2016. december 21., szerda

Szent Julianna vértanúnő

Gazdag szülők gyermeke volt Nikomédiában. Szülei pogányok voltak. Amikor szépsége kezdett kibontakozni, és jó erkölcsei megmutatkozni, egy császári hivatalnok: Eleusziosz, nagyon korán eljegyezte őt. A házasságot későbbre tervezték, ha a kislány felnő. Időközben Julianna hallott Krisztus hitéről, hitt Benne és titokban keresztény lett. Atyja erről nem tudott, anyja közömbös volt a vallás iránt. Amikor már eljött a házasság ideje, Julianna elutasította, hogy pogánnyal házasságra lépjen. Atyja előbb hízelgéseivel akarta más belátásra bírni, aztán a veréshez folyamodott, amíg ki nem fáradt. Aztán rábízta vőlegényére, hogy tegyen vele, amit akar. Mivel helytartó volt, ítélőszéke elé állította a leányt. Hat katona ütlegelte kifáradásig, de Julianna mindezeket békében tűrte. Hajánál fogva felfüggesztették sok ideig, aztán börtönbe vetették. Eztán tüzes kemencébe került, de könnyei eloltották a tüzet. Végül kard által nyerte el a vértanúságot 304-ben. Látván kínjait és állhatatosságát, 500 férfi és 130 nő hitt Krisztusban és lett keresztény. Ezért mindnyájukat lefejezték.


JUNIPERUSZ testvér (+1258)
A Ferences Martyrologium így foglalja össze Juniperusz testvér kiválóságait: Kitunt csodálatos egyszeruségével, alázatával, türelmével, önmaga és a világ megvetésével, életszentségével és a gonosz lelkek fölötti hatalmával. Szent Ferenc szerint pedig ez a testvér eljutott a türelem erényének tökéletességére s mindig tudatában volt kicsinységének. Nagy vágy élt benne Krisztus követésére a kereszt útján. A Fioretti „Függelékében” több fejezet szól Juniperusz testvérrol, aki megfutamítja az ördögöket, magát alázatosságból gyakran nevetségessé teszi, hogyan ítélik egy alkalommal akasztófára az ördög mesterkedése folytán, de fölismerik, hogy o „Szent Ferenc legszentebb testvéreinek egyike”, így megmenekül a haláltól. Talán a legmeghatóbb a róla szóló legendás történetek közül az, melynek címe: Miképpen vágta le fráter Juniperusz egy sertés lábát csak azért, hogy azt egy betegnek adhassa. Akkor a testvér Porciunkulában lakott. Meglátogatta egyik beteg rendtársát, s mikor az kifejezte kérését: milyen jólesne neki egy disznócsülök, a testvér azonnal kiszaladt az erdoszélre, ahol a konda legelt, rávetette magát egyik sertésre, levágta annak lábát, majd ízletesen elkészítve feltálalta a betegnek. De amikor a disznó gazdája ezt megtudta, nagy haraggal jött és szidta a barátokat: Tolvajok, csalók, zsiványok! Levágtátok a disznóm lábát! Amikor Szent Ferenc is odajött a nagy lármára, ígérte a gazdának, hogy megtérítik a kárát. Aztán kiderült: Juniperusz volt a tettes. Szent Ferenc ráparancsolt, menjen a gazda után, vallja meg bunét és ígérjen megfelelo kártérítést. Juniperusz utol is érte az embert; az eleinte dúlt-fúlt a haragtól, de a testvér olyan nagy szeretettel magyarázta el neki, hagy o ezzel egy betegnek örömet szerzett, hogy végü1 az ember a megsérült disznót leölte, megsütötte és elvitte a barátokhoz az Angyalos Boldogasszony klastromába.
Ezután mondotta Szent Ferenc, utalva Juniperusz nevére (Ginepro: boróka):
„Adná Isten, hogy az ily Juniperuszokból egész erdore valóm volna!” Egyik egyházatya a szentek egyes cselekedeteire vonatkozóan leszögezi: Inkább csodálandók, mint utánzandók. Ez áll Juniperusz tettére is. Különösen, ha a másik erkölcsi elvet figyelembe vesszük: a cél nem szentesíti az eszközt - másképpen: nem szabad rosszat tennünk, hogy abból jó származzék. Juniperuszt naivsága és jószándéka menti.

Imádság:
Istenünk, te Juniperusz testvért, Szent Ferenc hu társát alázattal, testvéri
szeretettel és csodálatos egyszeruséggel tuntetted ki. Add, hogy mi is gyermeki
lelkülettel szolgáljunk neked, s ígéreted szerint elnyerjük a mennyek országát.
Krisztus, a mi Urunk által.

CANISIUS SZENT PÉTER
+Nijmegen, 1521. május 8. *Fribourg, 1597. december 21.
,,Úgy tetszett végtelen jóságodnak, Szent Atya és örök Főpap, hogy bensőségesen kérleljem apostolaidat, akiket a vatikáni bazilikában tisztelnek, és akik kegyelmeddel olyan nagy csodákat műveltek: adjanak a pápa apostoli áldásának állandó hatóerőt. Nagy vigasztalást éreztem és kegyelmed jelenlétét, amelyet Te az ő közbenjárásukra nekem adtál. Ők is megáldották és jóváhagyták németországi küldetésemet, és úgy éreztem, hogy nekem, aki hozzájuk hasonlóan apostollá lettem Németország számára, jóságos pártfogásukat ígérték. Te tudod, Uram, milyen nagyon és milyen sokszor rám bíztad éppen azon a napon Németországot, amelynek állandóan gondját kell viselnem, s amelyért minden erőmet mozgósítanom kell. Vágytam Németországért élni és halni, hogy így a németek angyalával (Szent Mihállyal) együtt dolgozzam.''

Peter Kanijs ezt jegyezte be lelki naplójába 1549. szeptember 2-án. III. Pál pápa fogadta őt az Angyalvárban, aztán a Szent Péter- templomban az apostolfejedelem sírjánál az ő áldásáért imádkozott. Abban az órában világosan látta életfeladatát. És amit akkor érzett, ünnepélyes elismerésben részesült, amikor XIII. Leó pápa ,,Szent Bonifác után Németország második apostolának'' nevezte.

Ami addig a napig történt, előkészület volt. Kanijs Péter ugyanazon a napon született, amelyen Wormsban kimondták Lutherre a birodalmi átkot. Tekintélyes nimwegeni patrícius családból származott. A város akkor a gelderni hercegséghez és egyben a Német Birodalomhoz tartozott. Az ifjú Kanijs atyja akarata ellenére a teológiai tanulmányokat választotta. Kölnben szoros kapcsolatba került tudós és jámbor papoknak egy körével, akik valódi egyházi megújuláson fáradoztak, és elevenen élt bennük a devotio moderna, valamint a német misztika szelleme. 1543 májusában belépett a pár évvel korábban alapított Jézus Társaságba. Előtte Mainzban elvégezte a lelkigyakorlatot Faber Péternél, aki egyike volt Loyolai Szent Ignác első társainak.

Kölnben Canisius körül alakult meg a német föld első jezsuita közössége. A protestantizmushoz húzó Hermann von Wied választófejedelem érsekkel szemben ő lett a vitákban a katolikus papság és a polgárság szószólója. Alig huszonnégy éves korában, 1545- ben háromszor is ő képviselte V. Károly császárnál Köln városának érdekeit. Ebből az alkalomból figyelt föl a fiatal Canisiusra Otto Truchsess von Waldburg bíboros, augsburgi érsek, és magával vitte teológusaként a trienti zsinatra, amikor azt Bolognába helyezték át. 1547 szeptemberében innen hívta Ignác Rómába. 1548 tavaszától 1549 júliusáig Messinában működött, Ignác akkor jelölte ki a németországi munkára. És éppen odafelé utaztában tapasztalta Rómában küldetésének már említett megerősítését.

A következő három évtized során Canisiusnak döntő része volt a hitszakadásban megrendült német egyház újjáépítésében. Mint tanár és hitszónok közvetlenül a katolikusok visszatérítésén munkálkodott.

1566 júniusában Ignác kinevezte az újonnan alapított felsőnémet rendtartomány élére, melyet 1569-ig vezetett. Személyes tekintélye nagyban hozzájárult a hazai utánpótlás megindulásához. A rendi szervezetnek ezzel a kiépítésével Canisius megteremtette a szükséges föltételeket a hatékony és tervszerű munka számára. Ezzel a Jézus Társaság az ellenreformáció átütő erejű tényezője lett.

Canisius személyes hatása még fontosabb volt az egyházpolitikára. Kora katolikus táborának szinte minden fontos emberével személyes kapcsolatban állt, és lényegesen hozzájárult a katolikusok között az új öntudat ébresztéséhez. Egyszerre volt bizalmi embere a katolikus fejedelmeknek és a pápáknak, mindig bevonták a fontosabb egyházpolitikai tárgyalásokba. Terjedelmes reformtervezetei különösen XIII. Gergely idejében voltak döntőek Róma intézkedéseiben. Ezekben a fölterjesztésekben élesen ítélte meg a németországi klérus, sőt a püspökök egy részének magatartását is, gondosabb kiválasztást és jobb képzést követelve számukra. Szorosabb kapcsolatot sürgetett Róma és a németországi egyház között.

Legszélesebb körű hatása Canisius irodalmi műveinek volt. Közülük is első helyen katekizmusa áll, amelyet Luther katekizmusának ellensúlyozására szántak. I. Ferdinánd császár sürgetésére három kiadásban készítette el. A rövid kérdések és feleletek mindegyik kiadásban közös külső formája nem Canisius találmánya ugyan, de ő alkalmazta a legkövetkezetesebben. A katekizmusok nem igénylik a gondolatok eredetiségét, és nincsenek irodalmi ambícióik, mégis Canisius legsikerültebb alkotásai lettek. Még a szerző életében kétszáznál több kiadást értek meg, Európában és a tengeren túl is használták és számos nyelvre lefordították őket. A 19. századig több száz kiadásuk jelent meg.

1580 végén Canisius Fribourgba ment, hogy fölépítse az újonnan alapított kollégiumot. 1590 tájáig mint szónok, s a halálát megelőző utolsó néhány napig mint író is tevékenykedett. A csak töredékekben fennmaradt Lelki napló lezárásának tekintendő Lelki végrendeletét életének utolsó éveiben írta. Ebben Canisius bepillantást enged életébe és fáradhatatlan tevékenységébe.

Kitűnt szilárd hitével, amely szinte teljesen közömbösítette a kívülről rátörő hatásokat. A pápasághoz és az Egyházhoz töretlenül hű maradt. Világosan látta kora gyakorlati egyházi életének gyöngeségeit, és szinte példátlan nyíltsággal ki is mondta őket. Ezek a tapasztalatok mégsem tették sem az Egyházat, sem életének bizonyos formáit kérdésessé. A hangsúlyozott egyháziasság a legvilágosabb alapvonás, amely Canisius életét végigkísérte.

Naplójának töredékei azt bizonyítják, hogy ez az Egyház iránti szeretet és hűség ugyanúgy az Istennel való állandó kapcsolatból született, mint ahogy minden más tevékenységét is ez fogta össze és egységesítette. Vallásossága a devotio moderna szellemének megfelelő keresztény humanizmus volt, amelyet a Szentírás és az egyházatyák átfogó ismerete határozott meg. Ugyanakkor lelki életét kitüntető misztikus kegyelmek is kísérték; különösen fontos volt számára egy látomásos Jézus Szíve-kinyilatkoztatás, amelyben fogadalomtételének napján, 1549. szeptember 4-én részesült Rómában.

Noha Canisius hűséges volt feladatához, távol állt tőle minden fanatizmus. Írói nyelve az akkoriban szokásos durva vitákhoz viszonyítva föltűnően szelíd volt, s barátait is igyekezett mérsékletre bírni. Különbséget tett az Egyháztól való tudatos és éppen ezért bűnös elszakadás és a tényleges, de bűnösnek nem mondható elszakadás között, amikor az Egyházát elhagyó ember nem volt eléggé tudatában annak, hogy valójában mit tesz. Rómával szemben is hangsúlyozta meggyőződését, hogy a protestánsok többségének esetében nem lehet bűnös elszakadásról beszélni.

Canisius jelentőségét elsősorban abban kell látnunk, hogy világosan fölismerte a kor helyzetéből adódó feladatokat, és megvolt a képessége, hogy ezeknek a nagyon változatos feladatoknak fáradhatatlan buzgalommal megfeleljen. Közben tudatosan lemondott saját terveiről és személyes céljairól, s teljesen eggyé lett a kapott feladattal. Az Egyházban lévő visszaélések és saját táborának renyhesége sokszor ilyen panaszra fakasztotta: ,,Péter alszik, Júdás virraszt!'' Ennek ellenére semmi jelét sem találjuk nála a csüggedésnek vagy a kétségbeesésnek. Gyakran sikerült bátorságot öntenie a rettegőkbe. Bizakodásának titka szilárd hite volt, amint az kitűnik a következő levéltöredékből: ,,Sok ember félelme nagyobb a kelleténél, mert emberi segítséget keres és nem istenit, s az Egyház problémáira is kétségbeesésben és nem szent bizakodásban keresi a segítséget.'' Itt megmutatkozik igazi nagysága: tudatában volt, hogy látszólag feleslegesen és eredménytelenül kell dolgoznia. Mégis kitartott a munkában mindvégig hűen és fáradhatatlanul, valósággal életét áldozta érte.

Halála után rövidesen megindult az első német jezsuita tisztelete a német rendtartományban, Svájcban, Tirolban és a délnémet területen. Katekizmusa révén még az egyszerű nép körében is olyan elevenen maradt meg emlékezete, hogy a 19. századig maga a ,,Canisius'' név a katekizmust jelentette. Már 1614-ben megjelent első nyomtatott életrajza Matthaus Rader tollából. Ezt követte 1616-ban Sacchini életrajza, amelyet később is nagyra értékeltek. A hamarosan megindult boldoggá avatási eljárást megszakította a jezsuita rend eltörlése, így csak 1864-ben sikerült boldoggá avatni. XI. Pius pápa 1925-ben szentté avatta, s egyúttal egyháztanítóvá emelte. A szent teste a fribourgi Szent Mihály-templomban nyugszik.

Ünnepét 1926-ban vették föl a római naptárba, április 27-re. 1969- ben áthelyezték halála napjára, december 21-re.


--------------------------------------------------------------------------------

Bárhova érkezett Canisius Péter, elszomorította a hívők vallási tudatlansága, és emiatt gyakran kifakadt a hanyag papok ellen. Egyszer a prédikációjában nevével játszva (canis = kutya) azt mondta, az evangélium hirdetőjének nem szabad az ige szolgálatát elhanyagolnia, nehogy néma kutyának nevezze a próféta (Iz 56,10), mert nem tud ugatni. Ő azért jött, hogy őrködjön és ugasson, és minden papnak így kell fölfognia saját hivatását.

Amikor Canisius teológiaprofesszor és rektor volt az ingolstadti egyetemen, különleges feladatok elé állította őt hivatala. Gyakran kénytelen volt elsimítani és helyrehozni rendezetlen ügyeket, adósságokat. Egy diák éjszaka lövöldözött az utcán, és fölverte álmukból a tiszteletreméltó polgárokat, egy másik megsebesített valakit a tánchelyen -- a rektornak kellett a fölháborodottakat lecsöndesítenie, és a bajcsinálókat megleckéztetnie. De a professzorok is számos tennivalót adtak. Mindig Canisiusnak kellett helyreállítania a békét. Canisius Péter lelkipásztori munkájáról eleven tájékoztatást ad egy korabeli híradás: Ingolstadtban akkora tömeg gyűlt össze prédikációira, hogy sokan az ajtón kívül rekedtek, és kénytelenek voltak az ablakon át hallgatni szavait. Bécsben először csak tíz hívőnek kezdett prédikálni; később már a város egyik templomába sem fértek be hallgatói, és szinte még a Szent

István-dómot is szétfeszítette a szorongó tömeg. Amikor Regensburgban prédikált, Dél-Németország püspökei a lába előtt ültek. A wormsi császári dómban megérkezése után azonnal a szószékre kellett mennie. Amikor Kölnben egy beszéd után el akarta hagyni a dómot, úgy körülvette a nép, mintha király lett volna. Oybin bei Zittauban lecsitította a kolostor birtokának bérlőit. Állt a prágai dóm szószékén, előadásokat tartott Krakkóban, majd ismét Strassburgban. Amikor prédikálni kezdett Augsburgban, nem volt ötvennél több hallgatója; néhány hónap múlva már kilencszázan tértek meg.

Sok irigye volt, ellenfelei gúnnyal és rágalmazással próbálkoztak. Elnevezték szerzeteskutyának, istenkáromlónak, a pápa szamarának, szélhámos csalónak. Az 1566. évi birodalmi gyűlés idején kormot öntöttek szenteltvíz-tartóiba. Böjti időben sült pecsenyét kínálgattak a templomba menőknek, beszéde alatt követ dobáltak a templomba. Péter egyetlen válasza ez volt: ,,Benedictus Deus! -- Legyen áldott az Isten!'' Rendtársainak ezt írta: ,,Szeressük azokat, akik üldöznek és rágalmaznak bennünket. Bárcsak jobban szeretnénk őket, mint ahogy ők minket gyaláznak!'' A ránk maradt prédikációiban Péter sohasem használt olyan kifejezéseket mint tévtanító, protestáns vagy luteránus. Tisztelettel ,,új tanítókról'' vagy ,,új világról'' beszélt.

Amikor halálos ágyán feküdt, utolsó erejével a szentolvasót imádkozta. Rendtársai, akik körülvették ágyát, meghatottan imádkoztak vele együtt. Miután elhangzott az utolsó Üdvözlégy, Canisius kissé fölemelkedett, szent csodálkozással a szoba egyik helyére nézett, kezével odamutatott, és azt mondta: ,,Látjátok, látjátok?'' Az ott állók semmit sem láttak. A haldokló azonban teljes pompájában látta a Szent Szüzet, aki hűséges szolgáját hívta.


--------------------------------------------------------------------------------
Istenünk, ki Szent Péter áldozópapodat erényekkel és tudással vértezted föl, hogy megvédhesse a katolikus hitet, kérünk, add meg az ő közbenjárására, hogy akik még keresik az igazságot, mindnyájan rád találjanak, néped pedig hűségesen kitartson neved megvallásában!


Szent Tamás     apostol, † 70 után       


Szent Temisztoklész vértanú

A líciai Myrából származott. Először juhok pásztora volt. Abban az időben Décius császár keresztényüldözést rendelt el. A város parancsnoka kereste Szent Dioszkoroszt, de ő elrejtőzött. Amikor a pásztor Temisztoklésznél érdeklődött iránta, kereszténynek nevezte magát és ezért a helytartó elé vitték. Hitét megvallva, sok kínzás után lett Krisztus vértanúja 251-ben.