2017. szeptember 22., péntek

Szent Emmerám     püspök hitvalló † ~ 650


Szent Fókász felszentelt vértanú.

Pamfil és Mária nevű szülőktől származott szentünk és Szinópé városában élt. Isten fiatal korától olyan erőt adott neki, amivel ördögöket űzött ki és betegségeket gyógyított. Felnőtt korában szülővárosa püspökének választották. Erényes életével és tanításaival sok tévelygőt térített az igaz útra. Isten egy látomásban megmutatta neki vértanúi koronáját. Traján császár uralkodása idején bátorságáért, hogy nem akart a pogány isteneknek áldozatot bemutatni, kínzások alá vetették. Testét sebek bontották, de ő a legnagyobb Szenvedőre, Jézusra tekintett. Ő erősítette meg a Mennyből szenvedő szolgáját. A börtönben mennyei fény ragyogta körül és angyalok vigasztalták. Végül felforrósított gőzfürdőbe zárták. Ott adta vissza lelkét Istennek, és nyerte el a látomásban megmutatott vértanúi koronát 171-ben. Szent testét a hívek temették el. Sírjánál sok csoda történt.


Szent Fókász kertész-vértanú.

Szintén Szinópéban, de későbbi időben élt egy Fókász nevű férfi. Egy kis kertje volt a városban, amiben megtermelte magának az életéhez szükséges növényeket. Szívesen segítette a kert terméséből a szegényeket, vándorokat, rászorulókat. Istenfélő életének híre messzire elterjedt. Hallott róla azon országrész istentelen fejedelme is. Jelentették neki, hogy nemcsak Fókász a keresztény, hanem másokat is magával visz. Szolgákat küldött érte. Szent Fókász előbb megvendégelte őket, és éjszakára is magánál tartotta. Mivel tudta, miért keresik, kertjében megásta sírját, vagyonát szétosztotta szegények között, az éjszakát imádságban töltötte a halálra készülve. Másnap kinyilvánította magát a szolgák előtt, és kérte, hogy szabadítsák meg őt testétől. A szolgák lefejezték és így nyerte el a vértanúi koronát ő is 320 körül. Szent testét az általa kiásott sírba temették, majd föléje templomot építettek.


Szent Jónás próféta.

Szent Jónás, a kis próféták sorában az ötödik, Geth Ofira helységben született. II. Jeroboám Izraeli király alatt jövendölt, Kr.e. a IX. században. A próféta életét és cselekedeteit a nevét viselő ószövetségi szent könyvből ismerjük. Istentől Ninivébe, a bűnbánat hirdetésére küldött próféta nem akart odamenni. Hajóra szállva ellenkező irányba ment, de egy tengeri vihar lecsendesítésére a tengerbe vetették. Egy cethaltól elnyeletve, és abból 3 nap múlva épségben kijutva, Ninivébe ment, hogy isteni küldetését teljesítse. A ninivei emberek, hallva a próféta beszédét, bűnbánatot tartottak és Isten irgalmát elnyerték. Az ő 3 napos tartózkodása a cethalban és kijövetele előképe volt a Megváltó 3 napos síri nyugalmának és feltámadásának. Ezt Jézus kijelentéséből tudjuk.


Szent Jónás atya.

Szent Jónás atyja volt a kánonokat szerkesztő Teofánnak és a „megbélyegzett” Teodornak. Istenfélő és erényes ember volt, kitűnt az idegenek befogadásában és a keresztény irgalmasság cselekedeteiben. Fiait nagy gondossággal maga nevelte a keresztény életre. Amikor megöregedett, meghalt felesége. Úgy határozott, hogy hátralevő életét Isten tökéletes szolgálatában fogja élni. Elvonult Megszentelt Száva atya kolostorába, ahol azelőtt fiai is éltek. Szerzetessé lett és nagy félelemmel munkálkodott üdvösségén. Sokat imádkozva, imádságában mindenkiről megemlékezett. Hosszú életet élt, Istentől a gyógyítás adományát megkapva. Békésen fejezte be életét a IX. sz. első felében.


SZENT MÓR és TÁRSAI vértanúk
+Agaunum, 284--293 között(?).
Már a 2. századból maradtak fenn tudósítások, amelyek arról értesítenek, hogy keresztények csoportosan lettek vértanúk. Különösen a császári hadseregben fordult ez elő, mert az üldöző rendeletek a katonákra fokozott szigorral voltak érvényesek. A keleti egyház a negyven szebasztei vértanút (lásd: 136. o.) ünnepli, a latin egyház pedig a thébai légióról emlékezik meg.

Mauritius és társai (név szerint: Exsuperius, Candidus, Victor, Innocentius és Vitalis) a thébai légió katonáiként szolgáltak. A légió onnan kapta a nevét, hogy tagjai az alsó-egyiptomi Théba környékéről származtak. Ez a vidék nagyon korán befogadta az Evangéliumot, ezért semmi lehetetlenség nincs abban, hogy ezek a katonák valamennyien keresztények voltak.

A hagyomány szerint vértanúságuk helye a mai Svájc területén lévő Agaunum (a mai Saint-Maurice, a Genfi-tótól keletre). 293 előtt kellett meghalniuk Krisztusért, mert Nagy Konstantin atyja, Konstantius Chlorus ezt a területet 293-ban kezdte kormányozni, és arról volt nevezetes, hogy egyetlen embert sem végeztetett ki keresztény hite miatt.

A thébai légió vértanúságát Szent Eucherius lyoni püspök (+450 körül) régi hagyomány alapján így beszéli el:

Maximianus, Diocletianus társcsászára a keresztények üldözésére indult. Aki meg merte vallani Krisztust, megkínoztatta vagy megölette. S ha éppen nem kellett hadat viselnie, katonáit is a keresztények ellen vetette be. Volt a hadseregében egy légió, melynek katonái Thébából valók voltak, ,,járatosak a hadviselésben, erényekben nemesek, de még nemesebbek a hitükben; a császárért bátorsággal, Krisztusért áhítattal harcoltak. Fegyverben sem feledkeztek meg az evangéliumi parancsról, mert megadván a császárnak, ami a császáré, Istennek is megadták, ami Istené. Amikor megérkezett a császári parancs, hogy a sereg induljon a keresztények ellen, ez a légió megtagadta az engedelmességet.

Maximianus ott járt a vidéken, nem messze a légió táborhelyétől. Amikor jelentették neki a történteket, éktelen haragra gyulladt... Megparancsolta, hogy tizedeljék meg őket és akire a sors esik, karddal öljék meg. Így akarta megfélemlítéssel engedelmességre kényszeríteni a többieket. Amikor az első tizedelés megtörtént, megismételte a parancsot, ami együtt járt az indulás előtti áldozatbemutatással is. A thébaiak tábora nyíltan megtagadta mind az áldozatbemutatást, mind az indulást. Megvallották, hogy csak az örökkévaló Istent imádják, s inkább meghalnak, mint hogy keresztény hitük ellen tegyenek. A császár tehetetlen dühében ismét tizedelést rendelt el''... Ekkor Mór volt a többiek lelkesítője. Így beszélt a császárhoz:

,,A katonáid vagyunk ugyan, Császár, de szabadon megvalljuk, hogy Isten szolgái is vagyunk. Neked katonai szolgálattal, neki ártatlansággal tartozunk, Tőled zsoldot kapunk, Tőle az élet kezdetét kaptuk. Abban, amit parancsolsz, neked nem engedelmeskedhetünk, mert nem tagadhatjuk meg a teremtő Istent, aki a mi teremtőnk, de akár akarod, akár nem, neked is Urad és Teremtőd. Ha nem olyasmit parancsolsz, amivel őt megbántanánk, ahogy eddig, most is engedelmeskedünk, de ha másként van, akkor inkább engedelmeskedünk Neki, mint neked. Felajánlottuk neked, hogy ellenségeid ellen harcolunk, de gonoszságnak tartjuk, ha ártatlanokra emelünk kezet. A gonoszok és ellenségek ellen jobbunk fegyvert ragad, de képtelen ártatlan polgárokat megsebezni.

Nem felejtettük el, hogy a polgárokért és nem a polgárok ellen álltunk fegyverbe. Mindig az igazságosságért, a jóságért, az ártatlanok megvédéséért harcoltunk, eddig ezekért vállaltuk a veszélyt. Harcoltunk hűségből, de hogyan lehetnénk hűek hozzád, ha most hűtlenek lennénk Istenhez? Először Istenre, utána a császárra esküdtünk; ha megszegjük az elsőt, ki kötelezhet a második megtartására?

Azt parancsoltad, hogy induljunk és kutassuk fel a keresztényeket. Ne keress másutt keresztényeket, előtted állnak, akik vallják mindenek teremtő Atyaistenét és hiszik az ő Fiát, Jézus Krisztust mint Istent. Láttuk, hogy öletted meg társainkat, vérükből ránk is hullott, mégsem siratjuk szent bajtársaink halálát és nem temetjük őket jajgatással. Inkább hálát adunk értük és örömmel állunk testük mellett, mert méltónak találtattak arra, hogy Istenért szenvedjenek.

És most, lássad, az életveszély nem indít zendülésre, nem ragadunk fegyvert ellened, jóllehet nincs reményünk az életre. Kezünkben a fegyver és lásd, nem állunk ellen: mert meghalni akarunk, s nem azt, hogy lemészároljatok, s inkább akarunk ártatlanul meghalni, mint gonoszul életben maradni. Bármit parancsolsz, hogy megégessenek, megkínozzanak, karddal megöljenek, elfogadjuk. Keresztények vagyunk, nem lehetünk katonáid a keresztények üldözésében.''

A császár parancsot adott, hogy a légió minden tagját karddal öljék meg. Ők pedig mint a bárány, letették fegyverüket és szelíden várták a halált.

A vértanúk sírja fölé hamarosan templom épült. Ezt az idők folyamán átépítették, kibővítették, majd kolostor épült melléje és a Szent Mórról elnevezett apátságban mindmáig őrzik a vértanú katonák tiszteletét. Mórt a neve miatt a késő középkorban sötétbőrű lovag vagy katona képében szokták ábrázolni. A középkori lovagrendek és katonák a védőszentjüknek tekintették.


Szent Móric (Mauricius)     vértanú † ~ 300


Szent Péter, az előbbi vámos.

Szent Péter I. Jusztinián császár alatt adószedő volt Afrikában. Keményszívű lévén, nem szeretett alamizsnát adni. Egy alkalommal egy szegény állhatatos kérésére, haragjában, a szegény ember arcába vágott egy kenyeret. Utána látomásban meglátta, hogy ennek a kényszerű jótéteménynek nagy értéke volt Isten előtt. Ettől kezdve, angyali figyelmeztetésre, szívesen adott alamizsnát a rászorulóknak. Máskor egy hajótöröttnek adta oda drága felsőruháját. Éjszakai látomásában Jézust látta felöltözve ruhában. Ezután Péter elosztotta vagyonát a szegények között, elbocsátotta egy kivételével szolgáit, és ketten Jeruzsálembe mentek. Ott Péter eladta magát rabszolgának. Egy keresztény úrhoz kerülve neki szolgált szegénységben és munkában. Meghalt a VI. században.


VILLANOVAI SZENT TAMÁS érsek
*Fuentellana, 1488. +Valencia, 1555. szeptember 8.
Tamás Fuentellanában született, és Villanueva de los Infantesben nőtt fel. Apja, aki molnár volt, a péntekenként őrölt lisztet elosztotta a szegények között. Anyját is jótékonyságáról ismerték. Tamás utánozta a szüleit: gyermekként gyakran elajándékozta a reggelijét, sőt még ruhadarabjait is a szegényeknek.

Korán megmutatkozott, hogy átlagon felüli képességekkel rendelkezik, így hát tizenhat évesen az alcalái egyetemre küldték. Két évvel később meghalt az apja; egy házat és némi pénzt hagyott rá. Tamás hazatért, a pénzt szétosztotta a rászorulók között, a házat pedig anyja beleegyezésével kórházzá alakította át. Ezután visszament az egyetemre és teológiát tanult. Már huszonhat évesen filozófiát és teológiát tanított az alcalái egyetemen. Ragyogó tanár hírében állt. Kétévi tanító tevékenység után ott hagyta a professzorságot, és belépett az ágostonosok rendjébe. Rendtársai csodálták a csendes, szerény novíciust.

1518-ban pappá szentelték. Most már a kolostorban is kellett teológiát tanítania. Csakhamar keresett gyóntatóatya és igehirdető lett. V. Károly császár udvarába akarta vitetni, ez azonban nem valósult meg.

1519-ben házfőnök, 1527-1529 között az andalúziai, 1534-1537 között a kasztíliai rendtartomány elöljárója lett. Egész csoport hithirdetőt küldött az Újvilágba, akik Mexikóban ma is létező rendtartományt alapítottak.

Imádság közben, különösen a szentmise alatt Tamás gyakran élt át misztikus eksztázisokat. Ezek gyakran kínosak voltak számára, és mindent megtett, hogy elrejtse őket. Így egy beöltözéskor mondott prédikációja alkalmával negyedórán át nem tudott beszélni. Amikor magához tért, bocsánatot kért: ,,Gyenge a szívem -- mondta --, és szégyellem, hogy ilyen alkalmakkor olyan könnyen elerőtlenedek. Megkísérlem, hogy megszabaduljak e hibámtól.''

Amikor 1542-ben a granadai érseki szék megüresedett, V. Károly császár érsekké akarta tenni, ő azonban olyan határozottan védekezett, hogy a tervről le kellett mondani. Amikor azonban nemsokára meghalt Valencia érseke, ellenvetése semmit sem használt; 1544-ben Valladolidban püspökké szentelték.

A következő reggel gyalog indult Valenciába. Anyja kérte, hogy útja során látogassa meg, de ő a Biblia szavaival válaszolt: ,,... az ember elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik...''. Úgy tekintette most magát, mint aki ,,házasságot kötött'' egyházmegyéjével. Ez azonban nem jelentette azt, hogy anyját kevésbé szerette vagy elhanyagolta volna; később úgy intézte, hogy egy szabad hónapját vele tölthette.

Amikor az új érsek szerény, elhordott szerzetesruhájában a nép ujjongása közepette bevonult székesegyházába, kanonokjait részvét fogta el a szegény ember iránt. Négyezer koronát küldtek neki, hogy magát és rezidenciáját is méltóságához illően rendbe hozhassa. A legbarátságosabban megköszönte, a pénzt pedig elküldte egy kórháznak. ,,Jobban dicsőíti Istent -- mondta --, ha a pénz a szegény betegek javát szolgálja, akiknek éppen égető szükségük van rá, mintha én adnám ki. Ugyan miért lenne szüksége egy szegény szerzetesnek bútorra?''

A székesegyház kanonokjai, akik sokat adtak a méltósággal teli fellépésre, gyakran szégyenkeztek érsekük miatt. Egyikük meglepte egy alkalommal, amikor éppen szerzetesruháját foltozta. ,,De excellenciád, ezt mégiscsak megcsinálja önnek bármelyik szabó egypár fillérért!'' -- vélte kissé bosszankodva. ,,De az a pár fillér egy szegény embernek talán az ebédjét jelenti'' -- jegyezte meg halkan az érsek. ,,Nagyon lekötelez a személyem körüli szorgoskodásával, de tudja, hogy sem az állásom, sem a kötelességem nem a ruházatomtól függ. Csak a rám bízott lelkekről kell gondoskodnom.'' -- mondotta más alkalommal. Amikor a kanonokok arra késztették, hogy hordja legalább a selyem püspöki kalapot, végre engedett. Olykor azonban rámutatott a kalapra, és nevetve mondta: ,,Ez az érseki méltóságom! Elöljáróim, a kanonok urak szükségesnek tartják, hogy hordjam, mert különben nem lennék érsek!''

Lelkiismeretesen látogatta egyházmegyéjének minden plébániáját. Mindenütt prédikált, és mindenütt érezhetővé vált a vallási élet új felvirágzása. Sikeresen fáradozott azon, hogy megvalósítsa a ma olyan magától értetődő területi püspöki konferenciákat; együttesen vitatták meg azután a visszásságokat, különösen a papság körében tapasztalható hibákat.

Tamás érsek mindig, minden munkája közben talált időt arra, hogy sok órát töltsön az Oltáriszentség előtt. Beosztottai nem szívesen zavarták meg, ha imába merülve látták. Amikor ezt észrevette, kiadta a parancsot, hogy azonnal hívják, ha látogatója érkezik; senkit sem akart megvárakoztatni.

Mindennap több száz szegény kereste föl az érseki palotát; mindegyikük kapott meleg ételt, egy pohár bort és pénzt. Az érsek gondoskodott a szegény árvákról is. Akkoriban igen gyakran megtörtént, hogy a nem kívánt gyermekeket kitették. Tamás érsek jutalmat ígért minden szolgájának, aki talált gyermeket visz a palotába.

Gyakran mondták neki, hogy a koldusok közt sok a munkakerülő csavargó, és az ilyenek nem érdemelnek támogatást. ,,Ha munkakerülők és csavargók -- válaszolta --, a kormányzó vagy a rendőrség dolga, hogy tegyenek valamit ellenük; az én kötelességem azonban az, hogy támogassam azokat az embereket, akik az ajtómhoz jönnek.''

Ami különösen feltűnt Tamásban, az a jósága és szelídsége volt, amely minden szívet megnyert számára. Amikor a tanácsosai egyszer szigorúbb intézkedésre ösztökélték, ezt válaszolta: ,,Az embereket inkább megnyerni, mint megharagítani akarom.''

Az egyik kanonok élete botrányt okozott. Tamás érsek különféleképpen megkísérelte már, hogy megtérésre késztesse, de hiába. Közölte a kanonokkal, hogy egy római útra kell vállalkoznia helyette, és ezért előzően egy időre az érseki rezidenciába kell beköltöznie. Az utazás kezdetét azonban újból és újból elodázta. Egy fél év alatt megtérítette a kanonokot az érsekkel való érintkezés; más emberként hagyta el a házat. Környezete pedig azt hitte, hogy Rómában töltötte el a hat hónapot.

Egy másik alkalommal, amikor egy papot kellett megintenie az életmódja miatt, az dühösen távozott. ,,Hagyják -- mondta az érsek a tanácsosainak --, az én hibám. Túl keményen bántam vele.''

Mindemellett, ha az egyházi fegyelemről vagy a jó példáról esett szó, szigorú volt. A fülébe jutott, hogy egy pap a nagypénteki liturgia alatt átkozódni kezdett, mert a kórus elfelejtett valamit. Erre a papra vezeklésül háromnapi szigorú böjtöt rótt ki, továbbá, hogy háromszoros alamizsnát adjon a szegényeknek, ezenkívül pedig két héten át nem volt szabad miséznie. Egy másik papot, aki megsértette a gyónási titkot, egész életére bebörtönöztetett.

Különlegesen törődött az úgynevezett moriszkókkal, az iszlám konvertitákkal, akiket Spanyolországban másodrendű keresztényeknek tekintettek, és akiknek nagy nehézségekkel kellett megküzdeniök. Rávette a császárt, hogy alapítványt létesítsen, amelyből sajátosan erre a munkára képeztek ki papokat; ő maga iskolát alapított e megtértek gyermekei számára.

A sok rábízott lélekért való felelősségérzet súlyosan nehezedett Tamásra. ,,Sohasem féltem annyira, hogy kirekesztenek a választottak közül, mint amióta püspök vagyok'' -- szokta mondani. Különösen óvakodott attól, hogy e föld nagyjainak kegyét keresse. Egyszer magához hívatta V. Károly császár. Tamás püspök éppen egy prédikációját készítette és kimentette magát.

,,Bárcsak minden szerzetesnek ilyen lelki szabadsága volna, mint neki!'' -- kiáltott fel a császár.

1555-ben Tamás érsek úgy érezte, hogy meggyengült egészsége miatt hivatalát már nem tudja ellátni, ezért vissza akart vonulni. Mielőtt azonban erre sor került volna, meghalt. Előzően mindenét elajándékozta, még az ágyát is; csak azt kérte, hogy kölcsönvehesse addig, amíg szüksége lesz rá, hogy rajta halhasson meg.

Tamás érseket 1618-ban boldoggá, 1658-ban pedig szentté avatták.

2017. szeptember 21., csütörtök

BOLDOG SPANYOL FERENCES VÉRTANÚK (1936)
2001. márc. 11-én II. János Pál 233 vértanút avatott boldoggá, akik az 1936-39-ig tartó polgárháború alatt szenvedtek vértanúhalált. Ezek közül 46- an tartoztak a Ferenc-rendhez. Hatan MINORITÁK, s a Barcelona közelében lévo Granollers város rendházában éltek. Mind a hatan 1936-ban szenvedtek vértanúságot.
1. Dionisio Vicente Ramos* 67 éves, pap, már vak volt s a közeli kórházban húzta meg magát, de onnét is elhurcolták s agyonlotték júl. 31-én.
2. Alfonso Lopez, 61 éves, pap, a klerikusok magisztere aug. 3-án lotték agyon. Utolsó szavai: Uram, bocsáss meg nekik!
3. Francisco Remón Jativa* sekrestyés-testvér, 46 éves. Ismeroseihez menekült, de felfedezték, fogságba hurcolták és júl. 31-én kivégezték.
4. Modesto Vegas 24 éves, pap. Júl. 27-én végezték ki. Örömmel vallotta magát ferencesnek és papnak.
5. Miguel Remon Salvador 29 éves, laikus testvér. Augusztus 3-án fogták el és végezték ki. „Sohasem tagadom meg - vallotta - azt, amit szerzetesként fogadtam!”
6. Pedro Rivera 24 éves, elozo évben szentelték pappá. Huséges fia volt Szent Ferencnek. Júl. 25-én elfogták, rövid idore szabadon engedték, majd egy hónapra rá újra elfogták és agyonlotték.
A boldoggá avatott vértanúkat az Egyház szept. 22-én ünnepli.
Egy szakérto történész a Spanyolországban fellépo egyház- és vallásellenes tombolásnak három fo okát így jelöli meg:
a.) nagyfokú vallási tudatlanság az alsó néposztályban,
b.) az Egyháznak nem sikerült a társadalom megnyerése,
c.) vallás-és egyházellenes erok fölerosödése a 19. század óta. „Ez a három év a pusztításnak, rombolásnak és a halálnak az ideje volt. A gyulölet áltál megosztott Spanyolországban sokan haltak meg a béke és az igazság védelmében. Az Egyházban igen sokan lettek a hit megvallói és vértanúi.” „A vértanúk a hit igazságáról minden szónál hatásosabb bizonyságot tesznek s vértanúságuk a legkegyetlenebb halálnak is emberi arcot kölcsönöz” - mondotta a szentatya. Beszéde végén egy különleges kérést intézett a boldog vértanúkhoz, „melyet minden jóérzésu ember a szívében hordoz: Érjen véget Spanyolországban a terrorizmus, melyet semmiféle ok vagy ideológia nem igazolhat.”

Imádság:
Istenünk, te a vallás ellen tobzódó spanyol polgárháború idején Szent Ferenc családjából számos vértanút támasztottál, add, hogy lelki erejük és egyházhuségük számunkra is mindig a hithuség és lelki ero forrása legyen. Krisztus, a mi Urunk által.


Az 1936-tól 1939-ig tartó véres spanyol polgárháború alatt „minden korú és állapotú férfiak és nok, egyházmegyés és szerzetespapok, szerzetesnok, családapák és anyák, fiatalok és idos hitvalló világiak haltak meg. Megölték oket, mert keresztények voltak, mert hittek Jézus Krisztusban, mert az Egyház tevékeny tagai voltak. Kimondottan vallásuk miatt haltak meg. Az ünnepélyes boldoggá avatással az Egyház elismeri, hogy ezek a férfiak és nok Isten kegyelmi segítségével a bátorságnak és a hitben való állhatatosságnak példái.” II. János Pál pápa mondotta ezeket 2001. márc. 11-én, amikor a hitükért életüket áldozók közül 233-at a boldogok sorába iktatott. Negyvenhatan tartoztak Szent Ferenc rendjéhez: Négyen a Kisebb Testvérek, hatan a minoriták, tizenhárman a kapucinusok, négyen a kapucinus novérekhez és tizenkilencen a ferences III. rendhez, kik kapucinus irányítás alatt voltak.
A négy kisebb testvér:
1. Fortuno* Almela pap, 50 éves, a valenciai ferences novícius-rendházban helyettes házfonök volt. Készen állt a vértanúságra. Az üldözés kitörésekor rokonaihoz Villarealba ment, onnét hurcolták el 1936. szept. 7-én s a következo nap kivégezték. Az egyik kivégzoje késobb úgy nyilatkozott: „Ha igaz az, hogy vannak szentek, akkor o egy volt azok közül.”
2. Placido Garcia Gilabert* pap, 41 éves, aki Rómában egyházjogi doktorátust szerzett, okos, jóságos, áldozatos lelku pap volt. Rokonai körébol hurcolták el s kegyetlen kínzás után másnap hajnalban 1936. aug. 16- án kivégezték. Elozoleg rokonai biztatták, tegye le szerzetesi ruháját, mire o így válaszolt: „Mi baj érhet? Elveszik életemet? De hiszen én örömmel adom oda!”
3. Alfredo Pellicer Munoz*, 22 éves, a forradalom elott pár nappal elobb tette le örökfogadalmát. Még kispap volt. Szüleihez költözött. Ajánlották neki, válasszon civil életpályát; o azonban azt mondta: „Inkább vállalom ezerszer a halált, mintsem hitemet megtagadjam vagy ferences hivatásomat elhagyjam.” Okt. 4-én, Szent Ferenc napján lotték agyon.
4. Salvatore Mollar* Ventura, szerzetes testvér, 40 éves, buzgó, imádságos lelku sekrestyés volt a valenciai rendház templomában. Vidám, derulátó, áldozatos lelku szerzetes, akirol azt mondta valaki, hogy olyan, mint az örökmécs az Oltáriszentség elott. Rokonai körébol vitték el és az 1936, okt. 27-rol 28-ra virradó éjszaka agyonlotték.

Imádság:
Istenünk, te a vallás ellen tobzódó spanyol polgárháború idején Szent Ferenc családjából számos vértanút támasztottál, köztük négy boldog kisebb testvért. Add, hogy hosiességük minket is bátorítson hitünk megvallására és a testvéri szeretetre. Krisztus, a mi Urunk által.


Szent Fókás     vértanú † ~ 430


Szent Hipát püspök és András áldozópap vértanúk.

Mindkét szent Lidiában született. Együtt gyermekeskedtek, együtt tanultak, és mindketten ékesek voltak az erényekben. Felnővén, Hipát a szerzetességet választotta a hallgatagság miatt, András az Egyház szolgája lett és nagy buzgósággal hirdette Isten igéjét. Az efezusi püspök, hallván mindkettőjük szent életéről, Hipátot az ázsiai egyház püspökévé szentelte, Andrást pedig áldozópappá. Életükkel és tanításukkal mint két fényes világító ragyogtak az Egyház egén.

Eközben Izauriai Leó császár üldözést támasztott a szentképek és tiszteletük ellen. A két szent ellenállt a császári parancsnak, és a híveket az Egyház tanításának megtartásában erősítette. A császár ezért maga elé idézte őket. Sem az ő, sem bölcselői rábeszélésének nem lett náluk semmi eredménye. Azért börtönbe záratta őket. Utána következtek a kínzások: irgalmatlan verés, fejbőrük lenyúzása, szakálluk bekenése szurokkal és meggyújtása, végül fejükön drága szentképeket égettek el. Mindezeket férfiasan tűrték és Isten erejével életben maradtak. Végül úgy ölték le őket, mint a juhokat. Testüket a kutyák elé vetették, de a keresztények titokban elvitték és tisztességesen eltemették őket. Ezek 730-35 körül történtek.


Szent Izsák és Meletiosz püspökök.

Mindketten Krisztus Egyházának voltak püspökei. Mindketten kitűntek istenfélelmükkel, keresztény erényeikkel. Szüntelenül tanították Isten népét, hogy az Ő utjain járjanak. Szintén kitűntek jótétemények gyakorlásával. Javaikat szétosztották a szegények között, irgalommal voltak mindenki iránt. Istenfélő életükért a csodatevés ajándékát kapták békében és öregségben hunytak el. Szent Izsák ciprusi püspök ott halt meg. Meletiosz később halt meg ugyanaz napon, de ismeretlen helyen.


Szent Jónás


Magnéziai Szent Kodrát apostol.

A Jézus Krisztus által kiválasztott 70 tanítvány egyike volt, aki Istentől kiválasztott tanúja volt az Úr szenvedéseinek. Athénben és Magnéziában volt püspök. Hirdetvén a sötét pogányságban Isten igéjét, olyan volt közöttük, mint egy nagyfényű csillag. Elűzte a szellemi sötétséget, pusztította a bálványáldozatokat, összetörte a bálványszobrokat, imáival lerombolta a pogány templomokat.

Az istentelen hellének, látva, hogy Kodrát lerombolja a bálványokat, kiűzi az ördögöket, üldözést támasztottak ellene. Mint Szent István első vértanút, őt is megkövezték, de Istentől megoltalmazván élve maradt. Utána börtönbe vetették és ott sokáig éheztették. Isten azonban felülről gondoskodott róla. Sok kínzás után fejezte be életét Hadrián császár uralkodása alatt. Szent testét Magnéziában temették el.


SZENT MÁTÉ EVANGÉLISTA
Máté apostolról, akit a hívő nép nagyon tisztel, s akinek sírját Salerno városában őrzik, nem sok olyan adat maradt ránk, amely történetileg hitelesnek tekinthető. Amit a hagyomány a Szentírásban foglaltakon kívül mond (pl. hogy az apostol Etiópiában, a pártusok között vagy Perzsiában működött), tipikusan legendás természetű. Euszébiosz, a történetíró püspök azonban közöl egy fontos tényt: Máté, mielőtt a pogány országokba ment volna, Palesztinában héberül hirdette az evangéliumot. Távozása előtt anyanyelvén írásba foglalta, és hátrahagyta a zsidó-keresztények számára. Euszébiosz e közlését a 2. század elején élt Pápiász presbiterre alapozza, és azonosítja Máté apostolt az első evangélium szerzőjével. Csakhogy épp a Pápiásztól ránk maradt szöveg fölött sokat vitatkoznak a szakértők, nem látván föltétlenül elfogadhatónak az apostol és az evangélista azonosítását.

Az evangélium révén elég mélyen megismerhetjük az evangélista gondolatvilágát, mert alkotása teológiai mestermű. Ezt annak ellenére állítjuk, hogy vannak, akik szerint Máté csak elindítója és gyökere annak a hagyománynak, amelynek végső írásba foglalása az evangélium, a kész mű nem az ő tollából származik, hanem valamelyik tanítványa foglalta írásba röviddel az ő halála után. Eszerint Máté szerzősége épp oly bizonytalan volna az evangéliummal kapcsolatban, mint Salamoné a Bölcsesség könyve vagy Dávidé a zsoltárok esetében.

A Máté-evangélium keletkezését úgy gondolhatjuk el, hogy Máté különös figyelemmel gyűjtötte s őrizte magában az Úr szavait és beszédeit. Miután rendezte, mint mondás- és beszédgyűjteményt adta tovább. A tudósok úgy vélik, hogy e beszédgyűjtemény és Márk evangéliuma volt a forrása annak a műnek, amelyet az Egyház hagyománya Máté evangéliumaként tart számon. Az Úr mondásait Máté úgy foglalta elbeszéléseibe, ahogy az ékszerész foglalja aranyba a drágaköveket. Egymás után fűzte a hasonló tartalmú, de eredetileg függetlenül elhangzott beszédeket, és így jött létre a hegyi beszéd (5--7. fejezet), a példabeszédek (13. fejezet), a farizeusok feletti jajkiáltások (23. fejezet) és az eszkatologikus beszéd (24--25. fejezet) gyűjteménye.

Máté az apostol-névsorok közül kettőben a hetedik (Mk 3,18; Lk 6,15), kettőben a nyolcadik (Mt 10,3; ApCsel 1,3) helyen, Tamás mellett áll. Jézus legszűkebb tanítványai köréhez tartozott tehát, azokhoz, akik nem botránkoztak meg Krisztusban, s pünkösdkor megkapták a Szentlelket és a világra szóló küldetést. A Máté név a latin Matthaeus és a görög Matthaiosz közvetítésével a héber Mattajból ered, ami a Mattanjah rövid alakja, s annyit jelent mint 'Jahve ajándéka' vagy 'a hűséges'.

A Máté-evangélium azt mondja róla, hogy vámos volt és a Lévi nevet is viselte. Márk még azt is tudja róla, hogy Alfeus fia volt. Foglalkozása alapján kissé beleérezhetünk ennek az apostolnak különleges helyzetébe az apostolok testületén belül is: ,,Amikor Jézus továbbment, látott egy Máté nevű embert, aki ott ült a vámnál. Szólt neki: ťKövess engem!Ť Az fölkelt és a nyomába szegődött. Amikor később a házában vendégül látta Jézust, odajött sok vámos és bűnös, és Jézussal meg tanítványaival együtt asztalhoz telepedtek. Ezt látva a farizeusok megkérdezték a tanítványaitól: ťA mesteretek miért eszik vámosokkal és bűnösökkel?Ť Jézus meghallotta, és így válaszolt: ťNem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok s nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöketŤ'' (Mt 9,9--13).

Lévi-Máté, a vámos Kafarnaumban dolgozott. Kafarnaum ugyanis határváros volt Heródes Antipász országa és Fülöpnek a Jordántól keletre elterülő országa között. Azt nem tudjuk, hogy a város vagy a negyedes fejedelem alkalmazottja volt-e. Mint vámos a zsidók szemében nyilvános bűnös, kitaszított, tisztátalan ember volt. Jézus azonban megszólítja: ,,Kövess engem!'', és csakhamar vendége lesz Máténak. Úgy tűnik, e meghívástól Máté helyzete nem változott, sőt! A vallási vezetők ujjal mutogatnak most már nem csupán rá, a vámosra, hanem Jézusra is, aki odáig alacsonyította magát, hogy közösséget vállal a bűnösökkel, a kitaszítottakkal. Máté pedig tudta, hogy amikor fölkelt a vámasztal mellől, nem egy dúsgazdag ember társaságába került, hanem az Emberfia követője lett, akinek nemhogy elvámolnivalója, de még hajléka sincsen, ahol álomra hajthatná a fejét. Az Emberfiának azonban van hatalma a földön bűnöket megbocsátani! Ez a Jézus az irgalmasság evangéliumát hirdeti és cselekszi, és Máté azzal, hogy meghívást kapott tőle, ennek lett a részesévé!

Jézus nagyon tudatosan vállalta a közösséget a vámosokkal és a bűnösökkel. Ezzel a tettével igazolja azt, amit mond: azért jött, hogy a bűnösöket hívja a bűnbánatra és a bűnbocsánatra. Ezért szól mindenkinek hívó szava, mert az emberek valamennyien bűnösök, de a szó csak azoknak a szívéhez érkezik el, akik tudatában vannak nyomorúságuknak, és engedik, hogy meghívják őket, azaz fölkelnek és követik Jézust. Aki pedig őt követi, az maga is Isten irgalmasságának a tanúja lesz. Annak az irgalmasságnak a tanúja, amely Jézus Krisztusban testet öltött az emberek között. Máté esetében a meghívottból tanítvány, tanú és apostol lesz, aki maga is Isten ajándéka a világnak.

Nagyon könnyen elképzelhető, hogy Máté, aki az írás és a számolás művészetében jártas volt, a mennybemenetel után összegyűjtötte és írásba foglalta azt az anyagot, melyből később kibontakozott a teljes evangélium. Egy apró adat az ő keze nyomát őrzi: Máté evangéliumában meglepően pontosak a pénzzel kapcsolatos közlések. Sokkal többféle pénzt ismer, mint a másik három evangélista, és soha nem véti el, hogy milyen helyzetben miféle pénznemmel kell fizetni!

Ennél azonban sokkal fontosabb számunka, hogy Máténak köszönhetjük az Úr Krisztus szavainak és beszédeinek alapvető forrását. Az evangélium utolsó mondatai összefoglalják az Üdvözítő szándékát, aki a bűnösökért jött, hogy Isten irgalmát hirdesse és megmutassa az embereknek. Apostolait azért küldi szerte a világba, hogy minden népnek elmondják az irgalom evangéliumát: ,,Én kaptam minden hatalmat az égen és a földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. És én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig'' (Mt 28,18--19). A Jeromos-féle martirológium szeptember 21-én hozza Szent Máté ünnepét. Rómában a 11. századtól ezen a napon emlékeztek meg róla.


--------------------------------------------------------------------------------

Máté meghívásának történetét az evangéliumból ismerjük. Életének további eseményeiről csak a hagyomány közöl néhány szórványos adatot.

A legenda szerint az apostolok szétválása után Máté Etiópiába ment, ahol Kandaké királynő kincstárnoka -- akit az Apostolok Cselekedetei elbeszélése szerint Fülöp diákonus keresztelt meg -- fogadta és támogatta. Történt egy napon, hogy a király fia meghalt. A bennszülött varázslók mindent elkövettek, hogy életre keltsék, de hiába. Akkor a kincstárnok azt tanácsolta urának, hívja el Mátét. Ő el is ment és föltámasztotta a fiút. A király ettől olyan boldog lett, hogy örömében egész országába hírnököket küldött, akik ezt hirdették: ,,Jöjjetek, és lássátok Istent, aki emberi formában megjelent közöttünk!'' Az emberek össze is sereglettek, Máté pedig tanította őket, hogy kinek a nevében és erejében támasztotta föl a halott királyfit. Az emberek hittek szavának, megkeresztelkedtek, a király pedig hálája jeléül egy pompás templomot építtetett.

Volt a királynak egy Efigénia nevű leánya, aki szintén megtért, és Máté fölvette az Istennek szentelt szüzek közé. Ezután Egippus király meghalt, és utóda, Hirtacus szemet vetett Efigéniára. Máténak ígérte a fele országát, ha rábeszéli a leányt, hogy legyen a felesége. Egy alkalommal Máté a házasság szépségéről és szentségéről prédikált a szüzeknek és a népnek, és hangsúlyozta, hogy senkit nem szabad elválasztani a házastársától. A király azt hitte, hogy Máté az ő kérésének megfelelő szándékkal szól, és most beszéli rá Efigéniát a vele való házasságra, ezért nagyon megdicsérte a prédikáció után. Ő azonban így válaszolt a királynak: ,,Úgy látom, egészen félreértettél engem, ó király, hiszen tudod, hogy Efigénia az örök Király menyasszonya, és az ő szent fátyolát viseli. Hogyan vehetnéd el annak jegyesét, aki nálad sokkal hatalmasabb?'' E szavaktól Hirtacus szörnyű haragra lobbant és kirohant a templomból. Aztán elküldte a hóhért, és az, miközben Máté kitárt karral imádkozott az oltárnál, hátulról leszúrta.

Egy másik hagyomány szerint Máté máglyán halt meg. Ismét más hagyomány úgy tudja, hogy a máglya az apostol imádságára kialudt, és később Núbiában halt meg békességben.


--------------------------------------------------------------------------------
Urunk, Jézus Krisztus, ki Szent Mátét, a vámost irgalmasan meghívtad apostolaid közé, kérünk, segíts minket, hogy az ő közbenjárására és példája szerint mi is nyomodba szegődjünk, és mindig hűségesen ragaszkodjunk Hozzád!

Példája:
    Bűnös ember is lehet Isten szentje,
    Istennél nincs előitélet!


Szent Özséb és Priksz vértanúk.

Szent Özséb Föníciáben élt és először titkos keresztény volt. A pogányok abban az időben nagy üldözést támasztottak a keresztények ellen. Aki tudott, megfogadta az Üdvözítő szavát és menekült. Szent Özséb isteni buzgósággal telve azt választotta, hogy az emberek előtt megvallja Krisztust. Felkereste a város parancsnokát és bátran megvallotta keresztény hitét és leleplezte a parancsnok szellemi vakságát. A parancsnok utasítására Özséb meztelen testét a fára függesztették, kínozták, amíg csontjai ki nem látszottak. Aztán sebeibe ecetet és sót öntöttek. A szent vértanú mindent úgy viselt el, mintha nem is testével történt volna mindez. Mivel utána sem volt hajlandó a pogány isteneknek áldozni, lefejezték. Így nyerte el a dicsőség koronáját.

Szent Priksz Frigiában volt Krisztus hitének követője. Sok pogányt vezetett el Krisztushoz igehirdetésével. A pogányok ezért fára függesztették, testét marcangolták és úgy nézett ki, mint a felszántott föld. Egyes ott állók annyira megdühödtek a vértanúra, hogy levágták fejét.

2017. szeptember 20., szerda

KIM TAEGON SZENT ANDRÁS 

Kóreában 1836 előtt világi hívek terjesztették a keresztény hitet. Francia misszionáriusok ekkor léptek Kórea földjére.

Három nagy üldözés tört ki ellenük, 1839., 1846. és 1866-ban. 103-an szenvedtek ekkor vértanúságot: Kim Taegon András lelkes pap és lelkipásztor volt, Csong Haszang Pál pedig kiváló világi apostol.

Legtöbben a többiek közül világi hívők voltak, férfiak és nők, házasok és fiatalok, idősek és gyermekek is.

Példája:
    Mindannyiunknak apostoli küldetése van!


XV. BENEDEk pápa, III. r. (1854-1922)
Della Chiesa* Jakab genovai grófi családból származott. Miután elvégezte a pápai külügyek akadémiáját, Rampolla államtitkár mellé került, hamarosan alállamtitkári beosztással. De amikor nem Rampolla lett a pápa, X. Pius bolognai püspökké nevezte ki (1907-ben). Csak 1914-ben lett bíboros, és három hónap múlva pápa. Az I. világháború kezdetén körlevelében a béke mellett szállt síkra. Ugyanígy többi iratban és beszédében is. Elítélte az értelmetlen háborút, és újra meg újra tárgyalásra szólította fel a nagyhatalmakat. Békeajánlatot is tett több alkalommal. Törekvései azonban meghiúsultak a nemkatolikus vagy liberális és militarista politikusak ellenállásán. A pápa azon is fáradozott, hogy enyhítse a háború áldozatainak szenvedéseit. Szeretetmuvek támogatásával igen sokat tett a hadifoglyok, menekültek, sebesültek és eltuntek ügyben mind a háború alatt, mind utána. Elítélte a legyozött népekre kényszerített békediktátumokat (amilyen a trianoni békeszerodés is volt). 1882 óta a ferences III. rend tagja volt. 1921-i körlevelében tekintélyének egész súlyával ajánlotta a rendet mint gondviselésszeru intézményt. Büszkén vallotta magát terciáriusnak s hivatkozott rá, hogy annakidején az Aracoeli bazilikában tette le fogadalmát. Ír arról, mennyi sok jótékony intézményt hívtak létre a világi rendiek a társadalom nyomorának enyhítésére (itt a reguláris III. rendi közösségekre is gondol), ne hiányozzanak a lelki nyomorban élo testvéreik megsegítésében sem - Szent Péter apostol buzdítása értelmében: „A pogányok... látván jótetteiteket magasztalják majd Istent látogatása napján” (1 Pét,2)
XV. Benedeknek a Ferences III. Rend 700. jubileumi évében kiadott „Sacra propediem” körlevelébol (1921)
„Hasonlóképpen kell a ferences terciáriusoknak terjeszteni Krisztus jó illatát a hit épségében, az élet ártatlanságában, az apostoli lelkesedés buzgalmában, hogy ez figyelmeztetésül és hivásul szolgáljon a helyes ösvényre az eltévelyedett testvéreknek, ezt kívánja s ezt várja tolük az Egyház.”

Imádság:
Istenünk, te háborús idoben adtad Egyházadnak XV. Benedek pápát mint a béke apostolát, add, hogy Szent Ferenc atyánk és e kiváló pápa példáját követve mi is azok közé a békességesek közé tartozzunk, akiket boldognak mond az Úr. Ki él és uralkodik mindökökkön örökké.


Szent Eusztát nagyvértanú és családja.

A pogány Placidas kitűnt jóságával, igazságosságával és irgalmasságával, és bár pogány volt, mégis keresztény erények gyakorlásában élte életét. Nevezetes hadvezére volt Titus és Traján császároknak. Egy alkalommal vadászás közben látomása volt. Ennek hatására feleségével és gyermekeivel megkeresztelkedett. Új neve: Eusztát, feleségéé: Teopiszta, gyermekeié: Agapiosz és Teopisztosz lett. Egy új látomásban meglátta jövendő nehéz sorsát. Rövid idő múlva a türelmes Jób próféta sorsa érte. Elvesztette szolgáit, vagyonát. Eusztát menekülni akart a szégyen elől. Hajóra szállt, hogy Egyiptomban telepedjék le. Az út elején elrabolták feleségét. Egy kis folyón csónakon átkelve egyik fiát oroszlán, a másikat farkas rabolta el.

Egy faluban mezei munkát vállalt és 15 évig ott dolgozott. Közben a római birodalmat barbár népek támadták meg. Traján császárnak nagyon hiányzott régi hadvezére, azért köröztetni kezdte a birodalomban. A nyomozás eredménnyel járt, Eusztát újra katonai szolgálatba állt. Ugyanakkor megmentett két fia is katonának állt be. Mindkettőjüket egy asszonynál szállásolták be. Ott a két fiú felismerte egymást. A szállásadó asszony szeretett volna visszatérni Rómába, és a hadsereg parancsnokához fordult segítségért, aki nem volt más mint férje. A két hitves egymásra ismert. A feleség beszámolt arról, hogy fiai a közelben vannak. Isten így csodálatosan összehozta a szétvált családot.

Eusztát seregével győzelmet aratott a barbárok fölött és diadalmenetben vonult be Rómába. A bevonulása után Hadrián császár hiányolta az áldozatok bemutatásánál a fővezért. Eusztát megvallotta keresztény hitét. A császár ezért oroszlánok elé dobatta az egész családot, de azok nem bántottak senkit. Erre egy megtüzesített ércökör belsejébe zárták, hadd süljenek meg elevenen. Három nap múlva teljesen sértetlen holttesteket találtak. Ez a vértanúság 118 körül történt.


Pozádasz Boldog Ferenc     hitvalló † 1713


Szent Fauszta     szűz vértanú † ~ 310


CSONG HASZANG SZENT PÁL           

Kóreában 1836 előtt világi hívek terjesztették a keresztény hitet. Francia misszionáriusok ekkor léptek Kórea földjére.

Három nagy üldözés tört ki ellenük, 1839., 1846. és 1866-ban. 103-an szenvedtek ekkor vértanúságot: Kim Taegon András lelkes pap és lelkipásztor volt, Csong Haszang Pál pedig kiváló világi apostol. Legtöbben a többiek közül világi hívők voltak, férfiak és nők, házasok és fiatalok, idősek és gyermekek is.

Példájuk:
    Világiak is hivatottak nagy feladatokra az Egyházban!

2017. szeptember 19., kedd

DE RODAT SZENT EMÍLIA apáca, rendalapítónő
*Saint-Martin de Limouze, 1787. szeptember 6. +Villefranche, 1852. szeptember 19.
Emilia-Maria-Vilma de Rodat ahhoz a vidéki nemességhez tartozott, amelynek a 19. századi Franciaország néhány szeretetre méltó alakját köszönheti. 1787. szeptember 6-án született Dél-Franciaországban, a rodezi egyházmegyében lévő Saint-Martin de Limouze plébánia Druelle nevű családi székhelyén. Kisgyermek korában anyai nagyanyjára bízták, és gyermekségének legnagyobb részét Ginal várkastélyban töltötte. Nevelését nagynénje, Agathe de Pomairols vizitációs nővér vette át, akit a forradalom elüldözött kolostorából. Emília gondos képzést és mélyreható, kissé szigorú vallási nevelést kapott tőle. Már igen fiatalon buzgón szentelte magát az imádságnak, és úgy tűnik, misztikus élményei is voltak. Már akkor erős szeretetet tanúsított a szegények iránt. Tizennegyedik évétől kezdve mégis kifejezetten világias korszakot élt át, és sokféle, bár teljesen ártatlan szórakozás és élvezet ejtette rabul. Ez a korszak 1804 úrnapján ért véget, amikor hirtelen visszatért a korábbinál mélyebb vallási életéhez.

Időközben Emília nagyanyja visszavonult Villefranche-de Rouergue-ba, a madame de Saint-Cyr egykori szerzetesnő által alapított szerzetesházba. 1805 márciusában Emília is ebbe az otthonba költözött. Villefranche szent életű káplánjának, Marty abbénak vezetése alatt bontakozott ki lelki élete. Különféle lelki írók, elsősorban Avilai Nagy Szent Teréz (lásd: A szentek élete, 589. o.), és Szalézi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 57. o.) műveit olvasta, és katekizmusoktatást tartott szegény lányoknak. A szerzetesélet vonzotta, ezért magánfogadalmat tett, anélkül azonban, hogy egy meghatározott szerzetbe kötelezte volna el magát. 1809-ben két sikertelen kísérletet tett, hogy szerzetbe lépjen: az elsőt Figeacban a nevers-i nővéreknél, a másikat Cahors-ban az örökimádó Picpus nővéreknél. Éppoly kevés sikerrel járt 1812-ben a Moissacban újból megalapított irgalmas nővérek rendjében való próbálkozása. Végre 1815 májusában egy szegény nő panaszai (hogy az anyagiakkal nem rendelkező emberek számára nincs ingyenes oktatás) ráébresztették igazi hivatására: eldöntötte, hogy szegény gyermekek nevelésének szenteli életét.

Három leánnyal, akiket Saint-Cyr házában ismert meg, együttesen elhatározták, hogy megalapítják a Szent József Intézetet. (Ez 1822-ben a Szent Család Intézete nevet vette fel.) Klauzúrás kongregáció formájában rendezkedtek be, s a szegény vagy kevéssé ellátott gyermekek ingyenes oktatásának szentelték magukat. Az oktatás alapfokú iskolai szinten mozgott, így nem volt szükséges hozzá semmiféle pedagógiai képzettség. Bár az új létesítmény megfelelt a szegények tényleges szükségletének, Emíliát kezdetben mégis erősen bírálta környezete, és a villefranche-i papságtól sem kapott megfelelő támogatást. 1816. április 30-án társnőivel együtt megtelepedett egy szegényes házban, megnyitott két iskolai osztályt, és befogadott néhány árva gyermeket. Anyagi feltételeik nyomorúságosak voltak, de 1817-ben valamivel jobb körülmények között telepedhettek le, 1819. június 29-én pedig beköltözhettek az egykori ferences kolostorba. Marty abbé lelki vezetésével az új kongregáció fejlődésnek indult, és számos új tag jelentkezett felvételre. A viszonylag sok haláleset azonban, amely bizonyára rossz anyagi feltételeikkel állt összefüggésben, megritkította soraikat. Emília egy ideig arra gondolt, hogy közösségét egyesíti Mária Lányaival; ezt a szervezetet madame de Trenquelléon alapította meg Agen-ban. Az egyesülés előkészítése közben, 1822-ben kiderült, hogy a nővérek nem akarnak mást elismerni elöljárójuknak, mint Rodat anyát.

Emília egyéni életében ez az időszak a nagy próbatétel korszakát jelentette. 1818-ban kinövés keletkezett az orrán, és sokáig azt hitték, hogy rákban betegedett meg. 1821-ben megoperálták, de állapota folytonosan rosszabbodott, és néhány év múlva csaknem teljesen meg is süketült. Ezenkívül 1820. augusztus 9-től heves lelki szenvedés gyötörte, s ez mindenekelőtt a teljes elhagyatottság érzésében és a hit elleni erős kísértésekben nyilvánult meg.

Ez a szenvedés rövid megszakításokkal csaknem élete végéig tarthatott. A megpróbáltatások nem akadályozták meg abban, hogy messzemenően tevékeny elöljáró legyen; a Szent Család Intézet azonban csak nagyon lassan fejlődött. Első elágazása 1822-ben Aubinben valósult meg, s ez egy kisebb nézeteltéréshez vezetett az alapítónő és Marty abbé közt; ez utóbbi egyébként 1823 júniusában Rodez általános helynöke lett. Csak 1832-ben hajtott a kongregáció új sarjat Livinhacban, ahol magába olvasztotta a helybeli kis közösséget, a Nővérek Szövetségét (Soeurs de l'Union). Ugyanebben az évben kapta meg az intézet szabályzatát, amelyet Marty abbé szerkesztett, aki azután 1835. november 15-én meghalt.

Rodat anyának új gondokkal kellett megküzdenie. 1834-ben Decazevilleben, egy csak röviddel azelőtt kialakult bányavidéken új alapítást hoztak létre. Csakhamar megmutatkozott azonban, hogy a bányászok közti apostolság nem egyeztethető össze a klauzúrával. Létrejött tehát egy klauzúra nélküli ág, s ez nagyon hamar fejlődésnek indult. Most azonban magától értetődően számos nehézség támadt a kongregáció két ága közti szervezeti összefüggés miatt. 1835 után gyorsabb ütemben következtek az új alapítások, bár nagyjából csak Aveyonra és a vele szomszédos közigazgatási kerületekre korlátozódtak. Sok új házat nyitottak, ám a szükséges anyagi feltételek nélkül; Emília anya mindenütt ugyanazt az Istenre hagyatkozást és önzetlenséget tanúsította. Kihasználta azt a számos lehetőséget is, amelyet a társulat klauzúra nélküli ága kínált, és az oktatás feladatköréhez új működési területeket csatolt: házi betegápolást, fogolylátogatást, menedéket a bűnbánó nőknek.

A Szent Családról nevezett kongregációnak új válságot kellett kiállnia. A Marty abbé által szerkesztett szabályzat csakhamar nem felelt meg az új helyzetnek, és 1844-ben elengedhetetlenné vált átdolgozása. A feladatot Barthe abbéra, egy rodezi papra bízták, aki azt javasolta, hogy a társulat két ágát olvasszák egybe, és mindkettő számára töröljék el a klauzúrát. Az alapítónő ezzel nem értett egyet, mert határozottan ragaszkodott a klauzúrához. Barthe abbé szerencsére engedett, és a két ág továbbra is elkülönült egymástól. A társulat sok nővére bírálta az alapítónő anyagi kérdésekben tanúsított derűlátását, és feltétlen, szinte kizárólagos bizalmát a gondviselésben. Így hát az 1846-ban fogalmazott új szabályzat szerint teljhatalmát ebben a pontban korlátozta egy tanács; ez azonban csak még inkább növelte a pénzügyi nehézségeket.

1852 márciusában Emília anya bal szemén daganat keletkezett. Ettől kezdve megszűntek lelki szenvedései. Megértette, hogy ez a közelgő vég jele, és alázatosan kérte: szabadítsák meg minden vezető tevékenységtől. Mivel egészségi állapota folytonosan rosszabbodott, augusztus végén teljesítették kérését. Gyóntatóatyjának engedelmeskedve szeptember 7. és 10. között lediktálta életrajzát; ez nagy értékű vallási dokumentum, bár belső életének misztikájáról csak nagyon mértéktartóan nyilatkozik meg benne. 1852. szeptember 19-én halt meg.

1940. június 9-én boldoggá, 1950. április 23-án pedig szentté avatták.


BOLDOG BERZOI INCE k:apucinus áldozópap (1844-1890)
Brescia* közelében Niardo községben született. Pappá szentelése után néhány évig egyházmegyés papként szemináriumi vicerektorként muködött, de szerzetesi hivatása egyre jobban érlelodött benne. 30 éves korában belépett a kapucinusok közé. Több rendházban is lakott, legtöbb ideig Bornoban. Itt a novíciusok segédmagisztere, a jelöltek magisztere volt. Nevelési elve: figyelembe kell venni kinek-kinek adottságát, természetét. Egyiknek több kíméletre van szüksége, mint a másiknak. Van, aki jobban bírja az önsanyargatást, a másik kevésbé. A böjtrol azt vallotta: óvakodni kell az evésben, ivásban a mértéktelenségtol, de a böjtölésben is a túlzástól. A testnek meg kell adni, ami szükséges. Isten irgalmasságot akar inkább, mint áldozatot. A külso önmegtagadásnál fontosabb a belso. A külso szigor belso önuralom nélkül képmutatás és értéketlen zsarnokság, amely elobb utóbb felforduláshoz vezet. Szerette a rábízottakat, s azok is szerették ot. Néha vállalta lelkigyakorlatok tartását (Milánóban, Albinoban, Bresciában. Bergamoban), vagy ha a szükség úgy hozta, az alamizsnagyujtés feladatát is. Alázatos, magánykedvelo szerzetes volt. Szentségének alkotóelemei az ún. „negatív” erények (alázatosság, szegénység, lemondás), de ezek teszik ragyogóvá alakját. Kerülte a külso szereplést, feltunést. Bergamoban halt meg 56 éves korában, de Bornoban temették el. XXIII. János pápa avatta boldoggá 1961-ben.
Részlet VI. Pál pápának bíboros korában mondott beszédébol:
„Itt egy igaz ferences van, egy igazi fia Assisi Ferencnek, akit 7 évszázad után is csodál a világ… Amitol az emberek félnek, a szegénységben és a földi javakról való lemondásban találjuk szószerinti, szinte fényképszeru megegyezést Szent Ferenc és Ince között – és ez nem kis dolog. Azt jelenti, hogy Boldog Ince valóban belép azon „hitelesek” sorába, akik valóban követték a Ferences Család szent alapítójának példáját.”

Imádság:
Istenünk, te megadtad Boldog Incének a kegyelmet, hogy tökéletesen kövesse a szegény és alázatos Krisztust. Add meg nekünk is, hogy hivatásunkhoz híven éljünk, elnyerjük a.tökéletes szeretetet, amelyet kinyilatkoztattál nekünk Fiadban, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben Isten mindörökké.


Hallgató Szent János     hitvalló † 558,


SZENT JANUARIUS PÜSPÖK és TÁRSAI
+Puteoli, 300 körül
A dél-itáliai Benevento püspöke, Januarius hatodmagával lett vértanú: Festus, Desiderius, Sossus, Procolus, Eutüchész és Acutius voltak a társai abban a dicsőséges küzdelemben, amelyben a Diocletianus-féle üldözés (284--305) alatt győztek Krisztus nevében.

A 7. századi vértanú-akta szerint -- adatai meglehetősen hézagosak, de a legkorábbiak -- egy harminc esztendős misenói diákonus, Sossus megtudta, hogy Pozzuoliba érkezett a beneventói püspök, Januarius a diákonusával, Festusszal és a lektorával, Desideriusszal.

Sossus többször is fölkereste őket, de mindig titokban, mert a cumanai Szibillához zarándokló pogány tömeg veszélyes volt a keresztényekre. Sossust minden óvatossága ellenére fölfedezték, s mint keresztényt Dracontius bíró parancsára bebörtönözték. Ekkor Januarius és két kísérője elment hozzá. Amikor megvallották, hogy ők is keresztények, mindhármukat letartóztatták és a bíró elé vitték. A bíró felszólította őket, hogy áldozzanak az isteneknek, s mivel nem voltak hajlandók, kimondta az ítéletet, hogy Sossusszal együtt mind a négy keresztényt vessék medvék elé Puteoli amfiteátrumában. Ezt az ítéletet azonban megváltoztatta, és kard általi halálra ítélte őket.

Miközben a vesztőhelyre kísérték a püspököt és három társát, a puteoli egyház diákonusa, Procolus és két hívője, Eutüchész és Acutius tiltakozott az igazságtalan ítélet ellen. Erre elfogták, és velük együtt lefejezték őket is.

A történészek ma azon a véleményen vannak, hogy e vértanúk valóban éltek és vértanúk lettek, de nem egyszerre és nem egy helyen. Valamennyien a Nápoly környékén lévő egyházakhoz tartoztak: Beneventóban halt meg Januarius, Festus és Desiderius; Misenóban Sossus; Eutüchész és Acutius pedig Pozzuoliban.

1936-ban látott napvilágot egy olyan föltevés, mely szerint a Nápolyban tisztelt Januarius azonos a beneventói vértanú püspökkel, aki a szardikai zsinaton (343) védte az igaz hitet, ezért Konstans császár száműzetésbe küldte, s vértanú lett. Egyes történészek elfogadják, más hagiográfusok szerint ennek a föltevésnek semmi történeti alapja nincsen.

A szent vértanúk tiszteletét a 4. század óta őrzi a hagyomány. A Jeromos-féle Martirológium szeptember 19-én hozza Januarius temetését a Nápoly melletti Puteoliban. A római naptárba 1586-ban vették föl ünnepüket.


--------------------------------------------------------------------------------

A legenda szerint Dracontius bíró megvakult, amikor kimondta az ítéletet, hogy medvék elé kell vetni a keresztényeket. Januarius meggyógyította, s ekkor változtatta az ítéletet fővesztésre. Januarius nevéhez azonban egy ennél sokkal nagyobb jelentőségű és ma is meglévő csoda kötődik: a vércsoda.

Ez a csodálatos jelenség abban áll, hogy ampullákban őrzött, összeszáradt vére időről időre folyékonnyá válik és fölbuzog. Két nagy ampullát Nápolyban őriznek: a nagyobbik ovális keresztmetszetű, köbtartalma kb. 60 cm3 a kisebbik hengeres, köbtartalma kb. 25 cm3. Általában a május első vasárnapja előtti szombaton és szeptember 19-én történik a csoda, és megmarad nyolc napon át mindkét ünnep után. Utána a megalvadt vér ismét teljesen beszárad.

Természetes módon nincs magyarázat erre a jelenségre, mert a történelem folyamán kiderült, hogy sem időponthoz, sem külső körülményekhez nincs kötve. Nemcsak a fejereklye jelenlétében, nemcsak nagy sokaság körében történik meg, még csak a mondott dátumokhoz sincs kötve, mert máskor is, a fejereklyétől távol és néhány szemlélő szeme láttára is megtörténik. Minden próbálkozás zátonyra fut, amely e jelenséget meg akarja magyarázni. A 16. század óta a legkülönbözőbb okfejtésekkel próbálkoztak kritikus elmék: a csalástól az okkult jelenségekig mindent próbáltak fölhozni a csoda ,,megmagyarázása'' érdekében. Azt is mondták, hogy az egész jelenségnek semmi köze sincs az emberi vérhez. Miután azonban már ismerték a vér összetételét, 1902- ben két professzor a szeptemberi csoda után megvizsgálta a folyadékot, és azt találta, hogy az rendes emberi vér, és alvadása is ugyanúgy történik, ahogy a friss vér szokott megalvadni.

Ráadásul a csoda nemcsak Nápolyban, hanem egyidejűleg Pozzuoliban is történik, abban a templomban, amely a hagyomány szerint a kivégzés helye fölé épült. Sőt, magánszemélyek birtokában is van néhány apró vérrög, amellyel ugyanúgy megtörténik a csoda, mint a főtemplom ampulláiban őrzött vérrel.

A hagyomány szerint ugyanis egy nápolyi asszony fölfogta a vértanú püspök vérét. Sokáig magánál őrizte, majd amikor már nagyon öreg lett, 389-ben átadta az ereklyét a nápolyi egyháznak. És ekkor történt először a csoda: a nápolyi hívek körmenetben vonultak ki a vér-ereklye fogadására, és magukkal vitték Januarius püspök fejereklyéjét. Amikor a két ereklye találkozott, a beszáradt vér folyékony lett.

A csoda első hiteles leírása 1389. augusztus 17-éről való. Nápoly népe a város fő patrónusaként tiszteli a vértanú püspököt, és a csoda bekövetkezését a következő hónapok kedvező vagy kedvezőtlen előjeleként értelmezik.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki megengedted, hogy Szent Januarius vértanúd emlékezetét megüljük, add meg, kérünk, hogy az örök boldogságban társaságának örvendhessünk!

Példája:
    A szenvedésnek sohasem tudhatjuk az értelmét,
                de bízzunk abban, hogy nem hiábavaló


Carvellói Szent Mária szűz † 1290,


Szent Tódor     püspök hitvalló † 690


Szent Trofim, Szabbát és Dorimedon vértanúk.

A pisidiai Antiochiáhan, a város lakosai e napon nagy ünnepséget rendeztek a pogány Apolló isten tiszteletére. Áldozatokat mutatták be neki, nagy vigasság járt a nyomában és nagy ünneplés. Ekkor érkezett a városba két ismeretlen vándor: a keresztény Trofim és Szabbatiosz. Mivel a helybeliek látták, hogy nem törődnek istenükkel, elfogták és megkötözve a bíró elé vitték őket. Először Trofimot kérdezte kérdezte ki a bíró. Kereszténynek vallotta magát és nem volt hajlandó hitét megtagadni. A bíró parancsára ruháitól megfosztották, a földön kifeszítették és ütlegelték. Kiomló vérétől piros lett a föld. A verés után börtönbe zárták. A bíró Szabbatioszt is kikérdezte. Ő is állhatatosan kereszténynek vallotta magát. A bíró azzal büntette hitvallásáért, hogy fára függesztették és vassal szaggatták testét. A kínzás után levették a fáról, eközben lelkét visszaadta Istennek.

A bíró újra Trofimot vette elő. Mivel látta, hogy hitében állhatatos, elküldte Szinad városába Dénes kínzóhoz. Lábait hegyes szögekkel kivert vas cipőkbe helyezte, és gyalog kellett neki a lovon ülő katonák mellett menni a kijelölt cél felé. Minden egyes lépésnél új fájdalmat okoztak a cipőkben levő hegyes szegek. Az út három napig tartott. Dénes kínzó, Szinadában. új kínzások alá vetette. Hogy kínjai nagyobbak legyenek, sebeibe ecetet és sót öntöttek, utána, börtönbe zárták.

Élt akkor Szinadé városában egy titkos keresztény szenátor Dorimedon. Gyakran meglátogatta Trofimot a börtönben és gondoskodott róla. Egy napon a városban a pogány Kasztor és Pollux istenek tiszteletére nagy ünnepet rendeztek. Dénes elöljáró, mivel nem látta az ünneplők között Dorimedont, erőszakkal elővezettette, de nem bántotta, csak őrségre bízta. Dénes a kínzó hiába próbálta hittagadásra bírni. Nem volt eredménye. Ruháitól megfosztva verést, fára függesztést szenvedett. Végül Trofimot és Dorimedont arra ítélte, hogy a cirkuszban vessék vadállatok elé. A rájuk küldött vadállatok szelíden viselkedtek velük szemben. Ezután mindketten lefejezéssel végezték be életüket 276-ban.


Szent Zoszimász remete-vértanú.

Dometián, Cilicia helytartója egy napon vadászni indult. Sok helyen megfordulva, egyik helyen egy embert talált, vadállatoktól környezve és velük beszélgetve. Varázslónak gondolva a férfit, megkötözte és a városba vitte, hogy ítélkezzenek felette. A fejedelem kikérdezte életéről, varázslásairól. Zoszima megmondta a nevét, és azt, hogy ő nem varázsló, hanem a szent atyák életét folytatja a pusztában. Ő keresztény. Amint a fejedelem meghallotta, hogy a „Názáretit” tiszteli, Názáretbe küldte, hogy ott majd megkínoztassa. Názáretben fejjel lefelé felfüggesztették és úgy vallatták. Miután levették a fáról, visszaadta Istennek lelkét. A keresztények tisztelettel temették el holttestét.
   

2017. szeptember 18., hétfő

Szent Ariadna vértanúnő.

A vértanúnő egy Tertil nevű városparancsnok rabszolganője volt Frigiában. Gazdája, gyermekének születésnapján nagy ünnepséget rendezett a bálványtemplomban és áldozatot mutatott be, és együtt örvendezett a meghívottakkal. Ariadna otthon maradt mert nem akart a bálványünnepségen részt venni. Gazdája ezért megverette, felfüggeszttette, és vasakkal tépte. Ezután börtönbe zárta és sokáig éheztette. Gazdája rábeszélésére sem volt hajlandó hitének megtagadására. Ezután szabadon engedte őt. Ariadna eltávozott, majd, látva, hogy gazdája szolgái üldözőbe veszik, egy megnyílt szikla belsejébe távozott. Az üldöző szolgák egymást ölték meg. Így szabadította meg Isten az Ő szolgálólányát üldözőitől.


Szent Eumén gortinai püspök.

A szent főpap ifjúságától kitűnt jámborságával, szerette az alázatosságot, testét böjtökkel sanyargatta. Vagyonát szétosztotta a szegények között, szegénységben járt a Mennyországba vezető keskeny úton. Erényes és szigorú életét mindenki ismerte. Isten előtt is kedves volt, ezért Gortinában, Kréta szigetén püspökké tette. Szellemi nyája előtt, mint a gyertyatartóra helyezett fényességet árasztó világosság volt. Szent életével, tanításaival irányította a reá bízott híveket. Híveinek lelkileg is mindenben támasza volt. Istentől a csodatevés kegyelmét is megkapta. Harcolt a monoteléta tévtanítás ellen, amely Jézus Krisztusban csak egy akaratot ismert el. A tévtanítók mesterkedése miatt Tébába száműzték. Ott halt meg. A VII. században. Szent testét Gortinába szállították, és ott illően eltemették.


COPERTINO*-I SZENT JÓZSEF minorita pap (1603-1663)
*Copertino, 1603. június 17. +Osimo, 1663. szeptember 18.
1663 októberének elején a minoriták rendfőnöke azt a megbízást adta ki, hogy írják meg a rövid idővel azelőtt meghalt József atya életét: ,,Stílusa legyen egyszerű, világos és szerény, hasonló József atya boldog lelkéhez. Nem akarom, hogy frázisok legyenek beleszőve, vagy hogy a kifejezés előkelőségét keressék benne. Azt sem akarom, hogy Isten szolgáját, akiről szó van, dicsőítsék.''

Amikor József meghalt, egész Európában ismerték a nevét, pedig nem alapított új rendet, nem írt egyetlen könyvet sem, nem kezdett új lelkipásztori módszereket. Nemcsak képtelen volt arra, hogy politikai és tudományos okossággal belekapcsolódjon az Egyháznak a kezdődő felvilágosodással és az állami abszolutizmussal folytatott vitájába, hanem hiányzott belőle az a gyakorlatiasság is, amelyet egy kolostori tisztség viselése megkíván. Úgy tűnik, hogy József ezen a téren az apjára ütött, aki jó ember volt ugyan, de nem értett sem a pénz, sem a birtok kezeléséhez. Amikor várandós felesége látta, hogy megint jön a végrehajtó, az istállóba menekült; ott hozta a világra Józsefet. Az anyát komoly, kemény nőnek mutatják be. József elsősorban hevességét illetően hasonlított hozzá: egyszer késsel támadt valakire, azért anyja egész éjszakára kizárta a házból, miután összetört rajta egy botot.

Az iskolában alig ért el eredményt. Sokkal jobban vonzotta a templom és az istentisztelet; egyre jobban megnyilvánult egy sajátsága és adottsága, amely egész életét meghatározta: gyakran -- mintha nem is volna jelen -- teljesen magába merült és érzéketlenné vált minden iránt, ami körülötte játszódott le. Ez aztán csakhamar valódi eksztázissá fokozódott. Meglehetős bizonyossággal tanúsították, hogy hetedik vagy nyolcadik életévében ,,önkívületbe'' esett, s teljesen megragadták belső élményei, mégpedig zenével kapcsolatban. Ezért kapta társaitól a ,,tátott szájú'' gúnynevet.

Hozzájárult mindezekhez, hogy nyolcadik és tizennegyedik életéve között betegségek választották el a külvilágtól és pajtásaitól. Kelevényeinek látványa és bűze még anyja számára is nehézzé tette az ápolást. Amikor József végül meggyógyult, nem tudta megtanulni, hogy kapcsolatot teremtsen a mindennapi élet dolgaival; belső élményeinek elhatalmasodása és szemlélődő befeléfordulása nem is engedte meg a normális foglalatosságot és életmódot. Arra gondolt, hogy kolostorba lép; tizenhét évesen fel is vették a kapucinusok laikus testvérnek. Gyenge egészsége és a kolostori munkákban való használhatatlansága miatt azonban nyolc hónap múlva elbocsátották. Ahogy maga elbeszélte, úgy tűnt neki, mintha akkor a szerzetesruhával együtt az eleven bőrét is lehúzták volna róla.

Örömére azonban -- némi nehézségek után -- szolgaként felvette egy minorita kolostor. Itt megtanult olvasni és írni, s végül becsületessége és jámborsága miatt felvették a rendbe is. 1628-ban pappá szentelték.

Copertino közelében a Santa Maria de Grottella kolostorba osztották be. Külső élete és szolgálata éppen olyan egyszerű volt, mint azelőtt; belső világossága, egy teljesen egyszerű és erős lélek fénye azonban nem maradhatott elrejtve. A bűnösök kedvet nyertek a jóra, a zaklatottak békét, az elnyomottak örömet, a szenvedők vigasztalást és segítséget kaptak tőle. Belső élete azonban különösen eksztázisokban nyilvánult meg, s ezek olyan gyakoriak voltak, hogy életrajzírója elmondhatta róla: ,,Eksztatikus életet élt.'' Lelkét egyszerűen lenyűgözte Isten nagysága és szeretete.

József esetében az eksztázis nemcsak abban állt, hogy szellemi képességeit magához ragadta Isten és kikapcsolódtak érzékszervei, hanem sokszor és hosszasan lebegett is. Levitációnak, lebegésnek azt a jelenséget nevezik, amikor valaki minden külső segítség nélkül a gravitációtól független állapotba kerül. Józsefet sokan látták a föld felett lebegni vagy repülni. Egyszer egy kolostorban egy festmény volt rá olyan hatással, hogy amikor elment mellette, felrepült a Megfeszített képéhez, és mintha szoborként odaerősítették volna, hosszú ideig ott maradt. Máskor mise közben emelkedett föl 30--50 cm magasságba és merült el teljesen a misztérium szemlélésében. Az is megtörtént, hogy társával belépett egy templomba, s az ének hallatára fölemelkedett, de magával ragadta társát is és előrerepült vele a tabernákulumhoz.

A fizikusok keresik a jelenség magyarázatát, és éppen József az, akire bizonyítékul hivatkozhatnak, mert annyi szemtanúja volt lebegéseinek. Magyarázatot mind a mai napig nem találtak.

Ha egy vallásos emberen valami rendkívüliség válik láthatóvá, a jámbor és kíváncsi embereket magához vonja. A nép és a nemesség Maria de Grottellába indult, hogy láthassák az atyát és beszéljenek vele, rendi elöljárója pedig misszionáriusként küldte az egész tartományba. Az általa keltett feltűnés az egyházi elöljárók előtt sem maradhatott elrejtve. Egy püspöki helynök kételkedve írta róla: ,,Egy harminchárom éves ember a Messiást játssza; egész néptömeget vonz maga után.'' Az ügy ebben az egyébként is felkavart időben nem tűnt jelentéktelennek. Józsefet az inkvizíció kivizsgálás végett Nápolyba idézte. Itt -- mint később Rómában sem -- semmiféle hamisságot nem sikerült azonban megállapítani, mégis át kellett települnie egy olyan kolostorba, ahol rejtetten élhetett. 1639-ben azután rendi atyjának, Assisi Szent Ferencnek a sírtemploma melletti konventbe került. Tizennégy évig maradt Assisiben.

Az inkvizíciónál történt feljelentés, kihallgatásai és áthelyezése mélyen érintették. Ellenszegülés és levertség kísértette; olyan magatartások, amelyeket saját tanúsága szerint azelőtt nem ismert. Két évig ,,olyan kevés fény jutott a lelkébe, mint a parányi ablakon át a cellájába.''

József azonban sohasem kereste a kényelmet. Magától értetődőnek tűnt számára, hogy az első arcvonalban álljon, és a gonosz támadásait saját magán tapasztalja meg. Megtörtént, hogy szerzetestársai reggel félholtan találták a templomban, ahol éjszakai imádságát végezte és a sátánnal viaskodott, akinek ijesztő alakját gyakran testileg is látta. A gonosz sötét szakadékát azért tapasztalta meg olyan erősen, mert a másik oldalon rendkívül erősen élte át Isten hatalmas világosságát.

A formát, ahogy József Isten közelségére válaszolt, az eksztázisra való egészen különleges képessége és adottsága jellemezte. Benne a testi földhözkötöttség és a lelki szárnyalás, a normális érzékelhető élet és a vallási elragadtatás közti egyensúly olyan ingadozó volt, hogy csak egy kis indíték kellett, és máris ,,önkívület''-be esett. Elég volt számára, ha Jézusról vagy Máriáról, vagy a mennyországról hallott, és hatalmas sóhajtással máris eksztázisba esett. Ezután már nem érzett semmit. Ő maga mondta: ,,A lélek királynőhöz hasonlít, akinek a testi érzékek a szolgálói. Ha a lélek a király lakába lép, az érzékek kívül maradnak, és semmiféle inger sem mozgatja meg őket. Maga a lélek pedig teljesen Teremtője birtokába kerülve nyugszik.''

Legerősebb élménye volt mindennap a szentmise. Közben minduntalan eksztázisba esett, úgyhogy szentmiséje esetleg öt óra hosszáig is tartott. Jézus halála vagy más esemény, amelyről az olvasmányokban szó esett, annyira hatott rá, mintha akkor történt volna. Egy virágvasárnapon a passió e szavainál: ,,A keresztre vele. -- szinte halottként zuhant a földre, és ezalatt saját szavai szerint valóban közel járt a halálhoz. Hasonlóképpen összeesett egyszer Pál megtérésének ünnepén e szavaknál: ,,Saul, Saul, miért üldözöl engem?'' (ApCsel 9, 4); hátrahanyatlott és karját kereszt alakban széttárva hosszú időn át fekve maradt. Amikor ismét lábra állt, könnyezett, gyengeségében az oltárra kellett támaszkodnia, majd így szólt: ,,Nagy hatalom volt ez, nagy hatalom.''

József számára nem fantáziájának játékáról volt szó, hanem annak közelségéről, Akit szeretett. Ő maga tette fel magának a kérdést: Miért szomorkodom Jézus halála miatt, amely mégiscsak nagyon rég történt? Miért tölt el szorongással a gyermek Jézus szemlélése, hiszen sok ideje annak, hogy Jézus gyermek volt? Az Úr maga válaszolt neki lelkében: ,,Egykor keresztre feszítettek, és meghaltam az emberekért; készségem azonban, hogy meghaljak érted, örökre megmarad. Egykor gyermek voltam; a szeretetben pedig mindig is az vagyok. Ha valaki gyermekként akar látni, gyermekként talál meg; ha megfeszítettként, a megfeszítettként talál rám; vagy megostorozottként, vagy más alakban mutatom meg magam neki. Szeretetem ugyanis olyan formában jelenik meg, amelyben az emberek emlékeznek rám és szemlélnek engem.''

József igazi élete -- mint az összes szenté -- az istenszeretetben állt. A szeretet gyakran annyira megragadta, hogy énekelnie kellett. Belső telítettsége saját maga által kitalált dallamokban áradt ki. Életében általában nagy szerepet játszott a zene: amint már említettük, első gyermekkori eksztázisa zenével kapcsolatban történt; később pedig megtiltották neki, hogy részt vegyen ünnepélyes istentiszteleteken és körmeneteken; mert az énekek hallatára csaknem bizonyosan eksztázisba esett.

Lelke olyan dolgok iránt volt érzékeny, amelyeket az átlagember észre sem vesz. Távolból megérezte a veszélyt, amelybe egy rendtársa utazása során került, tudott a pápa haláláról is, még mielőtt bármiféle hír érkezett volna róla. Aki találkozott vele, annak készen kellett lennie arra, hogy belelát a lelkébe. Némely embereket, akiknek lelkét bűn csúfította el, József olyan torznak látott, hogy sem jelenlétüket, sem beszédjüket nem tudta elviselni.

Korának nyugtalansága és kuszáltsága közepette világosságot és erőt sugárzott. Nem csoda, hogy a híre egyre jobban elterjedt. Bíborosok, püspökök, fejedelmek keresték fel, vagy ajánlották magukat imájába. A protestáns Braunschweig-Lüneburgi János Frigyes herceg a katolikus hitre tért általa. Mindig szegények és segítséget keresők vették körül, boldogok voltak, ha ruházatának egy kis darabkájához jutottak, és ezt a betegekre helyezték. Emlékezésül vagy ereklyeként sokan magukkal vitték legalább a kolostor falának egy darabkáját.

Rendi elöljáróinak mindez bizonyos gondokat is jelentett. Az ilyenféle rendkívüli ember, mint József nemcsak áldás környezete számára, hanem teher is. Az inkvizíció még élesebben figyelte a különös jelenségeket és a nép növekvő odaáramlását, és teljesen meglepetésszerűen avatkozott be 1653 júliusában. Józsefet megfigyelés végett a pietrarubbiai kapucinus kolostorba vitték és a külvilággal minden kapcsolatát megszakították. Ott-tartózkodásának híre azonban gyorsan elterjedt, s miséje alatt csakhamar összegyűlt a nép a templom előtt. Átküldték hát Fossombrone nehezen hozzáférhető kapucinus kolostorába. Végül a minoriták VII. Sándor pápához (1655--1667) fordultak kérésükkel, hogy József visszatérhessen egyik kolostorukba. A pápa hozzájárult, átvitelének azonban titokban kellett végbemennie. Éjjel vitték az Ancona tartományban lévő Osimo minorita kolostorába. Ott élt elrejtve és a rendtársaitól elválasztva, gyakori eksztatikus egyesülésben Istennel.

Amikor 1663 elején beteg lett, cellájában felállítottak egy kis orgonát; az orgonista játszott neki, ő pedig énekelt hozzá, és a többieket is arra szólította fel, hogy énekeljenek vele együtt. ,,A szamár kezd a hegyre felkapaszkodni'' -- mondta tréfálkozva, amikor érezte, hogy közeledik a vég. A közelgő halál hatására ezeket mondta: ,,A kéreg nem akar leválni a fáról'' és: ,,Borzalmas ez az átmenet.'' Utolsó napjaiban eksztázisban feküdt, belső tűz emésztette és így énekelt: ,,Lelkem, szeress, szeress!'' 1663. szeptember 18-án halt meg rendtársai körében.

,,A szent atya meghalt'' -- mondogatta a nép, amint ismertté vált halála. 1753-ban boldoggá, 1767. július 16-án szentté avatták.

Imádság:
Istenünk, te csodálatos bölcsességeddel azt akartad, hogy mikor egyszülött Fiad a földről fölmagasztaltatik, mindeneket magához vonzzon. Szent József érdemeiért és példájára add, hogy a földi vágyaktól megszabadulva, tökéletesen hasonlók lehessünk Szent Fiadhoz. Aki veled él és uralkodik mindörökké.


Szent Metód püspök † 311


Szent Zsófia és Irén vértanúnők és Kasztor vértanú.

Szent Zsófia, és Irén vértanúnőket Hadrián császár uralkodása alatt lefejezték, a szent Kasztor vértanút pedig halálra éheztették.

2017. szeptember 17., vasárnap

Assisi Szent Ferenc     stigmatizálásának ünnepe


165 vértanú

A főníciai Tirusban szenvedtek vértanúságot, Maximián császár keresztényüldözése idején, 310-ben és 310 körül, Köztük volt két egyiptomi püspök: Peleus és Nilus.


Szent Agatoklia vértanúnő

A vértanúnő egy Miklós nevű kereszténynek volt rabszolganője. Felesége, az ariánus tévtanítást valló Paulina 8 éven keresztül kínozta Agatokliát, kényszerítve őt, hogy forduljon el igaz hitétől és ő is az ariánus tévtanítást vegye fel. Olykor a nyakát kövekkel ütötte, máskor arra kényszerítette, hogy éles köveken mezítláb járjon, egyszer eltörte oldalát vaskalapáccsal, végül kivágta nyelvét. A szent vértanúnő nem hallgatott asszonya megtévesztő beszédeire, ezért börtönbe került és éhezett. Isten rendeletére madarak hoztak neki kevés gyümölcsöt a fákról. Asszonya végül vasrúddal ölte meg. Szenvedéseinek és halálának ideje teljesen ismeretlen.



BINGENI SZENT HILDEGÁRD bencés apátnő
*Bermersheim, 1098. +Rupertsberg, 1179. szeptember 17.
Az egyháztörténelem viharosan mozgalmas korszaka volt a 12. század: megkezdődtek a keresztes háborúk, a pápa és a császár között viszálykodás dúlt, Európát egyházpolitikai ellentétek osztották meg, s egy ellenpápa fellépésével a pápaságon belül is megoszlás támadt.

Hildegárd 1098 nyarán látta meg a napvilágot a Rajna-vidéki Vermersheim családban, melynek neve ma is él Bermersheim falu nevében. Közismertté Bingen városáról kapott nevén vált. E város közelében a rupertsbergi bencés apácakolostornak évtizedeken át apátnője volt.

Szent Hildegárd a középkor nagy női szentjei közé tartozik. Clairvaux- i Szent Bernát (lásd: A szentek élete, 470. o.) mellett ő is világossága volt századának, és olyan tisztelet övezte, amely egészen egyedülállóvá teszi.

A korabeli szokásoknak megfelelően Hildegárd nagyon fiatalon került a bencés apácák közé, hogy felneveljék. Első kolostori otthona Disibodenberg volt, ahol édesanyja egy barátnője vagy esetleg rokona, Boldog Jutta (1090 körül--1136) alapított kolostort. Hildegárd, akit szülei jámborul az apácák nevelő gondoskodására bíztak, hamarosan önként Istennek ajánlotta az életét. 1112--1115 között Bambergi Szent Ottó (lásd: 330. o.) püspök kezéből kapta a szerzetesi fátylat.

Amikor 1136-ban meghalt Jutta, a nővérek Hildegárdot akarata ellenére választották apátnőjükké. Gyenge alkata és betegsége miatt is tiltakozott a választás ellen, betegsége még a járásban is akadályozta. De csak a teste volt gyenge, lélekben erős volt, mint a bibliai erős asszony. Később írásaiban is, tevékenységében is férfias elszántságról és tetterőről tett tanúságot.

Zseniálisan tehetséges volt. Írásai közül a legjelentősebb misztikus- látomásos trilógiája: a rupertsbergi Scivias-kódex, Az Úr utainak ismerete (dogmatikus tartalmú), Az érdemszerzés könyve (erkölcstannal és erényekkel foglalkozik) és Az isteni művek könyve (a misztikus kozmológiát tárgyalja). A természettel és a gyógyítással foglalkozó írásai miatt az első német tudósnőnek és orvosnőnek is szokták nevezni, de hívják úgy is, hogy ,,a 12. század csodája'' -- nemcsak életszentsége, hanem tudománya miatt is.

Ám Hildegárd valójában inkább művész, mint tudós, akit Isten gazdag képzelettel és művészi érzékkel áldott meg. Művészi alkotóerejét a latin nyelvben is megcsillogtatta. Költeményei és dalai a középkori irodalom szakértői szerint csak a Sankt Gallen-i Boldog Notker (lásd: 192. o.) műveihez hasonlíthatók. A muzsika is a vérében volt. Szép daljátékát, Az erények körtáncát a nővérek eljátszották a rupertsbergi kolostorban és Bingenben. Különösen a rupertsbergi kolostor építésekor mutatkozott meg, hogy mennyi szellemi energia rejlik benne. Sok cselekedete nemcsak a 12. században, hanem ma is csodálatra méltó, ha meggondoljuk, hogy egy gyenge nőről, sőt, egy apácáról van szó.

Látnoki adottsága miatt ,,a német prófétanő'' nevet kapta, ami nem annyira a jövendőmondást, mint a jelen események megértését jelentette. Éppen ebből fakadt sok fájdalma, vajúdása, mert különleges látása következtében egészen más tanácsokat kellett adnia, mint amilyeneket az emberek vártak volna tőle.

Önmagáról csak így nyilatkozott: ,,egy nyomorult nőszemély'', ,,törékeny ember, akiben semmi állandóság nincs, hamu a hamuból és por a porból''. Csak azt mondta és azt írta, amit valaki más oltott beléje: ,,A megnyílt égből lángoló fényesség jött felém, olyan, mint a villám fénye. Áthatolt a fejemen, és lángba borította egész keblemet és szívemet, de nem égetett, csak melegített, ahogy a napfény melengeti a tárgyakat. És hirtelen megnyílt előttem a zsoltárok és az evangéliumok értelme... Mindezt láttam és hallottam és mégis vonakodtam attól, hogy leírjam mindaddig, amíg Isten ostorával betegágyba nem hajtott engem. Amikor aztán ott írni kezdtem, visszatért az erőm és felépültem a betegségből.''

Hildegárdot egyre többen keresték fel bonyolult, nehéz ügyekben jó tanácsért: papok és püspökök küldöttei, világi nagyságok követei és egyszerű emberek. Több száz a ránk maradt levelek száma, amelyeket Hildegárd a hozzá tanácsért fordulóknak, vagy olyanoknak írt, akiknek Isten általa üzent. Leveleit pápák, hercegek és püspökök olvasták. Merészelte, mert tennie kellett, hogy kora legnagyobbjai lelkiismeretéhez szóljon.

1147--1148-ban Szent III. Jenő (lásd: 347. o.) pápa Trierben tartózkodott, mert éppen zsinat ülésezett ott. A mainzi érsek beszélt neki Hildegárdról. Akkor a pápa kinevezett egy szakértőkből álló bizottságot, hogy a helyszínen tartsanak vizsgálatot. A bizottság vezetője, Albero (1080 körül--1152) püspök a következő jelentést tette: ,,Egy szenttől jöttünk vissza. Ez az apáca minden földi mérték fölött áll. Értelme, gondolkodása és beszéde nem ebből a világból való.'' A pápa megkérdezte: ,,Gyakorolja a szeretet cselekedeteit?'' A püspök gondolkodás nélkül válaszolta: ,,Úgy bánik a nyomorékokkal és koldusokkal, mintha az anyjuk lenne.'' A pápának még egy kérdése volt: ,,Alázatos lélek?'' -- ,,Nem fukarkodtunk a próbatétekkel, hogy megpróbáljuk alázatosságát -- felelte Albero --, de biztosíthatjuk Szentségedet arról, hogy életünkben sehol nem találkoztunk nagyobb alázatossággal. De az alázatosság olyan méltósággal és fenséggel párosult benne, hogy olykor a legszívesebben térdet hajtottunk volna előtte, hogy a tiszteletünket méltó módon kifejezzük!'' És akkor előlépett Clairvaux-i Szent Bernát és fénylő szemekkel, nagyon határozottan így szólt: ,,Amit hallottunk, az Isten üzenete. Ezekben a nehéz időkben Isten egy szegény kolostori cellában világosságot gyújtott, hogy vigasztaljon és utat mutasson. Szentatyám, a te feladatod arról gondoskodni, hogy ez a világosság véka alatt ne maradjon!''

III. Konrád császárnak, aki tanácsért és imádságért fordult hozzá, mert ,,rég nem úgy élek, ahogyan élnem kellene'' -- írta, ezzel a tömör megjegyzéssel zárja válaszát: ,,Javulj meg, hogy ne kelljen napjaid felett bánkódnod.'' Barbarossa Frigyes meghívta egy tárgyalásra ingelheimi palotájába, s 1163-ban kiváltságlevelet állított ki kolostora számára, de a császár minden kedveskedése sem akadályozta meg Hildegárdot abban, hogy világosan kifejezze rosszallását, amiért a császár megakadályozta az egyházszakadás felszámolását azáltal, hogy újabb ellenpápát állított. ,,Vigyázz -- írta neki --, nehogy a legfőbb Király szemed vaksága miatt elvessen téged!''

Hildegárd küldetése azonban elsősorban a papsághoz szólt. A papság és a szerzetesség elvilágiasodott, sok tagja elmerült különféle evilági ügyekben. A püspökök és az apátok közül nem egy szívesebben forgatta a kardot, mint hogy a pásztorbotot tartsa a kezében. A legjobbak pedig gyakran egymás közti vitákkal felcserélték erejüket. ,,Mindaddig, amíg a földi királynak szolgálunk, elhanyagoljuk a mennyei Király belső szolgálatát'' -- korholja az egyik püspököt, aki Barbarossa Frigyes szolgálatában serénykedett. -- Egy alkalommal meghívták Kölnbe, ahol szólnia kellett a katarok ellen. Meg is tette, de utána megdöbbentő vádat emelt a papok ellen: ,,Istent nem ismertek, embertől nem féltek. Nem olyan prédikátorok vagytok, amilyennek Isten látni akar benneteket. Részben lovagok, részben szolgák vagytok... gőg, dicsőség, szórakozás - - ezek jegyében telik életetek. Az Egyház pilléreinek kellene lennetek, de magatok is romokban hevertek a földön.''

Háromszor vagy négyszer hosszú utakat kellett megtennie, mert hívták, vagy lelkiismerete szava késztette. Járt Svábországban, Franciaországban, a Mosel-folyó mentén egész Lotharingiáig, a Rajna mentén pedig egészen a Ruhr vidékéig. Híres férfi- és női kolostorok káptalantermeiben állt a szerzetesek előtt Hirsauban, Maulbronnban, Kitzingenben, Werdenben és másutt. ,,Az élet igéit'' hirdette a papságnak, a püspököknek és a népnek Würzburgban, Barnbergben, Trierben, Metzben és Kölnben. Vigasztalt, bátorított, keltegette a lelkiismereteket, bűnbánatra indította a lelkeket, és békét közvetített.

A nép köréből férfiak és nők, elsősorban szomorú édesanyák sokan keresték fel kérdéseikkel és bajaikkal. Rupertsberg kolostora távoli vidékek rászorulói számára is menedékhely lett, sőt, a szent apátnő híre az ország határain is túl terjedt. Állandóan élt a kolostorban ,,hét szegény matróna'', azaz hét elhagyott szegény özvegy, akik életük utolsó idejében mégiscsak kaptak valami jót a földi élettől. Különösen a betegek áradtak seregestül a kolostor felé. Tudták, hogy a kolostornak gondosan ápolt gyógynövénykertje van, s hogy a falak között kenetekből, teákból és gyógycseppekből nagyszerű gyógyszertár rejtőzik, és ami ezeknél is fontosabb: anyai kézre találnak és olyan anyára, aki saját tapasztalatából ismeri a gyengeséget és a gyógyítás tudományát.

Minden dicsőítő szónál, amellyel tudományát és tehetségeit magasztalták, többet mond az a megállapítás, amelyet életrajza már az ifjú Hildegárdról elmond: ,,A szívében olyan szeretet lángolt, amelyből senki emberfia nem volt kizárva.'' És a másik megállapítás, amely attól a Gembloux-i Wibert szerzetestől származik, aki Hildegárdnak utolsó éveiben titkára volt: ,,Szeretetből mindenki szolgálója lett, állandóan készen arra, hogy a pillanat hívását kövesse... úgyhogy elmondhatta az Apostollal: Mindenkinek mindene lettem, hogy mindeneket megnyerjek.''

Ugyancsak Wibert így írja le a rupertsbergi kolostor életét: ,,A nővérek és mesternőjük egy szív és egy lélek. Buzgók Isten szolgálatában, fegyelmezettek, éberek, egymás iránt figyelmesek -- minden áhítatot és békét sugároz. Vasárnaponként pihennek a szövőszékek, az orsók, a tollak. Szent hallgatásban figyelik a jámbor olvasmányokat és éneklik a liturgia énekeit. Hétköznapokon azonban serényen dolgoznak: fonnak, szőnek, varrnak pirkadattól alkonyatig. A tétlenséget nem tűrik, s nem esik egy fölösleges szó sem. A kolostor termei nagyon egyszerűek, de szépek. Csővezeték viszi a friss vizet minden munkaterembe. Igen sok vendég jön-megy. Szolgák sürögnek- forognak. Az apátnő pedig teljes egyszerűségben, de méltóságosan irányít. Keresi, hogy mindenkinek mindene lehessen. Soha nem tétlenkedik.''

Ám a bencés szellem, amelyben Hildegárd élt és nevelt, visszatetszést keltett a nemesi származású kisasszonyok némelyikében, akik csak neveltetés céljából tartózkodtak a kolostorban. Hildegárd így ír erről: ,,Haraggal néztek rám, a hátam mögött engem hibáztattak és azt mondták, hogy a kolostori szabályzat fegyelme számukra elviselhetetlen teher.''

Ennek ellenére nem szabad úgy elképzelnünk Hildegárd kolostorát, mint valami örömtelen börtönt. Épp ellenkezőleg: derű és mértéktartó bencés aszkézis hatotta át az életüket. A szigorú vezeklésről Hildegárd ezt írta: ,,Az olyan föld, amit az eke össze-vissza szabdal, aligha fog rendes termést hozni. A túlságosan szigorú aszkézis megfosztja erejüktől az erényeket, és nem terem mást, csak büszkeséget. Mindent úgy kell elrendezni és szabályozni, hogy közben a szív öröme meg ne szökjék.''

Egy évvel a halála előtt Hildegárd nagyon közel került a kereszthez, ahogy ez Isten minden szolgájával megtörténik. Egy ifjú lovag, aki a mainzi érsek ellensége volt, és akit az érsek kiközösített, Hildegárd kolostorában keresett menedéket. Az apátnő és egy pap színe előtt bűnbánatot tartott, és a szentségeket felvéve halt meg. Hildegárd elrendelte, hogy a kolostor temetőjében temessék el. Akkor az érseki kancellária, ahol az ifjút mint kiközösítettet tartották számon, követelni kezdte, hogy vegyék ki a sírból holttestét és ássák el a temetőn kívül, mert nem méltó arra, hogy megszentelt földben, a hívők között nyugodjék. Hildegárd következetesen tiltakozott a halott háborgatása ellen, és saját kezével egyengette el a sírhalmot, hogy meg ne találják, hová temették. Levelet írt Mainzba, amelyben az egyházi hatósággal szemben tanúsított ,,engedetlenségét'' azzal magyarázta, hogy viselkedésére ,,az igaz Világosságtól'' kapott utasítást. A mainzi prelátusok azonban ezt nem fogadták el, s az ,,engedetlen'' apátnőt nővéreivel és kolostorával együtt interdiktum alá helyezték. Egy szerzetesnek el kellett vinnie a kolostorból az Oltáriszentséget, a harangokat nem húzhatták meg, és elhallgatott a zsolozsma is. Hildegárd személyesen sietett Mainzba, majd újra tollat ragadott, és az Itáliában tartózkodó érsekhez fordult, de hiába, az érsek hajthatatlan maradt. Hildegárd nem hagyta annyiban a dolgot. Végül ezt írta az érseknek. ,,Kaptam egy látomást: jobb nekem, ha emberek kezébe esem, mintha megszegem az én Istenem parancsát.'' Hosszas tárgyalásokra és befolyásos emberek közbenjárására volt szükség ahhoz, hogy az érsek végül feloldja az interdiktumot.

Nem sokkal ezután Hildegárd a halálra készült. 1179. szeptember 17-én hajnalban költözött át ebből a világból, hogy az örök haza felé vivő hosszú zarándokút fáradalmaitól végre megpihenjen. Nemcsak a rupertsbergi apácák siratták, hanem messzi vidékek népe is, mert valamennyien anyjukat veszítették el benne.

Halála után a renden belül főként az általa alapított kolostorokban tisztelték, sírjához zarándokok jártak, s a 13. századtól a hagiográfiában szentként tartják számon. A hivatalos szentté avatást többször is elindították, de a lezárásig nem jutott el. A 19. század elején a kolostorok feloszlatása után Hildegárd tisztelete Eibingenben élt tovább. Az egész bencés rend 1916. szeptember 17-én vette fel ünnepét a naptárába.


Szent Lambert     püspök vértanú † ~ 706


BELLARMIN SZENT RÓBERT

*Montepulciano (Toszkána), 1542. október 4. +Róma, 1621. szeptember 17.
,,1542. október 4-én született. Szülei jámbor emberek voltak, különösen az édesanyja, akit Cinthiának hívtak és II. Marcellus pápa egyik nővére volt. Cinthia a jezsuita renddel páter Broët Paschasius révén ismerkedett meg. Paschasius atya a rend első tíz tagjának egyike volt, és betegsége miatt gyógyfürdő-kúrára jött Montepulcianóba. Ezt az atyát Cinthia nagyon tisztelte és szerette, s általa a jezsuitákat is, olyannyira, hogy az volt a kívánsága: bárcsak mind az öt fia beléphetne a rendbe.''

Így kezdi Bellarmin Róbert bíboros rövid önéletrajzát, amelyet hetven éves korában vetett papírra. E néhány sor is érzékelteti a légkört, amelyben az öt fiú közül harmadikként fölnőtt. 1560-ban lépett be a jezsuiták közé, akiket a szülővárosában működő jezsuita kollégium növendékeként volt alkalma megismerni. Ragyogó tehetséggel megáldva a tudományos és írói munkásságban találta meg életének értelmét. ,,Felismerte, hogy a tudományokban való előrehaladáshoz elengedhetetlenül szükséges a szüntelen tanulás, és tanítói képességét arra kell használnia, hogy másokat is világossághoz juttasson.'' Nyolcvan évesen elmondhatta, hogy szerzetesi életének első napjától fogva soha nem kereste a kényelmet, és szüntelenül dolgozott.

Már pappá szentelése előtt, 1569-től tanított Löwenben, és minden vasárnap előadásokat tartott az egyetemistáknak. 1570 nagyszombatján Gentben szentelték pappá. Hat évvel később a Római Kollégium professzorának hívták meg. A Római Kollégium a jezsuita rend központi tanulmányi intézete volt, amelyet XIII. Gergely pápa idejében szerveztek meg, és a pápa iránti tiszteletből a ,,Gregoriana Egyetem'' nevet kapta.

A teológia tantárgyai közé Bellarmin professzor emelte a kontroverzteológiát, azaz a reformáció által vitatott teológiai tanítás kérdéseinek rendszerét. Előadásait négy nagy kötetben, Kontroverziák címmel 1586 és 1593 között adta ki Rómában. Ez a mű volt az ellenreformáció elméleti-tudományos oldala. Szerkezetében és anyagában a kor igényeit elégítette ki. A sors iróniája, hogy éppen a minden erejével a katolikus tanítás mellett harcba szálló Bellarminnak kellett megérnie, hogy a Kontroverziák első kötetét V. Sixtus pápa indexre tette, mert nem tetszett neki, ahogyan a szerző a pápa evilági hatalmát tárgyalta. Néhány hónappal később azonban a következő pápa fölülvizsgálta és hatálytalanította az intézkedést.

A pápai udvarban azonban tovább folytatódott az intrika Bellarmin ellen. 1594-ben, VIII. Kelemen idejében újra kifogásokat emeltek a Kontroverziák ellen. Az sincs kizárva, hogy egyik rendtestvére, a spanyol Toletanus állt az egyébként áttekinthetetlen áskálódások mögött, aki bíboros létére mindenáron meg akarta akadályozni, hogy Bellarmin is a bíborosi testület tagja lehessen. S való igaz, hogy Bellarmint, aki 1592 óta a Római Kollégium rektora volt, még mielőtt lejárt volna a három évre szóló megbízatása, kétéves szolgálat után provinciálisként Nápolyba küldték, azaz eltávolították Rómából. Kétségtelen, hogy ebben az intézkedésben a rendi vezetőség csak időleges megoldást látott, amit kényszerűségből alkalmaztak. Bellarmin tanári képességei ugyanis annyira nyilvánvalóak voltak, és a kormányzat feladatához annyira nem volt sem tehetsége, sem kedve, hogy ez a munka csak átmeneti jellegű lehetett. Önéletrajzában nem bocsátkozik az eset okainak elemzésébe, de egy jelentőségteljes mondatot mégiscsak leírt: ,,E hivatalában (ti. mint provinciális) sem töltött teljes három esztendőt, mert Toletanus bíboros halála után, 1597 januárjában VIII. Kelemen pápa visszahívta Rómába.'' Ezzel a mindenki által régóta áhított bíbornokság útjából elhárult az utolsó akadály is, és 1599 márciusában Bellarmin bíboros lett.

Még egy alkalommal részt kellett vennie teológiai küzdelemben. Az isteni kegyelem és az emberi szabad akarat viszonyáról a domonkos teológusok képviseletében Banez, a jezsuiták képviseletében Molina vitatkozott egymással. VIII. Kelemen a domonkosok véleménye felé hajlott. Bellarmin nagyon őszintén föltárta a pápa előtt a vita minden nehézségét, és óvta attól, hogy elhamarkodottan állást foglaljon és eldöntse a vitát.

Őszintesége jutalmaként a pápa Capua érsekévé nevezte ki, azaz ismét eltávolították Rómából. Ebben az esetben is ezt a jól bevált elvet alkalmazták: Promoveatur, ut amoveatur, azaz: Léptessük elő, hogy megszabaduljunk tőle.

1605. március 3-án meghalt VIII. Kelemen, és Bellarmin részt vett a konklávén, amely XI. Leó pápát választotta meg. De mindössze négy hét után az épp hogy megkoronázott pápa meghalt, és ismét konklávét kellett tartani. A nagyon befolyásos spanyol király három jelöltet támogatott: Baroniust, Bellarmint és Borghese bíborost. Baronius mindent megtett, hogy barátját, Bellarmint válasszák meg, de végül is hármuk közül Borghese lett a pápa, és az V. Pál nevet vette föl. Közvetlenül a választás után így írt Bellarmin egyik barátjának: ,,Azt, hogy Ön azt hitte, hogy megválasztanak pápának, és ezt kívánta is, jóakarata megnyilvánulásaként fogadom. Én azonban ezt a legnagyobb méltóságot nemcsak hogy soha nem kívántam, hanem mindig iszonyodtam tőle, és teljes szívemből kértem az Urat, emlékezzék meg gyengeségemről, és ne engedje, hogy valaha ilyen veszedelmes magasságba kerüljek.''

Az újonnan megválasztott pápa már nem engedte vissza a híres teológust számkivetésébe, hanem ott tartotta maga mellett teológiai tanácsadónak. Ettől fogva haláláig Bellarmin bíboros a legfontosabb kongregációkban töltött be fontos hivatalokat, és azoknak az éveknek az egyházpolitikai vitáiba súlyos védőiratokkal avatkozott be a pápa oldalán. Egyik kollégája, a bíboros kollégium dékánja mondta Bellarmin halálakor: ,,Megtiszteltetésként tartom számon, hogy döntéseink meghozatalában mindig követtük az ő véleményét, mert mindig ez volt a legbiztosabb és a legjobb. És nem én voltam az egyetlen, aki az ő nyomában jártam. Mi, bíborosok, majdnem valamennyien követtük őt. Nem is egyszer fordult elő, hogy a tizennégy tagot számláló kongregáció egységesen megváltoztatta véleményét, miután meghallgattuk Bellarmint. Ilyen nagy volt személyének és tudásának a súlya. Halála után az emlékezete is így hat tovább: döntéseire tudunk támaszkodni, és tanácskozásainkon továbbra is orákulumként fog szerepelni, akivel szemben nem lehet ellenvélemény.''

A leghíresebb ügy, amellyel Bellarmin azokban az években foglalkozott, a Galilei-per első szakasza volt. Mint teológus biztos volt abban, hogy a csillagász pontos megfigyelései és a Szentírás lapjain írásba fektetett kinyilatkoztatás között nem lehet ellentmondás. Csupán azt a téves következtetést vonta le ebből, hogy Galilei véleménye nem lehet igaz, mert bizonyítékait nem tekintette véglegesnek és lezártnak. Az Officium megbízásából 1616. február 26-án Bellarmin közölte Galileivel a végzést, amely a vitatott kérdésben hallgatást parancsolt neki. Nyilvánvaló, hogy Bellarmin minden tehetsége és a matematika és a csillagászat iránti személyes érdeklődése ellenére túlságosan rabja maradt kora közfelfogásának, és nem tudott elfogulatlanul ítéletet alkotni a kérdésben. Mindenesetre hatalmas tekintélye révén lett volna rá módja, hogy a Galilei-pernek az Egyházra nézve oly szerencsétlen kimenetelét megakadályozza.

Az utolsó mű, amely a fáradhatatlan szent tollából kikerült, ezt a címet viseli: A jó halál művészete. Az 1620-ban megjelent könyv lelki végrendeletének tekinthető, hiszen röviddel megjelenése után saját maga is megízlelte a halált, és bizonyította annak hitelességét, amit leírt. 1621. szeptember 1-én látogatta meg a Quirinalon lévő Szent András-novíciátusban a bíborost a fél évvel korábban megválasztott XV. Gergely pápa. Szeptember 17-én halt meg Bellarmin Róbert, majdnem nyolcvan évesen.

Három évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy 1923-ban boldoggá avassák, jóllehet Rómában a halála után sokan remélték, hogy a szentté avatására is igen hamar sor kerül, s a tisztelete is megkezdődött. A Bellarmin-ügy azonban több szempontból problémás volt. Egyházpolitikai szempontokra is tekintettel kellett lenni, mert Franciaország megneheztelt Bellarminra egy írása miatt, amelyben a pápa tekintélyét védelmezte, s a franciák találva érezték magukat. Az Egyházon belül sok ellensége volt a jezsuita rendnek is, akik úgy érezték, hogy magát a rendet rövidítik meg, ha megakadályozzák a jezsuita biboros szentté avatását. Így érthető az ügy elhúzódása. Annál föltűnőbb volt, hogy már két évvel a boldoggá avatás után, halálának 310. évfordulója napján XI. Pius pápa szentté és egyházdoktorrá avatta.

Nem csoda, hogy Bellarmin Róbert a nép körében nem lett ismert szent. Egész élete és tevékenysége ismeretlen maradt a nép előtt. Ez azonban nem csökkenti az egész Egyházat érintő jelentőségét. Bellarmin ugyanis hosszú időn át meghatározó szerepet játszott az Egyház teológiájában -- éppen ezért kapta az egyháztanító megtisztelő címét. Kimagasló tehetsége egyoldalúságot is jelentett. Az egyik római követ, aki jelentést küldött a pápaválasztás idején az egyes bíborosokról, ezt írta Bellarminról:

,,Bellarmint jósága miatt nagyon kedvelik, de tudós, aki csak a könyvek között él, és nincs jártassága a gyakorlati kérdésekben. Nem volna jó pápa, mert kizárólag az Egyház érdekeit tartaná szem előtt, és nem venné számításba a világi fejedelmek érdekeit. És nagy gondot jelentene neki bármilyen ajándék elfogadása.''

Egyoldalúságának volt természetes következménye az is, hogy részese lett a teológusok közötti vitáknak, s ezzel elég sok ellenséget szerzett, akikben a teológiai véleménykülönbség személyes ellentétté is alakult. Ezért volt szükség oly hosszú időre, hogy a szent bíborossal szemben kialakult előítéletek mind elhalványuljanak.

Ünnepét 1932-ben vették föl a római naptárba, május 31-re. 1969-ben halála napjára, szeptember 17-re helyezték át.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Róbert püspököt csodálatos erővel és tudással ékesítetted, hogy megvédje Egyházad igaz voltát, engedd, kérünk, az ő közbenjárására, hogy néped mindig sértetlenül őrizze a hitét!

Példája:
    Legyél kiváló tudású ember, és csak azután kezdj vitákba!


Szent Szatirus     hitvalló † 377


Szent Teodotia vértanúnő


Alexander Severus római császár uralkodása alatt, Simplicius helytartót Kappadóciába küldték. Jelentették, hogy van a városban egy Teodotia nevű gazdag keresztény asszony. A helytartó sokáig győzködte, hogy tagadja meg Krisztust, de eredménytelenül. Sokféleképpen kínozták, majd börtönbe zárták. Nyolc nap múlva a börtön magától kinyílt, Teodotia sértetlenül jött ki belőle. Ezután tüzes kemencébe dobták, de sértetlenül maradva, két fehér ruhás ifjúval énekelt. Végül Niceába vitték a vértanúnőt. Ott, belépve egy bálványtemplomba, az összes szobor leesett és összetört. Simplicius ezután megparancsolta hogy fejezzék le. Így nyerte el a vértanúi koronát 230 körül.


Szent Zsófia vértanúnő és három lánya Hit, Remény és Szeretet

Hadrián császár uralkodása idején élt Rómában egy keresztény özvegyasszony. A neve Zsófia, ami bölcsességet jelent. Ebben a szellemben élte életét. Volt három lánya, akiknek a legfontosabb keresztény erények neveit adta: Hit, Remény és Szeretet. A leányok, keresztény szellemű nevelést kapva, kitűntek istenfélelemben. Isten ezenkívül testi szépséggel is megáldotta őket. Hírük ismeretes volt egész Rómában. A császár, hallva róluk, látni kívánta őket. Az anyjukkal együtt megjelenő 12, 10 és 9 éves lányok, a keresztény jámborságtól ékeskedtek, anyjuk imái és oktatásai, és Krisztus iránti szeretettől megerősítve készek voltak arra, hogy vértanúságot szenvedjenek. A császár első látásra meglátta rajtuk, hogy keresztények. Mindnyájan bátran megvallották előtte keresztény hitüket. Hitüket megtagadni nem akarták, azért kegyetlen kínzásokat viseltek el. A három leányt anyjuk szemeláttára kínozták meg szörnyű kínokkal. Megtüzesített rostélyra fektették őket, majd forró olajba dobták. Éles vassal metszették, kocsihoz kötötték, vasakkal verték őket, úgy, hogy testük szinte darabokban szakadt szét. Jézus Krisztus a kínzások között bátorította és erősítette őket, hogy élve maradjanak. Végül mindnyájukat lefejezték. Az anya szívének természetesen fájt mindaz, ami gyermekeivel történt. Keresztény hősiességgel nézte őket, és bátorította a kitartásra mindhalálig. Szívesen vállalta volna ő is velük a vértanúi halált. A kínzó azonban még nagyobbra akarta növelni az anya fájdalmát gyermekei elvesztése miatt. Szabadon engedte, de megparancsolta, hogy temesse el gyermekeit. A hős anya, Zsófia ezt is megtette. Három napon át ült imádkozva gyermekei sírjánál, és akkor Isten őt is magához vette. Ez 137-ben történt.