2016. december 26., hétfő

Az Istenszülő istenanyasága

A mai napon, bizánci Egyházunk szokása szerint, annak a szent személynek szentelünk ünnepet, aki a tegnapi nagy ünnep titkánál a legnagyobb szerepet játszotta. Mária ez a személy. Álta1a lett Isten Fia emberré. Mária, mint anya teljesítette a legfőbb szolgálatot ennek megvalósulásában. A mennyei Atya úgy rendelkezett, hogy Istenember Fiának emberédesanyja legyen, aki ugyanúgy hordozza, világra szüli és gondozza az emberré lett Megváltót, mint bármelyik földi anya. Mivel nem csupán az ember Jézust hozta a világra, hanem az istenembert, jogosan nevezzük őt Istenszülőnek.

Az istenszülő Mária, a Megváltó édesanyja anyasága mellett megőrizte a szüzességét is. Ez a páratlan kiváltság nála teljesen az isteni gondviselés műve volt. Szent Ágoston szerint: „Mária szűz maradt az ő Fia fogantatása közben, szűz maradt szülés közben, szűz maradt Őt hordozva, szűz maradt Őt keblén táplálva, szűz maradt mindig.” Szentképein a fejkendőjén levő három csillag erre a kiválóságra utal. Ezért Egyházunk őt mindenkorszűz Máriának is nevezi.

A mai napon emlékezünk meg a legszentebb Istenszülőnek és szent Fiának Egyiptomba való meneküléséről is. Heródes zsidó király a napkeleti bölcsektől tudomást szerzett, hogy megszületett a zsidók újszülött királya. Hatalmának féltéséből Jézust meg akarta ölni. Isten angyala azonban álmában figyelmeztette Szent Józsefet, hogy mindhárman meneküljenek Egyiptomba. Szent József engedelmeskedett a parancsnak és még azon éjjel elmenekültek. Csak Heródes király halála után tértek vissza hazájukba, és telepedtek le Názáretben.


Szent Dénes     pápa és hitvalló, † 268       


Szent Eutim felszentelt vértanú

Eutim Konstantin és Iréne császárok uralkodása alatt élt. (780-97, 97-802.) Először szerzetes volt. Élete minden erénytől tündöklött. Kitűnt a szentképek iránti tiszteletben is. A Kis-Ázsiában levő Szardika püspökévé szentelték. Részt vett a képrombolók ellen tartott VII. egyetemes zsinaton, ahol buzgósággal védelmezte a szentképek tiszteletét. A szentképek tisztelete miatt háromszor is szenvedett hosszú ideig börtönt. Püspöki székvárosába sem térhetett vissza. 840 körül szenvedett vértanúságot. Testét 4 oszlop közé kötözték, ütötték, úgy hogy elborították a sebek és feldagadt. Rövid idővel utána, mint hitvalló békében hunyt el.


Szent Evareszt atya

Szentünk a kis-ázsiai Galácia tartományban született nemes szülőktől. Jó nevelést kapva jó erkölcsű és erényes ifjúvá serdült. Nagy vonzalmat érzett a szerzetesi élet iránt. Atyjával egy ügyben Konstantinápolyba ment. Ott a Sztudion kolostorban lett szerzetes. Sok és nehéz vezekléseket téve halt meg 75 éves korában 825 körül.


SZENT ISTVÁN DIÁKONUS
+Jeruzsálem
István diákonus vértanúságát Szent Lukács örökítette meg az Egyház számára az Apostolok Cselekedeteiben (6,1--8,2). E két fejezetben Lukács nem annyira a vértanúságot hangsúlyozta, mint inkább azt az üdvtörténeti fordulatot, amelynek dátuma István halálának napja: a fiatal Egyház Jeruzsálemből szétszóródik ,,Júdeába és Szamariába'', majd a pogányok közé is, s ezáltal egyre szélesebb körben terjed az Evangélium.

István a hét diákonus egyike, akiket az apostolok azért választottak, mert feszültség támadt a görög nyelvű és hellén kultúrájú, valamint a jeruzsálemi hívek között. A görögök úgy érezték, hogy az ő özvegyeiket elhanyagolják az alamizsnaosztásnál. Az apostolok ezért úgy határoztak, hogy megbíznak hét hellén férfit az asztal szolgálatával, s ők az imádságnak és az ige szolgálatának élnek. E férfiak a hellén keresztények tekintélyes képviselői lehettek, s emellett igazi apostolok, akiket nem lehet ugyan együtt említeni a Tizenkettővel, de teljes bátorsággal hirdették az Evangéliumot, és magukkal vitték egész Júdeába.

A hét diákonus közül Lukács kiemeli Istvánt, ,,ezt a hittel és Szentlélekkel eltelt férfit'' mint igazi keresztényt. Isten nagyobb mértékben tette őt kegyelme eszközévé, mint a másik hatot, ezért művelt csodákat és jeleket a nép körében. Emellett a bölcsesség ajándékából is bőségesebben részesült, ennek köszönhetően hirdette oly nagy erővel Isten igéjét:

,,István kegyelemmel és erővel eltelve csodákat és jeleket művelt a nép körében. Erre a libertinusok, cireneiek, alexandriaiak, kilikiaiak és asiaiak zsinagógájából némelyek ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek Istvánnal, de bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak helytállni.''

Az elbeszélésben Istvánt nemcsak bölcs és Szentlélekkel eltelt tanúnak, átütő erővel érvelő szónoknak láthatjuk, hanem látnoknak is, akinek arca fölragyog, mint egy angyalé, és arra is méltónak találtatott, hogy Isten dicsőséges jobbján meglássa az Emberfiát.

Lukácsnak azonban nem az a célja, hogy elmélkedés tárgyául állítsa elénk a szent diákonus alakját, hanem az Egyház története szempontjából látja fontosnak István szerepét, mert az ő halála vezeti be az Egyház elszakadását a Templomtól és a zsidóságtól. István személyében és küldetésében világosan láthatóvá válik a lelkek szétválása, hasonlóan ahhoz, ami Jézus körül lejátszódott. Nem véletlenül válik a tanítvány életének vége is hasonlóvá Mesteréhez. Minden égi ajándékot a szolgálatra kapott István, aki a szó eredeti értelmében, teljes egészében szolga, ,,diákonus'' volt.

Miként Jézust, Istvánt is a főtanács elé állították, és ez a jogi hatóság folytatta le a pert. Ugyanazokkal a vádakkal léptek föl ellene, mint Jézus ellen: ,,Embereket fogadtak föl, hogy állítsák: ťHallottuk, hogy káromló szavakkal illette Mózest és az Istent!Ť Fölizgatták a népet, a papokat és az írástudókat, úgyhogy rárontottak, megragadták, és a főtanács elé hurcolták. Ott hamis tanúkat szólaltattak meg, akik állították: ťEz az ember folyvást a szent hely és a törvény ellen beszél!Ť'' (ApCsel 6,11--13).

Istvánon beteljesedik Krisztus ígérete: ,,Amikor majd a zsinagógákba vagy a hatóságok és a hatalmasságok elé hurcolnak titeket, ne gondolkodjatok rajta, hogyan védekezzetek és mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában majd megtanít benneteket rá, hogy mit kell mondanotok'' (Lk 12,11--12). Ezért tudja István is, hogy mit kell mondania. Áttekinti Izrael egész történetét, az üdvtörténetet, amelynek során Isten oly sokszor művelt csodákat a nép érdekében. Felsorolja Isten csodatetteit és a nép ellenkezését, mert ,,atyáink szívük mélyén visszavágytak Egyiptomba'' (7,39). István a maga prófétai látásával látja, hogy a történelem vonalai egy pontban találkoztak: Isten elküldi egyszülött Fiát, az Igazat, s a zsidók, mert keménynyakúak és körülmetéletlen a szívük, keresztre feszítették őt. És ekkor a történelem vonalai ismét tágulni kezdenek a jövő felé: Isten már nincs a Templomhoz és az ,,az ő népéhez'' kötve. Az örömhír most terjedni kezd a pogányok felé: ,,A Magasságbeli nem lakik emberi kéz emelte hajlékban, ahogy a próféta is mondja: ťAz ég az én trónusom, s a föld lábam alatt a zsámoly.Ť Milyen házat építhettek nekem -- mondja az Úr --, hol lehetne a pihenőhelyem? Hát nem az én kezem alkotott mindent? Ti vastagnyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek, mindig ellenálltatok a Szentléleknek, s mint atyáitok, olyanok vagytok ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Mind megöltétek azokat, akik az Igaz eljöveteléről jövendöltek. S most ti lettetek árulói és gyilkosai, ti, akik az angyalok közreműködésével átvettétek a törvényt, de nem tartottátok meg!'' (7,48--53).

A vádlott védőbeszéde súlyos vádként hullott a vádlókra, amit azok meg is értettek, azért vicsorították rá a fogukat. István azonban kimondta az ítéletet: ,,Látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint ott áll az Isten jobbján!'' Igen, a Bírót látta, aki fölment a mennybe, és a saját szava szerint megtagadja azokat, akik megtagadják őt. Elvétetik tőlük az örömhír, s akik most köveket ragadnak, hogy Istvánt elhallgattassák, a végső ítélet előtt állnak.

István a halálával megpecsételte bátor tanúságtételét. De a mennyei Bíró, aki ellenségei ellenére ment föl a mennybe, állja a szavát, és megvallja azokat, akik megvallják őt. Az igaz tanú, aki Mesteréhez annyira hasonlóan hal meg, nem hiába kiáltja: ,,Úr Jézus, vedd magadhoz a lelkemet!'' (7,59).

István annyira diákonus, annyira jó értelemben szolga volt, hogy Lukács a vértanúsága történetét is egészen az Evangélium terjedésének szolgálatába állíthatta. És ez minden szent életében így van: a személyük egészen eltűnik a szolgálatuk mögött, amit Isten megbízásából a keresztény közösség, az emberek, a világ és az üdvtörténet javára végeznek. Maga Jézus is így fogta föl életét: ,,...az Emberfia nem azért jött, hogy őt szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon és odaadja az életét'' (Mk 10,45). Az igazi tanítványok, a szentek, ebben követik Krisztust, aki erre hívja őket.

István diákonus ünnepét a legrégibb liturgikus források december 26- ra teszik.


--------------------------------------------------------------------------------

Képzeljük magunk elé a történteket, ahogyan Szent Lukács leírta, s ahogy Karácsony másnapján hallani szoktuk a szentmisében.

István a főtanács előtt először halkan, az igaza tudatában lévő ember nyugalmával beszél, ám egyszer csak villámot vet a tekintete, és mint a vihar, úgy csap le a főtanács tagjaira.

Szavaitól zűrzavar támad: a főtanács tagjai fölugrálnak a helyükről, és dühük jeléül a fogukat vicsorítják feléje. Amikor István elmondja látomását, tovább nem fékezik magukat: a főpap megszaggatja a ruháját, a többiek ordítva befogják a fülüket, hogy ne hallják a ,,káromlást''. Ezzel a pernek vége is szakadt, hiszen a hallott káromlás után nem volt szükség többé tanúkra. A káromlás büntetése a megkövezés volt. A főpap talán még megkísérelte, hogy a formaság kedvéért ítéletet hirdessen, de az általános kavarodásban erre már senki nem figyelt oda. Mintha eszüket vesztették volna az emberek, rárohantak Istvánra, és hangos kiabálás közepette tuszkolták vonszolták ki a teremből, ki a városon kívülre, hogy ott haljon meg. Vitték végig Jeruzsálem utcáin a Damaszkuszi-kapu felé, hogy ott hajtsák végre a megkövezést.

,,De hát mi rosszat tett?'' -- kérdezgették néhányan félénken, akik látták Istvánt a fékevesztett tömeg gyűrűjében. A tömeg azonban nem gondolkodott, csak ordított és tolongott az áldozat körül. Elérvén a kapuhoz, gúnyos kiáltások közepette kitaszították, hogy fusson az életért, ha tud. István azonban nem fut el a kövek elől. Hanem amikor hullani kezdtek rá a kövek, ő térden állva így könyörgött: ,,Uram, ne ródd föl nekik ezt bűnül!'' -- és e szavakkal elszenderült.

Saul pedig, aki ezeknek tanúja volt, és a megkövezők az ő lába elé tették le a ruhájukat, ugyanezen a kapun át indult el egy héttel később Damaszkuszba. Akkor, ismét elhaladva a hely mellett, a szíve valószínűleg gyorsabban kezdett verni, hiszen hallotta István utolsó imádságát. Önkéntelenül is a szeme elé kapta a kezét, majd lova oldalába vágta sarkantyúját hiszen Damaszkusz még messze volt. Nem is sejtette, hogy még mielőtt beérne Damaszkuszba, találkozni fog Azzal, aki a vértanú diákonus helyére belőle formál apostolt, hogy az Evangélium egyre szélesebb körökben terjedjen a pogányok között.


--------------------------------------------------------------------------------
Kérünk, Istenünk, add, hogy követhessük azt, akit tisztelünk, és megtanuljuk ellenségeinket is szeretni, mert Szent István diákonus vértanúságát ünnepeljük, aki a gyilkosaiért is tudott imádkozni!




Szent Konstantin atya

Szentünk a frigiai Szinadéban született. Eredetileg zsidó volt. Kis korában meglátott egy keresztényt, hogy az ajkaira a kereszt jelét rajzolta. Ezután tisztelettel viseltetett a keresztények külső jelei iránt. Egy idő után elhagyta szüleit és megkeresztelkedve szerzetessé lett. Keresztsége előtt, megcsókolva a keresztet, azt fejére tette. Attól kezdve a kereszt jele fején maradt és őrizte őt haláláig. Szent életéért Istentől megkapta a csodatevés és jövőbe látás adományait. Élt és meghalt a VIII. században.

BOLDOG JABLONSKA MÁRIA BERNARDINA III. r. (1876-1940)
Amikor Albert testvér (1. dec. 25.) a koldusok, hajléktalanok szolgálatára megalapította a Szegények Szolgái kongregációt, Krakkó városának szerzodésben elkötelezte magát, hogy a nokre is gondot visel s azok menedékhelyeit is pártfogásába veszi, mert - mondta - csak így haladhat a társadalom „két lábbal”. Ehhez noi munkatársakra volt szüksége. Az elso, az 50 éves Anna Lubanska (rendi nevén Franciska) novér volt, aztán jelentkeztek többen is. 1891 elején már heten vannak s Dunajewski bíboros-érsek kezébol átveszik a férfiakéhoz hasonló durva szövésu rendi ruhát, ok a Szegények Szolgálói kongregáció elso tagjai. A kerítoasszonyok, banditákkal összefogva valósággal ostrom alá veszik a novérek szállását s az érseknek kell eroteljesen beavatkoznia. Késobb már nem háborgatták oket.
A rend igazi „anyja” azonban Maria Jablonska Bernardina novér lesz. A 18 éves fiatal leány sugárzó kedvességével, éles értelmével, föltétlen nagylelkuségével valóságos tükre Albert testvér lelkének. Órák hosszat ül lábánál (szék sincs a szálláson), és hallgatja mestere oktatását. A lélek kezdeti ujjongó szárnyalása után hamarosan sötét alagút vár rá, míg végül Albert testvér menti ki ebbol: az Istennek való teljes odaadás aktusa által. Húszéves, amikor Albert testvér fonöknové teszi. Atyja halála után ugyanolyan makacsul védi meg annak szellemét, elsosorban a szent szegénységet, mint valaha Assisi Klára Ferenc örökségét. Ot bízták meg a rendi szabályok kidolgozásával, melynek kiválóan megfelelt. Közös gyóntatójuk Bernardina novért Albert testvér „csodálatos kiegészítojének” és szellemi örökösének nevezte. Ugyanaz az eszme hevítette oket. Utolsó hónapjaiban cukorbaja következtében kelések és sebek borították el testét. Isten egy régebbi felajánlását hallgatta meg így. Halála elott mondta: „Mindent, amit életemben tettem, Istenért tettem.” Végso szavaival az Egyház sorsáért aggódott és azt kötötte leányainak a lelkére, hogy tegyenek mindenkivel jót. 1939-ben, tehát kb. halála idején 55 házban több mint 500 novér muködött. Sokan jelentkeztek magasabb képesítéssel, érettségivel, ápolói diplomával. Gondozóintézetekben gyógyíthatatlan betegek, vakok ellátásában tevékenykednek. Bernardina novért 1997-ben avatta boldoggá II. János Pál pápa.
Albert testvér (és követoi is) a szentferenci stílus sajátosságait viselték. A „szent gondtalanság” jelszavát sokszor hangoztatta. Ha kiürült az éléskamra, nem volt mit adni a gondozottaknak, rászólt csüggeteg fiaira: „Nem szégyellitek magatokat, hogy ilyen kevés a hitetek? Hát mit gondoltok a Gondviselésrol? Aztán imádkozni kezdett: Uram, magad mondtad, hogy azoknak, akik eloször Isten országát keresik, minden más hozzáadatik. Szegény, haszontalan fickók vagyunk, de egész biztosan Isten országát keressük. Hát add meg a többit!... És nem csalódott.”

Imádság:
Istenünk, te Boldog Mária Bernardina novért Szent Albert hu tanítványává és muve folytatójává tetted. Közbenjárására add, hogy a jót, amit tennünk kell, felismerjük és egész szívvel meg is tegyük. Krisztus, a mi Urunk által.