2017. január 2., hétfő

Szent Ábel


NAZIANZI SZENT GERGELY

*Arianz, 329/330. +Arianz, 389/390.
Az Egyház együtt emlegeti és együtt ünnepli barátjával, Vazullal. Ahhoz hasonlóan ő is előkelő kappadókiai családból származott: apja egy zsidó keresztény szektához tartozott, anyja, Nonna, buzgó keresztény volt. Gergely hangja felforrósodott, ha róla beszélt. Nonna hatására az apa megtért, sőt püspök lett Nazianzban, egy vidéki kisvárosban, amelynek ma a romjai is alig találhatók. A szülőknek hosszú időn át nem volt gyermekük. Amikor elsőszülöttük, Gergely megszületett, nagy öröm köszöntött házukba. A hálás anya Istennek ajánlotta föl gyermekét. A fiú finom és érzékeny lelkű volt. Úgy érezte, hogy Isten szavának ,,zamata édesebb a méznél''.

Anélkül, hogy vallásos neveltetésével ellenkezett volna, megismerkedett a kereszténység előtti, antik kultúra kincseivel. Később megvallotta, hogy ,,már akkor lángolóan szerette az irodalmat, amikor még álla sem pelyhedzett''. E vonzalmát megőrizte egész életén át, és ezzel Egyházát összebékítette az antik költészettel és műveltséggel.

Korának leghíresebb iskoláiba járt: a kappadókiai Cézáreában, ahol Vazullal barátságot kötött, a palesztinai Cézáreában, Alexandriában és végül Athénben. Amikor utoljára hajózott Görögországba, útja veszélyesre fordult. Nagy aggodalom fogta el, mivel még nem volt megkeresztelve. Most maga is megújította anyja ígéretét, hogy életét Istennek szenteli.

Gergely szívesen diákoskodott. Később gyakran beszélt diákéveinek élményeiről, a tanulás örömeiről és diáktársainak csínytevéseiről. A tudomány mindig jobban vonzotta, mint a gyakorlati élet. Szerette a filozófiát, a nyelvet mint a kifejezés eszközét, és a költészetet, amely különösen közel állt szívéhez. Ezt írta: ,,Zabolátlan nyelvemet pogány tanokon műveltem és a keresztény tanítás által nemesítettem.'' Athénben hosszabb ideig maradt, mint barátja, még szónoklattani tanszéket is kínáltak neki.

Miután visszatért Kappadókiába, rétorként jó hírnévre tett szert. ,,Barátaimnak táncoltam'', így jellemezte némi öngúnnyal ezt az idejét vallomásaiban, amelyeknek ezt a címet adta: Életem költeménye. Született szónok volt, amellett nagy segítségére volt tanultsága, érzékeny lelkülete és lelkesedni tudása.

Mély lelkisége megóvta attól, hogy a szavak felszínes csengése kielégítse. A szemlélődő és a tevékeny élet vonzása között hányódott. Ez a belső kettősség természetének egyik vonása volt. Egész életén át küzdött e feszültség föloldásáért. A magányban való élet, amelyet a filozófia és a lelki szemlélődés tesz tartalmassá, rendkívül vonzotta: ,,Semmit sem találok csodálatosabbnak, mint érzékeinket elnémítani, és tőlük távol, a testtől és a világtól elszakadva, magunkba szállni és párbeszédet folytatni Istennel, túl a látható dolgokon.''

Szülei unszolásának azonban nem akart ellenszegülni, ezért végül is Nazianzban telepedett le. Itt vette föl a keresztséget apja kezéből, aki már igen koros volt és alig tudta ellátni püspöki hivatalát. Szükségét érezte annak, hogy fiatal erőre támaszkodjék, s az egyházközösség is ezt kívánta. Így azután édesapja pappá szentelte Gergelyt. Ő azonban nehezen fogadta el e kényszerhelyzetet, melyet később ,,zsarnokságként'' emlegetett. Elmenekült otthonról és Vazulnál keresett menedéket. Barátja lelket öntött belé, s így néhány hónap múlva hazatért.

Apja ettől fogva számíthatott támogatására. Érzékeny, finom lénye mérséklő hatást fejtett ki akkor, amikor a teológiai viták és harcok széthullással fenyegették az egységet és a békét.

Érzékenysége mélységes felebaráti szeretettel társult. Ez képessé tette volna, hogy az Egyház érdekében olyan működést fejtsen ki, amely a tettek nagy embereihez is méltó volna. Több tehetség rejtőzött benne, mint maga is vélte.

Közben Vazul Cézárea püspöke lett és új püspöki székhelyet alapított Szaszimában. Figyelmen kívül hagyva emberi sajátságait, Gergelyt küldte oda püspöknek, aki nem ellenkezett. Püspökké is szentelték, de sohasem foglalta el székét, mert vonakodott ,,a cézáreai püspök malacait és tyúkjait'' őrizni, amint bizonyos éllel megjegyezte. Ismét meneküléssel vonta ki magát a felelősség alól, és barátját sem kímélte meg a kritikáktól.

Magányban keresett menedéket, majd nemsokára hazatért Nazianzba, hogy apja mellett lehessen -- aki közel száz éves korában, 374-ben meghalt --, attól azonban vonakodott, hogy utódja legyen apjának. Még ugyanabban az évben elhunyt édesanyja is, ezért Szeleukeiába vonult vissza, hogy az aszkézisnek és a szemlélődésnek éljen. De itt sem volt boldogabb, mint másutt. Széleskörű levelezésben keresett vigasztalódást, mert nem tudott emberi kapcsolatok nélkül élni. Vazul halála után ő lett a feje a niceai hitvalláshoz hű egyházközségeknek.

Gyors egymásutánban veszítette el szüleit és barátját. Személyes vonatkozásban magányosabb lett, mint bármikor. Búskomorság vett erőt rajta: ,,Csak egyetlen kivezető úton találhatnám meg szenvedéseim végét, és ez a halál. De a másvilág is rémít, ha evilág tapasztalatai alapján kell ítéletet alkotnom róla.''

Ekkor azonban új lendületet adott életének a történelem fordulása. Valens császár, aki az ariánusok pártján állt, elesett a gótok ellen vívott harcban. Az új császár, Theodósziusz a niceai hitvallást követte. Eljött a pillanat, hogy az Egyház állapota jobbra fordulhasson. Gergely méltónak mutatkozott a helyzethez. Konstantinápolynak, a kelet-római birodalom fővárosának templomai mind ariánus kézen voltak. A fővárosban megmaradt hívek kicsiny közössége Gergelyhez fordult. Ezúttal is panaszkodott ugyan, hogy kényszerítik, mégis elfogadta a konstantinápolyi püspöki tisztséget.

Konstantinápolyban siralmas állapotok fogadták. A katolikusoknak egyetlen templomuk maradt, ezért Gergely kénytelen volt híveit a magánkápolnájában összegyűjteni. Megjelenése nem volt mutatós, de ahhoz értett, hogy buzgóságával, szavának erejével és kedves lényével megnyerje a népet. Öt nagy, ún. Teológiai beszédet mondott ezekben az időkben, és azok a lehető legjobb hatást fejtették ki.

Új nehézségek támadtak azonban, amikor föltűnt mellette Maximosz, ez a közönséges kalandor. Gergely gyanútlanul fogadta, pedig tulajdonképpen az arianizmus fő fészke, Alexandria küldte. El is követett mindent, hogy Gergelyt eltávolíttassa a Feltámadás- templomból, és magát választassa meg a helyébe. Hatalmas botránnyá dagadt az eset, de a nép és a császár Gergely mellett állt. A 381. évi zsinat hivatalosan is konstatinápolyi püspökké nevezte ki Gergelyt.

Életében először fogadott el hivatalt ellenkezés nélkül. A zsinat alatt meghalt Meletiosz antiochiai püspök. Utódjának megválasztása során azonban Gergely intézkedései nem mindig voltak szerencsések. Ellenzéke támadt, amely ott ártott neki, ahol csak tudott. Megvádolták, hogy törvényellenesen járt el, amikor a szaszimai püspökséget a konstantinápolyira cserélte. Gergely nem értett a taktikázáshoz, ezért nem tudott kellően védekezni. Ismét fölmentését kérte, és meg is kapta.

A zsinattól méltóságteljes beszédben vett búcsút. Gergely lelkén hosszú ideig nem gyógyuló sebet ejtett a zsinat: ,,Ostobák és fecsegők gyülekezete, akik csak károgni tudnak, mint egy varjúraj''. Mielőtt elhagyta a fővárost, végrendelkezett. Minden vagyonát a nazianzi katolikus egyházközségnek hagyta a szegények gyámolítására. Ugyanúgy, mint elhunyt barátja, Vazul, mindig gondoskodott az élet mostoháiról és a szerencsétlenekről, támogatta és védelmezte őket.

Rövid ideig ismét Nazianzban segédkezett, azután visszavonult Arianzba, s ott filozófiával, költészettel foglalkozott és terjedelmes levelezést folytatott. Itt írta meg élete költeményét. Ma is ebből ismerjük érzékeny és szorongásokkal teli egyéniségét. Jeromos szerint 389-ben vagy 390-ben halt meg.

Ékesszólásánál is jobban megragad minket szívének finom érzékenysége. Írásai azt mutatják, hogy bensője csupa megrendültség, csupa finom remegés. S ha személyiségét vizsgáljuk, nem állhatunk meg a művésznél és a költőnél, hanem föl kell fedeznünk benne a misztikust is, aki Istent keresi szünet nélkül.

Mert Gergely egész életén át Istent kereste. Szorongásait és kereséseit híven leírta: ,,Mim van nekem? Mi vagyok én? Mivé leszek? - - Minderről semmit sem tudok. Mondd, nem halál-e az élet, és a halál nem élet lesz-e egykor, ellentétben azzal, amit gondolsz?'' Ez a tizennegyedik költemény tele van azzal az égő vággyal, hogy közelebb kerüljön Istenhez, és megtalálja benne ,,szíve sebének'' gyógyulását. Lelkének legbensőbb titkát tárja föl itt a költészet.

A ,,teológus'' nevet elsősorban az isteni misztérium iránti érzékével érdemelte ki. A történelem azért tulajdonította neki a Himnusz istenhez szerzőségét, mert jól tükrözi Istenhez törekvő vágyakozását:

,,Te vagy mindeneknek túlján,

más névvel hogyan illesselek?

Milyen ének tudna megénekelni?

Nincs szó, amely kimondhatna.

Mely szellem tudna megérteni?

Nincs értelem, amely fölfoghatna...

Minden lény vágya, minden teremtmény sóhaja

tehozzád igyekszik.

Hozzád imádkozik minden, ami van,

és a csend himnuszát

hozzád küldi minden létező,

amely olvasni tudja teremtésed könyvét.''

Abban az időben, amikor a krisztológiai harcok Jézus Krisztus istensége és embersége körül folytak, Gergely ingadozás nélkül azt a hitet fogadta el, amely Jézus személyében egyszerre vallja az isteni és az emberi természetet. Izzó Krisztus-tiszteletével Clairveaux-i Bernát előfutára volt. Gergely költeményei egyaránt tanúskodnak a szorongásról, amely életére nehezült, de arról is, hogy nagy lelke mily szakadatlanul kereste Istent és a békét:

,,Tégy erőssé, Krisztus,

szolgád halálosan fáradt.

Hallgat a hangom, mely Téged énekelt.

Ezt elviselni hogyan tudod?

Adj erőt és ne hagyd el szolgád.

Szeretnék újra egészséges lenni,

Téged dicsérni és néped megtisztítani.

Erősségem, kérlek, többé el ne hagyj.

Elárultalak bár a viharban,

szeretnék hozzád találni újra.''

A bizánci egyház január 25-én, a halála napján ünnepli. A római naptárba 1500 körül vették fel az ünnepét, május 9-re, amelyet egy 9. századi martirológium tévesen Gergely égi születésnapjaként közölt. 1969-ben áthelyezték az ünnepét január másodikára.


--------------------------------------------------------------------------------

Ez az ékesszóló és mélygondolkodású szent, akit ,,a teológus'' és ,,a keresztény Démoszthenész'' névvel illettek, az írók és a költők védőszentje.

Egy elbeszélés szerint zsenge gyermekkorában egy álmot látott, amely mélyen beleivódott lelkébe. Két fehérruhás nőalak jelent meg előtte. Az egyiknek fátyol takarta az arcát. Karjukba vették és megcsókolták Gergelyt. Amikor csodálkozva nevüket kérdezte, az egyik azt mondta, hogy őt Szüzességnek hívják, a másik pedig Bölcsességnek nevezte magát. Elmondták még, hogy kísérői Krisztusnak és mindazoknak, akik a tisztaságnak szentelik magukat, hogy Isten hívását követve éljenek. Ez a csodás látomás mélyen a gyermek szívébe vésődött. Ettől fogva élete végéig szűzi tisztaságban élt és minden erejével a bölcsességet szolgálta.

Megrendítőek azok a szavak, amelyekkel ez az alázatos püspök búcsút vett népétől, amikor látta, hogy ellenségei makacsul kétségbe vonják megválasztásának jogszerűségét: ,,Ha megválasztásom ekkora nyugtalanságot kavar, akkor Jónás prófétával azt mondom: ťFogjatok és dobjatok a tengerbeŤ, hogy elcsituljon a vihar, bár azt nem én támasztottam. Sosem kívántam püspök lenni, és ha az vagyok, az az én akaratom ellenére történt. Szívesen visszamegyek magányomba, hogy Isten egyháza nyugalmat leljen. Csak azt kérem tőletek, hogy utódomul erényes férfit válasszatok, aki majd buzgón védi a hitet.''

Azután elbúcsúzott szeretett konstantinápolyi templomainak klerikusaitól és híveitől. Mindenki könnyezett, amikor e szavakkal végezte beszédét: ,,Gyermekeim, őrizzétek meg a hit rátok bízott kincsét, és emlékezzetek rá, hogy többször is ťmegköveztekŤ, mert az igaz hitet plántáltam szívetekbe.''


--------------------------------------------------------------------------------

Istenünk, ki Nazianzi Szent Gergelyt és Nagy Szent Vazult azért adtad Egyházadnak, hogy példájuk és tanításuk világosságul szolgáljon, kérünk, engedd, hogy igazságodat alázatosan megtanuljuk és hűséges szeretetben tettekre is váltsuk!

          

ALEXANDRIAI SZENT MAKARIOSZ szerzetes, pap     

*Alexandria, 297/98 +Kellien sivatag, 393/94.
Két azonos nevű híres aszkéta ugyanabban az időben és ugyanabban az országban -- hogy is ne történt volna meg, hogy felcserélték őket. (A másik: Egyiptomi Szent Makariosz; lásd: 42. o.)

Makariosz ,,az alexandriai'' vagy ,,a városi'' melléknevét szülővárosáról, a Nílus deltájának nyugati végénél lévő híres, akkoriban még virágzó egyiptomi világvárosról kapta. A hagyomány szerint kereskedő volt, és túlléphette harmincadik évét, amikor szerzetesi hivatása kivezette a pezsgő életű nagyvárosból.

Úgy látszik, hogy Makariosz először a nitriai szerzetesekhez csatlakozott, akik Alexandriától délnyugatra, a pusztába nyúló Mareotis- tó túloldalán laktak. Később mélyebben benyomult a Líbiai-sivatagba, ahol a remeték a legkeményebb életfeltételek közepette és egymástól távol éltek. Ott töltötte hosszú életének hátralévő részét, kb. 340-től a remeték papjaként, később pedig vezetőjeként.

Makariosz még az akkori fogalmak szerint is alig elképzelhetően szigorú aszkézisben élt. Folytonosan azon fáradozott, hogy mások gyakorlatait utánozza, vagy éppenséggel felülmúlja. Az alábbi kis történet jól megvilágítja ezt. Makariosz egy napon világi ruhát öltött, hogy meglátogassa Szent Pakhomiosz (lásd: 271. o.) nagy kolostorát a Nílus melletti Tabennisziben. Novíciusnak jelentkezett, de előrehaladott kora miatt nehezen vették fel. A ,,novícius'' azután az először csodálkozó, majd zúgolódó testvérek szeme láttára olyan aszketikus gyakorlatokat végzett, olyan emberfeletti teljesítményeket ért el a böjtölésben, az éjszakai virrasztásban, a hallgatásban, az imádságban és a munkában, hogy Pakhomiosz számára nem maradt más hátra, mint hogy tiszteletnyilvánítása mellett elbocsássa az új testvért, aki úgy tűnt, mintha nem is húsból és vérből való volna. Nem akarta ugyanis kockáztatni, hogy saját tanítványai megfutamodjanak.

Makarioszt egyszer elfogta a vágy, hogy öt napot szüntelenül imában töltsön. Két nap és két éjszaka után azonban meggyulladt a lába alatt lévő gyékény az egész cellával együtt, és abba kellett hagynia gyakorlatát.

Makarioszban, a testileg jelentéktelen kis emberben a tüzes, excentrikusságra hajló lelkialkattal mély, imádságos lelkület s nagy emberi gyöngédség és alázatosság párosult. A legenda elbeszéli a szent néhány megkísértését; olyan nehéz harcot tükröznek, amelyet az egy és ugyanazon emberben lévő ellentétes képességek szabadíthattak csak fel. Egyszer hirtelen haragjában két hibázó testvért kizárt a közösségből. Amikor ez az egyiptomi Makariosz fülébe jutott, ezt közölte az üzenet átadóival: ,,Nem a két testvér van kizárva, hanem Makariosz apát.'' Alig jutott el ez a mondás az alexandriai Makariosz füléhez, izzó bűnbánattal a közeli mocsárba menekült. Ott talált rá az egyiptomi Makariosz, amikor már tetőtől talpig összecsípdesték a moszkitók. Alázattal fogadta névrokonától a hibázó testvérekkel szemben tanúsított keménysége miatt a korholást, és bocsánatot kért.

Az ő nevéhez fűződik egy nevezetes szőlőfürt története, amely a lelki élet tanítói körében a lemondás és testvéri szeretet összetartozásának iskolapéldája lett: Makariosz egyszer kapott egy nagyon szép és ízletes szőlőfürtöt. Mivel tudta, hogy önmagát az apróságokban kell megfékeznie, s hogy nagyobb öröm adni, mint kapni, odaadta a szőlőt egy, a szomszédos cellában élő testvérnek. Ez mint jó tanítvány hasonlóképpen gondolkodva szintén elajándékozta. A szőlőfürt így bejárta az egész telepet, végül az egyik testvér bezörgetett vele Makarioszhoz. Ő hálaadásra hívta össze a testvéreket, hogy megköszönjék Istennek a közösség egységét.

Nem maradtak el Makariosztól a becsvágy kísértései sem. Hosszú ideig kemény küzdelmet kellett vívnia azzal a gondolattal, hogy elhagyja a sivatagot, és Rómába utazik. Úgy fojtotta el a vándorlás csaknem ellenállhatatlan ösztönét, hogy súlyos terhekkel megrakva vonult át a sivatagon az izzó hőségben. Bizonyára egyéb tettei is hasonlóképpen megmagyarázhatók. A heves vérmérsékletű testnek kemény fegyelmezésre volt szüksége.

Nagy csodatevőként élt az emberek emlékezetében. Csak a feltűnőt és a szokatlant jegyezték fel számunkra életéből a történetek és legendák; legbensőbb titkát magával vitte a sírba, amikor csaknem százévesen, elgyengülve és roskataggá válva meghalt. Abban a sok emberben azonban, akiken szavával és tanácsaival, imádságaival és némelykor még gyógyító erejével is segített, hatékonyan élt tovább a ,,Krisztus bennünk'' misztériuma.



Szent Marcelin és testvérei,     vértanúk, † ~310       


Névtelen Római vértanúk,     † 303


Szent Teogén püspök

Szent Teogén Párii városának volt püspöke. Licínius császár idejében Frígiában a katonák elfogták, és katonai szolgálatra kényszerítették. Teogén ennek ellenszegült, ezért 4 oszlophoz kötözték, és botokkal ütötték. Ő a kínokat hősiesen viselte. Ezután börtönbe vetették. A börtönben minden ételt visszautasított. Licinius császárnak jelentést tettek róla, ő büntetésül a vízbe dobatta. A büntetés végrehajtóitól időt kért az imádságra. Imádsága alatt különleges fény ragyogta be. A hajós és néhány katona emiatt a keresztény hitre tért. A tengerbe dobatván lett Krisztus vértanúja 320 körül. Testét a keresztények kivették a vízből és a város falai közelében temették el. Sírjánál sok csoda történt.


GARDI TERÉZ SZűZ, III. r. (1769-1837)
Élete feledésbe ment volna, ha feljegyzéseit, melyeket lelkivezetoje kérésére leírt, nyilvánosságra nem hozzák. Egyszeru családból származott az itáliai Emília tartományban, Gyermekkorától nagy tisztelettel volt a szentségi Jézus és a Boldogságos Szuz iránt. 32 éves korában lépett be Szent Ferenc III. rendjébe; s hogy nem volt középszeru tagja a rendnek, mutatja, hogy Szent Ferenc többször is megjelent neki. Egy alkalommal azt mondta neki: „Amióta a terciárius ruhát hordod s elhatároztad, hogy engem követsz, atyád lettem, te pedig a leányom.” Arra is intette, ne keresse az emberek szórakoztató társaságát, csak Isten dicsoségét. Elöljárójának mint Isten helyettesének akaratát kövesse s legyen alázatos. - Szülei halála után gyermekek nevelésével foglalkozott. Szívbetegsége miatt azonban egy ido múlva abba kellett hagynia ezt a tevékenységet, s mindinkább a szenvedés útját járta. Más misztikusokhoz (Szt. Kreszcencia) hasonlóan a sátán különféle zaklatását, kísértését viselte el. Majd lelki szárazság, Istentol való elhagyatottság, kétségbeesés környékezte meg. Mindezek fölött azonban úrrá lett Isten iránti nagy szeretete és lelkiatyjának mutatott engedelmessége által. Ilyen próbákkal és szenvedésekkel készítette elo az Úr szeretett leányát rendkívüli kegyelmi adományaira. Mint Kreszcencia, Schaffer Anna, Fidelis Weiss, o is bizonyos napokon (különösen pénteken) átélte az Úr Jézus szenvedéseit, részesült a szent sebek (stigmatizáció), valamint a misztikus eljegyzés kegyelmében. Ez utóbbi egy ünnepen történt, amikor megjelent neki az Úr Jézus Szent Anyjával és a szeretett tanítvánnyal, Szent Jánossal s otjegyesének nevezte. 68 éves korában költözött át égi Jegyeséhez az emiliai Imolában, 1837, jan. 1-én. Boldoggá avatási eljárását 1918-ban indították el.
„Tolem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nekem a világ megfeszíttetett, és én a világnak. Én az Úr Jézus jegyeit viselem testemen.” (Gal 6,14.)

Imádság:
Istenünk, te tiszteletreméltó Teréz szüzet sok küzdelem közepette vezetted el
az istenszeretet tökéletességére, és Szent Fiad szenvedése jeleivel kituntetted.
Add, hogy mi is növekedjünk az Isten- és a felebaráti szeretetben. A mi Urunk
Jézus Krisztus által.