a világi életről, de nemcsak saját lelki üdvössége miatt lett szerzetes, vagy alapított kolostorokat. Rábeszélte testvéreit és feleségét is a világtól való elfordulásra; egész nemesi nemzetségét ki akarta szakítani a hatalom világából. Lovagi szolgáit (105 volt a számuk) jól felszerelve kárpótlásul átadta a münsteri püspöknek.

1121 késő őszén, kilenc hónappal a münsteri dóm leégése után találkozott Szent Norberttel, aki vándorprédikátorként Krisztus szegénységét követő, apostoli életre vállalkozó férfiakat és nőket keresett a Laon melletti Prémontré közössége számára. Gottfried hallotta kölni prédikációját, s csakhamar az új rendnek ajándékozta egész kiterjedt földbirtokát; ott létesült az első három német premontrei kolostor: Cappenbergben, Varlarban és Ilbenstadtban, s később még egy női alapítás a Wesel melletti Averndorpban. Wormsban azon a napon, melyen megkötötték a konkordátumot, Norbert közbenjárására Gottfried császári menlevelet kapott a cappenbergi kolostor számára, amelyet Münster püspöke röviddel azelőtt szentelt fel. Norbert maga is odament első prépostként, és csak most vette fel rendjébe Gottfriedet és testvérét, Ottót, aki később ottani prépost lett.

Gottfried szokatlan elhatározása hallatlan nagy feltűnést keltett kortársai körében, de nem mindenütt csodálatot és tiszteletet. Némelyek eszeveszettnek tartották, amiért alázatosan a hatalomtól megfosztva akart élni, nem akarta többé grófnak és úrnak hívatni magát, hanem csak ,,Krisztus szegényének''. Mások gúnyolták és gyalázták; Arnsbergi Frigyes valósággal tombolt haragjában, mert veje lánya hozományát is ki akarta vonni mindenféle hatalomgyarapodás alól, és nem akart az ő örökségébe lépni. Elmondta Norbertet csalónak, árulónak, Gottfried megrontójának, akasztással fenyegette, és csapattal vonult Cappenberg ellen, amikor Norbert is ott volt. Tehetetlenül és megszégyenülten kellett azonban visszavonulnia, mert a fenyegetettek egyáltalában nem kívántak védekezni, hanem meggyóntatták egymást, és a halálra készülve imádkoztak. Az Arnsbergi gúny tárgya lett a birodalom fejedelmei szemében, akik kevésbé voltak vakok a ,,keresztény alázatosság e ragyogó példájával'' szemben, s akik saját előnyüket keresték, mint pl. a staufi herceg, Sváb Frigyes, aki megvette cappenbergi rokonaitól sváb váraikat, és értékes ereklyéken kívül olyan vételárat adott értük, amellyel ki tudták fizetni Prémontré új rendje pápai megerősítésének költségeit.

A Staufok -- mindenekelőtt Barbarossa Frigyes, akinek a keresztapja Gottfried testvére, Ottó volt -- a későbbiekben is támogatták és megajándékozták a cappenbergi kolostort. Gottfried lelkülete számára nehezen volt elviselhető, hogy testvére ügyes vezetésével hamarosan tehetős nemesi ház lett belőle; míg ő maga alkalmazkodott Norbert szigorú akaratához. Az ő kívánságára, de nehéz szívvel ment el szeretett hazájából Prémontrébe, hogy felvegye az alsóbb rendeket, azután pedig Magdeburgba, ahol Norbert az új császár, III. Lothár alatt érsek, birodalmi fejedelem és birodalmi kancellár lett -- kétségtelenül Gottfried fájdalmas csalódására. ,,Alig tudta elviselni, hogy szeme előtt lássa a világ pompáját és tolakodását.'' Betegen tért haza Magdeburgból, és mindössze harmincévesen halt meg az ilbenstadti kolostorban. Ott is, Cappenbergben is, ahová ereklyéinek egy részét átvitték, és ahol azóta szentként tisztelik, felállították síremlékét.


Szent Henrik     remete, † 1127        


Szent Honoratusz     püspök, hitvalló, † 420        


Szent Izidor     remete, hitvalló, † ~400        


Szent Leonilla és vértanútársai


Mindnyájan Galliában szenvedtek vértanúságot Marcus Aurelius keresztényüldözése alatt a II. században. Leonilla idősebb korában lett keresztény. Egy alkalommal 3 fiú unokája a bálványáldozatból származó húst vitt haza neki. A nagymama a húst a kutyáknak dobta, és az éppen ott tartózkodó Benignus pap előtt kérte az unokákat, hogy forduljanak el a bálványoktól és ismerjék meg az igaz Istent. A három unoka: Szpeuszippusz, Eleuszippusz, Meleuszippusz, egy különös álom után hajlottak nagyanyjuk szavára és megkeresztelkedtek. Összetörték a bálványszobrokat és lebeszélték az embereket a bálványimádásról. Ezért mindnyájukat megkínozták. Először fára feszítették, majd tűzben elégették őket, de a tűz nem károsította meg szent testüket. A három unoka után Leonillát karddal végezték ki. Jovilla akkor vallotta meg keresztény hitét, amikor látta a többi vértanúk állhatatosságát. A hóhérok hajánál fogva Felfüggesztették és sebesítették, aztán lefejezték. Szent Neón látta a vértanúk szenvedéseit és leírta azokat. Az írást átadta Turvonnak, Jovilla férjének. Ő is megvallotta keresztény hitét. Ezért addig ütötték, amíg vissza nem adta lelkét Istennek. Szent Turvon nemsokára szintén vértanúságot szenvedett, követve az előbbi szent vértanúkat.


Szent I. Marcell     pápa, vértanú, † 309        


Szent Othó     vértanú, † ~1220        


Szent Péter     vértanú, † ~1220